K. Simonyi: Lánykérés az esti járaton

Bimbó Marcsival vártuk a buszt munka után, aki belém karolt és hozzám nyomakodott, pedig én nem szeretem, amikor valaki annyira közel tülekszik, hogy a szagát is érezni, de a Marcsit elviseltem, mert almás lepény szaga volt.

Egyfolytában beszélt, hogy figyelj, Gyuszika, így meg úgy, és közben lóbálta a fejét, ahogy szokta, én meg hallgattam.

Egyszer csak előlépett a hátunk mögül valaki, és megállt mellettünk a mézes bodros hajával, a virágos fodros ruhájával, amit a bokája körül tekergetett a szél, és rám nézett. Ennek a nőszerű valakinek pedig nem is szaga volt, hanem illata, méghozzá narancsillata, és ráadásul olyan gyönyörű volt, hogy azt hittem, tündér. De aztán a férfi, akivel kézen fogva volt, azt mondta neki, hogy dögös vagy ma Livikém, és ebből megtudtam, hogy mégsem tündér.

Szívdobogósan bámultam ezt a Livit, és még a szusz is kifogyott a mellkasomból, mikor a haját hátravetette. Megérkezett a busz, a Livi felszállt rá a férfival, maga után húzva a narancsfelhőt, én meg ájultan követtem, magam után húzva a Bimbó Marcsit az almáslepény felhővel, és leültünk mögéjük. A fickó a zselézett haját igazgatta, a Marcsi pedig hozzám hajolt és a fülembe súgta, hogy nézd micsoda majom. Én örültem ennek, és szerettem volna, ha a Livi is ezt gondolja, de úgy tűnt, hogy egészen mást gondol, mert össze-vissza kedvesgette azt a majmot.

A Dunaparton mindenki leszállt rajtunk kívül, és a Livi akkor azt mondta a majomformának:

– Beszélnünk kellene valami fontosról.

– Semmi kedvem komoly dolgokhoz – felelte a majomforma.

És akkor tényleg megbizonyosodtam, hogy a Livi nem tündér, hanem igazi nő, mert duzzogni kezdett, hogy a majomforma sosem akar az esküvőről beszélni, az meg erre, hogy miért pont a buszon kell ezt megtárgyalni.

– Mit számít az – kérdezte a Livi –, mikor üres a busz.

A majomforma erre hátrafordult, az arcomba bámult, aztán legyintett, és én tudtam, hogy egyetért a Livivel, tényleg üres a busz. Mint más emberek is, mikor meglátják, hogy mifélék vagyunk, mintha ott sem lennénk. És ebben az a rossz, hogy sosem vesznek komolyan, és az a jó, hogy mindent tiszta szívből elmondanak előttem, amit mások előtt nem mernek.

A majomforma megint a Livihez fordult.

– Mi olyan sürgős az esküvőn?

Erre a Livi a hasára tette a kezét és azt felelte, hogy most már nagyon is sürgős, de ezt én nem értettem, és a majomforma is bamba képet vágott. A Marcsi viszont hozzám hajolt, és a fülembe súgta jó hangosan, hogy a Livi babát vár. Erre a majomforma hátrafordult, és láttam, hogy leesett neki a tantusz, de a bambaság a képén ettől csak tovább romlott.

Nekem is leesett a tantusz. A szívem a torkomban kalapált és majd elaléltam, mert nem elég, hogy ez a narancsillatú nő ilyen gyönyörű, de még lesz egy igazi kisbabája is, ami kész csoda.

A majomforma viszont azt kérdezte a Livitől, hogy meg akarja-e tartani. A Livi erre bőgni meg kiabálni kezdett, hogy a majomforma egy igazi majom, és neki elege van belőle, meg az egész életből.

– Inkább a Dunába ugrom!

Azzal felpattant a székről. Bennem rekedt a levegő ijedtemben. Marcsi megfogta a kezem, hogy ne gyűrködjem olyan hevesen a pólóm alját, de kihúztam a kezem az övéből. Istenem, mit tegyek? Lélegzet után kapkodva bámultam a Livi könnyes arcát, mikor egyszerre csodálatos gondolatom támadt. Én is felpattantam, eléálltam, és azt mondtam:

– Én szívesen elveszlek feleségül.

Irtó nagy csönd lett, aztán a majomforma röhögni kezdett. Én csak álltam, mint egy szerencsétlenség, és bámultam a Livi arcába, amin bosszúság volt. Pedig én igazán nem szórakozásból mondtam, és most az egyszer rettentően szerettem volna, ha tényleg komolyan vesznek. Megdörzsöltem az orromat, meg a szememet, mert nem akartam, hogy észrevegye, mindjárt én is bőgök. A Livinek akkor megenyhült az arca, sajnálkozósan grimaszolt, aztán hirtelen megpuszilt és leugrott a megállóban kinyíló ajtón.

A majomformának leolvadt a vigyor a képéről. Együtt néztük egy pillanatig, ahogy a Livi elrohan. Már indultam utána, de a Marcsi visszahúzott a székre, és azt mondta a majomformának:

– Te meg mire vársz?

Az erre elrohant a Livi után, és mi az ablakból láttuk, ahogy utolérte, megfordította és megcsókolta, a Livi meg ahelyett, hogy a Dunába ugrott volna, mindjárt a nyakába borult.

A busz ajtaja becsukódott, indultunk tovább, de én nem bámészkodtam már kifelé, csak a pólóm alján lévő gyűrődéseket bámultam, és időnként megdörzsöltem az orrom, meg a szemem. De a Marcsi akkor hozzám hajolt, és azt súgta a fülembe:

– Én hozzád mentem volna.

Én pedig belenéztem meleg barna szemébe. Ez a Marcsi hiába olyanforma, mint én, mégiscsak okos lány.

És az is eszembe jutott, hogy mennyire szeretem az almás lepényt.

*

VN:R_U [1.9.21_1169]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
3 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Annyira szeretem az ìrásaidat!
    Tele vannak élettel, zseniális a hangulatuk, sokáig megmaradnak az ember fejében és szívében!
    Nagyon sok szeretettel gratulálok!

  2. Szeretem az almás lepényt, nagy kedvencem, amikor csak eszembe jut, mindig érzem a finom, édes, meleg illatát, selymes, fahéjas ízét. Ahogy ennek a novellának is. Megnevettetett, megkönnyeztetett, meghatott… beleharapnék és szívesen jól laknék vele 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük