Korom Katalin: A felismerés

Korom Katalin: A felismerés

– Kérek még egy pezsgőt!

A kérés Robi háta mögül jött, meg sem kellett volna hallania.

Nem az én asztalom, gondolta, ám a mély tónusú, zengő hang utat talált a gondolatai közé. Honnan ismerős?, töprengett.

Összeszedte a tányérokat, feltette a szokásos „Kávét, desszertet?” kérdést, és elindult a fűszerillattal teli, sürgő-forgó konyha felé, figyelve, hátha megpillanthatja a hang tulajdonosát. Nem kellett sokáig keresgélnie. A nőnek nemcsak a hangja, a megjelenése is felkeltette a figyelmet. A csillogó sminken, frizurán, ruhán túl is volt benne valami, ami vonzotta a tekinteteket. Érezhetően jelen volt. Egy kicsit túlságosan is. Robi szemügyre vette az asztaltársát: elegáns férfi, hibátlanul nyírt hajjal és szakállal, a maga nemében ő is jelenség, de a nő mellett mégis kicsit szürke.

Csak a szokásos gazdag pasi és a művésznő, állapította meg Robi. Magában minden nőt művésznőnek hívott, aki ilyen látványosan törekedett a feltűnésre, még akkor is, ha semmit nem tudott a foglalkozásukról.

Teltház volt az étteremben, ahogy az egész szállodában is. Decemberben mindig megtöltötték a házat az idős házasok, az újgazdag macsók a cicababáikkal és az ilyen se nem fiatal, se nem öreg párok, akik vélhetően a luxust választották a családi tűzhely helyett. Vagy mellett? Nehezen tudta elképzelni, hogy gyerekük lenne, de ki tudja? Végül is mindegy, az a lényeg, hogy ez az időszak sok munkát jelentett, de ennek megfelelő borravalót is. Az emberek többsége ilyenkor nagyvonalúbb. Robi most kifejezetten örült ennek, mert kezdett komolyra fordulni a kapcsolata Ildivel.

Éjfél lett, mire az utolsó vendég is elment, és fél egy, mire Robi hazaért. Ildi ébren várta, ahogy minden este, bármilyen későn is végzett. Ez most, hónapokkal a megismerkedésük után is megérintette, annál is inkább, mert tudta, a lány másnap korán kel. Szobalányként dolgozott ugyanabban a szállodában, ahol ő.

– Nehéz napod volt? – kérdezte Ildi, miközben kitöltötte a teát. Szokásos esti szertartásukká vált, hogy egy forró tea mellett elmesélték egymásnak a nap történéseit.

– Sok meló, de semmi különös – felelte Robi, és mélyen beszívta a fahéjas illatot. A bögre jólesően melengette a kezét, a lány arca pedig őszinte érdeklődést tükrözött. – Hacsak az nem, hogy az egyik asztalnál ült egy nő, akinek a hangja valahogy ismerősnek tűnt. Nem tudom, ki lehet, de mintha már találkoztam volna vele.

– Csinos? – Ildi igyekezett mérges arcot vágni, de a szeme mosolygott.

– Ó, nagyon! – vette a lapot Robi. – Igazi művésznő.

– Azért örülnék, ha nem az ő arca jelenne meg álmodban! – zárta le a témát Ildi.

Másnap Robi ebédnél kezdett, a reggeliztetést a kollégái oldották meg. Amikor belépett a szállodába, pillantása megakadt a feldíszített ezüstfenyőn, ami napok óta ott állt már, de eddig nem szentelt neki figyelmet. Ragyogó üveggömbök – itt nem volt divat a műanyag, inkább vállalták, hogy egyet-egyet véletlenül lelöknek és összetörnek a vendégek –, csillogó füzérek, ezernyi vibráló fényű izzó. A jól megtervezett, gazdagon díszített fa elegáns volt, de hűvös hangulatot árasztott. Nem akadt rajta egyetlen ferdén lógó szaloncukor vagy gyerekkéz bütykölte papírdísz, semmi olyasmi, amitől egy kicsit is bensőséges lett volna. Az előcsarnokot betöltő fenyőillatot a recepciós pulton világító illatlámpa árasztotta.

Puszta díszlet, merengett Robi. Eszébe jutottak kisgyerekkora karácsonyai. Akkor csálén álltak a házilag barkácsolt díszek a fán, mégis ugyanilyen idegen volt. A gyermekotthont nem jellemezte sem a bőség, sem a meghittség. Őt ugyan minden karácsonykor meglátogatta az anyja – ezzel az egy találkozással letudva az éves kapcsolattartást –, ajándékot is hozott, drágát, de teljesen használhatatlant, mégis sóvárogva nézte, ahogy néhány társát legalább az ünnepre hazaviszik a szülei. Az anyja egy órát maradt csupán, elcsevegett a nevelőkkel, majd sietősen távozott; fontosabb dolga is akadt, mint ő. Az édes illatfelhő, amit maga után hagyott, keserű érzéseket keltett Robi szívében. Parfümillat, elegancia, búgó hang. Belehasított a felismerés. Hány éve is volt? számolgatta magában. Az utolsó ilyen karácsony után nevelőszülőkhöz került, az anyja felé sem nézett többet. Húsz éve; a nő most jó negyvenes lehet.

Ebéd előtt gyorsan megegyezett a kollégájával, hogy elcserélik az asztalaikat. Enyhén remegő kézzel írta fel a rendelést, amit a grafitszürke öltönyös férfi diktált. Aperitifként száraz pezsgő, előételként lazac, majd Wellington bélszín.

– Ajánlhatok esetleg desszertet? – kérdezte Robi egyenesen a nő szemébe nézve. – A séfünk csak karácsonykor készít marcipános fenyőtortát, a vendégeink nagyon szeretik.

– Fenyőből készül? – incselkedett vele a nő, miközben fejét kicsit jobbra billentve rámosolygott.

– Ugyan, Júlia! – intette le a férfi. – Biztosan a formája fenyőfa.

– Igaza van, uram. Megkóstolják?

– Ha már ilyen kedvesen kínálja. – A nőt szemmel láthatóan nem zavarta a rendreutasítás.

A déli és az esti műszak szinte egybefolyt, az éttermet délután a kávé kesernyés és a puncs édes illatának furcsa elegye lengte be. A pincérek színes süteményekkel és forró italokkal megrakott tálcákat egyensúlyozva cirkáltak az asztalok között. Robinak csak tíz üres perce akadt. Kisietett a személyzeti mosdóba, és belenézett a tükörbe. Régóta ismerte ezt az arcot, de most olyan vonásokat keresett, amiket az imént látott. Ívelt szemöldök – az övé kicsit vastagabb –, vékony, határozottságot sugalló felső ajak – rúzzsal teltebbé tehető –, sűrű, hullámos haj, a színe nem számít. Ha egy kicsit összpontosított, képes volt meglátni Petrovics Júliát a tükörben.

Az esti felszolgálás kínkeserves volt, magában nógatta a díszes falióra mutatóját, hogy haladjon már. Próbálta nem bámulni a nőt, de nehezére esett észrevenni a többi vendéget mellette. Nemcsak akkor hallotta a hangját, ha az ő asztaluknál állt, füle a terem zsongásából is kiszűrte a dallamos altot. Régi keserűséget idézett a nőt beburkoló érzéki illat.

Hazaérve nem kért teát. Ildi kérdő pillantását látva motyogott valamit a fáradtságról, majd lezuhanyozott és ágyba bújt. Amikor meghallotta, hogy a lány is lefeküdni készül, hátat fordított és alvást mímelt.

Másnap szabadnapjuk volt. Korábban megbeszélték, hogy kirándulnak egyet a téli takaróba burkolózott erdőben, így a hallgatagon elköltött reggeli után útnak indultak. Robi megfogta Ildi kesztyűs kezét, de a csendet végül a lány törte meg.

– Mi a baj? – hangjában aggódás bujkált.

– Semmi.

– Hiszen hozzám se szólsz. Elrontottam valamit?

– Ugyan mit? Egyszerűen csak nincs kedvem beszélgetni.

– Tegnap sem volt. Este nem kaptam puszit, ma meg szinte rám sem nézel. Nekem ne mondd, hogy semmi baj! Haragszol valamiért?

– Nem haragszom, csak ne nyaggass már!

– Miért nem tudod elmondani, mi történt? Azt hittem, mindent megosztunk egymással.

Elhúzta a kezét, szótlanul mentek egymás mellett, csak az érintetlen fehér hószőnyeg ropogott ütemesen a lábuk alatt. Ildi egyszer csak megtorpant és szembefordult vele. Egy pajkos hajtincse kikandikált pomponos sapkája alól, arcát a hideg és a harag pirosította.

– Valamit titkolsz. Egy másik nő?

Robi lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel ácsorgott, bakancsa orrával a havat rugdosta.

– De hát ki? És mikor? – Ildi az arcát fürkészte válaszra várva. Hirtelen elkerekedett a szeme. – A nő az étteremből? Mondd, hogy nem ő az!

– De. Te ezt nem értheted.

– Nagyon is értem. Feltűnő, szép és gazdag. Ó, te – a hangja elcsuklott, hátat fordított és elsietett.

– Ő az anyám! – akart utánakiáltani Robi, de a szó megakadt a torkában és fojtogatni kezdte.

Nem ment haza, nem tudott volna mit kezdeni a vérig sértett lánnyal. Órákig rótta az erdei utat, rendezgetve magában az emlékek és érzelmek mozaikját. Anyám – mindig utálta ezt a szót. Nevelőanyját is Emese maminak szólította, nem anyának. Pedig az ő házában megízlelhette a családi összetartozást: Emeséék ugyanúgy bántak vele, mint a saját két fiukkal. Sosem dörgölték az orra alá, hogy nem az ő gyerekük, sosem szorították háttérbe, Emese mindig úgy emlegette őt mások előtt, hogy “az én okos kisfiam”. Kamaszkorában dühítette ez, aztán persze megbékélt vele. Mégis, az ember születik valahová, a vére valakinek, ezt nem lehet eltörölni, de elveszett huszonöt év. Talán nem örökre, hiszen a nő itt van, ki tudja, miféle rendelés vagy sors sodorta erre. Lehet, hogy kereste őt régen, csak nem bukkant a nyomára, a hivatalban elveszhetett az aktája. Vagy ha nem is kereste, megváltozhatott azóta, bánja már, hogy elhagyta a fiát. Képes lehet elfogadni és végre megszeretni, csak beszélni kéne vele.

Mire a szállodába ért, a teste és a szíve egyaránt didergett. Az előcsarnokban a Last Christmas dallama fogadta, ugyanolyan semmitmondó, mint a sarokban díszelgő karácsonyfa.

Még ez is! sóhajtott magában. Elege volt az elmúlt karácsonyokból.

Megdöbbent, amikor a recepciós pultnál megpillantotta a művésznőt, drága műszőrme kabátban, tűsarkú csizmában. Hátulról is megismerte, alakja, tartása összetéveszthetetlen volt. A fickót nem látta mellette, két igényes, bordó bőröndöt viszont igen, nyilvánvalóan távozni készült. Ez volna hát a jel? Robi szívverése gyorsabb ütemre váltott, amint rekedt hangon megszólította:

– Segíthetek, asszonyom?

– Á, a fenyőtorta-kínáló! Örülök, hogy látom, és megköszönöm, ha kikísér. A párom visszament valamiért. Viszlát jövőre! – intett még oda a recepciósnak, és koppanó léptekkel kisétált a forgóajtón.

Robi felemelte a bőröndöket, és elgondolkodva követte. Annyi mindent akart mondani neki, de ez a váratlan lehetőség megbénította. Aztán megálltak az autó mellett és kínossá vált a hallgatás.

– Elmegy karácsony előtt, művésznő? – kérdezte sután.

A nő felkacagott.

– Igen és nem, drágám. Igen, elmegyek és nem vagyok művésznő. De örülök, ha annak látszom!

– Hazautazik? Biztosan várják – Robi óvatosan araszolt előre a kérdéseivel.

– Á, délebbre megyünk. Elég volt a hóból, és az olaszoknál bohókásabb a szilveszter.

– És a gyerekei? – ez otrombán hangzott, de muszáj volt haladnia a célja felé.

– Nincsenek gyerekeim – a nő tűnődve nézett rá. – Miből gondolta, hogy vannak?

Robi zavarba jött, nem számított a visszakérdezésre.

– Nem tudom. Talán, azt hittem…, a legtöbb nőnek van gyereke, valahogy ez az élet része.

– Az én életemnek nem. Soha nem is volt.

Robit hirtelen megborzongatta a hideg.

– Hát, akkor jó utat kívánok!

Lassú léptekkel visszaindult a szállodába. A gyomra összerándult, amikor a nő utánaszólt:

– Minden jót, fiatalember!

– Régen is mindig így búcsúzott el – vetette oda Robi, hátra sem fordulva. – És soha nem adott puszit.

Halkan csukta be az ajtót, amikor hajnalban hazaért, nem akarta Ildit felébreszteni. A nappaliban azonban világosság várta, és a dohányzóasztalra kikészített két teáscsésze. Ildi felállt, behozta a kancsót és a mézet, majd letelepedett a kanapéra és várt.

– Az anyám – kezdte Robi nagy levegőt véve. – Az a nő az anyám volt, húsz éve nem láttam.

Mintha felhúzták volna a zsilipet, lassan megindult a szavak folyama. Aztán csak áradt, érintve múltat és jelent, Ildi pedig hallgatta, tenyerével időnként letörölte a könnyeit.

– Sajnálom! – szólalt meg végül, megérintve Robi arcát, majd beletúrt a hajába és magához húzta, hogy a homlokuk összeérjen. – Annyira sajnálom! – ismételte suttogva.

Egymáshoz simulva aludtak el, majd néhány óra múlva telefoncsörgésre ébredtek. Robi kábán kibotorkált a mobilért és felvette.

– Jó reggelt, kisfiam! – Emese hangja meleg volt, mint a frissen sült cipó. – Tudom, hogy most nagyon sok a munkád, de újévre hazajöttök?

Robi kínzó fejfájása ellenére elmosolyodott.

– Igen, anya – felelte. – Megyünk.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (10 votes cast)

Leave a Comment

6 hozzászólás

  1. Fentiekhez nem sok dolgot tudnék hozzáfűzni, az én ízlésem szerint így tökéletes. Gratulálok 🙂

  2. Kedves, szép novella volt a keserűség ellenére is. Ügyes vagy!

  3. Nekem is tetszett 🙂

  4. Kedves,bájos,szívmelengető… Örülök, hogy olvashattam 🙂 Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  5. Kedves Kata!

    Gratulálok a kikerüléshez!
    Örülök, hogy Robit itt is viszontláthattam, nagyon jó novella.

    Üdv,
    Pp

  6. Édes novella szép alapgondolattal. Valóban nem a vér tesz egy szülőt igazivá.

    Annyi megjegyeznivalóm lenne (amit nem bántásnak szánok), hogy nyelvi szinten gyengébbnek találtam az írást, mint a többi ide kikerülőt vagy a kiadótól megszokottakat.