Lylia Bloom: Az igazi ajándék

Lylia Bloom: Az igazi ajándék

Átfagyva figyeltem a szürkületben a sírkövön álló mécses remegő fényét. A környezet elmosódott, ahogy a lángra fókuszáltam, de még mindig inkább ezt néztem, mint a hideg bordó márványon virító aranyszínű nevet. Ropogott a fagyott hó a lábam alatt, ahogy toporogtam, de ettől sem lett jobb, ugyanúgy dideregtem. Halk beszéd ütötte meg a fülem, és felkaptam a fejem, vajon a nagyszüleim jöttek-e vissza. Hiú ábránd volt.

Amikor odaértem, ők a sír körül tébláboltak, de amint észrevettek, a nagyanyám egy futó pillantás után el is indult a kijárat felé vezető úton. A nagyapám esetlenül megpaskolta a vállam, de ennyiben ki is merült az együttérzése. Már nem csodálkoztam rajta, csak lehajtottam a fejem, és megpróbáltam megállítani a szám remegését.

A baleset után erőt vettem magamon, és kéthetente felkerestem a nagyszüleimet – csak ők maradtak nekem. Apám elhagyta anyát, amikor teherbe esett velem.

– Ezt most már tényleg nem hiszem el! – csattant fel a nagyanyám a sokadik látogatás alkalmával, én meg elkerekedett szemekkel néztem rá.

Tudtam, hogy a kezdetleges süteményeim nem tökéletesek, de a legjobbat hoztam ki magamból. Meg akartam hálálni nekik legalább ilyen módon, hogy anya halála után is támogatnak, így gond nélkül tudom fedezni a költségeimet a tanulás mellett.

– Mi a baj? – kérdeztem óvatosan, a kezemben szorongatva a műanyag edényt, amiben az aznapi alkotást hoztam.

– Nem elég, hogy tönkretetted a lányunk életét – emelkedett fel nagyanyám a kedvenc foteléből –, még van képed állandóan idejönni, és emlékeztetni minket a veszteségünkre! – kiabálta elkeseredetten.

Nagyapám abban a pillanatban szisszent fel, amikor én hátráltam egy lépést.

Nem hatott újdonságként, hogy szerintük én vagyok anya legnagyobb hibája, mert anya elmesélte még régebben, milyen erősen ellenezték, hogy megtartson engem. Azzal is tisztában voltam, mennyire hasonlítok anyára a világosbarna hajammal, kerek arcommal és zöldesbarna szememmel. De azt nem tudtam, hogy ennyire kiborítom a nagyanyámat.

Azóta nem találkoztunk. Távol tartottam magam tőlük, hogy ne kínozzam őket – mert úgy éreztem a nagyanyám kirohanása után, hogy ezt tettem. Azt reméltem, talán majd mégis hiányolni fognak, és megkeresnek, de nem így lett. Semmi kapcsolatunk nem maradt a számlámon megjelenő havi összegeken kívül.

Elfacsarodott a szívem, ahogy a távolodó párosukat néztem. Akármilyenek is, mégiscsak nekik kéne a családomnak lenniük. De ők nem akarták.

Megráztam a fejem, és igyekeztem kizárni a keserűséget a szívemből, hogy magamban elmesélhessem Neki, mi minden történt velem. Ami talán butaság, de aznap ez tűnt a leglogikusabb lépésnek.

A temetés óta – lassan egy éve – nem jártam a sírnál. A nagyanyám szerint kötelességem lenne rendben tartani a sírt, a nagyapám szerint meg marhaság az egész, mert aki meghalt, annak már úgyis mindegy. Szerintem meg túl fájdalmas, mert így nem tudok úgy tenni, mintha nem is történt volna meg. A név és az évszámok a képembe vágják, hogy már nincs velem, pedig ez nincs így rendjén.

Bálint az egyetlen, aki nem akarta megmondani, hogy szerinte mi a helyes. Azt mondta, tegyem azt, amit jónak érzek. És én mérhetetlenül hálás voltam ezért.

Fél éve jártunk együtt, amikor a baleset történt, és ő volt az egyetlen, aki egyben tartott, aki mellettem állt és egy percre sem hagyta, hogy szétessek. Neki köszönhetem azt is, hogy ha bénázva is, de leérettségiztem, és a felvételit sem rontottam el teljesen.

– Szenteste van – szólaltam meg halkan, magamat is meglepve, és lehunytam a szemem, hogy elképzelhessem, Hozzá beszélek. – Mármint még csak lesz, nemsokára. És idén nem lesz karácsonyom.

Az üres lakásban nem láttam értelmét karácsonyt ünnepelni. Nem lesz se gyönyörűen díszített fa, se zene, se finom vacsora, se ajándékok.

A szemem sarkából a könnyek lassan végigcsorogtak az arcomon. Hideg bőrömön először langyos, majd jeges sávot húztak maguk után, mintha odafagytak volna, pedig éreztem, ahogy az állam vonalánál lecsöppennek.

Kesztyűbe bújtatott kézfejemmel megtöröltem az arcomat, aztán zsepi után kotorásztam a szövetkabátom zsebeiben. Pedig elhatároztam, hogy nem fogok sírni. Úgy jöttem ide, hogy megpróbálom elfogadni, ami történt, de ez még mindig nem sikerült. Hiába soroltam el magamban az összes apróságot: az egyetem nehézségeit, Bálint kedvességeit és nagyszüleim elutasítását, nem enyhült a mellkasomon a súly, ami azóta nehezítette meg a levegővételt, hogy a nagyapám elmondta, mi történt.

Megkönnyebbülésért jöttem, de rosszabbul éreztem magam, mint előző nap.

– Majd legközelebb talán jobb lesz – motyogtam, és egy pillanatra a sírkőre helyeztem a kezem, miközben elhaladtam mellette. – Szia, anya! – bukott ki belőlem, mint régebben minden elköszönésnél.

Az emléktől belém mart a hiány. A gyomromat mintha összerántotta volna valami, és kiszaladt az erő a lábamból. Lassan, szinte öntudatlanul leereszkedtem a sírkőre. A csendes sírásból egy pillanat alatt zokogás lett. Hallottam a saját nyüszítő hangom, mintha valami sebzett állaté lett volna, mégsem tudtam abbahagyni. Átkoztam a telet, a csúszós utakat, a rohadék, figyelmetlen sofőröket, aztán csak azt mantráztam magamban, hogy „gyere vissza”. Bármit megtettem volna ezért.

A fenekem alatt megolvadt a hó, átnedvesítette a kabátomat és a nadrágomat is. Fel kellett volna állnom, nehogy megfázzak, és erről eszembe jutott anya intelme arról, hogy ne üljek soha hideg kőre, és ettől még jobban sírtam. Úgy éreztem, nincs semmi, amiről ne ő jutna eszembe. És nincs semmi, aminek értelme lenne nélküle.

– Dorka – hallottam meg magam mellett aggódással telve az egyetlen hangot, ami ki tudott rángatni az elkeseredésből. – Itt vagyok – suttogta a fülembe Bálint, miközben átölelt és szorosan tartott.

Belefúrtam az arcom a nyakába és úgy kapaszkodtam belé, mintha ő kirángathatna a szomorúságomból. Szokás szerint nem viselt sálat, és a dzsekijét sem húzta össze teljesen, így a bőre enyhén sós illata azonnal megcsapta az orrom. Annyira sietett hozzám, hogy még meg is izzadt.

Felpattantam és ijedten néztem rá. Megtapogattam a kötött sapkája alól kikandikáló sötétszőke tincseit, és kicsit megnyugodtam. Neki nem lehet semmi baja. Még egy megfázás sem. Belehalok, ha vele történik valami.

– Mi a baj? – kérdezte értetlenül miközben felállt, és két tenyere közé fogta az arcom. Keze langyossága szinte forrónak tűnt a hideg bőrömön. – Mármint a nyilvánvalón kívül – tette hozzá halkan, szomorúan.

– Nem veszíthetlek el – hüppögtem alig érthetően a dzsekije gallérjába kapaszkodva.

Először értetlenül nézett rám, aztán valószínűleg összerakta, mi járhatott a fejemben, mert mindig képes volt követni a csapongó gondolatmenetemet.

– Nem fogsz – mosolyodott el.

Hüvelykujjával letörölte a könnyeimet, és lágyan megcsókolt. Ajkának ismerős érintése és enyhén mentolos íze képes volt a körülmények ellenére is néhány pillanatra kiragadni a valóságból, és tudatosítani bennem, hogy mellette jó helyen vagyok. Egy apró puszival húzódott el, aztán szorosan magához ölelt. Átkarolva tartott, közben a hátamat dörzsölte, hogy átmelegedjek, és türelmesen megvárta, amíg megnyugszom.

– Mehetünk?

Az óvatos kérdésből kihallottam a sürgető vágyat, hogy minél hamarabb itt hagyhassa a temetőt. Nem tudtam haragudni ezért. Aprót bólintottam, és elindultam mellette. Védelmezőn átkarolta a vállam, én pedig az oldalához simultam. Meglepődve vettem észre, mennyivel könnyebb a levegővétel, mint egy fél órával korábban. Talán igazuk van azoknak, akik szerint egy kiadós sírás – jelen esetben inkább bőgés – segít feldolgozni a fájdalmat.

Abban a percben el tudtam fogadni, hogy az üres lakásba megyek haza. Bálint szerencsére sokszor átjött, vele elviselhető volt a csendes lakás. De ma este csak a magány várt, hiszen mégsem kérhettem arra, hogy a családja nélkül töltse a szentestét.

A temető előtt az ellenkező irányú buszmegálló felé indultunk.

– Nem jó az irány – torpantam meg.

– Dehogynem, tökéletes.

Sötétkék szemében mosoly bujkált.

– Nem mehetek hozzátok pont ma – ráztam meg a fejem.

Azzal a busszal feléjük indultunk volna, és egy átszállás után meg is érkezünk.

– Mégis miért nem?

– Mert ez a nap a családról szól.

Összeszorult a torkom, pedig azt hittem, aznap már nem fogok tudni többet sírni.

– Te is a családunk része vagy.

– De nem is vettem ajándékot – próbálkoztam egy nagyon gyenge kifogással.

– Tudod, hogy nálunk nem szokás.

Persze, hogy tudtam. Tavaly mesélte, hogy mivel ő és a testvérei is általában mindent megkapnak év közben, amire szükségük van, vagy amit nagyon szeretnének, ezért a karácsony kicsi koruk ajándék mentes ünnep.

Finoman győzködött, de szerintem tisztában volt vele, hogy könnyű dolga lesz velem, mert minden ízemben arra vágytam, hogy velük lehessek. Mindig is szerettem a családját, de amióta anya meghalt, csak nagyon ritkán mentem át hozzájuk, csakis olyankor, amikor az anyukája dolgozott. Nem mintha bármi bajom lett volna vele. Az anyja egy tündér volt. Amilyen az enyém is. És pont ezért, az elviselhetőnél jobban fájt volna vele lenni, amikor tudtam, hogy az én anyukám már nem vár otthon.

– Nem mehetek – ingattam a fejem kevés meggyőződéssel.

– Kérlek, Dorka! – duruzsolta a fülembe, miközben átölelt. – Nem tudnék nyugodtan ünnepelni, amikor tudom, hogy egyedül vagy.

A mellkasának döntöttem a homlokom, és visszanyeltem minden ellenkezést, hiszen én is vele akartam lenni. Ennek ellenére ideges lettem, amikor már a buszon ültünk. Mi van, ha a családja megharagudott rám, amiért szinte eltűntem az életükből? Vagy ha kiborulok, és tönkreteszem az ünnepüket?

Túl hamar érkeztünk meg, de onnan már nem volt visszaút.

– Dorka! – szaladt elém Bálint anyukája, amikor meglátott. – Annyira örülök, hogy látlak!

Már mozdította a karját, hogy szokása szerint átöleljen, de a szemem sarkából észrevettem, hogy Bálint épphogy nemet int a fejével, így az anyja lecövekelt egy méterrel előttem, és zavartan a kötényébe törölte a kezét. Elegáns szürke nadrágja és a szeméhez illő világoskék blúza fölött viccesen mutatott a bikinis női testet mintázó kötény, amit valószínűleg valamelyik gyerekétől kapott ajándékba.

A házat mézeskalács és valami sült hús illata lengte be, fájdalmasan emlékeztetve az eddigi karácsonyaimra. Vettem egy mély levegőt, hogy visszatartsam a sírást, és halványan elmosolyodtam.

– Köszönöm, hogy itt lehetek – préseltem ki magamból a szavakat.

Gréta csak legyintett, hogy semmiség az egész, de láttam rajta, tudja, hogy milyen sokat számít, aztán beljebb hívott minket. Lekaptam magamról a kabátot meg a csizmát, és ahogy a zoknis lábam a padlófűtéses csempére tettem, elfagyott lábujjaimat mintha ezer tűvel szurkálták volna. Egy pillanatra összeszorítottam a fogam, aztán amint elkezdett felengedni az elgémberedettség, már éreztem a kellemes meleget.

– Bori, hol vagy? – kiáltotta el magát Bálint, mire a nővére pillanatok alatt megjelent a nappaliban.

– Mi kéne? – kérdezte unottan, aztán észrevett engem is. – Dorka! De jó, hogy itt vagy! – arcáról egy pillanat alatt eltűnt a testvére felé mutatott flegmaság, és őszinte öröm vette át a helyét. Őt már nem érdekelte Bálint finom jelzése, megölelt és pár pillanatig szorosan tartott, amíg végre én is viszonoztam a gesztust.

Elmosolyodtam, és éreztem, ahogy elkezd felengedni a félelmem és a tartózkodásom. Ugyanúgy viselkedtek velem, mint régebben.

Eddig fel sem tűnt, hogy Bori is hiányzott az elmúlt hónapokban. Vidékre járt egyetemre, csak hétvégente volt itthon, de olyankor ugye nem jöttem, szóval őt is már nagyon rég láttam.

– Kéne Dorkának valami nadrág, mert leült a havas kőre – jegyzete meg Bálint.

Borinak ennyi elég is volt, már húzott is maga után. A nappalin átszaladva csak annyira maradt időm, hogy gyorsan odaköszönjek Bálint apjának meg az öccsének, aztán már rohanhattam Bori után az emeletre. Amikor elhúztunk a karácsonyfa mellett, megcsapott a semmi mással össze nem téveszthető fenyőillat, ami a lépcsőfordulóig elkísért. A hatalmas fa az egy légtéren osztozó nappali és az étkező között állt, és a rajta lévő apró égők mindenhova szórták színes fényüket.

Percekkel később egy kényelmes, de azért vállalható leggingsben kucorogtam a hatalmas kanapé egyik sarkában, karácsony-illatú teát kortyolgatva és hallgattam, amint Benedek, Bálint tizenkét éves öccse a legújabb kedvenc filmjét ecseteli a bátyjának és az apjának. A kiskölyök olyan beleéléssel magyarázott, hogy még nekem is kedvem támadt megnézni a filmet, pedig sosem szerettem az űrhajós csatázásokat.

Bálint szorosan mellettem ült, minden rezdülésemre figyelt, és a mosolyom láttán egyre jobb kedvre derült. Ettől valahogy én is jobban éreztem magam.

Nem sokkal később Gréta is csatlakozott hozzánk, aztán mindannyian felálltunk, hogy körülálljuk a fát, és csillagszórót gyújtva meghallgassuk a Mennyből az angyalt. Mi odahaza énekeltünk is hozzá, de csak azért, mert anyának nagyon szép hangja volt.

A dal közben lehunytam a szemem, és hagytam, hogy egy könnycsepp végigcsorogjon az arcomon. Valahogy éreztem, hogy anya velem van, és énekel, még ha nem is hallom. Bálint megszorította a kezem, amit hálásan viszonoztam. A dal végén végignéztem Bálint családján, és rájöttem, hogy – még ha nem is vér szerint, de – van családom.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.5/10 (6 votes cast)

Leave a Comment