Itvás Éva: Az olvasás hátrányai

Csikorgó nyögéssel parkolt be a rozoga busz a hatos kocsiállásra. Csenge hálát adott az égnek, amikor megpillantotta a szélvédő mögött a bajszos sofőrt − ő nem szokta telepöfögni a cigijével az utasteret, mint az a másik, akinek a tilos a dohányzás piktogram semmit sem jelentett.

A büdös füst irritálta Csenge orrát, és ha tüsszögnie kellett, taknya-nyála folyásnak indult, bekönnyezett a szeme, és összemosódtak a szeme előtt a betűk, mintha a papíron elkenődött volna a tinta. (Egyszer arra is sor került, mikor elázott a könyve. Traumatikus élmény volt. Azóta soha nem vitt el magával dedikált könyvet otthonról. Soha.)

Már csak húsz oldal választotta el a nyomtatott VÉGE szócskától.  Amikor kiderül, hogy a főgonosz kinyírja-e a főszereplőt a szuperaljas képességével – manipulálta az álmokat, miközben ő maga sosem aludt −, vagy a főszereplő győzedelmeskedik. Az utóbbi volt az egyértelmű, de…

Az ajtó hangos csattanással nyílt ki. Csenge a felszállásnál előreengedett egy bottal sántikáló nénit, majd helyet foglalt a busz hátsó felén az egyik kopott barna ülésen. Előhalászta a táskájából a szütyőbe bújtatott féltégla könyvet, aminek hófehérek voltak a lapjai, és fekete a fedele.

Az izgalom, mint egy puha madártoll, csiklandozta a bensőjét. Titokban abban reménykedett, hogy a főszereplő és a főgonosz félreteszik az ellenségeskedést, és egymásra találnak a történet végén. Micsoda fordulat lenne! Persze erre nem sok esély kínálkozott, mert azonos neműek voltak, és nagy bánatára volt rá némi esély, hogy a metaforának képzelt sorok valójában szó szerinti jelentéssel bírtak.

A küszöbönálló találkozás gondolatától Zayne-nek hirtelen farkasétvágya támadt. Nem tudta pontosan megmondani, mire vágyik, a sajtos szendvics röhejesen egyszerű ételnek tűnt egy ilyen különleges alkalomhoz, a resztelt libamáj nem volt kedvére.

 Nem érdekelte Csengét, hogy hetven fok van a légtérben, vagy, hogy mások izzadtságszaga úgy borítja be, mint egy fullasztó hullám. A válla mögé söpörte párától begöndörödött barna haját, megigazította bő nyakú kék pólóját. Felcsapta a kötetet a könyvjelzőnél, barna szeme rátapadt a fejezet első bekezdésére Micsoda gyáva alak!, amikor egy kisebb földrengésszerű huppanást érzékelt a mellette lévő ülésen, és egy bosszantó hang megszólította.

− Leülhetek?

− Ezt azelőtt szokták megkérdezni, hogy leteszed a segged – morogta Csenge, miközben lassan felemelte a fejét. Gyilkos pillantást lövellt a mellette fesztelenül fészkelődő Szebasztiánra, ami hatástalanul pattant le róla.

A busz kitolatott, és elindultak hazafelé.

− Így kisebb az esélye az elutasításnak – felelte Szebasztián vigyorogva.

− Így nagyobb az esélye az elutasításnak.

− Olyan szúrós vagy ma, mint egy kaktusz! Átüljek máshová? − Szebasztián teátrálisan a szívéhez kapta a kezét, és a nyakát nyújtogatva tekintgetett üres helyek után. Mindegyiket elfoglalta valaki. Szaporán szedte a levegőt, az arca kipirult, homokbarna haja csapzottan hullott a homlokába.

− Dehogyis – felelte Csenge, és próbálta levegőnek nézni a fiút.

Szebasztiánnak nem volt elég a levegő. Csengének éppen sikerült kibogarásznia a mondatok között, hol tartott, amikor Szebasztián úgy pattant fel, mint akit megcsípett egy bolha.

− Nem bánod, ha kinyitom az ablakot? – kérdezte, és már nyúlt is a reteszhez. El akarta tolni az ablakot, de meg sem moccant, amitől Szebasztián jobban nekifeszült, még halkan nyögött is egyet.

Csenge szeme előtt elszürkült a világ, ahogy hatalmas erőfeszítése közepette Szebasztián pólója az arcának nyomódott. Amikor a könyvekben olvasta ezt a kifejezést, hogy elszürkült a világ, nem egészen ilyennek képzelte.

Hogy a franc essen már bele!, fortyogott magában. Szebasztián összeesküdött ellene? Célul tűzte ki, hogy ő ne érhessen a történet végére?

− Van nálad fertőtlenítő kendő? – motyogta bele a fiú pólójába.

Valahonnan a feje fölül érkezett egy abszolút nem őszinte bocs, és Csenge érezte, hogy Szebasztián mellkasa rázkódik az elfojtott nevetéstől.

Csenge orrát dörzsölte a szürke pamutanyag. Be kellett vallania magának, hogy szívesen szagolgatja Szebasztián fiús óceánillatát. (Nem mintha Csenge valaha is járt volna az országhatáron kívül, de ilyen illatúnak képzelte az óceánt.)

− Te mindig előbb cselekszel, és utólag kérdezel? – kérdezte, amikor Szebasztián visszazuttyant a helyére.

Az ablakon behömpölygő forró huzat nem sok felfrissülést hozott, a függönyök bosszantóan repkedtek.

Csenge valami olyan riposztra számított, amit a könyvekben a Szebasztiánhoz hasonló menő srácok okfejtenek, mint például, hogy bármelyik lány repesne az örömtől, ha így rávetné magát.

De Szebasztián nem ezt felelte. (Igazából nem is lepte meg, Csenge nem az a lány volt, akivel flörtölnek a fiúk.)

− Nem szeretem a felesleges köröket – nézett Szebasztián a lányra komolyan. A tekintete olyan volt, mint az olvadt karamell. − De ha nem kérdezném meg, mindenki elkönyvelne bunkónak.

− Mert így nem? − Csenge összevonta a szemöldökét.

− Általában senki sem mondja a másiknak, hogy tilos leülnie. Ha foglalják a helyet, odateszik a cuccukat vagy nem ülnek belülre – magyarázta Szebasztián. − Nyilván kinyithatom az ablakot, amikor meg lehet dögleni a melegtől.

− Lehet, hogy félek attól, hogy a szél szétfújja a frizurám.

− Hát ezt nem hinném – pillantott a lány unalmas barna sörényére. A megzabolázhatatlan tincsek a fejtetőn úgy meredeztek, mint miniatűr rugók.

− Jó, tényleg nem − mosolyodott el Csenge. Azzal azonban nem értett egyet, hogy ilyen egyszerűen működik a világ. Az emberek szeszélyesek. Biztonságosabb úgy lépkedni körülöttük, mintha üvegcserepek lennének.

Szebasztián derűvel az arcán a könyv felé biccentett.

– Mit olvasol?

Csenge hezitált. Nem szerette, ha az emberek olyasmiről faggatóznak, ami valójában nem izgatja őket. Aztán meg közönyösen hallgatják, és rá van írva a világfájdalom az arcukra, ott villog a homlokukon, hogy bárcsak elszabadulhatnának már, mintha az egész az ő hibája lenne. Minek tesznek fel az emberek olyan kérdéseket, amikre nem akarnak választ?

Szebasztián olyan kiskutya szemekkel pislantott rá – nevetségesen hosszú szempillái kis legyezőkként rebegtek −, hogy kicsikarta belőle a címet.

− Ebben alszik a csávó folyton, ugye? Láttam már a borítóját a neten.

Csenge meglepetten bólintott, majd pár szóban összefoglalta az alaptörténetet.

− Hát ez érdekesen hangzik. – Nem lehetett megállapítani, hogy Szebasztián tényleg így gondolja-e, vagy csak úgy mondja. – Azért ez milyen menő már, simán feldobhatja az egyik csávó a másik csávó éjszakáit.

Oké, valószínűleg tényleg érdekelte a sztori.

− Ellenségek, szóval igazából az a célja, hogy rémálmokat okozzon neki – tisztázta Csenge. − Az egyik jelenetben például a főhős megcsókolja azt a lányt, akibe belezúgott, és a csók közben férgek rágják ki magukat a lány bőrének minden négyzetcentiméterén.

− Ez undorító.

− De iszonyúan izgi! – Szebasztián szemöldöke felfelé moccant. Csenge elpirult. – Ifjúsági könyv, nem annyira grafikus a leírás.

− És ha az lenne?

− Akkor is imádnám. Azt hiszem. Legrosszabb esetben átugranám azokat a részeket.

Szebasztián kivette a könyvet a kezéből, és belelapozott, a lapok suhogtak hosszú ujjai között. Csenge nagyot nyelt. Várta a gúnyos beszólást a zsiráfos könyvjelzőjére, ami kissé viseltes volt, mert már tízéves kora óta használta. (Imádta a zsiráfokat, így nem volt szíve lecserélni.)

− Bírom azokat a lányokat, akik bírják a belezést – mondta végül Szebasztián, miután visszaszolgáltatta Csenge becses tulajdonát.

− Még a végén azt hiszem, hogy mellékállásban sorozatgyilkos vagy.

− Miből gondolod, hogy nem főállásban?

− Nem hinném, hogy arra van időd.

Szebasztián hümmögött.

Az egész csevej szürreális volt, mert az elmúlt másfél évben, mióta ismerték egymást, csak az angol háziról váltottak pár szót.

Csenge kitekintett a poros ablakon. Az elsuhanó mezők és útszéli fák színes összevisszasága rádöbbentette, hogy még tíz perc sincs, és hazaér. Nem tudott haladni az olvasmányával, de a halasztás miatti zaklatottsága furcsa módon elillant.

− Akkor holnap találkozunk! – köszönt el Szebasztián két faluval később, amikor leszállt, eggyel Csenge lakóhelye előtt.

Csenge csak otthon tudta végigrágni magát a történeten, késő délutánig gyűrte az oldalakat. Sajnos a szereplők nem jöttek össze, pedig akkor is izzott köztük a kémia, pont, de nem is gyilkolászták le egymást, hanem kibékültek. Talán az írónő így hagyta nyitva a lehetőséget a folytatásnak, és akkor bimbózhat a romantika, töprengett Csenge az ágyán ülve, majd a gondolatai egy másik érdekfeszítő kérdéshez kalandoztak.

Szebasztián mit keresett azon a járaton, amin ő?

***

Az egész kilencedikben kezdődött. Novemberben vagy decemberben, a hideg hónapok egymásba mosódtak az emlékezetében.

Valószínűleg az a nap is olyan volt, mint akkoriban a többi. Rebeka ott terpeszkedett az asztalon Csenge mellett az angol óra előtti szünetben, lábát a lebegőben lóbálta. Valamiért a tanítás első hetében kiszúrta magának Csengét, és nem tágított mellőle. A folyamatos jelenléte olyan érzés volt, mint amikor egyszer Csenge hajába ragadt a rágó, és nem lehetett kiszedni a tincsekből. Ki kellett vágni. Rebeka manószerű méretét azzal kompenzálta, hogy be nem állt az a hatalmas szája. Valószínűleg rettegett attól, hogy ha csendben marad, akkor nem veszik észre, és eltapossák. (Csenge ebben az esetben nem tudta eldönteni, hogy az eltaposás átvitt értelemben vagy szó szerint értendő.).

Csenge csak azt szerette volna, ha olvasni hagyják. Nem kívánta megtárgyalni, milyen agyzsibbasztó volt az irodalom óra, előtte mennyire követhetetlen volt a matek, hogy hogyan izzadták össze a ruhájukat tesin, mert minden egyes alkalommal ugyanúgy történtek a dolgok. Minden egyes nap ugyanolyan volt, felesleges volt rá ugyanazokat a szavakat elvesztegetni újra és újra, mintha egy időhurokban ragadtak volna.

Egy történetben elveszve kalandokban lehetett része, csatákban harcolhatott, űrhajók fedélzetén lebeghetett, és minden volt, csak nem átlagos.

  Amikor Rebekának ki kellett mennie mosdóba, Szebasztián, aki Csenge mögött fetrengett – azokat az ülő pozíciókat máshogy nem lehetett nevezni −, megbökdöste hátulról egy tollal.

−Aú! – kapott Csenge a vállához, amibe tompa fájdalom szúrt. – Miért akarsz leszúrni?

− Bocs! Nem vettem észre, hogy kinn van a hegye. – A toll kattant, nem mintha nem lett volna már mindegy.

− Ugye nem hagyott nyomot? – Csenge félig hátrafordult és a pulóvere ujját méricskélte, kicsit meghuzigálta az anyagot.

− Egyáltalán nem – vágta rá Szebasztián. A tollat az ujjai között görgette, az ujjbegyei maszatosak voltak a tintától, mintha egyfolytában a tollát markolászta volna. Csenge felvont szemöldökkel várt. – Ja igen, szóval az van, hogy nem csináltam meg a házi feladatot.

Csenge résnyire húzta a szemét.

− Ezt a tanárnővel kéne közölnöd, nem velem – közölte.

− Pont ez az. Nem szeretném közölni a tanárnővel. – Egy másodperc múlva folytatta. – Elég logikus, hogy nem akarok egy karót.

Szebasztián kimondatlan kérése ott lebegett a levegőben.

− Tehát adjam oda a házimat. – Csenge hirtelen fészkelődni kezdett a széken. − Még csak osztálytársak sem vagyunk.

− Tedd meg a két szép szememért. − Szebasztián felvillantott egy szívdöglesztőnek szánt mosolyt, amitől más lányok vélhetően nyomban elaléltak. Csenge a homlokát ráncolta. – Egyébként meg ezek a nyelvi csoportok tisztára olyanok, mint az amcsiknál. Mindenki mindenkinek a barátja.

Nekem igazából senki sem a barátom. A gondolat vegyes érzésekkel töltötte el Csengét. Az általános iskolai barátnője jutott eszébe, akinek elég volt a kilencedik előtti nyár, hogy kihajítsa az azt megelőző közös nyolc évüket az ablakon.

− Ott legalább egyszemélyesek a padok. – Csenge elhúzta a száját, és odapillantott, ahol Rebeka ült az imént. Az émelyítően virágos parfümje még érezhető volt a levegőben, emlékeztetője annak, hogy mindjárt visszatér, mint a nátha, ami kellőképpen zavaró, de nem elviselhetetlen, és kezdődik a locsogás elölről.

Szebasztián megkocogtatta fekete szíjú órájának üveglapját.

− Rövidre kéne zárnunk ezt a beszélgetést, mert négy perc múlva becsengetnek. Elég necces lesz leírni ennyi idő alatt.

− Felejtsd el. – Csenge visszafordult a tábla irányába. Az egyik kapucnis pulcsis fiú, akinek Csenge folyton elfelejtette a nevét, egy obszcén rajzot alkotott rá krétával, és ezen úgy röhögtek a haverjaival, mint akiknek az összes intelligens agysejtjét elpusztították a hormonok.

Szebasztián ismét megpöckölte a lány hátát az immáron behúzott hegyű tollal.

− Figyelj, ha megkönyörülsz rajtam, akkor lekoptatom rólad Rebekát.  Csak a vak nem látja, hogy szeretnéd, ha békén hagyna.

Rebekának mégsem esett le, hogy bele akarja szuszakolni magát Csenge komfortzónájába, de nem igazán megy neki. Csenge nem tudta, hogy hozza a tudomására, hogy a szájából áradó folyamatos szózápor olyan, mint amikor nyári estéken megtámadják a szúnyogok, és a fülébe döngicsélnek.

− Nagyon intenzív a csaj még az én megítélésem szerint is. Beszarás, micsoda kiselőadást tartott arról, hogy az anyukája elhagyta a bizsugyűrűjét, és végül meglett a retiküljében.

− Szentimentális értéke volt.

− Tök mindegy – rántotta meg Szebasztián a vállát. − Mióta az eszemet tudom, focisok között mozgok. És ott aztán mindenkinek nagy a pofája. De még ott se kapott el az érzés, hogy mindjárt megpusztulok, ha tovább kell hallgatnom őket. Szóval?

Rebeka hangja beszűrődött a folyosóról, szóba elegyedett valakivel.

Csengét hirtelen kirázta a hideg, mintha a nyakába zúdítottak volna egy lavór vizet.

Tüstént átadta a füzetet, amiben gyöngybetűivel ott virított az egyik tankönyvi angol szöveg két oldalas magyar fordítása, amit a tanárnő kért.

− Az életemet mentetted meg – köszönte meg Szebasztián, amikor visszaadta a füzetet.

− Ööö… szívesen.

Csak óra közben, amikor munkához láttak, vette észre, hogy a margóra Szebasztián egy kitárt szárnyú mosolygós angyalkát skiccelt, mellé egy nyilacskát, és odaírta, hogy ez vagy te.

Hogy lehetett volna angyal, ha ördögnek való üzletet kötött?

***

Csenge az osztályteremben görnyedt a hátsó sorban, szeme elveszett a sorok között a könyvében. Körülötte repkedtek a beszélgetésfoszlányok, amik az osztálytársaihoz tartoztak, de alig jutottak el a tudatáig, a hangok egy része fehér zajjá alakult a fülében. Ezúttal egy tündéres fantasy sorozat következő kötete volt a soros, szerette váltogatni a műfajokat.

A pisi szüneteket leszámítva így ment ez egész délelőtt, aztán a terem kezdett befülledni, mint egy szaunában, hiába nyitott valaki ablakot. Csengének elege lett a penészvirág állapotból, ki kellett eresztenie a gőzt, szívni akart egy kis friss májusi levegőt.

Megindult kifelé a folyosón. Ahogy elhaladt a beszélgető csoportok mellett, amiket a közös mosolyok, a sztorizások kovácsoltak össze, egy másodpercre átfutott a fején a gondolat, hogy ő nem tartozik sehová, és ettől furcsa módon elfacsarodott a szíve.

Elhessegette az érzést, akár egy színes pillangót. Hiszen úgysem tudott volna miről mesélni, mert sosem történt vele semmi. Önmaga jellemzésére elég lett volna, ha szemléltetésképpen firkant egy háromszöget Életem körforgása címmel, és a három csúcsához odabiggyeszti, hogy Iskola, Otthon, Olvasás, ami pontosan kifejezte létezésének velejét.

Egy szóval összefoglalva: Csenge unalmas volt.

És ezzel nem is volt gond.

Többnyire.

Az udvaron letelepedett az egyik összekaristolt pad támlájára. A vakító kék ég felé emelte a fejét, amin lustán araszoltak a gondtalan felhők, arcát egy percig behunyt szemmel melengette a puha napfényben, mintha energiát merítene belőle.

Amikor kinyitotta a szemét, tekintete Szebasztiánra hullott, mintha megérezte volna a jelenlétét. A buszos találkozás óta három nap telt el, és még nem hozta őket össze a közös angol óra.

A fiú egy dús lombú bokor mellett ácsorgott zsebre tett kézzel, kigombolt inge alól kikandikált fekete pólója. A haverjaival folytatott élénk eszmecserét valami érdekes témában, legalábbis a srácok heves gesztikulációjából Csenge erre következtetett. Lehet, hogy találkoztak valami hírességgel, és autogramot szereztek, vagy ki tudja, már ők osztogatták a kézjegyüket a csitriknek. Csengének annyi köze és érzéke volt a sportokhoz, mint az űrtudományhoz, azaz semmi.

Csenge lopva a fiút fürkészte, akinek a mosolya olyan szélesre húzódott, hogy majd kettérepedt az arca. Szebasztián olyan volt, mint valami mágnes, vonzotta az embereket, és mintha röntgen látásával mindenkiben megtalálta volna azt a belső értéket, amivel szimpatizálni tudott. Amikor feltűnt neki, hogy Csenge figyeli, intett a kezével, mire Csenge bizonytalanul biccentett, talán Szebasztián nem is látta, és most – hogy is mondta? – elkönyveli bunkónak.

Kit érdekel?

Lássuk csak, mit fog csinálni ezúttal Jessamine. Az aktuális főszereplő. Szerencsétlen lányhoz nem volt kegyes a sors, az egyik reggel arra ébred, hogy hártyás szárnyak nőttek ki a hátából. Csengét beszippantotta a fantáziája, beleborzongott, hogy mit érezne, ha vele ilyesmi megtörténne. Az első gondolata az lett volna, hogy bogárrá változik, mint Gregor Samsa Kafka művében, és tüstént szörnyet is halt volna rémületében.

Csenge orrát megcsapta az émelyítően virágos illat, előhírnöke volt az érkezőnek.

Hogy nem ájulnak el ettől a parfümtől az emberek?

Rebeka sétált el Csenge padja mellett, valami képregényről panaszkodott egy osztálytársnak, amit egy Ákos nevű srác feltett a netre.

Csenge gyomra összeszorult. Néha azt kívánta, bárcsak ne adta volna oda Szebasztiánnak az angol háziját.

Micsoda abszurdum!

***

Csenge egyszer feltette azt a teljesen jogos kérdést, hogy Szebasztián mégis miért nem csinálja meg azt a nyamvadt házit. Jöttek a béna kifogások – igen, még a klisés, kicsit sem hihető kutya megette is előkerült −, és ez egy idő után bolond játékká fajult kettejük között, ami Szebasztián kiapadhatatlan kreativitásáról és humoráról árulkodott.

Csenge iszonyúan élvezte, amit műveltek.

− Beleesett a vécébe – mondta Szebasztián az egyik nap ártatlan képpel.

− Miért vitted be magaddal?

− Ott írtam meg, hogy spóroljak egy kis időt.

− Fúj. És a vécépapírra firkáltad le?

Szebasztián csak vigyorgott.

Csenge feltételezte, hogy a fiú előszeretettel hódolt a lustaságnak vagy tényleg nem volt rá ideje a meccsek mellett – halványlila gőze sem volt róla, hogy milyen gyakran lépnek pályára. Csak a diákéveiben rövidtávfutó apja elrévedő elbeszéléseiből alkotott némi képet arról, hogy sportembernek lenni nem leányálom, hanem időigényes áldozathozatal.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Szebasztián okosabb nála angolból, az agya úgy szívta fel a szavakat, mint szivacs a vizet, a nyelvtan sokkal átláthatóbbnak bizonyult számára, ez kiderült abból, mikor felhívta Csenge figyelmét a hibáira, hogy aztán a lány ráeszméljen, jé, tényleg.

Egy idő után ez is rutinszerű lett. De Csenge ezt valamiért nem bánta.

A skicceket szerette a legjobban. A füzetében a margók telis tele voltak különböző figurákkal, mindegyik Csenge vonásait viselte, a bodros haját, a hatalmas szeplőt az arca bal oldalán. Egyszer cicafüleket kapott, máskor megnyúlt a nyaka, és egy bébi zsiráfhoz hasonlított. (Szebasztián azért rajzolta le így, mert előtte való nap megbotlott a küszöbben, és majdnem orra vágódott. Na meg Csenge bevallotta neki a zsiráf mániáját.)

Nagy volt a meglepődés, amikor a buszos találkozást követő órán Csenge automatikusan nyújtotta hátra a füzetet, mire Szebasztián váratlanul reagált.

− Köszi, nem kell.

− Miért nem?

− Mert megcsináltam.

Csenge álla leesett, mire Szebasztián kinevette.

− Aha, akkor jó. − Csengét rossz érzés töltötte el. Tudta, hogy hülyeség, de úgy érezte, hogy ez valamit összekapcsolt közöttük. Majdnem megkérdezte, hogy most ebből rendszer lesz-e, de inkább befogta a száját, mert szánalmasnak tűnt volna.

Már előre hiányolta a játékukat. Az édes kis rajzokat.

Csenge megszokta, hogy ezt a szünetet nem olvasással tölti, hanem Szebasztiánt ugratja, vagy csak figyeli, ahogy a tolla alatt megformálódnak az egyenetlen kék betűk.

Most fellapozta a könyvet, de valahogy nehezére esett az olvasás. A háta mögött a toll sercegett a papíron. Vajon miért, ha már nem a házit írja?

Mielőtt rászánta volna magát, hogy kielégítse a kíváncsiságát, becsöngettek, és beviharzott a tanárnő.

− Hé, azt akarom… – kezdett bele Szebasztián óra után, de megjelent mellette a haverja, és valami videót mutogatott, amit az egyik meccsen kameráztak le, biztos valami Cristiano Ronaldo szerű epikus gólról.

Csenge összepakolt, és elindult a következő órájára.

***

Délutánra összetornyosultak a felhők, az eső ígéretét hordozták. Csenge az ablakon kibámulva szuggerálta a kövér szürke felhőket, hogy kegyelmezzenek meg neki. Az hagyján, hogy el fog ázni, mert természetesen sosem hoz magával esernyőt, amikor kéne, de még a buszt is le fogja késni. A csengő már rég szólt, és még mindig a tanárnő diktálását körmölték. Beleragadt a múltba, az istennek sem tudott elszakadni a spanyol örökösödési háborútól.

A levegő páratartalmát megdobta a küszöbön álló eső, egy-két kósza cseppet már érzett az arcán. Csenge szaporán szedte a lábait, kifulladt, mire odaért a buszállomásra, de még időben volt. Szebasztián már ott csücsült, hosszú lábait összehúzta, hogy kényelmesen elférjen az ülésen, mellette az iskolatáskája hevert. Amikor meglátta Csengét közeledni, a padlóra dobta a táskát, csak úgy puffant, és az ülés felé biccentett.

Csengének esze ágában sem volt mellé ülni, az olyan fura lett volna, nem? De nem tehetett mást.

− Ööö… szia – köszönt, és a haját babrálta, mellkasa szaporán süllyedt fel-le.

Az ablakra felkenődtek a vízcsíkok, a tetőn puhán dobogott az eső.  Nem sok híja volt, hogy bőrig ázzon.

− Angol után akartam mondani, hogy megvárlak, ha vége a tanításnak, de úgy elrohantál… és aztán nem jöttél.

Csenge szíve hevesen dobogott.

− Sokáig tartott a töri – zihálta.

− Olyan a hangod, mint egy sípolós kacsának – jegyezte meg Szebasztián, a szája sarka felfelé kunkorodott.

− Legalább nem áztam el, mert akkor olyan lennék, mint egy sípolós kacsa és egy ázott kutya.

− Az ázott kutyák büdösek.

− Köszi. – Csenge hangjából csöpögött a gúny. Bezzeg neki most is óceánillata van.

− Ezzel csak arra akartam utalni, hogy biztos nem lennél ázott kutya.

Erre nem tudott mit felelni.

 A buszban meleg volt, Csenge kihámozta magát a kardigánjából, aztán csak ült ott, még a könyvét is elfelejtette előszedni. Fél szemmel érzékelte, hogy Szebasztián a táskájában kotorászik.

− Nem olvasol? – kérdezte Szebasztián szelíden.

Csenge csak ekkor vette észre, hogy a fiú egy könyvet tart az ölében. Egy féltégla könyvet, aminek hófehérek voltak a lapjai, és fekete a fedele.

Csak pislogni tudott.

− Belement valami a szemedbe?

− Nem… én csak…

Szebasztián követte a pillantását. – Ja, hogy ez… igen, megvettem, ügyesen kedvet csináltál hozzá – mosolygott. − Még az elején tartok, de hű, állati jó. Nem is emlékszem, mikor olvastam el utoljára egy könyvet.

Szebasztián ezt úgy mondta, mintha könyvet olvasni valami kuriózum lenne. Pedig ez a legegyszerűbb formája az élményszerzésnek. Leveszed a polcról, kinyitod, és kész.

De azok nem is a te élményeid – súgta egy belső hang.

− Szóval ennyire tetszik?

− Aha.

Annyira belemelegedtek a történet kivesézésébe, hogy a percek semmivé lettek, és Szebasztián leszállóhelyéhez értek.

− Még nem mondtad el, hogy miért utazol ezzel a busszal – jegyezte meg Csenge, amikor Szebasztián már állt, és a csőbe kapaszkodott. A busz fékezett. − Egy barátodhoz mész? Vagy a nagymamádhoz?

Szebasztián döbbenten meredt a lányra.

− Hazamegyek – mondta lassan, mintha Csenge gyengeelméjű lenne, és aztán leszállt.

***

Csenge elfintorodott a levegőben terjengő tömény olajszagtól. A sütődében, ami mellett Szebasztiánnal elhaladtak, már szorgalmasan készítették a zsíros húsokat, amivel a vendégek emelhették a koleszterinszintjüket és a szívroham kockázatát.

Szebasztián reggel is ugyanazzal a busszal közlekedett az iskolába, mint ő.

− Most költöztetek el? – kérdezte Csenge. Nyilván ezért nem látta eddig. Igazán mondhatta volna korábban.

Akkor mi lett volna?

Szebasztiánból kitört a nevetés. Elijesztette a verebeket, amik a térkövek közül csipegették össze a morzsákat.

− Tízéves korom óta ugyanott lakom – mondta, és megvonta a vállát. Csenge kiolvasta a mozdulatból, nem nagy ügy, hogy nem vettél észre. Végül is olyan mindegy neki, nem? Hiszen észreveszi mindenki más.

Csengét mégis sokkolta az információ, köpni-nyelni nem tudott.

− Még sosem láttalak a buszon – ingatta kételkedve a fejét. Fellélegzett, amikor kiértek az olajszag hatósugarából.

− Délután valóban nem, mert az edzések miatt este hétkor indultam haza. Ami a reggelt illeti, mindennap ugyanazzal a busszal járunk – lassan, tagolta ejtette a szavakat, talán, hogy tudatosítsa a jelentésüket.

− Nem lehet.

Szebasztián csalódottan csóválta a fejét.

− Te mindig hátul ülsz, és lehajtod a fejed, nem tűnik fel semmi és senki – világosította fel kedvesen. – Én meg elől nyomorgok, mert úgy kell felpasszírozni magunkat. Nem tudom, miért nem raknak már be egy csuklós buszt.

− Most csak hülyítesz.

− Nem. Párszor intettem is, de sosem vettél észre.

Csenge kicsit szégyellte magát, mert a fiú hangjában mintha némi megbántottságot érzékelt volna, ami nyilvánvalóan csak a képzelete szüleménye volt.

Csendben haladtak tovább, mindketten a gondolataikba merültek. Kipufogócsíkot húzó autók húztak el mellettük, sebesebben lépdelő munkába igyekvők vagy diákok kerülgették őket.

Bementek egy pékségbe, mert Szebasztián nem reggelizett, a gyomra olyan hangosan korgott, mint egy panaszos élőlény. Csenge tiltakozása ellenére a fiú neki is vett egy vajas croissant-t, ami még forró volt, és mennyein omlott szét a lány szájában. Még sosem evett ennél finomabbat.

Mielőtt szétváltak volna az aulában, Szebasztiánból mint egy szunnyadó gejzírből a következő robbant ki:

− Gondoltál már az olvasás hátrányaira?

− Nem igazán.

− Pedig vannak.

− Nem értem.

− Gondoltál már arra, hogy annyira belemerülsz egy másik világba, hogy nem érzékeled azt, ami körülötted van?

− És ez olyan nagy baj?

− Néha igen. Mert ezzel kizársz másokat a saját világodból. – Tartott egy kis szünetet, a tekintete elrévedt. – Nem jó, ha ott ragadsz valahol, és nem veszel észre semmi mást. Erre jöttem rá nemrég. Ezért léptem ki a csapatból.

− Kiléptél a csapatból?

− Naná. Ennyire tetszett az ajánlód, hogy mindenképpen el akartam olvasni a könyvet – kacsintott rá.

***

A focipálya megtelt emberekkel. Körülállták a kijelölt füves területet, az ujjaik kipirosodtak, ahogy a napfénytől meleg korlátba kapaszkodtak. Izgatottan hajoltak előre, hogy jobban lássák a pályán zajló eseményeket. Csenge ismerős arcokat szúrt ki a tömegben, osztálytársak jöttek el bátorítani a csapatot, akik piros-fehér mezükben bemelegítettek.

Csenge nem osztozott az izgalmukban. Eltűnődött azon, mégis mi a fenének egyezett bele, amikor Szebasztián megkérdezte egy héttel ezelőtt, hogy van-e kedve eljönni a meccsre.

Nem volt. Akkor sem és most sem.

De Szebasztiánnal szívesen töltötte az időt. Beleremegett a várakozásba, míg a következő alkalomra vált, amikor újra látják egymást. Együtt mentek suliba, majd együtt haza, néha még akkor is, mikor az egyikük hat órát húzott le, a másik meg többet. Kiderült, hogy hasonló dolgokat szeretnek – zenét, filmeket, még a kedvenc csokijuk is ugyanaz volt −, viszont rengeteg dologban is különböztek. Mivel Szebasztián egyenes embernek vallotta magát, ezért mindig össze is szólalkoztak, ha valami olyasmit tett vagy mondott, ami kiakasztotta Csengét.

De ez valahogy jó volt. Élettel teli. Majdnem olyan jó, mint egy könyvben.

Az egyik nap Szebasztián azzal fogadta, hogy elfelejtett valamit. Hosszasan kotorászott a pénztárcájában, és előhúzott egy papírfecnit, amin egy ázott kacsa-kutya hibrid volt rajzolva Csenge vonásaival, aláírva Kucsa. Csengének kicsurrant a kuncogástól a könnye.

− Ha még a csapatban játszanál, azt hinném, azért hívtál el, hogy az egódat fényezzem – tréfálkozott Csenge. Háttal nekitámaszkodott a korlátnak, Szebasztián előtte állt.

− Jó, hogy nem rögtön pompom lánynak. – Olyan átható tekintettel bámult Csengére, hogy az kétséget sem hagyott, hogy éppen elképzeli lányt topban és miniszoknyában, kezében azokkal a hülye pompomokkal. Csenge arcát pír lepte el, pedig röhejes kép volt. Mintha valaha is felvenne ilyesmit!

Lesütötte a szemét.

− Ne nézz így rám, kérlek – nyögte.

Szebasztián felé lépett.

Közel van. Túl közel.

A nap túlságosan erősen sütött, Csenge kissé megszédült.

− Hogy nézek rád? – incselkedett Szebasztián. Összeolvadt a tekintetük. Megállt az idő.

A sípszó megtörte a pillanatot. Elkezdődött a meccs. A nézők szurkolása elkeveredett a labdába csapódó lábak puffanó hangjával.

Csenge megfordult, hogy lásson is valamit, izzadó tenyerét beletörölte a farmerjébe.

− Élvezed a játékot? – kérdezte Szebasztián egy idő múlva.

− Nem igazán.

– Én is csak azért jöttem el, mert a srácok már hetek óta cseszegetnek, hogy nézzem meg, mit veszítettem. Nem akarják megérteni, hogy mit nyertem.

− Mit?

− Időt. Többek között. – Az a mosoly. – Edzés után hazaestem, és állhattam neki tanulni. De még csak nem is az volt a legnagyobb baj. Olyasmire pocsékoltam az időt, amit egyáltalán nem is élveztem. Tudod, a klasszikus szülő választ a gyereknek hobbi, csak az a szívás, ha egész jó vagy benne, és nem veszed észre, hogy már régóta nem okoz örömet.

− Azt hiszem, én így vagyok a napi rutinnal. Mármint senki sem élvezi a napi rutint… de nem is tudom, úgy tesznek az emberek, mintha égbekiáltó dolog történne velük. Elmennek bevásárolni, és fél óráig hallgathatod, hogy mi mindent vettek, és milyen hosszú volt a sor, és a pénztáros rosszul adta vissza az aprót, és akadt a bevásárlókocsi kereke… uncsi.

− Talán csak nem a megfelelő embertől hallod – mondta Szebasztián lágyan.

− Talán igazad van – mosolygott rá Csenge.

− Talán a megfelelő embertől érdekelne. – És Szebasztián belevágott valami nyakatekert sztoriba arról, hogy reggel leejtette a fogkeféjét, ami valahogy beesett a szennyes tartó mögé egyenesen egy pókfészekbe, és végül arra jutott, hogy kell vennie egy újat, mert ha megpróbálkozott volna vele, ki tudja, lenyelt volna egy kispókot.

− Már értem, honnan jön ez a rémes szájszag – cukkolta Csenge.

− Haha.

Megszületett az első gól, az emberek fejvesztetten üvöltöttek.

Csengének a torkában dobogott a szíve, miközben a szeme az összevissza cikázó játékosokra tapadt. Nem sok értelmét látta, hogy egy labdáért kitörik majdnem a nyakukat.

A csapat 2-1-re nyert. Szebasztián tíz percre magára hagyta Csengét, és odaballagott egykori csapattársaihoz, hogy gratuláljon nekik. Mindenkivel váltott egy-két bajtársias szót.

Utána csak úgy céltalanul sétálgattak, még egyiküknek sem volt ínyére a hazamenetel.

− Voltál már valaha meccsen? – kérdezte Szebasztián.

− Nem. Utálom a focit.

− Akkor csak miattam jöttél el? – Hihetetlenül pimasz volt a vigyora.

− Igazából friss levegőt akartam szívni. És kinyújtóztatni a lábam. Fáj a fenekem a sok üléstől. Tudod, az olvasás hátrányai.

− Aha.

− Egy nagyon fontos dolgot meg kell kérdeznem így utólag. Mi az a les?

Szebasztián akkorát horkantott, hogy az előttük poroszkáló baráti társaság tagjai hátrasandítottak. Az egyikük Rebeka volt.

Szebasztián barátságosan intett egyet, mire Rebeka sietősebben szedte a lábait.

− Ne már, hogy egyik könyvedben sem volt benne – mondta Szebasztián.

− Hát nem – adta Csenge a durcást. – Nem olvasok olyan könyveket, amiben focisták vannak. Nem az én zsánerem.

− Biztos?

− Még gondolkodom rajta.

Csenge fáradtnak érezte magát, a mozgalmas délután leszívta az energiáit, így arra kérte Szebasztiánt, hogy tekintsék befejezettnek a napot.

Nem messze jártak a buszállomástól, amikor Csengéből kibukott az, amin már egy ideje gondolkodott, hangja egércincogásként szólt.

– Szerinted… szerinted én is pocsékolom az időt?

Szebasztiánnak rögtön lejött, mire gondol. Megérintette a karját, amit Csenge minden idegszálával érzett.

− Azt csinálod, amit szeretsz, és ez szerintem nagyon bátor dolog. Nem akarsz megfelelni másoknak. Nem lógsz folyton olyan emberekkel, akiknek nem is igazán kedveled a társaságát. Nem úgy, mint én.

− De ők kedvelnek téged.

− Én ebben nem vagyok olyan biztos.

− Akkor meg mi értelme az egésznek?

− Valószínűleg semmi.

***

− Megmutatod a házidat? – Szebasztián még le sem tette a táskáját a székre, amikor Csenge lerohanta. Rebeka, aki két paddal arrébb ült, meghallotta a kérdést. Csenge látta a szeme sarkából, hogy látványosan elfintorodott, mintha romlott étel savas szaga csapta volna meg az orrát.

Csenge nem törődött vele.

− Hmmm, felcserélődtek a szerepek – évődött Szebasztián. – Hát nem csináltad meg?

− Természetesen megcsináltam – fonta össze Csenge a mellkasa előtt a karját. − Csak nem vagyok biztos benne, hogy jól. Nevetséges, hogy mennyivel okosabb vagy nálam angolból. Nem is nevetséges. Igazságtalan.

Szebasztián önelégült képet vágott, és eltúlzott lassúsággal nyújtotta át a füzetet. Csenge szinte kitépte a kezéből.

− Tessék.

− Rémes a macskakaparásod. Ez itt mi? S betű?

Szebasztián odahajolt, hogy lássa, Csenge melyik szóra biggyeszti az ujját.

− Az egy G.

Csenge a szemét forgatta. Leellenőrizte a feladatokat – jól érezte, több hibát is elkövetett −, aztán megköszönte a kölcsönvételt.

Amikor kicsöngettek, és Szebasztián elindult kifelé, Csenge megragadta a karját. Szemével végigkövette, ahogy Rebeka kilejt a folyosóra.

− Várj. Rájöttem, hogy valamit elfelejtettem megkérdezni. – Amikor látta, hogy tiszta a levegő, becélozta az ajtót, és a folyosón a falhoz húzódtak.

− Mit?

− Mit mondtál Rebekának, hogy békén hagyott?

− Elárultam, hogy nem szereted az Ekler fánkot.

Csenge szeme tágra nyílt.

− Ennyi?

Szebasztián szája féloldalas mosolyra görbült.

− Megmondtam neki, hogy olyan, mint a penész.

−Mi?

−Tudod, rátelepszik az emberre…

− Nem mondtál ilyet – ingatta Csenge a fejét.

− Tényleg nem. − Szebasztián tekintete komolyra fordult. − Elmondtam neki, hogy hagyhatna egy kis lélegzethez jutni. Aztán megmutattam neki az egyik rajzomat, ami igazából egy mini képregény, és megzsaroltam vele, hogy eljuttatom ahhoz a tizenkettedikeshez, akibe bele van zúgva.

− Micsoda? Neked honnan vannak ilyen infóid?

Szebasztián figyelmen kívül hagyta a kérdést.

− Azt mondta, jó. Meg kell hagyni van önbizalma. Én nem akartam Ákosnak megmutatni. Nem jött össze a lamúr, így levonta a következtetést, hogy az egész a te hibád.

Csenge rácsapott a vállára.

− Neked aztán elmentek otthonról.

− De ezért szeretsz ennyire, ugye?

− Erre nem vagyok hajlandó válaszolni – mosolygott Csenge titokzatosan.