Misz Anna: Cserebogár

Misz Anna: Cserebogár

Kata elsírja magát, amint kilép az érettségiről. Nem vár senkire, nem beszélget senkivel, majdhogynem kiszalad az ajtón. Mások előtt sírni gyengeség, és ő nem gyenge. Egész testében reszket, a szalagtűzésre vásárolt magassarkúja kopog a forró járdán. A gyomra háborog.

 – De mi történt akkor? 1793 júniusában?

Kata összekulcsolt ujjai reszketnek a pad alatt. A szemét lesüti, képtelen felnézni.

– Legyőzték a girondistákat…

– De hogyan győzték le őket?

Nem meri azt mondani, hogy nem tudom. A tanár igyekszik elrejteni a sóhaját.

Kata most fellép a villamosra; a kinti meleg után megváltásnak érzi a légkondit, a hátát a falnak dönti, a blúza izzadtan a bőrére tapad. Újra fojtogatni kezdik a könnyek. Nem akar még hazamenni.

Jobb híján leül a parkba a házzal szemben. Leveszi a magassarkút, felhúzza a térdét a padra, és eligazgatja a ragtapaszt a sarkán.

„Elmegyek fagyiért” – gondolja. – „Elmegyek fagyiért, és csak kilenckor jövök vissza. Vagy elmegyek a Nyugatiba, veszek egy jegyet, és nem jövök vissza soha többet. De dühös lenne!”

Nem tud dönteni, a tehetetlenség görcsbe rántja az izmait. A fejét a térdére hajtja, eljátssza magában:

– Apa… Haragudni fogsz, ha kettes leszek? Haragudni fogsz, ha nem vesznek fel az egyetemre?

Az apja először a falhoz vág valamit. A hangja lassan, de biztosan felfelé kúszik, mint amikor Kata feltekeri a hangerőt a telefonján. És aztán minden félórában a nyaggatás:

– Tanulsz? Ugye, tanulsz? Tanuljál! – Elnyújtva. Már Kata szobájának az ajtaját is levette, hogy ne tudjon elvonulni. Aztán: – Jót akarok neked. Hogy ne hozzál ránk szégyent. Ha már szép nem vagy, legalább okos legyél. Na. Most mit sírsz? Hát bántottalak én valaha? Egy ujjal sem értem hozzád, hát hozzád értem én valaha?! Egy rossz szót nem szóltam! Ne sírj, cicu, hát miért kell mindenen bőgni, az istenért! Olyan érzékeny vagy. Megjött? Jól van már, csak kérdeztem, ebben a házban már kérdezni sem lehet?! Te meg inkább tanulnál meg főzni, ahelyett, hogy a hisztijét bátorítod! – Ezt Juditnak mondja, az új feleségének. Kata úgy tudja már, mint a Miatyánkot.

Mégsem akar neki hinni senki, mikor közli, el akar menni. Három éve, a szülei válásakor a bíróság sem hitt neki, mert az apja öltönyben járt még a boltba is, és nagy szavakat használt, olyanokat, mint „triviális” vagy „az események fényében nem egyértelműen kijelenthető”. Bár az sem segített, hogy az anyja inkább harcolt az öccse felügyeleti jogáért, mint érte. Mintha csak tankönyvből tanulta volna, hogyan uszítsa egymás ellen a testvéreket. Kata már inkább úgy tesz, mintha nem akarna elmenni.

Nyárfavirágok szállnak el mellette, és ő követi őket a szemével. Odalent egy cserebogár küszködik a hátára fordulva, a lábai a levegőben kalimpálnak. Kata lenyújt neki egy botot, hagyja, hogy felkapaszkodjon rá, majd a padra fekteti. A cserebogár elrepül, mintha még ő sem akarna itt maradni a lánnyal, akinek nincs jövője.

Árnyék vetül a padra.

– Láttalak az ablakból – ül le mellé Judit. A mellkasára csatolva a kisfia, Balázs halkan szuszog. – Fagyit?

Kata szó nélkül elveszi tőle a pálcikás jégkrémet. Csöndben ülnek egymás mellett.

Kata éppen azzal van elfoglalva, hogy átható precizitással leharapdálja a fagyiról a csokoládéborítást, mikor Judit megszólal.

– Hogy ment a…?

– Nem beszélek róla – vág közbe a lány. Hallgatnak. Szemközt egy idős néni a kutyáját sétáltatja, és a sarkon lévő játszótérről idehallatszik a gyerekek zsibongása. A nap fénye végigcsorog a házfalakon.

– Te hogyan képzelted el a jövődet tizennyolc évesen? – A kérdés olyan halk, hogy Judit először úgy tűnik, nem is hallja. Kata megismétli. – Te milyennek láttad a jövőt tizennyolc évesen? Gondoltad volna, hogy itt fogsz kikötni?

Judit sikeres volt, valaha. A francia nagykövetségen dolgozott, saját lakása volt, hétvégenként szórakozni járt, moziba, színházba, múzeumba, de mostanra ebből nem maradt semmi, csak egy közös bankszámla, szurkálódó megjegyzések és egy gyerek, aki miatt nem mehetett nagyon messzire, mert „miféle anya az olyan, aki magára hagyja a gyerekét?!”

Judit a jégkrémpálcikát rágcsálja, a másik kezét nem veszi le Balázs hátáról.

– Állatorvos akartam lenni. Azt sosem gondoltam volna, hogy gyerekeim lesznek. Kettő is – löki oldalba a lányt mosolyogva. Kata elfordítja a fejét.

– Miért nem lettél állatorvos?

– Nem vettek fel az egyetemre. Aztán következő évben újra próbálkoztam egy másik szakon. Mindig lesz valahogy.

– De én nem azt akarom, hogy valahogy legyen, én azt akarom, hogy jól legyen!

Judit a kezét tördeli.

– Én azt hiszem… Azt hiszem, semmi sem lehet teljesen jól, de mindenben van valami jó. Például nézd csak! Balázskából egyszer modell lesz – simogatja meg a kisfiú orrát a mutatóujjával.

Kata felhorkant.

– Persze.

– Tudod… Szerintem már az vagy, aminek lenned kell.

– Bukott ember?

Judit felnevet.

– Jó ember – szorítja meg a térdét. – Kedves ember. Ez a legfontosabb. Nekem a szüleim azt mondták, lehetek akár atomfizikus, vagy milliárdos, ha nem vagyok jó ember, semmit nem ér az egész.

Judit szülei meghaltak, mikor tizenöt éves volt. Kata a nő vállára hajtja a fejét, igyekszik elpislogni a szeméből a könnyeket.

– Gondolod, hogy apát ez érdekli? –Judit átkarolja a vállát, és Kata hangja elcsuklik. – Dühös lesz…

– Majd megnyugszik. Megnyugszik egyszer – suttogja Judit.

– Nem fog békén hagyni…

– Meg fogja unni. Nem kiabálhat örökké.

Kata könnyesen a nő vállába motyogja:

– Pedig mintha folyton azt csinálná.

Judit nem felel, puha köröket simogat a lány hátára. Kata összeszorítja a fogát. Olyan sok mindenen túl van már; túl lesz most ezen is. Hiszen semmi sem tarthat örökké.

– Hogyha elmennék, velem jönnél? – szólal meg Judit, és Kata felemeli a fejét.

– Hova mennél?

– Nem tudom. – Judit mosolyog; fáradt, lebbenő mosolya van. – De egyszer lesz valahogy. Mindig lesz valahogy. Én bízom magunkban.

– Te mindenkiben bízol.

Judit nevet.

– Na? Eljönnél velem?

– Szeretnéd, hogy veled menjek?

– Megszakadna a szívem, ha nem tennéd – simogatja meg az arcát Judit. Balázs nyöszörögni kezd a mellkasán. – Építünk egy jövőt hárman, mit szólsz? – kérdezi, ahogy feláll.

– Rendben. – Kata bőrén bizsereg az izgalom. – Én ott leszek.

Mert semmi sem tart örökké, és valami új van a levegőben.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.3/10 (3 votes cast)

Leave a Comment

One Comment

  1. Technikailag ügyes, jó a kezdés, van vége. Az apa figura is jó,találó az a szöveg, amit nyom. Judit már kevésbé, túl direkt.
    Mi lesz a másik gyerekével,ha hrman építenek jövőt?
    Tudom, hogy a címre utal, de szóbelik idején már nincs cserebogár. Gratulálok.