Megyeri Judit: Pipacsok

Megyeri Judit: Pipacsok

Épp egy darab csokit tömtem a számba, amikor észrevettem, hogy Aleister csörtet az íróasztalom felé. Visszadobtam a Cadbury szeletet a fiókba, közben vadul rágtam, és nagyokat nyeltem, hogy minden árulkodó nyomot eltűntessek. Aleister amúgy sem vett komolyan, de ha kiderül, hogy elcseszett Bridget Jonesként csokoládét zabálok, akkor még ennél is pocsékabb feladatokat bíz rám.

– Helló, főnök! – szólaltam meg, amikor végre kiürült a szám.

Aleister lecövekelt előttem, és úgy ráncolta busa szemöldökét, mintha valami nagyon megfeküdte volna a gyomrát. – Lottie, dolgozol valamin?

– Most? Nem… Vagyis anyagot gyűjtök – helyesbítettem gyorsan, és igyekeztem baromi elfoglaltnak tűnni. – Tudod, ahhoz a témához, amiről hétfőn beszéltünk.

Őszintén? Fogalmam sem volt, épp milyen szarságot bízott rám a szokásos hétindító értekezleten. Valahová felírtam, talán egy cetlire, de az már rég elveszett az asztalomon uralkodó káoszban. Szerda, legkésőbb csütörtök tájékán úgyis közli, hogy inkább mással foglalkozzam. Három éve dolgozom itt, és minden áldott héten ez a forgatókönyv. Egy ideje már nem is fáradok azzal, hogy a hétfői témának utánajárjak.

– Oké, azt felejtsd el! – közölte, én pedig visszanyeltem a számra toluló „Na, ne mondd!” szavakat. – Új feladatot kapsz! Egy bizonyos Lady Thornfield keresett meg minket, beszélj vele! Kifejezetten téged kért, a tárgyalóban vár. És Lottie – tette még hozzá –, ne cseszd el!

– Eszembe sincs!

Aleister valami olyasmit motyogott, mekkora pech, hogy az összes jó újságírója terepen van, majd elpályázott az irodája felé. Dühösen bámultam utána, aztán feltápászkodtam a székemről.

– Lady Thornfield, ugye? – kukkantottam be a tárgyalóba.

– Igen, én vagyok.

– Én pedig Lottie Kelsey.

Behúztam magam mögött az ajtót, leültem az asztal túloldalára, közben szemügyre vettem a nőt. Negyven körül járhatott, fakószőke haj, hosszúkás arc, előreugró orr. Ha nem tudnám, hogy lady, akkor is elárulnák a nemesi származását a lószerű vonások. A ruhája, bár előnytelenül lógott rajta, méregdrágának tűnt, ezt még én is észrevettem, pedig nem sokat konyítok a divathoz. Vajon mit akar? Nem sűrűn fordult elő, hogy egy felsőosztályba tartozó nő csak úgy besétáljon az Edinburgh-i Krónikához.

– A főnököm mondta, hogy van számunkra egy sztorija – erőltettem mosolyt az arcomra.

– Igen, így van – szólalt meg Lady Thornfield azon a fajta pattogó hangon, amin érződött, hogy nem kérésekhez, hanem utasításokhoz szokott. – Tegnap este eltűnt a mostohalányom.

– Attól tartok, rossz helyre jött – feleltem némileg zavartan. – Javaslom, forduljon a hatóságokhoz.

– Ezt természetesen már megtettem! A rendőrség úgy gondolja, nem történt bűneset. Susan valószínűleg bulizik valahol, ezt mondták. Bulizik! Ez nevetséges… Persze, elmúlt már tizennyolc, azt csinál, amit akar, de ismerem, nem menne el csak így…

– Asszonyom – szakítottam félbe a szóáradatot, és egyre biztosabbra vettem, hogy Aleister ki akar tolni velem, azért varrta a nyakamba a nőt –, ha továbbra sem kerül elő a lánya…

– A mostohalányom.

– Igen, a mostohalánya, akkor a rendőrség el fogja kezdeni a keresését. Ha nem szeretne addig várni, bízzon meg egy magánnyomozót. Ajánlhatok magának olyat, aki jól végzi a munkáját.

– Félreértett. Pontosan tudom, ki rabolta el Susant. Magának az lenne a dolga, hogy írjon az illetőről egy leleplező cikket.

Atyaég! Ez komoly?! Aleister tényleg a bolondját járatja velem… Azért próbáltam finoman fogalmazni:

– Nehéz lehet, hogy nem tud semmit a mostohalányáról, de a rendőrségnek igaza van, egyáltalán nem biztos, hogy elrabolták. Könnyen lehet, hogy hamarosan előkerül. Ami pedig a cikket illeti… bizonyítékok hiányában nyilván nem írhatom meg senkiről, hogy elrabolta Susant, mert azonnal beperelnek.

– Akkor ne azt írja meg, hanem ásson elő valami mást! – szólított fel jeges hangon Lady Thornfield. Kezdett idegesíteni ellentmondást nem tűrő modora.

– Nézze, asszonyom, ha találok is valamit, mondjuk pár büntetést gyorshajtásért és tilosban parkolásért, annak nem lenne túl nagy hírértéke.

– Szerintem ennél jóval többet találna. Végül is Christopher MacMillerről van szó.

– Mi? – nyögtem ki döbbenten.

– Igen, Miss Kelsey, Christopher MacMiller áll Susan elrablása mögött, és biztosra veszem, hogy vannak titkai, amiknek a megszellőztetésével maga legalább olyan jól járna, mint én.

Lady Thornfield odacsúsztatott elém egy fényképet, ami szőke, mosolygós lányt ábrázolt, rikító, piros pipacsokkal díszített ruhában.

– Ez a kép pár hete készült Susanről – biccentett a fotó felé. – Átnézettem a szobalánnyal a gardróbját, és azt mondta, ez a ruha hiányzik. Valószínűleg ebben ment el tegnap este.

Rám emelte pocsolyaszínű tekintetét én pedig azonnal rájöttem, hogy mindent tud, és semmi kétsége arról, hogy elvállalom azt a rohadt újságcikket.

*

A felhős égből meghatározhatatlan halmazállapotú csapadék hullott, összemaszatolta a rozzant Ford Ka szélvédőjét. A kormány mögött gubbasztottam, és a szemközti épületet figyeltem; a ragyogóan fehérre mázolt bolt kirakata felett fekete-arany betűk hirdették a nevet: Glenoak. Azt is tudtam, bár csak emlékezetből, hogy az üzlet belül ugyanolyan elegáns, mint kívül, és a fából faragott tölgyfapolcok telis-tele vannak borostyánszínű folyadékot rejtő csicsás palackokkal.

A Glenoak a környék legpuccosabb whisky márkája, egy üveg többe kerül belőle, mint fél havi keresetem. Na jó, azért nem, de elég drága ahhoz, hogy egy olyan pénztelen újságíró, mint én, ne engedhesse meg magának. És emiatt csak még nagyobb őrültségnek tűnt az, amit tenni készültem. Mégis mi ütött belém, hogy kémkedek egy olyan pasas után, akinek zsebében van a fél város? Hagyni kéne a fenébe az egész rohadt ügyet. Ennek ellenére tovább ültem az autóban, és vártam.

A fekete Porsche Cayman halk morajlással fordult be az utcába, és én egyből tudtam, csakis Christopher lehet az. Megállt a számára fenntartott parkolóhelyen, kipattant az autóból, és még vethettem egy pillantást grafitszürke öltönybe bújtatott nyúlánk alakjára, mielőtt eltűnt a boltban.

Torkomban dobogó szívvel meredtem a csukott ajtóra, majd észbe kaptam, és beindítottam a Fordot. A sárgás kövekből épült vár egészen szürkének hatott a ködös időben. Felpillantottam rá, ahogy elhaladtam mellette, majd befordultam a Rose Streetre, és megálltam a Black Cat előtt.

A kocsmában uralkodó félhomály ellenére is kiszúrtam a bárpult mellett ücsörgő pasast.

– Mi újság, Harry? – ültem le mellé.

– Ezt én is kérdezhetném tőled, Lottie. Mi volt ilyen sürgős, hogy átrángattál a fél városon ebben a szar időben?

– Így elpuhultál? – vigyorodtam el gúnyosan. – Már sörözni sincs kedved egy régi baráttal?

– Egész éjszaka szolgálatban voltam, leginkább aludni lenne kedvem. Különben sem vagy a barátom, csak egy csaj, akivel ágyba bújtam. Amit egyébként már kurvára megbántam!

Harry nem vette túl jó néven, hogy azzal az ominózus éjszakával zsarolok ki belőle információkat. Nem is értettem, miért van felháborodva. Ha nem kettyint félre, akkor nem fenyegethetném azzal, hogy beárulom a nejének – akiről egyébként elfelejtett szólni, mielőtt lefeküdtem vele.

– Ne zsörtölődj, Harry!

– Nem tenném, ha végre elárulnád, most épp mit akarsz. Nem hiszem, hogy csak sörözni.

– Na jó, talán igazad van, de azért ihatunk is. – Intettem a csaposnak, rendeltem két sört, aztán Harry vörösesbarna borostával fedett, széles arcára pillantottam. Tényleg volt idő, amikor vonzónak találtam? Csakis a pia lehetett az oka… Elhessegettem a kellemetlen emléket, és bedobtam a témát, amiről beszélni akartam vele: – Susan Thornfield eltűnéséről van szó. Tudsz valamit?

– Nincs mit tudni róla. A lány tegnap este szívódott fel, még el sem kezdtük a nyomozást – vonta meg a vállát Harry. – Bár ha engem kérdezel, nem is lesz rá szükség. Elő fog kerülni, persze rohadt másnaposan, és azt se fogja tudni, milyen buliban járt… Amúgy honnan hallottál egyáltalán róla?

– Bejött az újsághoz a mostohaanyja.

– Az a nő kibaszott idegesítő! Egy örökkévalóságig magyaráztam neki, miért kell várnunk negyvennyolc órát, mielőtt megindítjuk a nyomozást, de mintha a falnak beszéltem volna. Azt hittem, valamelyik magánkopóhoz megy. Mit akart tőled?

A pultos lerakta elénk a két teli korsót, nagyot kortyoltam a hűs sörből, csak utána válaszoltam:

– Azt, hogy írjak leleplező cikket Christopher MacMillerről.

– Jézusom, az a nő nem komplett! Neked is előadta, hogy MacMiller rabolta el a lányt?

– Aha.

– A fickó tele van zsetonnal, nincs szüksége a váltságdíjra, és bármelyik nőt megkapja. Akkor minek rabolna el egyet? – Harry a fejét csóválta, és egy szempillantás alatt legurította a söre felét. – Ráadásul egy olyat, akivel már lefeküdt? Legalábbis a Thornfield banya azt állította, hogy lefeküdtek. De szerintem ez az egész egy nagy baromság.

Ezen elgondolkoztam egy pillanatig. – Azért én nem tartom akkora baromságnak – jegyeztem meg –, végül is Christophernek nem a legjobb a híre, ami a nőket illeti…

– Christopher? Basszus, Lottie, csak nem ismered a palit?

– Nem ismerem… – morogtam, és az arcomat elöntötte a forróság.

– Dehogynem, ismered! Téged is megkefélt, mi? – röhögött fel Harry. Bizsergett a tenyerem, hogy lekeverjek neki egyet.

– Nem kefélt meg! És jobb lenne, ha nem kezdenél el kombinálni!

– Oké, oké, nem mondtam semmit – visszakozott nyomban Harry, de továbbra is vigyorogva méricskélt. – Fogadj el egy jótanácsot, Lottie! Bármi is volt köztetek MacMillerrel, felejtsd el ezt a marhaságot!

– Azért én szaglászok egy kicsit.

– Ahogy akarod, de én szóltam. – Harry felhajtotta a maradék sörét, aztán lecsusszant a bárszékről. – És ne várd, hogy kihúzlak a csávából, ha bajba kerülsz! Nem is tudnálak… Szar beismerni, de MacMillerrel semmire se menne egy szimpla zsaru. Még talán a rendőrfőnök se, ha jobban belegondolok.

*

Csak pár napja jártam a nyomában, de máris megállapítottam, hogy Christopher, ahhoz képest, hogy kőgazdag, baromi egyhangú életet él. Kizárólag a lakása, a lepárlóüzem melletti irodája és a bolt között ingázott. Esténként ugyanabba a klubba tért be, de éjfélnél tovább sosem maradt.

Kezdett idegesíteni, hogy nem derítettem ki róla semmit azonkívül, hogy rohadt gyorsan vezet, és kizárólag szürke öltönyt visel. Mondjuk, ez utóbbit már egyébként is tudtam. Ráadásul Lady Thornfield felhívott reggel. Nem tetszett neki, hogy a zsaruk ugyan elkezdtek nyomozni, de még mindig röhejesnek tartották a Christopherrel szembeni gyanúját. A maga erőszakos módján megsürgetett, hogy ne totojázzak, hanem találjak ki valamit, lehetőleg még aznap.

Tudtam, hogy egyetlen lehetőségem van. Nem csak autóval kellene követnem Christophert, hanem besurranni utána, de az üzletbe nem mehettem, a lepárlóüzembe mágneskártyával lehetett bejutni, a lakása pedig egy olyan menő apartmanházban volt, ahol portás és egy komplett beléptetőrendszer tartotta távol a hívatlan látogatókat. Maradt a klub.

Felhívtam Aleistert, és előadtam neki húsz percnyi, folyékony hazugságot arról, hogy milyen komoly sztori nyomában vagyok, és mindenképpen be kell jutnom a Delicia nevezetű helyre. Végül belement, és elintézte, hogy felírjanak a vendéglistára. Sőt még azt is kiderítette, hogy az egész Thornfield család tag a klubban, Christopher akár ismerhette is Susant. Lehet, hogy Lady Thornfield gyanúja mégsem annyira légből kapott?

Mikor aznap este beléptem a Deliciába, úgy feszengtem a fekete, csipkeszegélyű selyemgöncben – ruhatáram egyetlen elegáns darabjában –, mint annak idején a gimis bálon. Fájóan hiányzott a farmerom, na meg a bakancsom, és a klub sem segített eloszlatni az idegességemet. A böhömnagy teremben bőrfotelek fogtak közre kör alakú asztalkákat, a plafonról kristálycsillárok lógtak, középen pedig csupafém, köralakú bár pompázott. Elég eklektikus benyomást keltett a hely, de minden zugából áradt a luxus.

A bárpulthoz mentem, hogy magabiztosságomat megtámogassam egy kis piával, amikor Christopher megjelent mellettem. Szürke öltönyt viselt, mi mást? Azonnal beparáztam, hogy felismer, de a pillantása úgy söpört végig rajtam, mintha most látna először. Szemétláda!

– Meghívhatom egy italra? – kérdezte undorítóan behízelgő hangon.

Hát, nem így terveztem… Azt gondoltam, majd észrevétlenül a közelébe férkőzöm, és kihallgatom a beszélgetéseit, aztán kifaggatom a személyzetet, hogy látták-e együtt Susannel. Az eszembe se jutott, hogy fel akar csípni, de talán jobb is ez így. Úgy irányíthatom a beszélgetést, ahogy akarom, ha elég ügyes vagyok, Susan Thornfield is szóba kerülhet.

– Kösz – varázsoltam hamis mosolyt az arcomra –, Chardonnay-t kérek.

– Remek!

Christopher odaintette a pincért, és rendelt. Piszkosszőke haját ugyanolyan szélfútta stílusban lőtte be, ahogy három éve, az arcát rövid borosta fedte, és olyan lazán mozgott méregdrága öltönyében, mintha tréningruha lenne rajta. Bármennyire is utáltam, be kellett ismernem, hogy rohadt jól néz ki.

– Mit szólna hozzá, ha leülnénk oda? – mutatott egy félreeső asztalkára.

Leültünk, Christopher a combomat fixírozva tolta elém az egyik poharat, amit nyomban felmarkoltam, és nagyot kortyoltam a borból.

– Még nem járt a Deliciában, ugye? – A pasas végre a szemembe nézett, bár ez sem volt kevésbé kellemetlen.

– Nem, most vagyok itt először.

– Sejtettem… Emlékeznék magára.

Felhúzott a szemöldökkel viszonoztam a pillantását, és nagyon kellett erőlködnöm, hogy ne csússzon ki a számon a legelső gondolatom. Emlékeznél, mi, seggfej?!

– Azért nem vagyok én olyan feledhetetlen.

– Dehogynem! Ez a vörös haj… – Christopher a frizurámra nézett, aztán vissza a szemembe. – És ez a kék szem…

Hajfesték és színezett kontaktlencse, barom! – vágtam volna a képébe legszívesebben, de helyette csak tovább mosolyogtam, és kapva az alkalmon, megjegyeztem:

– Ha ilyen jól ismeri a többi vendéget, biztos gyakran jár ide.

– Igen, elég gyakran. Ez a hely bevált, és így nem kell kevésbé megfelelő klubokra időt vesztegetnem.

– Nem unalmas minden este itt lenni? – kérdeztem meg elnyomva egy grimaszt.

– Egyáltalán nem. – Christopher felemelte a poharát, és ivott, ettől fura mód az jutott eszembe, hogy milyen íze lehet a Chardonnay-nek, ha egyenesen a szájáról nyalnám le. Jézusom, mi a franc ütött belém?! Lehet, hogy randidrogot rakott az italomba?

– És mivel szokás itt elütni az időt? – mutattam körbe a termen, és amíg körülnézett, gyorsan kicseréltem a poharainkat.

– Itt lent csak inni és beszélgetni lehet, a felsőbb szinteken vannak az izgalmasabb dolgok. Körbevezessem?

*

Fából faragott lépcsőn mentünk fel az emeletre. Kártyaszobára, biliárdasztalra, esetleg szivarszobára számítottam, hisz a Delicia még pár évtizede is kizárólag férfiaknak fenntartott klub volt, de ehelyett egy hosszú folyosóval találtam szembe magam, ahonnan egyforma ajtók sokasága nyílott.

– Ez az enyém – mutatott az egyikre Christopher, elővarázsolt egy kulcsot a zsebéből, és kitárta előttem az ajtót.

Basszus, ez komoly? Hálószobák egy elit kluban, amit a tagok nyilván dugásra használnak?!

– Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet – makogtam. Sok mindent megtennék, hogy leleplezzem a pasast, de hogy lefeküdjek vele… köszi, azt inkább nem!

– Nyugodjon meg! – szólalt meg Christopher, és a hangja most már nem csengett olyan bársonyosan, mint odalent. Érdes volt, türelmetlen, és ciki vagy nem, de nekem sokkal jobban bejött így.

– Azt hiszem, félreértett – tiltakoztam azért –, eszembe sincs lefeküdni magával.

– Az jó, mert én sem akarok lefeküdni magával, csak feltenni pár kérdést.

– Mi…? – lepődtem meg. – Milyen kérdést?

– Például azt, hogy miért követett.

– Basszus… – csúszott ki a számon.

– Bizony, basszus – biccentett Christopher. – Akkor bejön, vagy menjünk el a rendőrségre, és ott beszéljük meg, miért szegi meg a törvényt már napok óta?

– Bemegyek – morogtam jobb híján.

Christopher becsapta az ajtót, aztán megálltunk egymással szemben, a hatalmas franciaágy két oldalán.

– Szóval, miért járt a nyomomban?

– Egy újságcikket írok magáról – vallottam be az igazság legkevésbé gáz részét.

– Gondolhattam volna! – túrt bele a pasas dühösen a hajába. – Maguk, rohadt firkászok…

 – Hé, fogja vissza magát! – szóltam közbe önérzetesen. – Azért követtem, hogy megismerjem a mindennapjait. Csak hiteles képet akartam festeni, szóval ahelyett, hogy dühöng, esetleg megköszönhetné, hogy nem irkáltam össze magáról mindenféle baromságot anélkül, hogy lecsekkoltam volna.

– Miféle baromságot? – kapta fel Christopher a fejét, és rögtön rájöttem, hogy csúnyán elszóltam magamat.

– Semmi, semmi… – próbáltam menteni a menthetőt. – Csak úgy általánosságban értettem.

A pasas homlokráncolva vizslatott, ezüstszürke szeméből gyanakvást olvastam ki.

– Maga ismerős nekem valahonnan – jelentette ki végül. – Csak arra nem tudok rájönni, honnan…

– Lent még azt mondta, nem ismer.

– Nyilván kamuztam, csak hogy feljöjjön velem – legyintett Christopher, de olyan szenvtelenül, hogy legszívesebben tíz körömmel támadtam volna neki annak az önelégült képének. – Hogy hívják?

– Nem mindegy?

– Nem! És ne kelljen még egyszer a rendőrséggel megfenyegetnem!

– Charlotte Kelsey – dünnyögtem. Abban reménykedtem, ha a teljes nevemet mondom, amit sosem használok, akkor nem rakja össze a dolgot. Persze, ebben is tévedtem.

– Charlotte… Charlotte… Nem ismerős. Várjon csak! Nem a Lottie-t használja?

– De – morogtam, és Christopher a korábbinál is dühösebben csattant fel.

– A kurva életbe! Maga az a firkász, aki pár éve eladónak jelentkezett a boltba, csak hogy leleplezze a vélt adócsalásomat! – támadt nekem, és úgy döntöttem, én sem fogom vissza magam.

– Hát emlékszik, ez kedves! Az is rémlik, hogy miután rájött, kirúgatott az újságtól? Ráadásul jól befeketített mindenki előtt. Alig találtam utána munkát!

– Örüljön, hogy nem jelentettem fel!

– Mégis miért jelentett volna fel? Egy betűt sem írtam magáról! Teljesen törvényesen elvállaltam egy munkát a boltjában, amit kifogástalanul elvégeztem.

– Ha nem buktatom le időben, akkor már az összes szennylap azon csámcsogna, hogy adót csalok.

– Téved! Csak akkor csámcsognának azon, ha tényleg adót csalt volna. Sosem írok le semmit, ami nem igaz. Ha pedig tényleg adót csalt, akkor meg is érdemli, hogy csámcsogjanak magán!

– Árulja már el, ezúttal mi a bűnöm, amire ilyen elszántan keres bizonyítékot?

Christopher szeme villámokat szórt, már majdnem a képébe vágtam mindent az eltűnt lányról és Lady Thornfield gyanújáról, amikor észrevettem a szoba sarkában álló szekrényt, és a félig nyitott ajtajára akasztott női ruhát, a nevetségesen harsány, piros pipacsokkal. Dermedten figyeltem, ahogy Christopher is a szekrény felé fordul, és homlokráncolva a ruhára bámul.

– Ez meg… – kezdte mondani, de a szavába vágtam.

– Hogy kerül ide az a ruha?

– Fogalmam sincs.

– Susan Thornfieldnek ugyanilyen ruhája volt – mondtam, a combomhoz kellett szorítanom a kezemet, annyira remegett. – Három napja eltűnt… Valószínűleg elrabolták. Az a ruha az övé, igaz?

– Mi? – Christopher úgy nézett rám, mintha nőtt volna még egy fejem.

– Ismerte Susant, nem?

– Persze, hogy ismerem, ő is tag a klubban, és néhány hónapja együtt töltöttünk pár éjszakát.

– Ha néhány hónapja történt, akkor miért van még itt a ruhája?

Christopher újra a ruhára meredt, aztán vissza rám, és jéghideg tekintetétől végigfutott a hátamon a borzongás. A pasas valószínűleg elrabolt egy nőt, és ki tudja, mi mást művelt még vele… Menekülési ösztönöm legyűrte a kíváncsiságomat, és a kijárat felé lendültem.

Az ajtó hangos puffanással csattant neki a falnak, ahogy kivágtam, és már épp kiléptem volna rajta, amikor Christopher ott termett a hátam mögött.

– Lottie, mi ütött magába?

Durván megmarkolta a vállamat, de én kirántottam magam a szorításából; a fekete selyemruha pántja hangosan reccsent, és biztosra vettem, hogy egy darabja Christopher kezében maradt. Összefogtam a mellemnél a ruhát, és a lépcső felé iramodtam.

– Lottie! – kiáltotta Christopher, aztán meghallottam léptei dobogását, ahogy utánam vetette magát..

Botladoztam a magassarkúban, és az a rohadt selyemgönc állandóan le akart csúszni rólam, de egyikkel sem törődtem. Lélekszakadva futottam a lejárat felé. Közben hallottam a nyomomban loholó pasas szitkozódását, sőt még a légvételei is mintha csiklandózták volna a nyakamat, pedig ennyire közel nem lehetett hozzám. Vagy igen? Pedig már majdnem elértem a lépcsőt…

Hátrakaptam a fejemet, hogy lássam, mekkora az előnyöm, és ez az apró figyelmetlenésg elég volt ahhoz, hogy a cipőm sarka megakadjon a parketták közötti résben. Elvesztettem az egyensúlyomat, és zuhanni kezdtem… egyenesen a lépcső felé.

Egy kimerevített pillanatig a parketta és a lépcsőfokok között inogtam, és csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora pancser vagyok. Menekülök a rosszfiú elől, de nem ő intéz el, hanem egy nyamvadt lépcsőn töröm ki a nyakam… Aztán Christopher megragadta a karomat, és visszarántott. A lendülettől a mellkasának ütköztem, és mindketten elterültünk a padlón.

Nyögve emeltem fel a fejem, és Christopher tekintetét kerestem. A pasas ezüstszürke szeme úgy vonzott, mint éjszakai lepkét a fény, hosszú másodpercekig bámultam némán, mielőtt felocsúdtam.

– Ez meg mi a fene volt? – makogtam arrébb húzódva.

– Majdnem lezúgott a lépcsőn. – Christopher feltápászkodott, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

– Maga miatt! Ha nem üldöz, nem botlok el.

– Persze, hogy üldöztem. Elrohant, én pedig meg akartam tudni, mégis mi a fene ütött magába. Esetleg felvilágosítana? – kérdezte, és azonnal feldühödtem a szemtelen hangnemtől. Még ő faggat engem?!

Ám mielőtt letorkolhattam volna, léptek dübörögtek a lépcsőn, majd rendőrök lepték el a folyosót. Harry vált ki közülük, és pisztolyát Christopherre emelte

– Fel a kezekkel, MacMiller! – harsogta, és intett az egyik egyenruhásnak, aki bilincset kattintott Christopher csuklójára. – Letartóztatom Susan Thornfield megöléséért.

Gyilkosság? Az nem lehet… Döbbenten bámultam, ahogy a zsaruk elvezetik a pasast.

*

– Nem értelek, Lottie – közölte Harry, amikor egy héttel később beültünk a Black Catbe egy italra. – Olyan savanyú képet vágsz, mintha MacMiller megúszta volna, pedig ott csücsül a hűvösön.

Ettem egy falatot a fish and chipsemből, és elgondolkozva rágcsáltam. Igazából én sem értettem magamat. A zsaruk nem csak Susan ruháját találták meg Christopher szobájában, hanem a táskáját és a cipőjét is. A lány holttestére kutyasétáltatók akadtak rá a Hollyrood parkban. A hevenyészett sírból pedig nem csak a hulla került elő, hanem Christopher egyik egyedi, monogrammal ellátott mandzsettagombja is.

– Biztosak vagytok benne, hogy ő tette? – kérdeztem meg sokadszorra.

Harrynek már elege lehetett belőlem, grimaszolva nyelte le a szájában lévő steaket, aztán ingerülten felcsattant.

– A csajt a pasas golftrófeájával vágták kupán, amin ott vannak a vérnyomok és az ujjlenyomatok!

– De el is emelhette valaki.

– A francba, Lottie! Még MacMiller is azt mondta a vallomásában, hogy a tudta nélkül senki sem juthatott be a klubban lévő szobájában, ahol azt a kibaszott trófeát tartotta. Ráadásul nincs alibije a gyilkosság estéjére. Korábban le akartad leplezni, most minek próbálod az ártatlanságát bizonygatni?

Belenéztem Harry dühös arcába, de képtelen voltam megmagyarázni neki. Valami hülye megérzés nem hagyott nyugodni. Christopher nagyképű, gazdag seggfej, akiből egy adócsalást simán kinézek, esetleg egy nő fogva tartását is, de gyilkosságot? Á, ahhoz nem elég tökös!

A következő napokban többször belógtam a Deliciába kérdezősködni. Biztos voltam benne, hogy valaki bement Christopher szobájába, de senki nem látott semmit. A felső szinten pedig nem voltak kamerák, hogy a gazdag klubtagokat nehogy zsarolni lehessen azzal, kiket visznek a szobájukba… Jellemző!

Végső elkeseredésemben a takarítónőket is kifaggattam. Eléggé rossz néven vették a feltételezésemet, hogy valaki lepénzelte őket a pótkulcsért cserébe, és jelentettek az igazgatónál. Az ősz hajú, mogorva fickó saját maga kísért ki a klubból, és felhívta a portás figyelmét, hogy többet ne engedjen be. Forrtam a dühtől és a tehetetlenségtől. Ráadásul Aleister is rám pirított, hogy kihajít az újságtól, ha munka helyett klubbokba mászkálok.

Eltelt néhány hét, és a csapadékos tavaszt felváltotta az esős nyár, de legalább nem fagytam halálra, amikor egy kiállítómegnyitóra loholva szarrá áztam. Lehámoztam magamról a csuromvizes kardigánt, és épp azt próbáltam észrevétlenül meglesni, mennyire látszik át a melltartóm a nedves blúzon, amikor megláttam Lady Thornfieldet.

Pár lépésre állt tőlem, egy nagydarab, habcsókszerű nő mellett, és mindketten a falon függő festményt bámulták. Egy mezőt sok, apró pipaccsal. Kirázott a hideg, rosszul voltam a pipacsoktól.

– Azt hiszem, megveszem ezt a képet – hallottam meg Lady Thornfield pattogós hangját. – Jól mutatna a kandalló felett.

– De pipacsok, drágám? – sopánkodott a habcsók. – Szegény férjednek megáll a szíve, ha meglátja. Susan halála óta csak hálni jár belé a lélek.

Vetettem még egy pillantást a képre, de azonnal meglódult a gyomrom. Kiiszkoltam a galériából, nehogy szégyenszemre a padlóra taccsoljak.

Másnap épp a szokásos dugicsokimat ettem, amikor Aleister kocogott oda az íróasztalomhoz.

– Hallottad a hírt, Lottie? – Olyan vidáman szólt hozzám, mint már régen nem.

– Milyen hírt?

– Az öreg Lord Thornfield meghalt! Szívinfarktus… Ráadásul nemsoká kezdődik MacMiller tárgyalása. Össze kéne dobni valami ütős, könnyfakasztó sztorit arról, hogy szegény csóka még a lánya gyilkosának a dutyiba juttatását se érte meg.

– Oké – nyögtem ki.

Miután Aleister visszabattyogott az irodájába, eszembe sem volt belekezdeni a cikkbe. Helyette akkorát haraptam a Cadburyből, hogy alig fért a számba a falat. Lenyeltem a csokit, és dühösen hívtam Harryt.

– Nem tudod, ki örököl Lord Thornfield után?

– Mivel a lánya meghalt, gondolom a felesége. Miért?

– Nem fontos.

Indulatosan csaptam le a telefont. Kezdtem sejteni, hogy az elmúlt néhány hétben egy aprólékosan megtervezett színjáték részese voltam. Bábu egy hülye banya sakktábláján! És dögöljek meg, ha hagyom, hogy megússza!

*

Hétágra sütött a nap Lord Thornfield temetésén. Az összegyűlt tömeg mögött álltam, és Lady Thornfieldet figyeltem, aki igazán remek alakítást nyújtott, mint gyászoló özvegy. Fekete kalapja árnyékont vont lószerű vonásaira, és olyan gyakran törölgette a nyilván teljesen száraz szemét, hogy a bőre már egészen kivörösödött. Gondolom, épp ez volt a célja.

Amikor véget ért a szertartás, és az emberek elkezdtek visszaszállingózni az autóikhoz, elindultam a nő felé.

– Lady Thornfield? – vontam magamra a figyelmét.

Felém fordult, és úgy nézett rám, mintha nem ismerne meg. Pedig biztosra vettem, hogy alaposan utánanézett a Christopherrel közös, nem túl baráti múltamnak. Csakis ezért bízott meg engem a cikkírással, tudta, hogy bosszút akarok majd állni. A dög! Szégyen, hogy ilyen könnyen horogra akadtam.

– Lottie Kelsey vagyok – mondtam neki mézesmázos hangon. – Tudja, az újságíró, akit megbízott a Christopher MacMiller féle cikkel.

– Már emlékszem! – Lady Thornfield vékony ajkán felsejlett egy halvány mosoly. – Kedves magától, hogy eljött a férjem temetésére.

– Igazából azért jöttem, mert kérdezni akarok magától valamit. Honnan tudta, hogy MacMiller rabolta el a mostohalányát? Úgy tűnt, nagyon biztos benne, és végül igaza is lett. – Elmosolyodtam, és Lady Thornfield viszonozta a mosolyomat, de amikor a következő kérdésemet meghallotta, összeraáncolta a homlokát. – Talán személyesen is ismerte Christophert?

– Nem, dehogy!

– Pedig ugyanabba a klubba jártak.

– Ugye nem gondolja komolyan, kedvesem, hogy mindenkit ismerek a klubból? – fintorodott el a nő. – A felkapaszkodott újgazdagokat biztosan nem.

– Hm… – Elővettem a zsebemből a mobilomat, és mutattam neki pár fotót. – Ezeken a képeken úgy tűnik, nagyon is jól ismerték egymást.

A közösségi médiának hála, minden fent van a neten, csak meg kell találni. Azok a képek is, amiknek a hátterében Lady Thornfield úgy simul Christopherhez, hogy közben biztosan nem az újgazdag státuszán, jóval inkább a farkán mereng. Az egyik klubtag rakta fel az Instagram profiljára, és több éjszakámba telt, mire megtaláltam, de megérte. A nő megnyúlt ábrázatát látva mindenképp.

– Bejött magának Christopher, mi? – gonoszkodtam. – Csak a pasi inkább a harmatos kis mostohalányát dugta meg, nem magát. Marha dühítő lehetett.

– Magának ehhez semmi köze! – Lady Thornfield a mobilom után nyúlt, de elhúztam előle, és visszaraktam a zsebembe.

– Nekem nincs, de a rendőrséget biztosan érdekelni fogja. Ahogy az is, hogy lefizette az egyik takarítnőt, és lemásolta Christopher szobájának a kulcsát. – Ezt persze csak kamuztam, de a nő izzó pillantását látva rájöttem, hogy beletrafáltam a közepébe. És hirtelen biztosra vettem, hogy az a rohadt ruha akkor került be a szobába, míg én lent Chardonnay-t iszogattam Christopherrel.

– Mégis hogy képzeli, hogy ilyennel vádol meg! Éppen engem! – kiáltotta Lady Thornfield, de nem törődtem vele.

– Bosszú és pénz egy füst alatt. Ez sok mindent megmagyaráz. Viszlát! – intettem lazán, aztán hátat fordítottam a némán dühöngő Lady Thornfieldnek, és kisétáltam a temetőből.

Fogadok, hogy a lepénzelt takarítónő nem fog kitartani, ha a zsaruk kicsit megizzasztják. Már csak Harryt kell meggyőznöm. Majd megzsarolom a nejével, ha másképp nem megy; elvigyorodtam, és már húztam is elő a telefonomat.

*

Júliusban olyan hőhullám érte el Skóciát, hogy az esőhöz és a hideghez szokott embereket egy pillanat alatt kicsinálta. A képernyőre meredve próbáltam a készülő cikkemre koncentrálni, közben az aznapi értekezleten írt jegyzetemmel legyezgettem magam, amikor árnyék vetült az íróasztalra.

Christopher állt előttem, teljes szürkeöltönyös, belőtt hajú pompájában, csak kissé beesett arca árulkodott az előzetesben töltött hónapokról.

– Mi a fene, elengedték a zsaruk?

– El. És ahogy hallom, magának köszönhetem.

– Hát, ez vagyok én – vontam meg a vállamat lazán. – Aki megdob kővel, azt visszadobom kenyérrel, vagy hogy is mondja a Biblia.

– Azon azért vitatkoznék, hogy ki dobta az első követ – morogta Christopher, és láttam, hogy a tekintete egy pillanatra vékony trikómra vándorol.

– Mindjárt gondoltam, hogy erről is eltérő az álláspontunk.

– Akkor mi lenne, ha meghívnám egy italra? Köszönetképp, amiért így utoljára kenyérrel dobott meg, és közben hátha közelednek az álláspontjaink. – Christopher elvigyorodott, és az én szám sarka is mosolyra kunkorodott.

– Már megint egy italra? Az legutóbb is elég szarul végződött. De oké, kockáztassuk meg, csak ne a Deliciába vigyen.

– Rendben, de nekem is lenne egy kikötésem. Ne pipacsos ruhában jöjjön!

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.2/10 (10 votes cast)

Leave a Comment

4 hozzászólás

  1. Ebből a remek pörgős novellából regény készül. Vérbeli romantikus krimi. Olvastam az elejét, és nagyon jó!

  2. Köszönöm, Katherine! <3 Remélem, a Lowdeni boszorkányhajsza másnak is tetszeni fog majd. 🙂

  3. Simán el tudnám képzelni ezt a történetet kibővítve egy regényként, vagy hogy ez lenne egy kiindulópont, és folytatásaként egy újabb izgalmas kalandba keveredne Lottie esetleg ezzel a sármos pasival. 🙂

    Ez a történet sem okozott csalódást, gördülékeny, mint amit eddig olvastam Judittól.

    Nekem tetszett, gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  4. Sylvia, köszönöm szépen! <3 A regény nem a novella kibővítése lesz, hanem egy teljesen új kaland Lottie-val és egy új férfi főszereplővel. 🙂