K. Simonyi: Lánykérés az esti járaton

K. Simonyi: Lánykérés az esti járaton

Bimbó Marcsival vártuk a buszt munka után, aki belém karolt és hozzám nyomakodott, pedig én nem szeretem, amikor valaki annyira közel tülekszik, hogy a szagát is érezni, de a Marcsit elviseltem, mert almás lepény szaga volt.

Egyfolytában beszélt, hogy figyelj, Gyuszika, így meg úgy, és közben lóbálta a fejét, ahogy szokta, én meg hallgattam.

Egyszer csak előlépett a hátunk mögül valaki, és megállt mellettünk a mézes bodros hajával, a virágos fodros ruhájával, amit a bokája körül tekergetett a szél, és rám nézett. Ennek a nőszerű valakinek pedig nem is szaga volt, hanem illata, méghozzá narancsillata, és ráadásul olyan gyönyörű volt, hogy azt hittem, tündér. De aztán a férfi, akivel kézen fogva volt, azt mondta neki, hogy dögös vagy ma Livikém, és ebből megtudtam, hogy mégsem tündér.

Szívdobogósan bámultam ezt a Livit, és még a szusz is kifogyott a mellkasomból, mikor a haját hátravetette. Megérkezett a busz, a Livi felszállt rá a férfival, maga után húzva a narancsfelhőt, én meg ájultan követtem, magam után húzva a Bimbó Marcsit az almáslepény felhővel, és leültünk mögéjük. A fickó a zselézett haját igazgatta, a Marcsi pedig hozzám hajolt és a fülembe súgta, hogy nézd micsoda majom. Én örültem ennek, és szerettem volna, ha a Livi is ezt gondolja, de úgy tűnt, hogy egészen mást gondol, mert össze-vissza kedvesgette azt a majmot.

A Dunaparton mindenki leszállt rajtunk kívül, és a Livi akkor azt mondta a majomformának:

– Beszélnünk kellene valami fontosról.

– Semmi kedvem komoly dolgokhoz – felelte a majomforma.

És akkor tényleg megbizonyosodtam, hogy a Livi nem tündér, hanem igazi nő, mert duzzogni kezdett, hogy a majomforma sosem akar az esküvőről beszélni, az meg erre, hogy miért pont a buszon kell ezt megtárgyalni.

– Mit számít az – kérdezte a Livi –, mikor üres a busz.

A majomforma erre hátrafordult, az arcomba bámult, aztán legyintett, és én tudtam, hogy egyetért a Livivel, tényleg üres a busz. Mint más emberek is, mikor meglátják, hogy mifélék vagyunk, mintha ott sem lennénk. És ebben az a rossz, hogy sosem vesznek komolyan, és az a jó, hogy mindent tiszta szívből elmondanak előttem, amit mások előtt nem mernek.

A majomforma megint a Livihez fordult.

– Mi olyan sürgős az esküvőn?

Erre a Livi a hasára tette a kezét és azt felelte, hogy most már nagyon is sürgős, de ezt én nem értettem, és a majomforma is bamba képet vágott. A Marcsi viszont hozzám hajolt, és a fülembe súgta jó hangosan, hogy a Livi babát vár. Erre a majomforma hátrafordult, és láttam, hogy leesett neki a tantusz, de a bambaság a képén ettől csak tovább romlott.

Nekem is leesett a tantusz. A szívem a torkomban kalapált és majd elaléltam, mert nem elég, hogy ez a narancsillatú nő ilyen gyönyörű, de még lesz egy igazi kisbabája is, ami kész csoda.

A majomforma viszont azt kérdezte a Livitől, hogy meg akarja-e tartani. A Livi erre bőgni meg kiabálni kezdett, hogy a majomforma egy igazi majom, és neki elege van belőle, meg az egész életből.

– Inkább a Dunába ugrom!

Azzal felpattant a székről. Bennem rekedt a levegő ijedtemben. Marcsi megfogta a kezem, hogy ne gyűrködjem olyan hevesen a pólóm alját, de kihúztam a kezem az övéből. Istenem, mit tegyek? Lélegzet után kapkodva bámultam a Livi könnyes arcát, mikor egyszerre csodálatos gondolatom támadt. Én is felpattantam, eléálltam, és azt mondtam:

– Én szívesen elveszlek feleségül.

Irtó nagy csönd lett, aztán a majomforma röhögni kezdett. Én csak álltam, mint egy szerencsétlenség, és bámultam a Livi arcába, amin bosszúság volt. Pedig én igazán nem szórakozásból mondtam, és most az egyszer rettentően szerettem volna, ha tényleg komolyan vesznek. Megdörzsöltem az orromat, meg a szememet, mert nem akartam, hogy észrevegye, mindjárt én is bőgök. A Livinek akkor megenyhült az arca, sajnálkozósan grimaszolt, aztán hirtelen megpuszilt és leugrott a megállóban kinyíló ajtón.

A majomformának leolvadt a vigyor a képéről. Együtt néztük egy pillanatig, ahogy a Livi elrohan. Már indultam utána, de a Marcsi visszahúzott a székre, és azt mondta a majomformának:

– Te meg mire vársz?

Az erre elrohant a Livi után, és mi az ablakból láttuk, ahogy utolérte, megfordította és megcsókolta, a Livi meg ahelyett, hogy a Dunába ugrott volna, mindjárt a nyakába borult.

A busz ajtaja becsukódott, indultunk tovább, de én nem bámészkodtam már kifelé, csak a pólóm alján lévő gyűrődéseket bámultam, és időnként megdörzsöltem az orrom, meg a szemem. De a Marcsi akkor hozzám hajolt, és azt súgta a fülembe:

– Én hozzád mentem volna.

Én pedig belenéztem meleg barna szemébe. Ez a Marcsi hiába olyanforma, mint én, mégiscsak okos lány.

És az is eszembe jutott, hogy mennyire szeretem az almás lepényt.

*

VN:R_U [1.9.21_1169]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

Leave a Comment

3 hozzászólás

  1. Annyira szeretem az ìrásaidat!
    Tele vannak élettel, zseniális a hangulatuk, sokáig megmaradnak az ember fejében és szívében!
    Nagyon sok szeretettel gratulálok!

  2. Katikám,
    Te nagyon tehetséges író vagy.
    Gratulálok!
    Szórakoztass, taníts még minket!
    Köszi!

  3. Szeretem az almás lepényt, nagy kedvencem, amikor csak eszembe jut, mindig érzem a finom, édes, meleg illatát, selymes, fahéjas ízét. Ahogy ennek a novellának is. Megnevettetett, megkönnyeztetett, meghatott… beleharapnék és szívesen jól laknék vele 🙂