Kemese Fanni: Mrs. Walker esete az Elhalványulással

Kemese Fanni: Mrs. Walker esete az Elhalványulással
Íróiskolások

 

 

Mrs. Walker egy vasárnapi napon, muffintészta készítése közben vette észre az Elhalványulás első jelét. Ha nem koncentrált eléggé, a kisujján átpergett a liszt, és átlátott rajta, amikor a fény felé tartotta a kezét. Jól tudta mit jelent ez, hiszen néhány kollégáján és szomszédján már látta elhatalmasodni a betegséget, és ki tudja hányukat feledte el teljesen, amikor Eltűntek, betöltetlen pozíciót vagy üres házat hagyva maguk után.

A reggeli tévéműsorok szerint a kórság csak azokat fenyegette, akiknek valamilyen nagy csapással kellett szembenézniük és alulmaradtak a küzdelemben, vagy annyira megunták szürke életüket, hogy engedtek az Elhalványulásnak. Megoszlottak a vélemények, hogy honnan származott az egész civilizációt sújtó mágikus járvány: világszerte munkatagadó szekták emelkedtek fel a semmiből, tömegek pártoltak el a nagy egyházaktól, a tudós csoportok versengtek egymással, hogy felfedezzék az okokat és a gyógyírt. Két dologban ugyanis minden Elhalványuló biztos lehetett: változó ütemű leépülést követően nemcsak, hogy véglegesen eltűnnek majd, hanem a kór eltörli létezésük nyomait is.

Mintha soha nem éltek volna ezen a Földön.

Mrs. Walker nyugalmat erőltetett magára, nem akarta, hogy bármelyik családtagja gyanút fogjon, de szíve heves kalapálását és keze remegését nem tudta legyőzni, ahogy csokidarabokat dobált a színes papírokba porciózott muffintésztába.

Felidézte a köztéri kamerák rögzítette, a tévében unalomig újrajátszott videókat: csonka emberek egyik pillanatról a másikra köddé váltak; a járókelők megálltak, aztán továbbindultak, mert elfelejtették, amit láttak. Az Eltűnteket sosem tudták azonosítani; a varázslat csupán ennyit, pár másodpercnyi megrendítő figyelmeztetést hagyott meg belőlük: ezt érdemled, ha elfecsérled az életedet!

Lehetetlen, hogy mindez velem történjen meg! – gondolta Mrs. Walker, és megtörölte verejtékező homlokát, lisztcsíkot húzva a bőrén. – Szerető családom és biztos állásom van, nem sújtott minket haláleset, sem betegség, a házat nem akarja elvinni a bank, sőt, még nyaralásra is futja. Nem lehet! Nem lehet…

Mégis ott volt az a kisujj, melyen átsejlett a fény.

v

Amikor másnap reggel Mrs. Walker belépett a dohos irodájába, rádöbbent, hogy már idejét sem tudja, mikor lelkesedett utoljára a munkájáért. Az elmúlt években a lelkesedés nem tűnt fontosnak: nyolc óra máshol is nyolc óra. Szülés után szerencsésnek érezte magát, hogy otthonához közel, egy rövid metróútnyira kapott állást, és időben elmehetett a gyerekekért az óvodába, majd az iskolába, vagy otthon maradhatott velük, ha megbetegedtek. Anna nyáron töltötte be a tizenhatot, John tavasszal a tizennégyet, és Mrs. Walker nehezen fogadta el, hogy egyiküknek sincs már szüksége annyi gondoskodásra, mint néhány évvel ezelőtt.

Mrs. Walker levette szürke pulóverét, és némi hezitálás után, nem a megszokott, fényesre kopott fali akasztójára lógatta fel, hanem a széke háttámlájára kanyarította. Lesimította a főiskolai évekből hátramaradt élénkvörös blúzát, melyet a szekrénye mélyéről halászott elő és titokban vett fel a fürdőben, hogy a családja még véletlenül se szúrja ki az élénk színt. Szégyellte magát, hogy már az első nap színesben parádézik, mint valami elkorcsosult szektatag.

Hajnalban, miután minden családtagja aludt már, kutatást végzett a kórról az interneten, és hamar rátalált az Elhalványulók az Életért Társaság részletes honlapjára. A szekta gyorssegítő egyszeregyének első lépéseként a betegnek változtatnia kell a megrögzött szokásain; második lépésként pedig minél több élénk színnel kell körülvennie magát, hogy a stimulációval lassítsa a kór elhatalmasodását.

Mrs. Walker világ életében lenézte és sajnálta azokat a kétségbeesett Elhalványulókat – a két lábon járó halottakat –, akik színesre festették a hajukat, mindenféle giccses, mintás holmikkal zsúfolták tele a lakásukat és őrült vállalkozásokba fogtak, hogy időt nyerjenek. Mindig is úgy gondolta, hogyha ő kerülne hasonló helyzetbe, méltósággal akarna távozni, anélkül, hogy az egész családját szégyenbe hozná, még akkor is, ha az Eltűnése után feledésbe merül majd a létezése. Persze mindeddig biztos volt benne, hogy vele nem történhet ilyen borzalom.

Néhány másodpercig némán meredt a poros monitor képernyőjére, és az adminisztrálásra váró papírkötegekre. Aznap már sokadjára nézett le a kezére és a látszat kisujjára. Éppen úgy tudott érinteni és fogni vele, mint egy rendes ujjal, de ahogy elengedte a gondolatot, az apró testrésznek nyoma veszett, mintha lecsapták volna egy bárddal. Még sohasem hallott vagy olvasott olyasmiről, hogy egy Elhalványuló úgy tudott tenni, mintha egészséges lenne.

Ha a férjem megtudná…

Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a nyomasztó gondolatot, majd bekapcsolta a számítógépet és maga elé húzta az első kupacot.

Semmi veszély, semmi kihívás… Semmi kisujj. Semmi élet.

v

– Tízre itthon vagy!

– De anya! – nyöszörögte Anna.

– Nincs de anya! Örülj, hogy elengedlek az egyes dolgozatod után.

– Anya! Mindenki ott lesz a suliból! Gáz lelépni éjfél előtt.

– Nem érdekel mindenki – zsörtölődött Mrs. Walker, miközben fűszernövényeket ültetett az ablakpárkányra szerelt, vadiúj balkonládába. Úgy fordult, hogy a lánya még véletlenül se lássa a bosszúságtól hol eltűnő, hol újra megjelenő kezét. A gyorssegítő egyszeregy harmadik lépése szerint, a betegnek új hobbi után kell néznie. Míg az Elhalványulók többsége extrémsportot választott, Mrs. Walker inkább valami hasznos – és kevésbé feltűnő – dolog mellett döntött.

– Ne nézz rám! – szólalt meg Mr. Walker. – Anyád azt mondta, hogy tíz, akkor tíz.

Mrs. Walker még éppen időbe fordult hátra, hogy lássa lánya durcás arcát.

– Kösz, hogy tönkreteszitek az életemet! – fakadt ki Anna, majd kiviharzott a házból, mérgesen becsapva maga után a bejárati ajtót.

– Egy hét szobafogság – mormogta magában Mr. Walker. Fel sem nézett, tekintete rátapadt a laptopja képernyőjére. Mrs. Walker elhúzta a száját, mert tudta, hogy férje úgysem fogja betartani az ígéretet. Kész csoda, hogy egyáltalán mellém álltál! Állandóan csak azokra a nyamvadt tüntetésekre tudsz gondolni! Az sem érdekelne, ha a családod darabokra hullana, ha valaki továbbra is eléd tenné a meleg ételt és tisztaságot tartana körülötted!

Lábdobogás támadt a szomszéd szobában, majd kivágódott az ajtó és megjelent John, kezében egy halom mosogatnivalót egyensúlyozva. Gyorsan lepakolta az ételmardékos tányérokat és a beszáradt bögréket a mosogatóba, majd szó nélkül elindult vissza a szobájába.

– John! – kiáltott fel Mrs. Walker felháborodva. – Az előbb mosogattam el! Direkt szóltam, hogy hozd ki a mosogatnivalót!

John a szemét forgatta, és hosszú kezét összefonta a mellkasán, de közben a szobája felé hátrált.

– Anya! Hétvégén LAN verseny lesz, most nem érek rá. A csapatom egy rakás kripli!

Mrs. Walker árulkodó bizsergést érzett a kezében, ezért összeszorította a száját, és annyiban hagyta a dolgot. John kamaszosan elvigyorodott, és egy Köszi anya! kíséretében el is tűnt a szobájában.

– Drágám! Nem vagy túl szigorú a gyerekekhez? – kérdezte egy kis idő múlva Mr. Walker, mire Mrs. Walker felvonta a szemöldökét. Na tessék! Helyben vagyunk!

Már nyitotta a száját, hogy vitába szálljon, de torkára forrtak a szavak, amikor észrevette, hogy a másik kezén is átüt a fény.

v

Mrs. Walker éppen a konzervleveseket szemrevételezte a szupermarketben, amikor egy lila hajú, elhalványult karú, idegesen hátra-hátra forduló fiú kanyarodott be a soron. Már a sor közepén járt, amikor megjelent a walkie-talkie-zó, kezét a lőfegyverén nyugtató biztonsági őr. A fiú az ép karját a mocskos ballonkabátja alatt tartotta, Mrs. Walker pedig visszafojtott lélegzettel várta, hogy mit fog előhúzni alóla.

Eddigi életében szerencsésen megúszta a bolti rablásokat, betöréseket és sosem volt szemtanúja erőszakos bűncselekményeknek. A rosszabb sorsú Elhalványulók a biztos halál tudatában, véresebb bűntetteket hajtottak végre, mint egészséges társaik. A maffia egész hálózatokat épített a kórban szenvedőkre, hiszen azok eltűnése után a varázslat törölt minden aktát, bizonyítékot és emléket, mely hozzájuk köthetett volna bármit is. Az igazságszolgáltatás felgyorsult, a bűnösnek nyilvánított Elhalványulókat hamar kivégezték, így megelőzve nagyobb ügyek örök homályba veszését. Hozzáértők sok ezerre becsülték az Elhalványultak elkövette, feledésbe merült ügyek számát.

Mrs. Walker megfeledkezett a végtagjairól, így az anyagtalanná váló kezén átesett és nagy csattanással a földön landolt egy húsleves-konzerv. A fiú Mrs. Walker hiányzó kézfejét látva hirtelen irányt változtatott és megállt a nő bevásárlókocsijának végén. Csokiszeletek és néhány doboz energiaital került elő a kabátja alól, melyeket bedobott a kosárba. Mrs. Walker gyorsan felmérte, hogy ekkora összegű lopásért még nem lőhetnék agyon, ha rajtakapnák, de a rendőrség biztosan bezáratná néhány napra. Megállapította, hogy a sovány fiú legfeljebb Anna korabeli lehet, és elszomorodott, hogy valakinek ilyen fiatalon kell megtapasztalni az Elhalványulást.

Miután a fiú kiürítette a zsebeit, azonnal továbbállt, egyszer sem nézve megmentője szemébe. Csak reménykedhetett benne, hogy a sorstársa nem fogja elárulni őt. Mrs. Walker néhány héttel ezelőtt sikoltott volna. Most már szégyellte, hogy akkor még nem látott túl a varázslat amputálta testrészek látványán.

– Minden rendben, hölgyem? – kérdezte az elhaladó biztonsági őr. Mrs. Walker bólintott és gyors pillantást vetett a kezére, mely immár újra a helyén volt.

Mr. Walker felbukkant a sor végén, megvetően méricskélve az orra előtt elhaladó fiút.

– Láttad azt a korcs Elhalványulót!? – morogta, a frissen beszerzett újságjával hadonászva. – Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha az összeset kivégeznék, amikor megjelenik rajtuk a kór első jele.

Mr. Walker tizenöt évesen vesztette el a szüleit. A zebrán haladtak át, amikor a volán mögött ülő Elhalványuló férfinek eltűnt a lába vezetés közben és nem tudott fékezni. Mr. Walker a szülei temetése után kezdett radikális csoportok, Elhalványulók elleni tüntetéseire járni. Mrs. Walker az egyik ilyen eseményen találkozott vele először. Soha nem árulta el férjének, hogy aznap este egy fogadás miatt keveredett arra a tüntetésre. Néha azt kívánta, bárcsak inkább elvesztette volna azt a fogadást.

Lehajolt a konzervért, hogy férje ne láthassa ahogy nyeldekelve próbálja visszafojtani a sírást. Még sohasem érezte magát ennyire egyedül.

v

Mrs. Walker nagy sóhajjal törődött bele, hogy a sorban előtte álló vénember a nyakába fogja zúdítani az összes nyomorúságát. Az összetöpörödött, hawaii mintás inget viselő férfi magában morgolódott, amiért nem elég gyors a kiszolgálás a patikában, és forgolódva kereste áldozatát, akivel megoszthatná a panaszait. Amikor a férfi észrevette, hogy Mrs. Walker nem tudja levenni a szemét az elhalványult karjáról és füléről, most-megvagy! mosolyra húzta a száját.

– Huszonöt éve kezdődött Kedveském, és még mindig itt vagyok.

Mrs. Walker udvarias mosolyt kényszerített az arcára, készen rá, hogy a megfelelő pillanatban bólintson majd néhányat. Sosem volt elég türelme az öregemberek hablatyolásához.

– Élvezni kell az élet minden egyes percét, és megfeledkezni azokról a dolgokról, amiket elvesztünk útközben. – A vénember mosolyogva a csonka válla felé biccentett. – Az Elhalványulás utálja, ha valaki nem vesz róla tudomást. Persze az unokáimnak mindig azt mondogatom, hogy a feleségem vasárnapi csoda-almaszósza tart itt. Nem tudom mi ütött a mai gyerekekbe, hogy nem esznek elég gyümölcsöt. Az én időmben persze…

Mrs. Walker gondolatai elkalandoztak. Egyetlen percre sem feledkezhetett meg az Elhalványulásról, különben szép sorban eltűntek volna a testrészei. Ujjak, kézfej, alkar, felkar… Úgy nézne ki, mint egy összeszerelés előtt álló, rokkant próbababa.

Láb. A láb lesz a következő.

– … ha netán a lábam is halványodni kezdene, inkább a vonat elé vetném magam, minthogy egy ágyban heverve várjam ki az Eltűnést, és az egész családom megfeledkezzen rólam…

Aztán a test. Ha eléri a szívet, akkor vége lesz. Talán fájni fog, talán iszonyatos kín, amikor eltűnik az ember. A szemtanúk elfelejtik miután megtörténik; a felvételeken pedig sosem látszódik tisztán a szerencsétlenek arckifejezése. Részletes orvosi adatok csak az öngyilkosokról, kivégzettekről vagy a balesetben elhunyt Elhalványulókról maradtak fenn.

– … bárcsak a kezem közé kaphatnám azt a nyomorultat, aki elindította a varázslatot. Kozmikus erők egy fenét! Az összes szektát feloszlatnám. Pénzéhes zsarnokok…

Egyes szekták szerint az Elhalványulók mennyországa szebb, mint a bibliai paradicsom, és ott minden megtört lélekre gondtalan élet vár. Más szekták szerint az Elhalványulók pokolra kerülnek, ezért az utolsó Földön töltött időszakukban törekedniük kell a boldogságra.

Mrs. Walker pár héttel ezelőtt egytől-egyig bezáratta volna az ilyen csoportosulásokat, de mostanra elbizonytalanodott. Abban sem volt biztos, hogy mindez a saját gondolata volt-e akkor, vagy a férje csepegtette belé a gyűlöletet az évek folyamán.

Az öregember végre sorra került, Mrs. Walker pedig megmozgatta a lábujjait a cipőjében, és azon tűnődött, hogy vajon meddig lesznek még a helyükön.

v

Mrs. Walkernek porszívózás közben halványult el a lába. Egyik pillanatban még ott volt, a következőben már nem. Összecsuklott a szőnyegen, a gép zúgása elnyomta az ijedt sikkantását, így a dolgozóban bujkáló Mr. Walker, és a saját szobájukban lustálkodó gyerekek semmit sem hallottak belőle. Mrs. Walker erősen beharapta az alsó ajkát, a szájában szétterjedő fémes íz emlékeztette, hogy nem engedhet a sírásnak, mert bármikor felbukkanhat valamelyik családtagja. Megpróbált egyenletesen lélegezve annyira lehiggadni, hogy növeszthessen egy látszat testrészt.

Be. Ki. Be. Ki. Láb… Azt mondtam, láb… A francba… Láb… Jól van! Nyugalom! Comb…Térd… Be. Ki. Be. Ki. Lábszár… Boka… Lábfej… Lábujjak… Egy… Kettő… Három… Négy… Öt… Ne! Ne! Nyugalom! Újra… Be. Ki. Be. Ki. Comb… Térd…

Addig gyakorolt, amíg meg tudta tartani mindhárom elhalványult végtagját.

A porszívó fülsértő zúgása jótékonyan elfedte a keserves sóhajait.

v

Mrs. Walker képtelen volt elaludni: félt, ha elszenderül, eltűnnek a végtagjai, és a férje észreveszi, hogy már ő sem több egy korcs Elhalványulónál.

Napról napra fáradtabb lett a tettetéstől.

Napról napra jobban undorodott önmagától.

v

Mrs. Walker az Elhalványulás előtti rövid metróútjait forróvérű Giancarlók és gyönyörű Bellák szenvedélyes történeteinek olvasásával töltötte, majd a változás jegyében áttért az ezeréves angyalok és ember szívszerelmeikről szóló ponyvákra. Mostanra már képtelen volt bármit is olvasni, minden figyelmét lekötötte, hogy fenntartsa a látszat végtagokat. Rettegett, hogy ha egy pillanatra nem figyel oda, egy vagonnyi ember szeme láttára magatehetetlen torzóvá csökevényesedik.

Kiverte a hideg veríték, amikor elkapta a szemben ülő idős asszony sajnálkozó pillantását. Azt hitte, hogy eltűnt a kézfeje, de a nő tekintetét követve észrevette a sötét pulóvere alól kilógó színes blúzát. Elnézést kérően elmosolyodott, és azon nyomban eltakarta az élénk színt.

Ha nem lett volna késésben a munkából, leszállt volna a következő megállónál. Miközben feltűnően kerülte az asszony tekintetét, elhatározta, hogy nem próbálkozik többet tarka ruhákkal. Végső soron, felesleges bármit is tennie.

Arra gondolt, hogy talán jobb is lenne, ha véget érne a küzdelem.

v

Mrs. Walker meredten bámulta az altatópirulákat a műanyagdobozban. Bort is hozott magával a fürdőbe, de a dugóhúzót a konyhában felejtette. Ha nem is akarta bevallani magának, tudat alatt mindig is tisztában volt vele, hogy képtelen lenne véget vetni az életének. Nem akart szégyent hozni a családjára. Elképzelte, ahogy a gyerekei megtalálják a csonka holttestét a kádban, és életük végéig elkíséri őket a borzalmas látvány.

Már ha sikerülne. Ha nem, akkor egy gyomormosás után kellene szembenéznie a sajnálatukkal és a haragjukkal. A férje undorodna tőle, nem lenne több a szemében egy Elhalványulónál, a társadalom férgénél, amit mindennél jobban gyűlöl.

Azt már nem! Ezt nem tehetem meg velük!

Inkább ne is emlékezzenek rám!

v

Mrs. Walker a fürdőszobából kiszűrődő vízzubogásra kelt fel azon a reggelen. Hol erősödött, hol gyengült a kádba hulló cseppek dobogása, attól függően, hogy Mr. Walker miként helyezkedett. Mrs. Walker végtelenül kimerültnek érezte magát. Hálás volt férje távollétéért, mert néhány percre megpihenhetett.

Megtanult álmában is kapaszkodni a látszat végtagokat fenntartó gondolatba, de most engedte, hogy enyhüljön a szorítás. Felemelte fejét a párnáról, és figyelte, ahogy a takaró lelapul az eltűnő testrészei felett. Az Elhalványulás azonban nem állt meg a medencéjénél, immár a bordája aljáig rágta magát.

Mrs. Walker iszonyodva nézett le teste maradékára. Gyűlölte, hogy a szíve még mindig vadul kalapált a látványtól, és még mindig nem adta fel a küzdelmet.

Mi értelme tettetni? – gondolta. – Senki sem emlékszik majd rám! A varázslat talán majd azt hiteti el a gyerekeimmel, hogy félárvák voltak, vagy azt, hogy egy idegen nő az anyjuk. Még az is lehet, hogy én is ilyen idegen nő voltam, és egy szülés utáni depresszióban Elhalványult nő helyére léptem…

Mr. Walker elzárta a csapot, Mrs. Walkernek pedig görcs állt a hasába, ahogy gyors csatát vívott a belső erővel, mely nehezen ugyan, de újra kapaszkodni kezdett, és lassan, nagyon-nagyon lassan visszatöltötte a végtagjait a takaró alá.

Ahogy meg tudott mozdulni, reszketeg kezével letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.

v

Senkinek sem tűnt fel, hogy Mrs. Walker véglegesen eltűnt a vasárnapi ebéd főzése közben. Egyik pillanatban még a szájához emelte a fakanalat, hogy megkóstolja az almamártást, a következőben pedig már senki sem állt ott, aki ellenőrizhette volna, hogy elég édes-e a szósz. A fakanál csattanva csapódott a csempének, a mártásban buborékok törtek fel, és apró, sárga cseppek freccsentek a falra.

Mr. Walker és Anna, a kanál koccanására a tűzhely felé nézett. Meredten bámulták a családanya hűlt helyét, miközben mindkettejük számára feledésbe merült, hogy Mrs. Walker valaha is itt élt ezen a földkerekségen.

A lány beleszipákolt a levegőbe.

–  Apa, azt hiszem odaég a mártás! – kiáltotta és odaugrott a tűzhelyhez, hogy lerántsa a fazekat a forró platniról.

– Milyen mártás? – kérdezte Mr. Walker felnézve az újságból, és összevonta bozontos szemöldökét. – Tudod, hogy nem szeretem az ilyen…

– John! – sipította Anna, mire mozgás támadt a szomszéd szobában és John kidugta a fejét az ajtón.

– Mi van? – mutálódó hangja elcsuklott.

– Minek csináltál te almaszószt? – kérdezte Anna, és a fakanállal megfenyegette öccsét. – Egyikünk sem eszik gyümölcsöket.

– Én aztán nem csináltam – vonta meg a vállát John, majd újra eltűnt a szobájában és becsapta maga mögött az ajtót. Mr. Walker azt mormogta, hogy ha leszakad az ajtó, akkor a zsebpénzedből vonom le, majd lapozott egyet az újságjában.

Anna bosszankodva kivitte a fazekat a vécére, és a tartalmát a kagylóba öntötte.

Mrs. Walker utolsó emléke is a csatornában landolt.

 

 

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.9/10 (25 votes cast)

Leave a Comment

12 hozzászólás

  1. Fanni regénypályázatos írása is megtalálható az oldalon:
    http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-napszemu-pippa-kenn-1-fejezet-1361.html
    Remélem, hamarosan könyvként is láthatjuk.

  2. Olvasás közben el kellett döntenem, vajon a történet annyira bizarr, groteszk, hogy egyenesen azt üzeni az olvasó felé, “_egyáltalán_ ne törődj a hitelességgel, mert _nem ez a lényeg_”, VAGY “fontos az üzenet, de egyúttal koherens, hiteles világot is teremtek, legyen az bármilyen bizarr.”

    Ha előbbit választja az író, gyökerestől ki kell forgatni a valóságot (túlzások, irónia, groteszk stb.), ha utóbbit, akkor minden egyes, az ötletből fakadó kérdést logikusan végig kell gondolni és megválaszolni.

    Arra jutottam, hogy a novella valahol a kettő közé esett, de mégis sokkal közelebb az utóbbihoz. Lényegesen több iróniával és túlzással teli mozzanat kellett volna ahhoz, hogy ne tegyek fel menet közben olyan kérdéseket, mint:

    – egy emberi lény nyomot hagy, ki alig, ki megváltoztatja a történelem menetét. Ergo: tetteinkben élünk. Eltűnhetnek rólunk szóló akták, filmfelvételek, elhalványodhat a kortársak emlékezete, de akkor hirtelen lyukak támadnak a múltban, kicsik, nagyok. Mi van, ha az emberiség egyik napról a másikra nem emlékezne pl. Hitlerre? (Ezt a kérdést nem lehet azzal megkerülni, hogy az a múltban volt, és Hitler meghalt, mielőtt eltűnt volna, vagyis így a novella logikája szerint nem merült feledésbe). Ebből a kérdésből levezethetővé válhat az, hogy az emberiség egyszerűen elveszti a múltját, a történelmét, és ha ez így van, rögtön végig kell gondolni, miféle társadalom létrejöttéhez vezethet ez, és abban milyen élete lesz egy egyénnek, mint amilyen Mrs. Walker?

    – vannak rá utalások, hogy egyes eltűnésben szenvedőkben “a kór”(?) felszabadítja a gátlásokat, és bűncselekményeket követnek el. Illetőleg azért végeznek ki embereket, hogy a róluk szóló akták megmaradjanak, így az ügy se menjen feledésbe. A novella világában az eltűnés már hosszabb ideje tartó, mindennapos jelenségnek tűnt, gyakorinak, nem elszigetelt, ritka esetnek. Fosztogató bandák, emberi jogokért tüntető tömegek, statáriális bíráskodás, katonai puccs veszélye, gyors kivégzés, (akár a bűnösség megállapítása nélkül, a bizonyítás érdekében!) – milyen (rendőr)állam (diktatúra) kell ennek az összeomlás szélén egyensúlyozó társadalomnak a fenntartásához? Ezzel szemben a felütés banális jelenet, Mrs. Walker süteményt készít egy olyan világban, amiben valami furcsaság ütötte fel a fejét, de annyira nem veszélyes, hogy egyébként ne menne minden tovább a régi kerékvágásban muffinostól, almaszószostól – ám ha tényleg sorra veszem az eltűnés lehetséges hatásait, úgy arra jutok, hogy Mrs. Walker aligha dobálna csokidarabokat a muffintésztába (ez pl. azt feltételezi, hogy valahol a világban még szüretelnek kakaóbabot, van logisztika, kereskedelem).

    – számomra zavaró volt az is, hogy egyfelől kórnak, betegségnek írja le a szerző a jelenséget, ugyanakkor a tünetegyüttes ennél bonyolultabb, hiszen kiterjed a többi emberre, akik elfelejtik az eltűntet, és kiterjed élettelen tárgyakra(!), amelyek törlődnek/megváltoznak. Máskor mint varázslatról szól róla az író, pedig még akár az is lehet, hogy racionális oka van (íróként tehát nem mondanám ki, hogy ez varázslat, sem azt, hogy betegség, főleg, ha nem is akarom elárulni az okát).

    – bennem is felmerült az, amit András már felvetett, vagyis: ha a dolgok nyomtalanul eltűnnek, akkor az eltűnésekről sem készíthető összegzett tapasztalat, vagyis a probléma állandóan újragenerálódik (hiszen nem emlékszünk a múltra sem, az folyton megváltozik, annyi lyuk lesz benne, hogy már senki sem érti), az emberiség pedig elkezd a mának, a jelenben élni.

    – “A zebrán haladtak át, amikor a volán mögött ülő Elhalványuló férfinek eltűnt a lába vezetés közben és nem tudott fékezni.” – Ebből szintén iszonyú sok probléma következik, mi van, ha valakinek a fejével kezdődik az elhalványulás? Egy végtag (sőt, amikor a bordájáig eltűnik) ilyen drasztikus, azonnali elvesztése keringési problémákat okoz, meg egy sor más orvosi kérdést (hol van a fájdalomérzet?), főleg, hogy időnként ezek a testrészek számomra nem teljesen világos oksági folyamat révén visszanőhetnek…

    – Ha maradtak orvosi dokumentumok elhalványulásuk előtt meghalt, így el nem feledett fertőzöttekről, akkor mi volt azoknak a tanulsága? (Ha nem volt, akkor azt érdemes lett volna jelezni).

    – Nem látom a kontrasztot a családdal sem, úgy tűnt, a többiek is épp olyan átlagos életet élnek, mint a főszereplő, tehát eltűnhettek volna akár ők is.

    – Az elhalványulást, elhalványulókat így, kisbetűvel írnám végig.

    – Egyetértek abban Andrással, hogy valami nekem is hiányzott a végéről, és abban is, hogy olyan sok réteg bomlik ki ebből az egyetlen felvetésből, hogy abból akár – alapos végiggondolás, törvényszerűségek felépítése után – akár regényt is lehetne írni.

  3. Kedves Jud!
    A FB hozzászólások között említettem, hogy a technikai részletek kérdésének erőltetése olyan irányba viheti el a témát, ahová a szerző aligha akart eljutni. Véleményem szerint egy szimbólumot vetített elénk azokról az emberekről, akik úgy élik le az életüket, hogy nem hagynak nyomot maguk mögött. Tömegével vannak ilyen emberek. Fanni úgy gondolta, egy kicsit eljátszik a gondolattal, miképpen tehetné kézzelfoghatóvá az ilyen emberek jelentéktelenségét, észrevehetetlenségét. Talán bízott abban, hogy az olvasók megértik a jelképet.
    Mivel a jelentéktelen emberek a valóságban nem foszlanak szét fizikailag, ezért úgy vélem felesleges a csatlakozó orvosi, balesetvédelmi, jogi következményeket taglalni. A szivárvány színét vizsgálva sem keresel létrát, hogy felmássz oda és lupéval a kezedben vizsgálgasd.
    Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy ez a világosan látható mondanivaló többekben is értetlenséget szült.
    Persze lehet, hogy én tévedek, és a szerző tényleg orvosi tanulmányokat folytat, és kifelejtette a jegyzőkönyvből a páciens diagnózisát? Ha így van nekem, kell átképzésre mennem.
    Pár hete beszéltünk itt a sorok közé írt mondanivalóról. Azt hiszem, itt sem volt túlságosan rejtett ez a mondanivaló, és szerintem szépen kifejtette az író anélkül, hogy a lényegtől elkalandozna a videó felvételek időtállóságát és a gyártástechnológia egyéb szempontjait vizsgálná. Azok szerintem ennek a novellának nem lehetnek témái. Ha megírná regénybe, akkor igen, de a terjedelem akkor nem ennyi.

  4. “Véleményem szerint egy szimbólumot vetített elénk azokról az emberekről, akik úgy élik le az életüket, hogy nem hagynak nyomot maguk mögött. Tömegével vannak ilyen emberek.”

    Tömegével vannak ilyen történetek. 🙂

    Attila, azért kezdtem a hozzászólásomat azzal, amivel. Vagyis, mi volt a novella célja: a szimbólum (köszönöm, észrevettem) a lényeg, vagy pedig emellett egy működő háttérvilág létrehozása _is_, ami egy jó SF-F-nél elengedhetetlen. Nem fejtem ki újra, szerintem miért az utóbbi lehetett a cél.

    Számomra túl sok az ellentmondás, a szimbólum pedig nem volt elég erős, hogy ezt feledtesse.

    Nem írtam azt sem, miért nem kaptunk orvosi értekezést – csak arra utaltam, hogy maga a szerző hozta fel a témát a novellában, aztán annyiban hagyta.

    Ezek a kérdések, amiket feltettem, nem a novellában kifejtendők, hanem a novella megírása _előtt_ végiggondolandók, főleg, hogy az ötletet (ami SF-F-nél ugyancsak fontos volna) továbbformálhatják. Ha pedig az író összeállította a hátteret, az működik (a legjobb, ha talál valakit, akivel átbeszélheti), _utána_ érdemes nekiülni a megírásnak, és kitalálni, hogy az olvasónak mennyi ismeretet szükséges átadni a háttérből, hogy értse a történetet, de ne legyen számára vontatott. Egy-egy jól eltalált, megfelelő helyen elhintett információ többet árul el a háttérről, mintha hosszú bekezdésekben taglalnánk.

    Lehet ezzel vitázni, meg folyton arra hivatkozni, hogy a mondanivaló a lényeg – sci-fi, fantasy esetén azonban el kell érni, hogy az olvasó felfüggessze a hitetlenségét, az pedig sorok között olvasással nem fog menni.

  5. Kedves Jud!
    Azt hiszem másképp olvasunk, és másképp írunk, de ez nem baj.
    Sci-fi ide vagy oda, tisztában kell lennie írónak és olvasónak, hogy a fantázia talaján lehetetlen olyant írni, ami kiállja a valóság és a tudományos vizsgálatok próbáját. A tudományosnak álcázott magyarázatok legfeljebb eléggé ködösek lesznek vagy meghaladják az ismereteimet, és nem tudok vitatkozni vele. Bizonyos, hogy valótlanság. Ha nem az lenne, akkor nem Sci-fi lenne, hanem valami egyéb. Ezért én nem várom el, hogy az író kísérletet tegyen arra, hogy valóságnak álcázza a valótlanságot. Nekem az is elég, hogy a szükséges pontokon nem kerül önmagával ellentmondásba, de a szükséges pontokat nem tágíthatom akármeddig, mert a fizika tanszéken úgyis megcáfolják az író meséjének a lényegét. Jobban szeretem, ha nem ámít azzal, hogy a fénysebesség feletti utazás meg a szellemvilág megismerése vagy az UFO rejtélyek kézenfekvő megoldása a könyvben megtalálható. Éppen ez kötné meg a fantáziámat. Jobban izgat egy valós probléma annál, hogy valami gyér magyarázattal hagyjam magam eltéríteni a bennünket, embereket érintő kérdésektől. Jobban izgat az, hogy valaki miért keres álmegoldásokat arra, hogy nem hagy nyomot maga mögött a világban, mint az, hogy eltűnik-e a róla írott újságcikkekből a neve. A lényeget nem a vegyi folyamatokban látom, hanem a nyomtalan életben.

  6. Örülök, hogy erre jár egy -két sf író is. Bizonyos értelemben a sci-fi több, mint a szépirodalom; egyfajta szellemi játék, így elvárás a logika is. Fanni novellája nagyon szépen megállja a helyét gördülékenység terén, de mivel YA sf író szeretne lenni, így a háttérvilág kidolgozottsága kiemelten fontos.
    A novella tetszett, de ha regénnyé bővíti a világot, akkor sok kérdésre még választ kell adni.

  7. Attila, akkor fussunk neki megint: nem azt várom el, hogy tudományos értekezést írjon, hanem azt, hogy súlyos logikai összefüggésekre figyeljen, HA sci-fit, fantasy-t ír. Uis, ha egy író kitalál egy jelenséget, ami a mi világunkban elvileg nem létezhet, akkor következtetéseket kell levonnia arra, hogy a jelenség miként változtatja meg az emberek életét (ha nem változtatja meg, akkor aligha érdemes róla írni :D).

    Nem tudományos magyarázatot várok, hanem logikus magyarázatot, hogy elhiggyem, az a jelenség úgy, a maga törvényszerűségei szerint működhet.
    Ha visszaolvasod a hozzászólásaim, azt is látni fogod, hogy sehol nem kértem rajta számon a végső ok magyarázatát, kizárólag az okozatot.
    Lecsupaszítva: Fanni kitalált egy nagyon különös, félelmetes jelenséget, ami gyökeresen átalakítja az emberek életét, mégis, az ábrázolt világ lényegében nem különbözik attól, amit ismerünk. Csakhogy, ha megvizsgálom a jelenséget, kiderül, hogy alapjaiban változtatná meg azt.

    Leszámítva az egy orvosi-élettani kérdést, minden meglátásom társadalmi konzekvencia volt, hogy jön ide a fizika tanszék meg az UFÓ-k?

  8. Amikor azt írtam, másképp olvasunk és másképp írunk, arra céloztam, hogy nagyon különböző a gondolkodásunk. Ezért beszélünk el egymás mellett. Amikor példát hozok fel, azt konkrétumnak érted, amikor pedig konkrétumot mondok, visszaáltalánosítod.
    A szerző itt egy novellát írt, amihez elegendő a háttér. Te egy regényt olvasnál erről, viszont a szerzőnek pillanatnyilag egy rövid elbeszéléshez támadt kedve. Ez az elbeszélés így is kerek, és hiába mondod, hogy több részletre lennél kíváncsi, az egy novellába, amelyik csupán figyelmeztetni akar arra, hogy vannak, akik súlytalanul élnek – nem fér bele. Azt hiszem, meg kell engedni egy írónak, hogy annyira terjessze ki a mondanivalóját, amennyire éppen inspirálva érzi magát. Lehet, hogy egyszer regény lesz belőle, de tudom, ha húszezer oldalon keresztül magyarázna, akkor is keletkeznének függő kérdések. Mivel mindig maradnak megválaszolatlan kérdések, logikailag teljesen mindegy, hogy mikortól nem válaszoljuk meg azokat. Ő pillanatnyilag itt tartotta alkalmasnak a határt meghúzni. Az én álláspontom szerint túlzott igény elvárni, hogy minden ember minden – akár jogosan feltett kérdésére válaszoljon egy szerző. Ha elfogadom a feltételedet, soha, senki sem írhat novellát, de regényt sem, mert m i n d e n kérdésre senki sem tudja a választ. Különben sem kíváncsi rá mindenki. Engem történetesen kielégített a jelenlegi felvetés. Lehet, hogy akkor is kielégítene, ha bővebb lenne, de követelnivaló akkor is marad.

  9. Azt hiszem felesleges tagadnom, hogy nem volt valami nagy tervezés a novella mögött és az is igaz, hogy írás közben igyekeztem betömni a legnagyobb lyukakat. Annak ellenére, hogy a háttérvilág érdekel és egyszer majd szeretnék vele kezdeni valamit, itt csak annyira akartam bemutatni, amennyire feltétlenül szükséges és mégis elég élőnek tűnik az olvasó szemében. A fókusz egy döntéssorozaton, tehát magán az íven volt – még ha ez teljesen átlagos és a háttérvilág mellett nem is túl izgalmas. (Valahol vicces, hogy a folyamat annyira lényegtelen vagy elkoptatott vagy nem is tudom, hogy mindenkit a “díszlet” érdekel.) Egy elszürkült családanya megkapja a “nagy” figyelmeztetést, hogy változtatnia kellene az életén, és mégsem tesz semmit, minden erejét a látszat fenntartásába öli és a végén elbukik.
    Jud, köszönöm a listát, egyszer jó kis kiindulópont lesz amikor elkezdem majd bővíteni a világot, bár a fejemben jelenleg egy békésebb változat él, mint amilyen irányba elkezdted csavarni a jellemzőket. (Van pár pont amiről szívesen diskurálnék, hogy szerintem miért nem úgy van, de ez sem a novellából jönne, hanem a nem leírt gondolataimból. Gondolom a novellában felmerülő morzsák mindenkiben más folyamatokat indítottak el, mert jelenleg elég sok alternatív út és hangsúly van, melyekre felépülhetne egy ilyen jelenség.)
    Eddig is tudtam, hogy hajlamos vagyok a karaktereknek alárendelni a háttérvilágot, ami nem túl szerencsés, szóval ideje lenne elfogadnom, hogy még egy novellánál is elengedhetetlen a tervezés (nos igen, én még itt tartok, hogy ilyesmikre rá kell döbbennem) – még ha azt kínszenvedésként is élem meg.
    Köszönöm, hogy ezt tudatosítottátok bennem! 🙂

  10. Kedves Fanni!
    Túlságosan ne exkuzáld magad! Ez egy jó novi, és még akkor sincs okod nagyon lehajtani a fejed, ha időközben megtudtuk,Bea ollója nyesegette. Jó munkát végeztél te is és a szerkesztő is. Olyan írást sosem teszel le az asztalra, ami mindenkinek tetszik. Bízz a saját lelkiismeretedben, amelyik azt súgja jó munkát végeztél, bízz a szerkesztőben, aki szakember, és reménykedj abban, hogy az olvasók egy részét elszórakoztatod, gondolkodásra készteted. Vannak páran, akik erre képtelenek.
    Húzd ki magad bátran!

  11. Először azzal kezdeném, hogy mi tetszett. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon tetszett ahogy írsz. Van stílusod, és igazán “jófajta”,amit én kifejezetten kedvelek 🙂
    Ezen kívül voltak benne nagyon jó ötletek, mint a színes ruhák vagy a koncentrálás a látszatért. Jól mutattad be Mrs W. semmilyenségét is.
    Az egyedüli, ami nekem nem jön be, ha a mondanivaló vagy nagyon kopott, vagy nagyon meg akarják magyarázni nekem. Persze egy novellában nyilván máshogy kell a mondanivalót odatenni, nehéz lehet olyan finoman, mint egy regényben, ahol erre van is idő és lehetőség.
    Nekem ezt leszámítva nagyon tetszett, simán el tudnám képzelni regény verzióban is, van benne fantázia. 🙂
    Gratula Fanni, jó volt olvasni, a vége pedig kifejezetten tíz pontos! 🙂

  12. Fanni, ezek a felvetések csak akkor fontosak, ha sci-fit, fantasy-t akarsz írni. Az az érzésem, nehéz megnyerni azokat az olvasókat, akik sok jó fantasztikus művet olvastak, nekik nem elég a mondanivaló, a szimbólum, sőt, olykor még a jól kidolgozott, érdekes karakterek sem, hanem látni akarnak egy különleges háttérvilágot _is_, ezt viszont valamennyire érdemes átgondolni.

    A kérdéseim az ötletből adódtak, de attól függ, mi lenne a hangsúly, ha nem akarsz durva apokaliptikus világot ábrázolni, addig kell csavarni az ötletet, betömködni a logikai lyukakat, amíg a háttér nem szolgálja a célt. A feltett kérdésekkel csak jelezni szerettem volna, hogy az ötlet jelenlegi kidolgozottsági szintjén szerintem mi lenne a reális forgatókönyv.

    “(Valahol vicces, hogy a folyamat annyira lényegtelen vagy elkoptatott vagy nem is tudom, hogy mindenkit a “díszlet” érdekel.) Egy elszürkült családanya megkapja a “nagy” figyelmeztetést, hogy változtatnia kellene az életén, és mégsem tesz semmit, minden erejét a látszat fenntartásába öli és a végén elbukik.”

    A kutya részben itt van elásva, ennek oka pedig meglehetősen összetett.

    Egyrészt a “felesleges ember” régóta foglalkoztatja a szépirodalmat, drámaírókat, regényírókat egyaránt (Kafka, Csehov pl.).

    Másfelől fantasztikus irodalomban az eltűnés-elhalványodás szintén nem új.

    Ezek miatt nem csoda, ha az olvasókat érdekli az ötlet és a háttérvilág (sokan ezért olvasnak fantasztikus irodalmat, nem csak a karakterek miatt).

    Harmadrészt kérdés, a főszereplőnek miért kell változtatnia az életén? Mi az ok? Az, hogy nem hagy nyomot? Vagy az, hogy a családja nem szereti? A házassága tönkre ment? A gyerekei elhidegültek tőle? Mit kellene tennie? Elhagyni a férjét? Megpróbálni feldobni a házasságát?

    Előkerült a téma többször is, hogy “nem hagy nyomot”. Az emberiség 99%-a nem hagy nyomot, mint egyén (tömegként meg romboljuk, elhasználjuk a környezetünket, ez is egy nyom, ha azt veszem), és az 1% tetteire sem fogunk feltétlenül emlékezni (vagy csak egy ideig).

    Azt gondolom – és ez a novellától független téma -, attól, hogy valaki semmi emlékezeteset nem alkot az életében, még boldog ember lehet. Mert nem akar többet, nem akar semmi különöset, és még az sem biztos, hogy ez az illető unalmas, vagy hogy az élete üres volna.
    Mrs. Walker házas, gyerekei vannak, talán munkája is akad. Egyszerűen csak nem elégedett? De miért? Mi motiválja a karaktert, mit hisz ő maga, mit hisz az író, mitől lesz valaki boldog, hogy az elhalványodás árnyéka nem vetül rá? Talán voltak művészi ambíciói? Vezető akart lenni a munkahelyén? Egész más munkát szeretett volna végezni, vagy belefásult a jelenlegibe, mégsem mer váltani? Nem ahhoz a férfihoz ment férjhez, akit szíve szerint választott volna? És mi indítja el a szembenézést?
    (Szóval tervezési kérdéseket a karakternél is fel lehet tenni :D)

    Negyedrészt vajon mennyire érdekli az olvasókat egy női főszereplő, azon belül is egy családanya vívódása; különösen olyan olvasókat (és ez soha nem az író hibája), akik SF-F esetén női karakter alatt jobbára vagy harcos amazonokat, vagy szenvelgő, szerelemre áhítozó fiatal lányokat értenek. (Én örülök, hogy egy családanyát választottál).

    Ami egy írás kényszerű megtervezését illeti… nem biztos, hogy mindig kell. Olykor hangulatból is lehet valamit kreálni, és utóbb alakítani rajta. “Intuitívan” írni remek élmény, főleg, ha előtte állandóan megtervezett írásokkal bíbelődtünk. Szóval, mint minden, ez is attól függ. 🙂

    Érzékeltetésül ajánlok egy remek novellát (mindenkinek), amiben van egy egyszerű ötlet, eszméletlen karakterek meglehetősen zárt miliőben, és mindebből valami brutális, emlékezetes történet, kegyetlen lezárással: Jerome Bixby Élni jó

    http://grin.hu/funtxt/scifi/elnijo.htm