Kocsis Boglárka: Soha többé

Kocsis Boglárka: Soha többé

Nem volt szép. Ezt mondták mások.
Túl magas. Láttad az ujjait? Kicsit görbék. És az arca se valami gyönyörű. Mármint, ami látszik a szemüvege mögül. Talán, ha fodrászt váltana… Persze, kedves fiú, de nem a szépségéért szereted, az biztos.
Nem tudom, hogy megnézték-e valaha a szemét. Soha nem láttam még szebbet.
És csak az mondhatott rosszat a hajára, aki egyszer sem simított végig rajta.
Annyira szerettem, hogy nem volt se magas, se alacsony, se kövér, se sovány.
A keze pedig a leggyönyörűbb volt, amit valaha láttam. Kicsit görbe, mint az élet, de gyönyörű.

Hiába voltam okos, ő még jobban az volt. A gomolygó csillagködünkben sarkos logika volt, mert mindent tudott, azt, hogy mi történik, hogy minek kellene történnie, hogy mi lesz a jó döntés, hogy mit kellett volna csinálni. Amikor tévedett, az az a hiba volt, amit mindenki elkövetett volna, ha egyáltalán eljutnak odáig.

Néha mocskos volt. Amikor senki sem volt a közelben, olyat is kimondott, amibe belepirultam. Mint egy szakadt szélű rózsa.

Mindig beszélt. Mindig. A pincérrel, a szembejövő emberekkel, a mellénk vetődő kutyákkal. Ha alkalom adódott rá, akkor összebarátkozott valakivel.
És akármit mondott, érdekes volt. Hideg-hűvös kijelentések, lilán izzó nevetések, kékes-indigós kérdések, rubinvörös, félreérthető szavak. Úgy beszélt, mint ahogy más levegőt vesz. Nevetett, kérdezett és válaszolt, magyarázott, megigazította a szemüvegét, vitatkozott tovább, vigyorgott, beszélt, lélegzett.

Amikor először ültem mellette, késő este volt. Az üvegpoharak csilingeltek, az emberek kacagtak körülöttem, a kések csikorogtak a tányéron, egy rézfúvós banda zenélt. Felém fordult, megigazított a szemüvegét, és rám nevetett.

Szerette megérinteni az embereket. Főleg engem. Elment mellettem, az ujjai a derekamhoz értek. Hirtelen a vállamon nyugodott a tenyere. Egy pillanatra a jobb keze az enyémnek simult. Míg én szégyenlősen rápillantottam, ő úgy tett, mintha semmi se történt volna.

Nem vette észre, de tanította az embereket.
Eltöltöttél vele pár percet, és hirtelen úgy érezted, hogy tudod, hogy kell boldognak lenni.
Bűntudatosan javítottam ki a hibákat a jellememben, mert nem akartam, hogy észrevegye.
Azóta tudom, hogy néha abba kell hagyni a nevetést, de csak addig, amíg a kinevetendő személy el nem megy.
Azóta tudom, hogy amikor idegeskedek, akkor zsebkendőt tépkedek, fél lábon ugrálok, haszontalan tényeket tanulok, és hörögve veszem a levegőt. Ő meg csak nevet.
Azóta tudom, hogy ahova nincs kiírva az, hogy „Belépni tilos!”, oda be kell menni.
Azóta tudom, hogy az élet nem vár meg.

Szeretett zavarba hozni. Értett hozzá. Talán élvezte is. Amikor úgy mosolygott, hogy az állát a tenyerébe támasztotta, valami hasonlóra készült. Olyankor a szeme egészen kivilágosodott, borostyán táncolt a fekete pupillája körül.

Azt hittem, ennél jobban már nem ismerhetem, egészen addig, amíg meg nem hallottam, ahogyan ver a szíve. Ő maga húzta oda a fejemet, hogy hallgassam meg.
Mint egy verdeső madár.
Mint egy rebbenő
Mint egy
Mint
Mint semmi más azelőtt.

Ha ránéztem valakire, tudtam, hogy kicsoda. Felismertem azt a fiút, aki mindig fogja a barátnője kezét, azt az öregasszonyt, aki sosem készít süteményt, vagy azt a lányt, aki nem szereti, ha róla van szó.
De amikor ránéztem, semmit sem láttam. Egyszerre volt mindenki, és olyan, mint senki más. Lehetett könyvmoly, vagy lázadó motoros, vérző szívű költő, esetleg viccmesélő zseni. Nem lehetett eldönteni, hogy kicsoda, mert talán mindegyik ő volt.

Szeretett elbűvölő lenni. Odaadta a pulóverét, aminek olyan illata volt, mint neki, kihúzta a széket, úgy, hogy oda se nézett, megtartotta az ajtót. Mint egy kristálytiszta kísértet a reneszánsz időkből.

Olyan volt vele lenni, mint a fűben feküdni, és hallgatni, ahogy a föld beszívja a vizet, a felhőket nézni, a napba pislogni, nyári éjjel tüzet rakni, friss hóban sétálni, első barackba harapni, kánikulában tengerbe lépni, lepkével versenyezni, tavasszal biciklizni.
Ő eső volt, olyan, ami akkor esik, amikor a nap is süt, olyan, aminek a cseppjei meghajlítják a fényt.
Én a föld voltam. Kiszáradt, megrepedezett, olyan, ami itta az esőt.

Minden szavára emlékeztem. Arra, ahogy nevetett, ahogy megmozdult a keze. Millió apróságot tudtam róla. Kicsiny, dobozba zárható emlékeket. Azt, hogy mindig lehagyott futásban, hogy úgy kente a vajat a kenyérre, mintha táncolna a kés, hogy felvett dolgokat az út széléről, köveket, tobozokat, leveleket, hogy úgy magyarázott, hogy nem érdekelte, figyelnek-e rá.

Nem tudom, most hol van. Talán alszik. Halkan szuszog, és álmodik egy olyan álmot, amit reggelre elfelejt. Lehet, hogy a vizsgáira tanul, koncentráltan mered a könyvre, a szemöldökét ráncolva. Esetleg eszik, bármit, amit csak elé raknak. Felvesz valamit, amit leejtettek, maga elé enged egy szelíd lányt, aki olyan, mint a nyíló virág. Kirándul, hátán telepakolt zsákkal, béna vicceket mond, amik mégis mindennél nevetségesebbek, és az emberek köré gyűlnek, hallgatják, és asszisztálnak a létezéséhez.
Talán épp rám gondol. Csak egy röpke pillanatig, annyi ideig, amíg felsóhajt.
Nem tovább.

*

A novella először a Merengőn jelent meg

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.3/10 (4 votes cast)

Leave a Comment

One Comment

  1. Úgy bánsz a szavakkal, hogy a leírtak pillanatok alatt megelevenednek előttem és már itt is áll. Egyszerűen szuper, élveztem minden pillanatát. És bár nem maga a történet, hanem a személy áll a középpontban, mégis birizgálja a fantáziámat a kérdés, hogy mi lett velük. Érdekelne, főleg ha azt is ilyen szuperül tudod megírni.
    Köszönöm, hogy olvashattam és gratulálok, nagyszerű lett 🙂