Novák Vica: Kilátás a peremről

Novák Vica: Kilátás a peremről

Geneviève aznap bújócskát játszott a sorsával, és a fedezékéből nézve úgy tűnt, éppen vesztésre áll.

A déli út melletti cserjésben rejtőzött el az apja könyvtárából csent könyvvel, de mikor meghallotta a közeledő lovak patájának dobogását és a kerekek zörgését, óvatosan kiemelkedett a bokrok közül.

Azt hitte, a szekerük érkezett vissza a szokásos vasárnapi piacról, hiszen jócskán elmúlt már dél, ám helyette egy előkelőnek tűnő, bár jelzés és címer nélküli kocsi haladt el mellette.

Szerencsétlenségére a hintó utasa ugyancsak ezt a pillanatot választotta a körülkémlelésre. A finom vonású, szőke férfi, akinek a nyaksálját egészen az álláig csomózták, átható pillantást vetett Geneviève kipirult arcára, zilált frizurájára, majd mikor észrevette a kezében tartott könyvet, a szemöldökét felvonva kihajolt az ablakon.

Geneviève reszkető mutatóujját a szája elé emelte, mire a férfi örömtelenül elmosolyodott, aztán aprót biccentve visszahúzódott a kocsi belsejébe.

Amint a hintó eltűnt a következő kanyarban, a lány szitkozódva talpra kecmergett, leporolta az álcaként viselt cselédruhát, és a könyvet a hóna alá szorítva futásnak eredt a mezőkön át, hogy a kocsit és utasát megelőzve érkezzen a Rossignol kúriára.

Alig egy év telt el azóta, hogy a bátyja, Raymond különös gyilkosság áldozata lett, és Geneviève lépett elő apja örökösévé. Már számon se tartotta, hány házassági ajánlatot utasított vissza azóta, növekvő rosszhíre mégsem volt elég, hogy kedvét szegje az újabb és újabb kérőknek.

Mivel az apja időtlen idők óta ugyanazokkal üzletelt, ha ismeretlen kocsi vagy fizimiska bukkant fel a birtok határán, Geneviève biztosan tudta, hogy nem üzlettárs, hanem újabb hozományvadász érkezett.

*

Bosszúsan és kifulladva osont be a cselédbejárón. A sietség hiábavalónak bizonyult, a hintó megelőzte – már a lovakat is kikötötték előle, hogy vizet és valami harapnivalót adjanak nekik.

Mikor a konyhába lépett, a szakácsnő éppen félbehagyta az ebéd készítését, hogy kapkodva teát, bort és süteményt készítsen elő az uraknak, de azért rendkívüli elfoglaltságai közepette vetett néhány csúnya oldalpillantást Geneviéve-re, aki a piszkos bakancsával keresztültrappolt a kifényesített kövön.

A lány nem is időzött hosszabban a konyhában, mint ameddig muszáj volt, bár azt megállapította, hogy a fiatalember nem készült hosszú ott tartózkodásra, mert a kocsisa a lovakkal maradt, és nem lebzselt a szakácsnő körül, néhány finom falatért meg pár korty erős borért.

– Kisasszony! Hála a jó szeleknek, hogy hazafújták! – kiáltott fel megkönnyebbülten a szobalánya, mikor egymásba botlottak a cselédlépcsőn.

– Jaj, ne nézz rám ilyen kétségbeesetten! Láttam a hintót. Újabb kérő, ugye? De ez legalább nem egy trottyos vénember, és nem is valami unalmas gyászvitéz. A végén még szót érthetek vele.

– Kisasszony, megint egy könyv? Baj lesz ebből, én mondom… Azonnal a helyére kell tenni, mielőtt észreveszik. És még akkor se biztos, hogy megússzuk! Az uraság…

– Na, igen. Feltéve, hogy apám hagy megszólalni. Az se kizárt, hogy kipeckeli a számat. A múltkor már ezzel fenyegetett, mit szólsz? – méltatlankodott Geneviève, szaporán szedve a meredek lépcsőfokokat, miközben Élise jócskán lemaradva sápítozott mögötte.

– Ráadásul hogy fest megint! A haja csupa gubanc! Az a gyönyörű haja! Le merném fogadni, hogy a körme is piszkos. Megint fára mászott? A mezőkön át jött? A bakancsa…

– Tudod mit, Élise? Azt akarom, hogy te szolgáld ki őket. Kíváncsi vagyok, milyen. Mármint a kérő.

– Azt nem lehet! Az uraság sosem engedi, hogy én szolgáljam fel a teát. Túl ügyetlen vagyok. Ráadásul akkor ki segít a kisasszonynak a készülődésben?

– Elboldogulok. Na, menj, ne kéresd magad! Tudnom kell, vajon olyan értelmes-e, mint amilyen jóképű.

– Kisasszony, ne kérjen lehetetlent!

– Igazad van. Végül is, hogyan lehetne értelmes, ha idejött azok után, hogy a fél ország arról beszél, Geneviève Rossignol egy megátalkodott, barbár leány. Emlékszel arra a bajszos langalétára, amelyik kis híján sírva fakadt? Azóta is ő az egyik kedvencem. Kiválóan szórakoztam rajta!

– A folyosón csak csendesen, nehogy az édesanyja meghallja. Mit mondunk neki, ha az én ruhámban látja meg a kisasszonyt?

– Szerintem évek óta nem látott. Néha rám néz, de nem lát. Különben meg, te mit keresel még itt? Hisz mondtam, hogy menj! Talán már el is késtél! Akkor meg találj valami kifogást, hogy bemehess a szalonba. Mit tudom én, hazudd, hogy ott felejtettem valamit.

Alighogy becsukták maguk mögött a hálószoba ajtaját, Élise panaszosan feljajdult.

– Drága kisasszony, annak biztosan korbács lenne a vége! Először a szégyenbe halnék bele, másodszor meg a fájdalomba.

– Kétszer nem halhatsz meg, ne legyél ostoba! Hát mindent nekem kell csinálnom? Hozd azt a nyavalyás fűzőt, vidd vissza a könyvet, én meg kitalálom, hogyan fogok hallgatózni.

*

Geneviève teljes harci díszben lopakodott ki a hátsó ajtón, a bokája fölé emelve a sötétzöld selyemruhát, nehogy végigseperjen vele a káráló tyúkok portáján.

Élise hiába próbálta lebeszélni róla, hogy a délután kellős közepén esti öltözékben parádézzon, Geneviève hiúságát sértette a korábbi, balul elsült első benyomás, így mindenképpen ki akarta köszörülni a csorbát.

A kertben a lány magához vett egy kis kosarat, egy pár kesztyűt és egy metszőollót, majd látványosan megcélozta a szalon ablaka alatt árválkodó, girbe-gurba bokrot, amin tenyérnyi nagyságú, tűzvörös virágok nyíltak. Gyűlölt kertészkedni, mert hamar elunta a növények pátyolgatását, de ez mindig kiváló ürügyet szolgáltatott arra, hogy ott lábatlankodjon, ahol semmi keresnivalója nem volt.

Hanem a tökéletes tervbe némi hiba csúszott: a szalon üresen ásítozott, az apjának és vendégének se híre, se hamva.

Durcásan a földre pottyantotta a feleslegessé vált kosarat és az ál-kertészkedés többi kellékét, majd bemasírozott a főbejáraton.

– Bernard! Bernard, bújj elő, vagy megjárod! – Az inas felbukkant a hívásra, de kínos lassúsággal járult Geneviève elé.

– Mit tehetek önért, kisasszony?

– Az apámat keresem. Azt hittem, a szalonban találom, de az üres.

Bernard egyenesen a szemébe nézett. Rajta kívül soha, egyetlen szolgáló sem vetemedett ilyen merészségre a Rossignol birtokon.

– Az édesapja tárgyal, kisasszony.

– És engem nem hívatott? – Mintha az inas arcán felsejlett volna egy apró, kárörvendő mosoly. Geneviève nem szokott korbáccsal fenyegetőzni, hiszen tiszteletet akart, nem pedig félelmet kelteni, de úgy érezte, Bernard ezúttal túl messzire megy.

– Nem, kisasszony. Az édesapja meghagyta, hogy semmilyen körülmények között ne zavarjuk.

– És mégis kivel tárgyal?

– Az úr üzleti ügyben jött. – Geneviève kissé elbizonytalanodott. Az apja sok mindennel foglalkozott, kereskedett, állatokat tartott, sőt egy kisebb erdőt is birtokolt, így fának sem voltak híján. Mivel az ország déli részén jelentős üzleti befolyásra tett szert, régóta nem fogadott jöttmenteket és kétes ajánlatokat.

– Biztos ez?

– Az úriember ennyit közölt, mikor bebocsátást kért. Azonkívül az összeget is hozzátette. Egy jelentős összeget.

Geneviève bosszúsan összeszorította az ajkait. Az apja imádta a pénzt. Jobban, mint az elveit, úgyhogy ez némileg megmagyarázta a különös esetet.

– Hát, jó. Elmehetsz. De ne merészelj a sarkamban koslatni!

– Igenis, kisasszony.

*

Az emeleti dolgozószoba – Geneviève nagy bánatára – nehezebb ügynek bizonyult, mint a szalon.

A küszöbön hallgatózni felesleges lett volna. A duplaszárnyú ajtó kiválóan záródott, és egy árva hang nem sok, annyit se engedett ki. Ráadásul várható volt, hogy Bernard egy szempillantás alatt lefüleli, és boldogan mártja be az apjánál.

Nem maradt más lehetősége, mint felmászni a fára a ház mögött, és onnan átügyeskednie magát a dolgozószoba erkélyére. Mindezt észrevétlenül véghezvinni szinte lehetetlennek tűnt, de egy baljós előérzet nem hagyta nyugodni a lányt. Elképzelni sem tudta, mije lehet az apjának, amiért messzi földről ideutaznak egy nyilvánvalóan gyanús, beazonosíthatatlan kocsival, és mennyi pénzt kínálhatott az a fiatalember azért a valamiért, ha az apja szóba állt vele.

Pár perccel később Geneviève már a hátát a fatörzsnek vetve igyekezett megszabadulni a cipőjétől és kihámozni magát a selyemruhából. Biztosra vette, hogy világra szóló botrány lesz belőle, ha rátalálnak alsóruhában egy faágon csüngve, és elképzelte, milyen hosszúra nyúló bezárást kap majd büntetésül. Gyerekkorában annyiszor éjszakázott korgó gyomorral a pince egyik használaton kívüli kamrájában, hogy már az utolsó repedésig ismerte a helyet. De Raymond bátyjával együtt olyan magas szintre fejlesztették a lopakodást, a hallgatózást és mindazt, ami hangtalan lázadásukhoz tartozott, hogy jó ideje nem tudták fülön csípni.

Mielőtt felugrott volna, hogy elkapja a legalsó ágat, még körülnézett, hátha megpillant valakit az egyik ablakban, ám szerencséjére a váratlan látogató kisebb felbolydulást okozott a házban, így senki sem törődött azzal, mi zajlik a hátsó kertben.

Az alsó, vastagabb ágakon játszi könnyedséggel jutott túl, azonban ahogy közeledett a céljához, egyre kevésbé számított az ügyesség, és egyre nélkülözhetetlenebbé vált a megfontoltság, ami sosem tartozott az erényei közé.

Kétszer is rosszul választott, így vissza kellett kúsznia, hogy erősebb kapaszkodót találjon. Izzadt a tenyere, és zúgott a füle, a vér száguldozott az ereiben, miközben a szíve vadul lüktetett. Az apja karosszéke ugyan háttal állt az ablaknak, de a vendég bármikor felfigyelhetett Geneviève rögtönzött akrobatamutatványaira, és bizonyára nem hagyta volna szó nélkül a látványt.

Mikor odalent bevágódott egy ajtó, Geneviève ijedtében mozdulatlanná merevedett, és végtelennek tűnő másodpercekig tartott, mire újra levegőt mert venni. Végül elérkezett az erkélyhez legközelebb nyújtózó ághoz, amiről leereszkedve már csak a kezével kapaszkodott, a lába a levegőben kalimpált. Előre-hátra hintázott, majd az utolsó nekilendülésnél elengedte a fát, és sikerült megfogódzkodnia az erkély kőkorlátjában.

Az ereje fogytán volt, ezért már az óvatossággal sem törődve felhúzta magát, egyik lábát átlendítette a korláton, majd átemelte a másikat is, és pihegve rogyott le a fal tövébe az erkélyre nyíló ajtó mellett.

Odabentről bűzös füst szivárgott kifelé, apja vagyont érő déli szivarjának füstje, amit ritka alkalmakra tartogatott.

Geneviève közelebb hajolt a résnyire nyitott ajtóhoz, és megpróbálta felvenni a fonalat.

– Nos, uraim, rátérhetünk végre az üzletre? Az inasom tájékoztatott róla, hogy tízezer aranyat ajánlottak azért, hogy meghallgassam magukat. Akkor hát beszéljenek.

Uraim? Tehát legalább ketten vannak, nyugtázta Geneviève, végképp összezavarodva. Ez sem a titkos üzlethez, sem a lánykéréshez nem tűnt ideálisnak.

– Az a hír járja, hogy önnek van egy lánya – felelte egy kellemetlen, rekedt hang, ami Geneviève reményei szerint nem a hintó jóképű utasához tartozott.

– Ami azt illeti, inkább átok, mint lánygyermek.

– Miatta jöttünk.

– Helyben vagyunk – gondolta Geneviève önelégülten, és a lábait kinyújtóztatva kényelembe helyezte magát.

– Nézzék, uraim, én becsületesen üzletelek. Épp ezért, mielőtt rátérnének az ajánlatra, kötelességem tájékoztatni magukat, hogy Geneviève kivételesen nehéz eset. Az eddigi kérőit mind elutasította. Ettől én még hozzáadtam volna bármelyikhez, csakhogy úgy bánt velük, hogy a találkozás után egyik se kért belőle. Én nem értem rá a nevelésével foglalkozni, jobb dolgom is volt, a fivére viszont túlságosan elkényeztette, bátorította a szeszélyeit. Így hát azt képzelhette, ugyanazok a jogok illetik, mint a bátyját, és ugyanolyan fényes jövő áll előtte. Mindezek után, ha valamelyikük nőül óhajtja, áldásom rá, de nem lesz belőle jó feleség.

Az apja túl közvetlen hangot ütött meg, ebből Geneviève rájött, hogy korábban rossz híreket kaphatott, és bizonyára már délelőtt a pohár fenekére nézett. Hallatszott a hangján, hogy mosolyog. Ilyenkor volt a legveszélyesebb.

– Nem házassági ajánlattal jöttünk.

– Ez esetben nem értem.

Geneviève körmei a tenyerébe vájtak, ahogy ökölbe szorította a kezét. Ő már értette. Jó néhány szóbeszéd keringett az utóbbi időben eltűnésekről, és olyasmikről, hogy felvásárolják az embereket, mint a haszonállatokat. Mivel Geneviève a bátyja halála óta egyáltalán nem járt társaságba, csak a szobalányától és a személyzet többi tagjától hallott ilyesmit, ám eddig szegény falusiakról szóltak a történetek.

– Meg akarjuk vásárolni őt.

– Mégis mi az ördögnek? Hisz’ mondtam. Zabolátlan, mint egy hátasló. Nem tudja munkára fogni. Különben is, milyen fényt vetne rám, ha kiderülne, hogy eladtam?

– Önnek nincs hasznára. A megbízónknak – aki a legfelsőbb körökből való – nemesi származású leányra van szüksége, bizonyos célok eléréséhez. A társaságban elhintheti, hogy újabb kérő érkezett, akinek ön odaígérte a kezét, ezért a leány megszökött. Ez elképzelhető róla, nemde?

– Tulajdonképpen igen, de mégis…

– Ötvenezer aranyat kínálunk érte. – Ezt hallva Geneviève hirtelen alig kapott levegőt, mintha valaki torkon ragadta volna. Tudta, hogy eldőlt a sorsa. – Nézze, Monsieur Rossignol, semmi értelme az aggályoskodásnak. Maga mondta, a leány haszontalan, értéktelen. Ha nem megy férjhez, még inkább az. Talán most még örökölheti a vagyonát, de mind tudjuk, hogy a lánygyermekek öröklését biztosító törvény miért léphetett életbe. Mi van, ha új uralkodó kerül a trónra? Mi van, ha az országnak királya lesz, és egy tollvonással eltörli ezt a törvényt?

– Merész szavak, uram.

– Csak józanul gondolkodunk. Adja el a lányt, aztán kerítsen egy fiatal rokont, akit megtehet örökösévé.

– Ötvenezer arany…

A vágyakozó sóhajból Geneviève rögtön tudta, mi járhat az apja fejében. Ennyi pénz elég volna, hogy megoldja gondjait a szállítással. Saját léghajót vásárolhatna, sőt, helyet a kikötőben. Az ő fejével gondolkodva, többet nyerne, mint amennyit veszítene.

– Fontolja meg, Monsieur. Holnap reggel visszajövünk a papírokkal és a pénzzel. Egyedül önön múlik. És ha elfogad egy jó tanácsot: a lánnyal ne közölje a szándékát. – Az apja megvetően felhorkant.

– Nem vagyok ostoba. Nos, ha végeztünk, akkor kikísérem magukat. Remélem, Geneviève nem akad az utunkba. Nem hiányzik, hogy kérdéseket tegyen fel.

A vastag szőnyeg elnyelte a lépteik zaját, így Geneviève csak akkor lehetett biztos benne, hogy magára maradt, mikor hallotta a zár kattanását.

Egész teste reszketett tehetetlen dühében, ezért felhúzta a térdét és átkarolta, hogy csillapítsa a remegést. Az apja nem okozott csalódást, hiszen nem is várt tőle többet. De csalódást érzett azért, mert ilyesmi egyáltalán megtörténhetett, és haragot azért, mert nem szállhatott szembe vele.

Majd’ szétfeszítették belülről a kérdések, amiket senki sem tett fel hangosan, és a válaszok, amiket inkább érzett, mint tudott.

Vajon mihez akarnak kezdeni vele azok az urak? Ha jól vette ki, a szőke férfi – halvány reményeinek tárgya –, egy szót sem szólt. Talán vele egyezkedhetne. Mit is mondott a másik? „Bizonyos célok eléréséhez.” Ugyan mire használhatnak egy jó családból való, ám társasági életre képtelen lányt? Talán valakinek az ágyasává akarják tenni?

Geneviève-et elfutotta a pulykaméreg, és hirtelen túl szűkösnek találta az erkélyt. Felpattant, és az erkélyre vezető ajtót belökve a dolgozószobában termett. A szivarfüst még mindig a levegőben terjengett, keveredve a régi könyvek szagával, amiket az apja nem olvasott, csak birtokolt. Odabent valamennyi bútor sötét, nehéz fából készült, északról hozatták őket. Geneviève szerette ezeket a bútorokat, de most úgy érezte, bármelyik pillanatban rádőlhetnek, hogy agyonnyomják.

Szorult helyzetéből egyetlen módon menekülhetett: elhatározta, hogy mindent kockára téve megszökik. Az apja egyébként is ezt akarja elhitetni mindenkivel. Ő csak azt teszi, amit várnak tőle: fellázad.

Amint eléggé lehiggadt, a nyakában hordott kulccsal kinyitotta az ajtót, hogy visszaosonjon a szobájába. A dolgozószoba kulcsát még Raymond holmijai közül csente el, miután rájött, hogy az apja teljesen megfeledkezett róla.

Már csak méterek választották el a szobájától, mikor váratlanul szembetalálta magát az anyjával, aki kényeskedő lépteivel mindig hangtalanul tipegett végig a folyosón.

– Geneviève, mit jelentsen ez? – kérdezte az asszony olyan hangon, mintha épp legmélyebb álmából riadt volna fel. Fátyolos tekintete a lánya illetlen öltözékéről a gazdagon díszített falikárpitra rebbent, amin díszes ruhába öltözött lények körtáncot jártak egy erdei tisztás közepén. Amióta Geneviève az eszét tudta, ez a kárpit mindig ott díszelgett a falon, az anyja mégis úgy nézett rá, mint aki először látja.

– Összefestékeztem a ruhámat – hazudta Geneviève szemrebbenés nélkül.

– Összefestékezted?

– Igen. Ez az új szórakozásom. Festek. De történt egy kis baleset, úgyhogy Élise-re bíztam a ruhát, hogy azonnal szedje ki a foltot.

– Édesapád megéhezett, azt kívánja, üljünk asztalhoz. Igyekezz, ne bosszantsd fel megint!

– Tessék előremenni, mama. Azonnal ott leszek.

– Azonnal – visszhangozta Madame Rossignol álmatagon, és továbbindult a lépcső irányába.

Geneviève futásnak eredt az utolsó métereken, és valósággal berobbant a szobájába. Élise a fa alatt talált selyemruhával a kezében zaklatottan járkált fel-alá odabent.

– Ma éjjel megszököm, és te segíteni fogsz nekem!

*

 A nap további része lázas izgalomban telt Geneviève számára, miközben azon igyekezett, hogy fenntartsa a szokásos könnyedségének látszatát.

Kizárólag azt tudta, hogy nem akar senkinek a tulajdona vagy a szeretője lenni, de fogalma sem volt, mihez kezd majd, ha ettől megmenekül.

Nem értett semmihez és nem ismert senkit. Hogy le ne lepleződjék, a saját nevét sem használhatta, mert ha azzal kilincselt volna a bátyja régi cimboráinál, előbb-utóbb bizonyára híre megy, és akkor rátalálnak.

Ráadásul Raymond-t is a főváros utcáin érte a halál, egy kései dorbézolás közben, így nem dédelgetett illúziókat arról, hogy ott majd biztonságban lesz. Mégis, könnyebbnek ítélte elrejtőzni egy nagyvárosban, ahol csupán egy arc a sok közül, mint egy biztonságosabb, ám éberebb közösségben.

Gondolatban szinte patikamérlegen mérte magának a reményt és a kétségeket, gondosan adagolva mindkettőt, hogy elég jusson belőlük a túléléshez. Sőt, csempészett melléjük némi lelkiismeret-furdalást is, a szökése megszervezését és lebonyolítását vállaló hűséges szolgálókért, akik ezzel kockára tettek mindent – a tulajdon életüket is.

Viszont a lopást korántsem érezte helytelennek. Tétovázás nélkül tömte meg a táskáját ékszerekkel és a dolgozószobából elemelt bankókkal. Ha az apja hajlandó érvényesíteni az ő törvény adta jogát, akkor ennél sokkal több járt volna neki örökségként.

Utoljára körbenézett a szobán. A sötét damasztágynemű halotti lepelként terült az üres ágyra, eltemetve a gyerekkorát. Felkavarodott a por, mikor az ujját végigfuttatta a kandallópárkányon, az értékes, ám jellegtelen csecsebecsék sora előtt. Az a néhány személyes tárgy, amire szüksége lehetett, vagy ami a bátyja után rámaradt, már a táskája legalján rejtőzött. Végül felpillantott a fésülködőasztal tükrének tetején díszelgő kámea fejre. A jóságos arcon játszó, biztató mosoly mintha noszogatná, hogy ne késlekedjen tovább.

Ez egyszer szót fogadott.

Akár egy csuklyás köpönyegbe burkolózott tolvaj, egy néma árnyék, úgy suhant el az ismerős helyiségek mellett. Egy pillantásra se méltatta az öreg zongorát, vagy a tekintélyes tölgyfaasztalt, ami körül Raymond-nal fogócskáztak réges-rég. A küszöböt azzal a szótlan fogadalommal lépte át, hogy nem tér vissza többé. Aztán nekivágott a nyugtalan éjszakának, a mezőkön át futva, mintha üldöznék.

A felhős égen egy csillag sem látszott, ami vigaszt nyújthatott volna, és egyelőre a szél is ellene dolgozott. Rettegett, hogy késve érkezik, és talán a szekér nem vár rá, vagy egyáltalán ott sincs, félt, hogy elárulják, és az apja várja majd, ezúttal nem szíjjal, de korbáccsal.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát, mikor meglátta a szekér körvonalait a városba vezető kereszteződésben. A karja már alig birkózott meg a teherrel, és a lába is alig bírta az erőltetett menetet. Kifulladva ért a szekér mellé.

– Adja azt ide! – mordult fel a bakon gubbasztó férfi, aki hajlott háta ellenére könnyedén leszökkent a szekérről, elvette Geneviève táskáját, és befészkelte egy kupac szalmába. – No, jöjjön, nyújtsa a kezét. Nem érünk rá!

– Köszönöm, hogy segít nekem, Claude apó.

– A fiamért teszem. Úgy odáig van a kisasszonyért, hogy bele is halt volna, ha nemet mondok.

– Marcel nagyon… kedves fiú. – Geneviève hálát adott a sötétségnek, amiért jótékonyan elrejtette a pirulását.

Marcel volt az apja gazdaságának vezetője, éppen egy éve Claude-tól vette át a feladatot. Geneviève tőle kapta élete első és egyetlen félszeg csókját, ami után a fiatalember hanyatt-homlok elrohant. Ő ugyan nem táplált romantikus érzelmeket Marcel iránt, de a fiú nagyon értékes szövetségesnek bizonyult, ezért mindig kitüntetett figyelemmel jutalmazta. Talán a kelleténél jobban is.

– Mindig azt mondogatta az ostoba kölök, hogy a kisasszony őmiatta utasítja el a kérőket. Ezen mindig jót mulattunk az asszonnyal. Alig bírtam lebeszélni róla, hogy ő maga jöjjön. De aszontam neki: fiam, jobb, ha ebbe nem keveredsz bele!

A szekér zötykölődve megindult, és Geneviève lelkét immáron Marcel rajongásának terhe is nyomta. Az sem tudta megvigasztalni, hogy végre valóra vált régóta dédelgetett vágya, és léghajóra szállhat. Régen érdekelték a repülő szerkezetek, és a kíváncsiságát nem tudták kielégíteni a bátyja ügyetlen elbeszélései.

Az út hátralévő részét csendben tették meg. Geneviève idegesen morzsolgatta a parfümtől illatozó zsebkendőjét, és gyanakodva nézett minden rezdülő árnyra a falusias városkában, a csupa egy- vagy kétszintes ház és a haldokló gázlámpák között.

– A fogadót szerencsésen elkerültük, kisasszony, amint óhajtotta. Én itten megállok, és leteszem. Ha végigmegy ezen az utcán, aztán balra fordul, kiér arra a nagy pusztaságra, amin a vásárt szokták tartani. No, annak a szélin várakozik a hajója.

– Köszönöm, Claude. És köszönöm Marcelnek is. Kérem, ezt adja oda neki.

Geneviève Claude kezébe nyomta a selyemkendőjét, amibe néhány aranypénzt rejtett. A férfi dohogva és fejcsóválva a nadrágja zsebébe gyűrte a kendőt, majd lesegítette a lányt a szekérről, és visszaadta a táskáját.

– Jó szerencsét, kisasszony! Ne jöjjön vissza soha. És ne bánjék semmit. Ami megtörtént, hát megtörtént.

A lány földbegyökerezett lábbal állt, amíg a szekér, ami az utolsó kapcsolata volt az általa ismert világgal, végleg el nem tűnt. Akkor aztán sarkon fordult, és nekiindult, hogy maga mögött hagyjon mindent.

*

– Maga az a bizonyos… Clarence kisasszony?

– Én vagyok – biccentett Geneviève, és késlekedés nélkül a marcona égenjáró kezébe nyomta a viteldíj felét. A férfi felemelte a kezében tartott viharlámpát, hogy megszámolja a pénzt, majd elégedetten füttyentett.

– Na, ezt már szeretem! Különben, épp időben, kisasszonyka. Már csak magára vártunk.

– Azt hittem, van néhány óránk az indulásig.

– Úgy volt. De aztán a kapitány urunk értesült róla, hogy vihar közeleg délről. Nem volna jó, ha itt érne minket, mer’ nem tudnánk felszállni. Talán még dolga lett volna a városban?

– Nem, semmi dolgom. Indulhatunk.

– Aztán… mondja csak, várja valaki ott a nagyvárosban?

– A jegyesem – hazudta Geneviève, és kényszeredetten elmosolyodott.

– Hja, már a lányszöktetés se olyan, mint régen. A leány szökjön meg, ahogy tud, az úrfi meg majd ráteszi a kezét. Szép história. Jöjjön, megmutatom a helyit.

Az égenjáró felcsattogott a rámpán, és néha türelmetlenül hátrafordult, Geneviève-et sürgetve. Eszébe sem jutott felcipelni helyette a táskát, vagy a karját ajánlani, hogy a lány rátámaszkodhasson.

Amint felértek, kiderült, hogy a többórás utat a raktérben kell töltenie, ládákon kuporogva, így a léghajó működéséből mit sem láthat, és még kényelembe se helyezheti magát. Tudta ugyan, hogy a városban csak teherhajók fordulnak meg, mégis azt remélte, a személyzettel tarthat a gondola elejében, ahelyett, hogy bezsuppolnák a csomagok közé.

A férfi jó utat kívánva rácsapta az ajtót, és Geneviève-et körülfonta a sötétség és kongó némaság. Hallotta ugyan, ahogyan működésbe hozzák a gépezetet, hogy a léghajó a magasba emelkedhessen, de a hang olyan távolinak tűnt, mintha egy emléket próbált volna felidézni.

Sírva fakadt.

Mikor a kimerültség eluralkodott rajta, elapadtak a könnyei, és próbálta azzal vigasztalni magát, hogy megmenekült egy olyan szolgaságtól, amit rosszabbnak hitt a halálnál. Méchant-ban már a szabadság várta.

*

Durván felrázták álomtalan álmából. A raktér nyitott ajtaján át fény és zaj szűrődött be. Geneviève-nek minden tagja fájt, szorította a fűző, és kényelmetlenül a teste köré csavarodott a vastag anyagból készült köpeny.

– Hát, itt volnánk. Fogja a holmiját, kisasszony, perkálja ki a pénz másik felit, és mehet a dolgára. Mi nem láttuk magát, maga nem látott minket.

Geneviève elgémberedett ujjaival ügyetlenül előkotorta a viteldíj maradékát, mire az égenjáró színpadiasan meghajolt előtte, és ajtót mutatott neki.

A lány kibotorkált a raktérből, a csomagját ölelve, aztán lebotladozott a rámpán. Zsúfolásig telt kikötőbe jutott a sziklákra épült város peremén, ahol egymást érték a léghajók. Voltak köztük ormótlan jószágok, óriási ballonnal – teherhajók, affélék, mint amivel ő is érkezett. De távolabb akadtak karcsú, fürge gondolák, díszes ballonnal, úri legénységgel. Itt a férfiak kötelekről lógtak, kockáztak és vedeltek, amott csattogó kabátszárnyakkal, vasalt csizmában vágtak át a kikötőn, a város felé tartva.

A zaj szinte elviselhetetlennek tűnt: a zúgó-zörgő gépek robaja, a kiáltások, hamis énekszó ricsaja, az ébredő város hangjai.

Geneviève alig tett néhány lépést, mikor egy magas, vézna fiú elsietett mellette, kis híján fellökve őt. A lány, egyensúlyából kibillenve megragadta a fiú karját. Drága, sötétkék anyagból készült hosszú kabátot viselt.

– Bocsásson meg, mademoiselle. Nem vettem észre. Mademoiselle…? Minden rendben?

– Gyere már, Bertie, vagy itt halok éhen! Gyere, mielőtt megint halálos szerelembe esel, és lekéssük miattad a reggelit!

A fiú bocsánatkérően kibontakozott Geneviève szorításából, és hagyta, hogy egy másik, kevésbé előkelően öltözött fiatalember elrángassa, mielőtt a lány akár egy szót is szólhatott volna.

Geneviève bénultan maga mellé ejtette a kezét, és hagyta, hogy a tömeg ide-oda sodorja. Eleinte nem tudta, mihez kezdjen, esetleg felkéredzkedjen egy másik hajóra, és mégis továbbinduljon, vagy körülnézzen a városban, olcsó szállás után kutatva.

Aztán két léghajó ballonja között megpillantotta a napkelte rózsaszínű fényét, és szinte megbabonázva indult a sziklaszirt széle felé. Talált egy talpalatnyi helyet magának, ahová lekucorodhatott, és a táskáját magához ölelve, a lábait lelógatva a peremre telepedett.

A nap lassan emelkedett a távoli hegyek fölé, rózsaszínből narancsos árnyalatba fordulva. Geneviève nehezen szakította el a pillantását a fenséges látványtól, de aztán a figyelmét magukra vonták a levegőben suhanó, kikötni készülő hajók, a párába és ködbe burkolózó hegyek, az alant elterülő, miniatűrnek látszó épületek, amik már egy másik városhoz tartoztak.

Soha még ilyen széles horizont nem tárult a szeme elé, soha még ilyen gyönyörű nem volt a kilátás. Abban a pillanatban, a perem szélén ülve újjáéledt benne a remény, hogy ez a káprázatos hajnal csupán a kezdet, és eljön az idő, mikor a napkelte végleg elűzi az éjszaka rémképeit.

Végül megnyerte a bújócskát.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (4 votes cast)

Leave a Comment