Kulcsár Kata: Szerelmem, a szobor

Kulcsár Kata: Szerelmem, a szobor

Éva, aki beajánlott a programba, nyugtalannak tűnt. Nem voltam hajlandó foglalkozni vele. Nem akartam, hogy fokozódjon a bizonytalanságom. Most komolyan. Munkatársként, beavatottként, mellém rendelt nővérként rendületlen hitet vagy legalább annak a látszatát kellene sugároznia, nem?

Lefeküdtem az 5×3 méteres, fehér fülkében. Mintha a következő életemre várnék. Éva rám kapcsolt körülbelül ötven érzékelőt. Furcsamód, ahogy a helységnek, úgy neki sem volt semmilyen illata. Egyébként is elég semlegesnek ismertem meg. Azt a fajta gátlástalan bizalmat éreztem a társaságában, amit csak kapcsolat elején vagy tökéletesen idegenekkel érez az ember. A kockázat nélküli őszinteség nemtörődöm élvezetét. Talán, mert olyan hallgatag volt.

– Olyan félve pillantgatsz rám, mintha nem is a halhatatlanságot fecskendeznétek belém, hanem valami világot elpusztító, gyilkos kórt. Vérengző fenevad leszek a kezelések végére. Én leszek Godzilla.

– Nem pillantgatok rád félve. Te meg nem leszel hallhatatlan – javított ki Éva. – Az túl feltűnő lenne. Megbeszéltük már.

Nincs humorérzéke.  Lehet, hogy nekem sincs.

– Jó, jó. Azért kötözz le. Számolni kell a mellékhatásokkal.

– Nem lesznek mellékhatások – válaszolta Éva komolyan. – Hogy érzed magad?

– Ugyanúgy. Sehogy.

– Az jó.

– Az sem tudom, működik-e.

– Évtizedek szükségesek ahhoz, hogy a hatását és az eredményességét felmérjük.

– Izgalmasan hangzik.

Nem válaszolt a szarkazmusomra. Én viszont túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy csendben maradjak.

– Azért egy pirinyó bizonyítékot nem bánnék. Egy középkategóriás arckrémtől már öt évet fiatalodik az ember bőre. Itt meg semmi, csak három kiló titoktartási szerződés. Esetleg visszatérhetnének a kamaszkori pattanások. Az látványos lenne.

– A jelenlegi állapotod konzerválódik és harminc vagy, Brigitta!

Megvontam a vállam. Folytatta a ’bedrótozásomat’, én meg jobb híján őt fürkésztem tovább. Felfigyeltem rá, hogy időnként meg-megrándul a szája. Furcsállottam kicsit. Nem eléggé szenvtelen a munkájához. A nővéreknek vastagabb a bőrük.

– Te miért vagy ideges? – érdeklődtem kihívóan, bár legbelül éreztem, a harsányságom ripacs tettetés. Ahogy nőtt a riadalmam, úgy fröcsögött belőlem a gúny. – Engem génmanipulálnak, nem téged.

– Mivel fogod múlatni az időt? – igazgatta meg a párnámat, még csak véletlenül sem válaszolva a kérdésemre.

– A magvas gondolataimmal.

Valójában nem éreztem rosszul magam a bőrömben. Húsz éves önmagam nagyító alá helyezett mása voltam, mindenem pirinyót szélesebben mutatott, mint hajdan. Mint az elvarázsolt kastély torzító tükrében. Néha vártam, mikor tisztul a kép, mikor állnak vissza az eredeti kontúrok, de különösebben nem zavart. A DG programhoz nem a hiúságom vonzott. Kit érdekel, hogy nem a csúcsformám marad fenn, hanem annak egy megereszkedett változata, mikor életerőm kifogyhatatlanná válik és testileg egy percet sem öregszem majd?

Hosszú felkészítés, egyetlen beavatkozás és heti háromszori felülvizsgálat az elkövetkezendő húsz évben. Ennyivel járt gyakorlatilag a DG-hez való csatlakozás. Nem számítva annak a ténynek beláthatatlan következményeit, hogy a test útja elválik a lélekétől.

– Szia.

Összerezzentem és felültem. Egy férfihang szólt hozzám az imént. Honnan? Óvatosan körbevizslattam a kezelőt, de nem láttam a steril fehérségen és a műszereken kívül semmit.

– Ne ijedj meg. Itt vagyok a szomszéd helységben. Tudom, hol kell bekapcsolni a szobák közti összeköttetést. Egyszer láttam a profot átszólni valakinek.

Hát jó. Tudja, hol kell bekapcsolni a szobák közti összeköttetést. Mit kezdjek vele? Mi ez? Valami arctalan terápia? Meggyőzés az egekből? Jaj, ne. Valami genetikai piackutatás?

– Segíthetek valamiben? – kérdeztem minimális udvariassággal a hangomban.

A férfi nevetett. Csak halkan, röviden.

 – Attól tartok, nem. Csak beszélgetni szeretnék. Nem bánod?

Nem tudtam, mit feleljek erre. Az igazat megvallva egyedül terveztem tölteni az előttem álló két órát, nem Nagy Testvérrel.

– Melyik fázisban vagy? – érdeklődött a férfi. Fiatal hangja volt.

Válaszoltam. Csak, mert kérdeztek. Ezt ki kellene nőnöm.

– Előkészítési stádiumban. Ha megfelelek és rábólintanak, nemsokára kiiktatják az öregedési hormon receptorát.

– Miért vállalkoztál rá?

De hamar tárgyra tért. Nem sok kedvem volt az elmúlt hetek vergődő önmeggyőzésének vaskos krónikáját újra átlapozni.

– Nem pont ezek azok a dolgok, amikről nem szabadna beszélnünk?

– De – nevetett újra. Tetszett a nevetése. – De én nem számítok. Én úgyis tudok mindenről, ami itt zajlik. Tekints rám úgy, mint valami házi szellemre.

– Ez elég rémisztő, mert pont úgy tekintek rád. Illetve sehogy sem tekintek. Mindegy. Szóval így se, úgy se nagyon megnyugtató, hogy valaki beszél hozzám a falból. Bocs.

– Igazad van.

Csend lett. Nem az élvezetes fajta, hanem az üres. Hallgattam, aztán rájöttem, hogy várok. A kedves férfihangra várok a kísérleti mennyből.

– Látsz is? – érdeklődtem.

Egy pár pillanat erejéig nem válaszolt. Mikor mégis, hallottam, hogy mosolyog.

– Nem. Elhiszed?

– Ha így kérdezed, akkor biztos, hogy látsz.

– Nem látlak.

Nem hittem neki.

– Honnan tudod, hogy tegezhetsz?

– Hoppá. De jó kérdés. Hmm. Tegezhetlek?

– Nem, nem, nem. Honnan tudtad, hogy van valaki a kezelőben?

– A belső hálózaton már az Évával való beszélgetésedet is hallottam. Innen tudom, hogy tegezhetlek.

– Még most is nagyon kilóg a lóláb. Honnan tudtad, hogy érkezik valaki a kezelőbe?

Sóhajtott, de úgy tűnt, jól mulat.

– Rendben, színt vallok. Láttalak várakozni az előcsarnokban és bekészültem, hogy zaklathassalak.

– Ez a mániád? Vagy a profok találták ki? Pszichésen is meg akartok törni előtte?

– Elhinnéd, hogy most először kerestem meg valakit?

– Dehogy hinném – vágtam rá azonnal.

– Látod – mondta és a hangja furán, szomorúan csengett –, ezért nem mondom. Nyomd meg nyugodtan a vészjelző gombot, ha igazán zavarlak.

Nem nyomtam meg semmit. Annál kíváncsibb voltam. Névtelen, arctalan boldogítómmal gyorsan telt az előírt két óra, miközben nem tudtam meg róla vagy az életéről igazán semmit. Viszont mindenről akadt valami sajátos véleménye.

– Elég tájékozott vagy a DG-t illetőleg – pedzegettem. – Te vagy a profok vagy a kiötlők egyike?

– Annyira zseniálisnak tűnök számodra?

– Nem.

– Ez igazán kedves.

– Te vagy a biztonsági őr.

– Bevallom. De csak átmenetileg, míg fel nem vesznek génsebésznek.

– Nincs más megoldás: te is kezelt vagy.

– Bingo.

– Van itt osztály, ahol terhelt elméken kísérleteznek?

– Nem, én a nemi deviancia részlegről vagyok.

– Mondani is akartam, hogy tipikus szatír hangod van.

Így zajlott első párbeszédünk. Magam sem tudtam, hogy beszélgethetek vele ilyen felszabadultan. Nem gyanakodtam, nem éreztem benne semmi fenyegetőt. Volt a hangjában valami baráti, magányos és csak nekem szóló. Nem is akartam faggatni, hisz így szabadon értelmezhettem titokzatosságát: ő volt a képzelt barátom, lelkiismeretem szórakoztató hangja, egy kissé szemtelen angyal, egy úr az űrből vagy éppen élő csapda naiv nőknek.

–  Ne szólj a nővérnek, hogy beszélgettünk – kérte. – Illetve szólhatsz, de akkor tesz róla, hogy többet ne történjen meg.

Így nem említettem Évának az esetet, pedig igencsak szerettem volna kifaggatni a vonzó hangú mikrofonbetyárról.  Otthon aztán újra és újra lejátszottam magamban, mi is történt, bosszankodva egyes, kevésbé frappáns visszavágásomon. Még róla morfondíroznom is jólesett.

Második kezelésemre megérkezve nagy volt bennem a várakozás. Türelmetlenül néztem, ahogy az újfent ideges Éva végre végez, figyelmeztet a vészhelyzet vagy kérdés esetén használandó piros gombra a falon és távozik. Pár percig a gépek halk zümmögését hallgattam. Mikor megszólalt a hang, igazán örültem, hogy a férfi nem látja az arcom és azt a vigyort, ami azonnal elterült rajta. Ez alkalommal komolyabb hangulatban volt.

– Szóval miért vállalkoztál rá? – faggatott a programra utalva.

– Ideális alany vagyok. Egyedülálló, kötelékek nélkül.

– Ez neked is ideális?

– Hogyne. Az a sok fárasztó ember, aki mind szeretni akar vagy vigyázni rád. Elviselhetetlenek.

– OK, bocsánat. Tehát nem az.

– Én kérek elnézést az iróniáért. Néha túlzásba viszem. Mindig is foglalkoztatott, miért kell megöregednünk. Nagyanyám az utolsó tíz évében már csak a halált várta. Értelmes, értékes életet élt. Eleget élt. Mégis ki kellett várnia teste teljes leépülését. Ezt sosem találtam igazságosnak.

– Szóval te hiszel az igazságosságban – szögezte le. Már megint olyan megjegyzést tett, amelyből egyáltalán nem világlott ki, ő mit gondol a kérdés kapcsán.

– Az öregedés a génjeinkbe van programozva – daráltam tovább. Önmeggyőzés könyve, első fejezet. – Maga a test vígan gyártaná az új sejteket a végtelenségig. A szervezet tökéletesen képes helyreállítani önmagát.

– Szerintem ki kellene lépned. Szükség van az öregségre. Így kerek egész.

– Igen, ki nem hagynám. Kiszolgáltatottságból a kiszolgáltatottságba.

– Nem tudsz semmit a kiszolgáltatottságról.

Meghökkentem, milyen keserűnek hallom.

– Nézd, nem csoda, hogy a profokat izgatja, vajon miként fárad a lélek, miközben a test változatlanul fiatal marad. Engem is érdekel. Azért viselünk negyvenévesnek való ruhákat, mert élettapasztalatunk, érettségünk ezt diktálja, mert változik az ízlésünk vagy, mert negyvenévesnek nézünk ki és ezt várják tőlünk? – szónokoltam emelt hangon.

– Mindkettő – mondta csendesen. – Én meg akarom élni a különböző szakaszaimat, mindennel, amivel jár. Ragaszkodnék a sérvhez, a visszerekhez, a szenilitásomhoz, bármit dobna ki nekem a gép.

– Biztos meg is kapod őket, ne aggódj. Nekem is elfárad majd a lelkem. Csak a magatehetetlenség és a fizikai leépülés hiányzik majd a sor végéről.

– Mit teszel majd, ha már elég?

– Egyrészt eldönthetem, mikor elég. Ez már nagy különbség. Egyszerűen megölöm magam.

– Nem olyan egyszerű az.

– A profok elvárják tőlem és majd segítenek. Nem élhetek örökké. Valaki felfigyelne rám, kitudódna az egész, betiltanák a kísérletet.

Nem volt egy kedélyes beszélgetés. Nem dobott fel. Mégis úgy éreztem, bármeddig képes lennék itt ülni vele, akár a legeretnekebb gondolatokat hangoztatva, csakhogy beszédre provokáljam. Ugyanakkor féltem is, mi derülhet ki a szavai nyomán, hisz érintettsége egyértelmű volt számomra.

– Az embernek joga van rendelkezni a saját testével – hajtogatta. – Ha ártani akar magának, ahhoz is joga van. Kivéve, ha közben árt vele másnak. Én ezt vallom és nem is lehet meggyőzni az ellenkezőjéről.

Csodálkoztam a hangja súlyosságán. Úgy tűnt, végére akar járni az én indíttatásom kérdésének is.

– Az a tény, hogy alig van kötődésed, nem magyarázza meg, miért akarod jegelni a korod. Sőt.

– De azt megmagyarázza, hogy miért esett rám a választás. Nincs kapocs és a szerződés értelmében nem is lehet. Ki tudja, mit örökítenék tovább.

Úgy tűnt, megbékélt vagy legalábbis könnyedebben folytatta:

– Ugyan, csak rád néztek a profok és biztos megrémültek, hogy esetleg utódaid lehetnek a jövőben.

– Igen. Ilyen egyszerű módszerrel biztosíthatják, hogy ez a visszataszító génállomány a sírba száll velem.

Nevetett. Aztán mondott valamit. A mondat elbizonytalanodó, felfelé kunkorodó vége jelezte, hogy nem tervezték kimondani.

– Szerintem nagyon szép vagy.

Nem szoktak szépnek nevezni.

– Baromság.

– Nagyon jól kezeled a bókokat, gratulálok. Többet nem is kapsz.

Vigyorogtam. Megkönnyebbültem, hogy már nem akarja az ügyemet kivizsgálni.  Korán örültem.

– Egyébként csodálkozom is –folytatta –, hogy a szerződés kiköti, nem lehet gyereked a génmanipuláció után. A profok igazi boldog fanatikusok. Máshol van az etikai érzékük, mint a legtöbb embernek. El sem tudod képzelni, hogy felvillanyozza őket egy érdekes kutatási anyag lehetősége. Egy örökifjú gyereke… Apámnál ez az eufória.

Tátva maradt a szám a megdöbbenéstől. Az, hogy többet mondott, mint amennyit szeretett volna, nyilvánvaló volt. Valami kattant és hangja eltávozott a szobámból.

Egyszerre voltam csalódott és felvillanyozott. Végre megtudtam róla valamit! Szóval egy professzor az apja! Itt lakhat az intézetben. Ezért nevezte magát házi szellemnek, ezért áll ő a szabályok felett. Alig vártam, hogy Éva megjelenjen és rákérdezhessek.

Mikor elmeséltem neki az esetet, meglepve fordult felém. Arcán egy pillanatra aggodalom suhant át, aztán azt is eltüntette megértő vonásokba rendezett nővérarca mögé.

– Nem lett volna szabad megismerkednetek – mondta kurtán.

– De hát miért?

– Befolyásolhat.

Az biztos. Amióta felbukkant, egy gondolatot sem pazaroltam a programra, amelyben részt veszek. Megkergültem. Évának igaza van.

– Legalább azt áruld el, hány éves.

Éva olyan összezavarodott arcot vágott, mintha nehezet kérdeztem volna.

– Nem is tudom.

– Nem csoda, hogy itt dolgozol – fortyantam fel. – Még ha akarnál, sem tudnál elárulni semmit.

A harmadik kezelésemkor nem jelentkezett. Az első húsz percben még közömbösséget tettettem, de belül úgy vártam, mint éhes macska a reggelit, minden neszre a fülem hegyezve. A végére elcsüggedtem. Tudomásul kellett vennem, hogy nincs. Nem a kezelő kötelező tartozéka, nem a csomag része. Nincs jogom követelni a sorstól sem.

– Akkor a nevét mondd meg – kértem teljesen reményvesztetten a megjelenő Évától. Az előzőekből kiindulva nem vártam választ. Talán pont ezért szánt meg egy pillanatra.

– Gábor. Gábornak hívják – mondta halkan. Látszott rajta, hogy azonnal megbánta gyengeségét. Megrázta a fejét és egy szó nélkül kísért ki.

Dühös voltam magamra. Mit öngerjesztek már megint? Még jó is, hogy eltűnt az éterből, mielőtt előadnám a női tév-érzékelés szokásos kálváriáját, miszerint a férfi távollétében teljes időszakokat élek meg szerelmi életünkből és mikor találkozunk, én a cunami tetejéről integetek neki, ő meg menekül.

A banális jelenség feletti bosszúságomat Gábornak is előadtam, ugyanis a következő alkalommal újra megszólalt kedves, halk hangja a számomra még mindig láthatatlan mikrofonból. Közölni akartam vele rögtön, hogy ha esetleg úgy tűnne, hogy beleszerettem, az nem az ő érdeme, csak az én hülyeségem.

 – Furcsa ez a bensőségesség – kezdtem bele pár perc évődés után.

– A suttogás miatt van.

– Ez az illúzió maga.

– Mire gondolsz?

– Egyszer egy kocsivétel során folytattam valakivel pár hosszabb telefonbeszélgetést. Az lett a vége, hogy mind a ketten szerelmesek lettünk a másik hangjába, az abból sütő titokba, izgató ismeretlenségbe, kíváncsi tapogatózásba. Ő is bevallotta, hogy nem is tudja, mi van vele, hisz nem szokott ilyet csinálni, kapcsolatban él. Megbeszéltük. Aztán, amikor konkrétan megláttuk egymást, akkorra ez az édes egymásra hangoltság teljesen elpárolgott. Nem azért, mert borzasztó volt akármelyikünk külseje. Nem taszító volt, hanem teljességgel idegen.

– Áh. Te voltaképp rólunk beszélsz.

– Mondom tovább. Egyetlen egy netes vak-kezdeményezésem volt. Hetekig tartó szellemes flört. Rengeteg kreatív energiát pakoltam bele. Ő is. Mikor találkoztunk, tudtam, hogy lehetetlen. Ami kellemetlen volt, az az, hogy ő végsőkig meghatódott. Könnyei is voltak. Nem tudtam vele mit kezdeni. Én nem éreztem semmit. A találkozó végén megmondtam, hogy én nem képzelek folytatást. Később felhívott, próbált magyarázatot kapni. Azt mondta, megtévesztettem.

– Persze igazat adtál neki.

– Hogyhogy persze?

– Erős bűntudatra való hajlamod van. Már észrevettem.

– Észrevetted, mi? Nem is tudsz rólam az égvilágon semmit. Erről beszélek. Erről az öncsalásról. Erről a kétoldali illúzióvetítésről. Ez, ami köztünk van…

– Én nem vetítek illúziót beléd. Csak érdekesnek tartalak és szeretnék veled beszélgetni.

– Jó, akkor csak én vetítek.

Nem árultam el, hogy tudom a nevét. Nem akartam, hogy elmenjen. Ugyanezen okokból kifolyólag nem nagyon kérdezősködtem. Nem szerettem volna, hogy bármi kiderüljön, ami megváltoztatja az idillt. Vigyáztam rá, mint pillangóra a blúzomon: tudtam, hogy úgyis elszáll, de addig tettetem magam virágnak, míg bírom. Már minden ébren töltött gondolatomat vele töltöttem. Neki fogalmaztam meg a benyomásaim, neki színeztem fejben a sztorikat.

Egy nap megint egy örökkévalóságnak tűnt, míg bejelentkezett. Ültem, csalódásommal az ölemben és tereltem a gondolataimat más irányba, mint a bégető birkákat, akik nem értik, miért nem mehetnek még a szokásos rétükre, mikor ott a legédesebb a fű a világon.

– Hello.

Nem kérdezte. Nem kurjantott a csendbe, érdeklődve, ott vagyok-e. Csak kimondta. Szomorúan, mint egy végső kedvezőtlen diagnózist.

– Azt hittem, már nem is leszel. – A hangom úgy hatott, mintha négyemeletnyi lépcsőmászás után próbálkoznék könnyed csevegéssel: elfullasztotta a szívem. Egy pillanatra át is futott kábult agyamon, vajon minek is könyvelik el a profok az időnként égbe szökő vérnyomásomat.

– Nem tudok nem eljönni hozzád – mondta egyszerűen. – Próbáltam, de nem megy.

Ezt a megjegyzését megint eltettem az emlékkönyvembe, a tíz legboldogítóbb mondat közé.

– Fogunk mi valaha találkozni? – kérdeztem bátran.

– Én már egy hete hordom a vörös szegfűt a gomblyukamban.

– Komolyan?

– Nem. Én, vörös szegfűt?

– Akkor sárga rózsát?

– Sápasztana.

– Kardvirágot, bambusznádat vagy egy kolibrimadarat, mit tudom én. Érdekelne, hogy festesz.

– Gyerekkorom óta elég primitíven. Megmaradtam a pálcika embereknél.

– Gábor!

Kicsúszott. Elsodort a saját bosszúságom.

– Szóval tudod a nevem – kérdezte már megint a kifürkészhetetlen hangján. – Mit tudsz még?

– Tudok görkorizni, olasz kajákat főzni és mozgatni a középső lábujjamat – vágtam rá félig mérgelődve.

– Akkor mondok még valamit. Oszd be egész hétre. Nekem te vagy minden, Brigi.

Ahogy kimondta a nevem, akkor először, boldogság fogott el. Nem is szóltam, csak ültem, ahogy hullámokban végigbizsergett rajtam. Ültem, nem mozdulva, ahogy egy gyorsan illanó illatban ül az ember.  Tudva, élvezni kell, míg tart, mert majdnem megismételhetetlen.

Egy héttel később, a receptor kikapcsolása előtt egy nappal, megmagyarázhatatlan rossz érzés fogott el, mikor a csarnokba léptem. Alig találkoztam valakivel. Éva a szokásosnál is összeszedetlenebb volt, két gép beigazításánál én segítettem ki.

Ültem és vártam. Eleinte könnyen, belül repesve, mint a kulcscsörgést leső kutya az ajtó mögött. Tíz perc után belém költözött a félsz. Kimondtam néhányszor Gábor nevét, félhangosan, bizonytalanul. Idétlennek hatott. Lecsúsztam az ágyról, megkopogtattam a szomszéd falat. Tudatában voltam a mozdulat teljes értelmetlenségének. Durván, ügyetlenül leszakítottam az érzékelőket magamról. Mivel kikapcsolni nem tudtam őket, mozdulataim nyomán különböző műszerek riasztottak folytonos, sipító hangjukkal, mintha kórusban tudatnák halálomat.

Volt egy homályos érzetem, egy halvány emlék, hogy ma valami máshogy történt, mint más alkalmakkor. Igazam volt. Éva, nyugtalansága teljében, nemcsak, hogy szórakozottabban intézte gépre kapcsolásomat, de az ajtót is elfelejtette rám zárni.

Kióvakodtam a folyosóra. Olyan fehér és tejszerű volt minden, mint az ájuláskörnyéki pillanatokban. Folyattak belém valamit odabenn? Nem láttam ajtót. Ha azt mondta volna valaki, hogy ez a másvilág, azt is elhittem volna. Valahogy valószínűtlennek tűnt, hogy Gábor itt van.

Aztán egyszer csak mégis ott volt egy ajtó. Benyitottam. Hangtalanul kinyílt. Kétszer akkora kezelőt láttam, mint a sajátom, hasonló gépekkel, ugyanakkor rengeteg arra utaló jellel, hogy itt évek óta él valaki. Ágyat láttam, félig bevetve, egy pár kitaposott papucsot, egymásra rakott könyvek ferde tornyait, sakk-készletet, számítógépet, egy széken hanyagul felhalmozott ingeket.

Az ágy melletti kis, fekete asztalon jegyzetfüzet feküdt. Belelapoztam. Kusza, szabálytalan sorok sereglettek elő, a félig kiolvashatatlan fajtából. Megismertem őket: ezek a kizárólag magunknak szánt gondolatok. A nevem viszont élesen és tisztán kiemelkedett a szógerezdekből. Egyszer, sokszor, ezerszer.

Úgy gyengültem el, mint akit meglőttek altató injekcióval. Az ágyra omlottam, onnan bámultam fel remegve a szemközti falon lévő képre, melyen Gábor mosolygott nyugodtan és beletörődőn. Az arcában semmi idegent nem láttam. Az az arc volt, amit ismertem valaha, csak elfelejtettem. Talán álmomból.

– Nem szabadna itt lenned – hallottam meg Éva hangját a hátam mögül. Nem látszott bosszúsnak, inkább meggyötörtnek és bűntudatosnak.

– Magyarázd ezt meg – krákogtam.

 – Nem tehetem – válaszolta erőtlenül és gépies mozdulattal nekiállt, hogy összehajtsa Gábor ingeit.

– Ő más programban vett részt – nyögte ki végül. – Gyerekkorától kezdve ismertem. Gábor FOB-s, vagyis fibrodiszpláziás, amely egy nagyon ritka betegség, Kőember-szindrómának hívják nálunk.  Elcsontosodnak az izmok, az inak, az izületek és összenőnek. Nincs ismert gyógymód. Az idő során egyre több testrészed válik használhatatlanná. Mozdulatlanná merevedsz. Borzalmas. Gábort öt éve hozta be az apja az intézetbe, hogy megóvja a sérülésektől. A legkisebb behatásra is beindul a csontképződés.

A lelkem legmélyén sejtettem valami hasonlót.

– Mennyire volt előrehaladott?

– A karjait alig tudta használni és a nyaka is már nehezen mozdult. Megszállottjává vált az öregedés folyamatának és a természetes halálnak. Rábeszélte az apját a beavatkozásra.

– A Dorian Gray-re? Nem csak egészséges szervezetben lehet elvégezni?

– De igen. Ugyanakkor a növekedési hormont nem csak kikapcsolni lehet. Fel is lehet gyorsítani.

Elszörnyedtem. Ki akarna ilyet?

– De hát ezzel a kórral, vagy mivel lehet együtt élni, nem?

– Lehet. Sokan viselik hősiesen. De Gábor nem akarta. Megnyugtatta, hogy megöregedhet és csendben, méltósággal távozhat. Nem volt apatikus, inkább nyugodt. Megbékélt. Aztán… Amire senki sem számított… Meglátott téged az előcsarnokban. Kérdezősködött utánad. Azonnal aggódni kezdtem.

– Miatta voltál ideges – értettem meg. – Nem is miattam.

– Igen.  A harmadik kezelésed után már kérte, hogy állítsák le a folyamatot. Az övét, úgy értem. Maradjon ideje. Vegyük le a sínről. Szegény professzor úr teljesen összeomlott. Egyszeri beavatkozás is kockázatos, de kettő! Próbálta lebeszélni, de Gábor ugyanolyan hajthatatlan maradt, mint amikor a felgyorsítást kérte. Kegyetlen dolgokat mondott. Hogy az apja tartozik neki. Hogy egy életre elég kutatási anyagot szolgáltatott neki, most már ő dönt. Engedje szabadon a kedvenc patkányát, azt mondta.

– Most hol van?

Éva elfordult. Az ajtó mögött megpillantottam egy bonyolult szerkezetű elektromos kerekesszéket.

– Még senkinek nem volt szíve összepakolni itt – motyogta Éva.

Megértettem. Bólintottam és kimentem mellette az ajtón. Felöltöztem és életemben először egyetlen gondolat nélkül, kábán baktattam le a lépcsőkön. Vitt a lábam, pedig nem ismertem a járást, mint egy apró állat, kit húz az ösztön a kijárat, a levegő felé. Megálltam az üvegajtónál, nekiszorítottam a homlokom. Nem akartam sem kimenni, sem ott maradni.

A fejemben keringtek utolsó beszélgetésünk mondatai csúfondárosan, szemrehányón, gyönyörűn, hordozva a múlt ártatlan boldogságát.

– Szeretnélek megérinteni – mondta Gábor.

– Meséld el, mit tennél – kértem.

– Beszélgetnénk először.

– Hű, te vadállat. Mekkora az ágy?

– Nem ágyon lennénk, hanem tengerparton.

– Elnézést az unalmas feltételezésért.

– Simogatnám a hajad.

– És kezedbe akadna egy kóbor rák…

– Fognám az arcod a két kezem között…

– Hogy szét ne essen.

– Pontosan. A bőrödet széthúznám egy kicsit, hogy fiatalabbnak tűnj.

– Rendes tőled.

– Megcsókolnálak. Nem túl gyakran, mert biztos rohad a fogad.

– Dehogyis. Mind a kettő prímán megvan.

– Lassan csókolnálak, lágyan. Aztán addig ölelnének, szorosan, szédült fejjel, míg meg nem szokom a gondolatot, hogy a karjaimban vagy. Ez körülbelül két-három év lenne.

Nem válaszoltam.

– Na, mi van? – kérdezte gyengéden. – Semmi hangulatromboló megjegyzés a hideg homokról vagy összepréselt tüdőről?

– Nem – mondtam és csurgott a könnyem. – Semmi.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

Leave a Comment