Haraszti Angéla: Nem kell kibírnod

– Mondj három dolgot, amit mindig csinálsz, mielőtt buliba mész! – kérte Kian.

Marshall fején háromnál jóval több dolog átfutott, és ezek közül egyik sem adott választ a fiú kérdésére. Kian nem tudhatta, de az új diák, akit alig egy hónapja a szárnyai alá vett, a régi iskolájában egy bulira sem volt hivatalos.

– Belegondolok, hogy mi a legrosszabb, ami történhet – próbálkozott meg végül.

Ez igaz, a mai este előtt is ezt csinálta.

– Jellemző – vigyorodott el Kian.

– Rágózok. De ilyenkor nem sárgadinnyés rágóval, hanem mentolossal – elmélkedett tovább, nem is figyelve a fiú megjegyzésére. – És… Megpróbálom kiválasztani a legfeketébb pólómat, amin nem látszik meg, ha rám öntenek valamit!

Utóbbi technikát a nővérének abból az időszakából leste el, amikor még nemhogy ki mert menni sötétedés után egyedül az utcára, de bulikba is eljárt.

– Oké, kicsit durva indítás után egész szép kis listát összehoztál! Akarod tudni az enyémet?

Biztos valami olyasmi lesz, hogy „Troye Sivant hallgatok, egy órán át igazgatom a hajamat, és felveszem a legkényelmesebb, de legjobb ruháimat” – gondolta.

– Persze!

– Zenét hallgatok, valószínűleg Troye Sivant. – Pipa! – Hajat mosok. – Majdnem. – Felveszem a legrégebbi cipőmet, mert az biztos, hogy nem fogok egy vadiújban részegek közé menni! – És ismét pipa!

Marshall vetett egy pillantást Kian egykor még talán fehér, de mára már szürke edzőcipőjére, aztán megálltak. Felnézett az előtte lévő házra, és akaratlanul is dobolni kezdett a tenyerével a combján.

Nem az épület magassága váltotta ezt ki belőle, és nem is a bejárat előtt lévő oszlopok, amelyeken egy-egy oroszlánfej díszelgett – bár ezek a sötétben, ittas állapotban már lehet nem lettek volna ilyen szimpatikusak neki. Nem is a kiszűrődő zene, hisz maga is hallgatott hasonlót, hiába álltak ezek a fajta dalok csak néhány ütemből. Inkább a verandán hangosan nevető társaság, és a kertben a rosszullétükön uralkodni próbáló emberek mozdították ki a komfortzónájából.

– Utánam, katona! – veregette meg a hátán Kian, és elindult a ház felé.

Bent már nem volt olyan rossz a helyzet. Ott is akadtak hangos emberek, köztük a buli szervezője, aki a kanapén terpeszkedőknek beszélt valamiről. A legtöbben kisebb csoportokba tömörültek a fal mentén, a lépcsőn ülve, az udvarra vezető folyosó végén, vagy a konyha széles bejáratánál.

Ahogy a konyha felé haladtak, Marshall látta, amint néhányan megörülnek a hangfalakból szóló új számnak, és felpattantak a lépcsőről. Ő kissé összébb húzta magát a harsány hangjuktól, míg Kian csak mosolygott, ahogy hátrapillantott rá. Kian sosem ítélkezett volna ilyenért – vagy, ahogy Marshall észrevette, egyáltalán bármiért –, a legtöbb, amit tett, ha nem helyeselt valamit, hogy összehúzta a szemöldökét.

– Hé, szöszi! – kiabált egy lány. – Hé, te ott a farmerkabátban, hozzád beszélek!

Erre már mindkét fiú hátrafordult, pedig Kian sötétbarna fürtjei messze álltak a szőkétől. A farmerkabátja viszont épp olyan volt, mint Marshallnak – a barátságukat is ezeknek a kabátoknak köszönhette a fiú, mert ha ez nincs, Kian talán sosem szúrja ki őt, és megy oda beszélgetni.

– Igen? – vonta össze a szemöldökét.

Sosem látta ezelőtt ezt a lányt, pedig nem lett volna nehéz észrevenni. A fehéres haja, a nagy, barna szemei, és a vékony alakjára simuló fekete kezeslábasa gondoskodott arról, hogy megakadjon rajta az ember szeme. Tele volt önbizalommal, ahogy a csípőjére tette a kezét. Marshallnak ez általában tetszett, annak lévén, hogy jobban szerette másoknak meghagyni az irányítást, most mégis szükségét érezte annak, hogy ne hagyja magát vezetni.

– Ugyanolyan a hajunk! Mennyire jó már, nem?

– Igen, hasonló.

Az ő hajából már kezdett kikopni a fehérség, inkább átvették a helyet a sárgás foltok, a lenövéséről már nem is beszélve.

– Tök jó! Nem sok fiú vállalna be egy ilyet!

– Csak a nővérem miatt festettem be – vont vállat.

A lány széles mosolyra húzta az ajkait. Marshall tekintete lecsúszott a bordó rúzsára, és egy pillanatig még a testén is végigkúszott a pillantása. Nem értette, miért nem bírja megállni, hogy doboljon a combján a tenyerével. Ott volt előtte minden, ami általában tetszett neki: játékos nevetőráncok a szemek körül, rövidebb haj, telt ajkak, egy ruha, ami ízlésesen megmutatja a lány alakját. És mégis, Kianre pillantgatott újra és újra, hátha a fiú kimenti a beszélgetésből.

– Talán elvesztettél egy fogadást?

– Nem – mosolyodott el halványan. – A nővérem platinaszőke hajat akart, de a szüleim azt mondták, csak akkor lehet neki, ha talál valakit, aki befesti vele, szóval itt jöttem én a képbe.

– De aranyos vagy! Ilyen szigorúak a szüleid?

– Nem, pusztán van egy elcseszett elméletük arról, hogyha van rajtad valami figyelemfelkető vagy kihívó, akkor megérdemled, hogy… Történjenek veled dolgok. – Ennél szebben nem tudta megfogalmazni azt, hogy megerőszakoljanak.

Marshall mindenre számított, csak a lány nevetésére nem. Hirtelen és hangosan tört belőle fel, páran feléjük is pillantottak. Hamar elhallgatott, de az arcán megjelenő mosollyal a fiú már nem tudott mit kezdeni.

– Végül is, ki tud ellenállni egy kis csábításnak? – szólalt meg végül.

Marshall összepréselte az ajkait, és oldalra pillantott Kianre. A fiú mosolygott, de redőknek nyoma sem volt a szeme körül, helyette összevonta a szemöldökét. Összenézett Marshallal, majd átvette a szót:

– Jót beszélgettünk, Amina! További jó szórakozást! – biccentett, és elindult a konyha felé.

A fiú követte, de jó mélyre süllyesztette a kezeit a zsebeiben, és összébb húzta a vállait. A határán volt, hogy megkérje a barátját, menjenek haza, de végül tartotta magát. Nem hordozhatja folyton a nővére traumájának a súlyát, egyszer megérdemli, hogy jól érezze magát.

– Ismered őt? – kérdezte menet közben.

– Valamennyire igen – biccentett Kian. – Minden évben eljön a meghallgatásainkra, és általában a főszerepre pályázik, de sosem kapja meg. Nem rossz színésznő, de elég sok homofób megjegyzést hallottunk már tőle. Főleg engem minősített velük, szóval nem látjuk annyira szívesen.

– Kedves lánynak tűnik – morogta.

– Ja! De most ne foglalkozzunk vele, szórakozni jöttünk ide!

Ezzel a gondolattal léptek be a konyhába, és Marshall rámosolygott a bent lévőkre megpróbálva levetkőzni a feszültségét. Néhány osztálytársa, akik egy kerekasztalnál ültek, intett neki, a konyhapult előtt sorakozók pedig Kiant ismerték fel, így amint kivettek egy-egy sört a hűtőből, társaságra is találtak.

Ezután az este jól alakult. Kian bemutatta őt a színjátszós barátainak, Marshall pedig felváltva beszélgetett velük és a saját osztálytársaival. Nem szokott hozzá ennyi beszédhez. Eddig javarészt csak Kian szólt hozzá, most viszont több emberrel beszélgetett, több emberrel nevetett együtt, és hamar kiszáradt a torka.

Egymás után itta a söröket, majd engedve az osztálytársai bíztatásának áttért a röviditalokra. Ezelőtt még sosem ivott tömény alkoholt. Nem tudta, milyen az, amikor végigégeti a torkát az ital, vagy amikor a látása homályosodni kezd. Az első kör után még köhögött is, közben együtt nevetett Kiannel önmagán. Amint lassan hozzászokott a nyelőcsövében ébredező lángokhoz, élvezni kezdte őket, és engedte nekik, hogy átvegyék a teste felett az irányítást.

Egy idő múlva kezdte gyanítani, hogy Kian vizet ad neki alkohol helyett, de így is sikerült megszabadulnia a farmerkabátjától, és egyben a gátlásaitól is. Amikor az osztálytársai felálltak egy nekik tetsző dalnál, és a nappali felé indultak táncolni, kérdés nélkül követte őket.

Arról sem tudott, hogy képes táncolni. Pedig nem is olyan nehéz ez! Egyik lábról a másikra ugrani, a kezeit a magasba emelni, és hagyni a zenének, hogy bekúszva a bőre alá ritmusra mozgassa a testét.

Fogalma sem volt, mennyi időt töltött el a konyha és a nappali között ingázva, az ivást és a táncolást cserélgetve, vagy a nevetést és a Kiannel való éneklést váltogatva. Azt sem tudta belőni, mikor kezdett el Aminával táncolni. A lány párszor felbukkant mellette, Marshall viszont akkor kezdett el rá több figyelmet fordítani, amikor már nehezére esett felidéznie, honnan is ismeri őt.

– Hé, szöszi! – mosolygott rá a lány.

– Hé, szöszi!

– Megsértettelek az előbb?

– Az előbb? – vonta össze a szemöldökét.

– A nővéreddel, meg a hajatokkal…

Marshall beletúrt a hajába, és amikor egy hosszabb szőke tincs a szeme elé hullott, hirtelen ráeszmélt, mit is mondott Amina. Nem sokat érzett a gyomra felkavarodásán kívül a sok ugrálás miatt, talán nagyon mélyen egy kis haragot.

– Megsértettél, ja!

A józan Marshall biztos azt akarná, hogy ezt mondjam – nyugtázta magában, mielőtt ráeszmélt volna, hogy a józan Marshall sosem merne ilyet mondani.

– Akkor jobb lesz, ha kiengesztellek – billentette oldalra a fejét.

Marshall megvonta a vállát, és már éppen folytatta volna a táncolást, amikor megérezte a lány kezeit magán. Az egyik az arcára, a másik pedig a tarkójára simult, amivel közelebb is húzta magához. Aminának lábujjhegyre kellett állnia, hogy felérje őt, így Marshall kihasználva a magasságát el is fordíthatta volna a fejét, ha tudja, mire készül a lány.

Annyira meglepte, amikor megérezte Amina száját a sajátjának préselődni, hogy a szemeit is elfelejtette lehunyni. A lány ajkai mozdultak az övén, de ő nem viszonozta a csókot. Kezei továbbra is esetlenül lógtak teste mellett, vékony ajkai nem akartak utat engedni Amina nyelvének. Nem lustaságból, vagy meglepettségből, egyszerűen azért, mert egy pillanatát sem akarta átélni a csóknak.

Az osztálytársai kurjantása tette meg a hatását, és vette rá arra, hogy elfordítsa a fejét. Végignézett a körülötte táncoló társaságon, akik két vigyor között azt harsogták, hogy kezdjen csak el élni, és menjen bele a dologba. Kényszeredetten rájuk mosolygott, de a tekintetével Kiant kereste, pontosabban Kian összehúzott szemöldökét. Elég lett volna azt meglátnia, és ott hagyja Aminát. Elég lett volna egy jel, ami arra ösztönzi, hogy ne menjen bele olyanba, amibe nem akar.

Kian és a jel nem voltak sehol, Amina viszont újra felé hajolt, és ismét megcsókolta.

Nem nagy ügy, Marshall, kibírod – biztatta magát, ahogy lassan átkarolta a lány derekát. Szinte csak az ujjbegyeivel érintette meg, és ügyetlenül is csókolt vissza. Az alkohol és a dübörgő szívverése elfeledtette vele minden tapasztalatát, és kiölt belőle minden vágyat.

Tompán hallotta az osztálytársai füttyögését és nevetését, de ahelyett, hogy ezek felbátorították volna, összeszorították a gyomrát. Levegőért kapott két csók között, és megpróbálta legyűrni az egyre erősödő hányingerét.

Arra gondolt, hány osztálytársát hallotta már arról mesélni, hogy ismeretlenekkel csókolóztak. Néhányan még a másik nevére sem emlékeztek, mégis jókedvűen számoltak be az élményükről. Talán vele lenne a baj?

Elképzelni sem tudta, hogyan reagálnának, ha a szemük láttára utasítaná vissza Aminát. Elfelejthetné azt az éltetést, amiben az előbb része volt, de talán még azt is, hogy újra szóba álljanak vele. Pedig ő szóba akart velük állni újra, nagyon is. Ismét részese akart lenni annak, hogy milyen az, amikor sok érdeklődő szempár tapad rá, miközben beszél, és ismét sok emberrel akart együtt nevetni.

Kibírod, kibírod – kántálta magában. – Ki kell bírnod.

– Menjünk fel – szakította félbe a gondolatmenetét Amina, ahogy kissé elhúzódott tőle.

– Azt hiszem, inkább ki kéne mennem a levegőre, a gyomrom nem valami jó – hadarta el zavartan Marshall, kissé fellélegezve a tudattól, hogy most talán következmények nélkül elválhatnak az útjaik.

– Semmi gond – simította meg az arcát. – De talán jobb lesz, ha valahol lepihensz.

Marshall nem ellenkezett. Tényleg örült volna, ha bezuhanhat egy ágyba, messze a nyomástól, hogy csókolózzon, messze a zenétől és a fülledt levegőtől. Hagyta magát kézen fogva vezetni a lépcső felé, nem is figyelt sok mindenre egészen a lépcsőfordulóig. Onnan lepillantva észrevette a konyha bejáratánál Kiant. Két pohárral állt a kezében, és egy mellette elhaladó sráctól kérdezett valamit. A fiú elsőre nem értette, és Marshall is nehezen olvasott le bármit is a szájáról, de másodjára már kivette, hogy az ő nevét említi.

Ez jó lesz. Ő megpihenhet, Amina végre békén hagyja, és jön Kian, aki remélhetőleg felajánlja, hogy induljanak haza.

Felérve az emeletre Marshall egy vendégszobában dőlt le az ágyra. Egyedül onnan tudta ebben az állapotában, hogy ez egy vendégszoba, hogy alig talált benne valamit. Örült volna valaminek, ami elvonja a figyelmét a kavargó gyomráról, de egy poszter, családi kép, vagy könyvespolc sem került az útjába, egyedül a barna falak. Ugyan volt egy tévé az ággyal szembeni falon, nem volt bekapcsolva, és nem is tűnt úgy, hogy Amina fel akar kapcsolni valamit az ágy melletti kislámpán kívül.

– Kösz, hogy felkísértél – mormogta belesüppedve az ágyba.

Lehunyta a szemeit, és hosszasan kifújta a levegőjét. Szeretett volna a saját ágyában feküdni, ott, ahol nem veszi körül Amina erős parfümjének az illata.

Marshall már majdnem elbóbiskolt, amikor súlyt érzett a lábaira nehezedni. Kinyitva a szemeit látta Aminát, amint a combján ülve végigsimít a hasán és az ágyékán.

– Szeretnék pihenni – köszörülte meg a torkát.

– Talán barátnőd van? – hajolt oda hozzá a lány, és megcsókolta.

– Nincsen – húzta el a fejét.

– Akkor meg csak élvezd! – érintette újra egymáshoz az ajkaikat, majd a tenyerét az övcsatjához csúsztatta.

Amina matatni kezdett az ujjaival. Marshall megrázta a fejét, és keményen összeszorította az ajkait, de ezzel bilincset is tett azokra – vagy a bilincsek már eleve ott voltak?

Talán már akkor rá kerültek, amikor az osztálytársai éltetni kezdték, amint visszacsókolt. Talán már azelőtt, amikor biztatni kezdték, hogy menjen bele a dologba. Nem tudta eldönteni mikor, de azt biztosan tudta, hogy azok a bilincsek ott is maradnak.

Hogy mondott volna nemet? Nem is kellett volna szavakkal kifejezni, csak kisétálnia a szobából? Vagy el kellett volna magyaráznia, hogy nem akar tőle semmit? Megtehette volna – de vajon megérte volna?

A lány egészen biztosan nem hagyta volna annyiban a dolgot. Kian sem tett Amina ellen semmit, mégis el kell viselnie a megjegyzéseit, mit kapott volna tőle Marshall, ha megsérti a büszkeségét?

Amina kicsatolta a fiú övét, és amint lejjebb rántotta egy kissé a nadrágját, Marshall meg mert volna esküdni, hogy nincs visszaút. Bőr ért a bőrhöz, majd ajak a bőrhöz.

Alig kapott levegőt. A teste magától reagált: egyre nagyobb dudor nőtt a boxerén, de ezzel egyidőben a torkában is megjelent egy gombóc. Nem bírt nyelni, nem bírt lélegezni, nem bírta visszatartani a könnyeit. Nem bírt nemet mondani, de nem is tudta ezt kibírni.

Megpróbált mély levegőket venni, amikor már képtelen volt elviselni a gyomrának a kavargását. Az egyik pillanatban még túl józannak érezte magát: Amina minden mozdulatát, minden csókját kristálytisztián érzékelte. Aztán az alkohol kezdett játszadozni vele.

Zsongott a feje, és időről időre élesebben hallott hangokat. A lenti zenét, a folyosóról beszűrődő nevetgéléseket, és néha még be is képzelt zajokat. Beszélgetéseket, amelyek sosem játszódtak le – viszont ezek beszélgetések voltak, amelyek lejátszódhattak volna. Szidalmazások, amelyek a fejéhez lettek volna vágva, ha bárkinek is azt mondja, Amina ráerőltette az együttlétet. Végeláthatatlan, hitetlen nevetések.

Egy nő nem tud molesztálni egy férfit. Nemhogy örülnél neki, hogy megtörtént! – visszhangoztak a fejében a szavak.

Még a nővérének sem hitt senki. Még a nővérétől is hosszas perceken át kérdezgette a rendőr, viselt-e valami kihívót. Még a nővérének is egyszerűbb volt elköltözni, és maga mögött hagyni a történteket, mintsem rácsok mögött tudni az erőszaktevőjét.

Neki nem csak, hogy nem hinnének, őt meg sem hallgatnák.

– Upsz, rossz szoba – hallatszódott Kian hangja az ajtó halk nyikorgása után.

Marshall felkapta a fejét, és összébb húzta a szemeit az erős fénytől, ami beáradt a folyosóról. Feljebb rántotta a nadrágját, majd gyorsan megtörölte a könnyektől nedves arcát.

A feje lüktetett a megkönnyebbüléstől. Itt volt az alkalom, hogy felálljon, és rosszullétre hivatkozzon, vagy bármire, amire eddig nem mert.

– Nem baj – ült feljebb Amina. – Becsuknád az ajtót légy szíves?

– Minden rendben? – kérdezte Kian, egyenesen Marshallra vezetve a tekintetét. A fiú alig mert ránézni, de mikor végre megtette, látta, milyen mély ráncok ültek Kian szemöldökei között. – A srácok azt mondták, eléggé el vagy ázva.

– Persze, jól van – simította meg Amina Marshall arcát. – Nagyon aranyos részegen.

Marshallnak lehetősége sem volt válaszolni, de kételkedett abban, hogy ment volna neki. Összepréselte az ajkait, amint egymásra meredtek a barátjával. Egy része reménykedett abban, hogy csoda folytán képes lesz a gondolatátvitelre, és ez a része elhitte, hogy sikerrel járt, amikor Kian tett beljebb egy lépést.

– Marshall, páran elmegyünk kajálni. Szeretnél jönni?

– Nem várnátok még tíz percet? – húzta türelmetlen mosolyra az ajkait a lány, de Marshall már elkezdett visszaöltözni, és feltápászkodott az ágyról.

– Megyek – indult az ajtó felé.

– Most komolyan itt hagysz? – szólt utána Amina.

– Nem vagyok jól – ingatta meg a fejét.

Kian ezúttal nem mondott semmit a lánynak, de ismét megveregette a barátja hátát, ahogy elsétáltak. Együtt mentek ki a szobából, le a lépcsőn, és ki a házból. Nem néztek senkire, és semmire, még az oroszlánszobrokra sem.

Csendben sétáltak egymás mellett az utcán. Jobban mondva, szó nélkül. Marshall fejében a csendnek nyoma sem volt: még mindig visszhangzott benne a zene, Amina elsuttogott szavai, és hallotta a fülében dübörgő vért, amikor eszébe jutottak a csókok, vagy az érintések.

Sokáig képtelen volt a környezetével foglalkozni. Nem tudta merre mennek, vagy mióta vannak úton, de mikor már elég távol értek a bulitól, több minden is feltűnt neki. Legelőször is az, hogy nem az új barátaikkal mentek kajálni, majd az, hogy Kian egy szót sem szólt. Nyilvánvalóvá vált, hogy a fiú tudta, miben volt része, de szótlansága miatt az már nem volt egyértelmű, hogy ezek után mit gondol róla.

– Nem akartál volna még maradni a buliban? – köszörülte meg végül a torkát Marshall.

Kian azonnal rápillantott, és halvány mosolyra húzva az ajkait megingatta a fejét.

– Nem, ne aggódj.

Marshall egy ideig csendben volt, aztán végre összeszedte magát:

– Megtennéd, hogy… Csak megtennéd, hogy nem szólsz erről senkinek? Arról, amit láttál?

A barátja lassított a tempóján, és közelebb is húzódott hozzá. Karjaik néha összeütköztek, de Marshall inkább tartotta volna a távolságot.

Még csak az hiányzik, hogy megsajnáljon – gondolta.

– Persze, Marshall.

– Szerinted Amina beszélni fog erről bárkinek is?

– Hogy kérkedne-e arról, hogy molesztált egy srácot? Reméljük nem.

Marshall horkantott volna egyet, ha nem lett volna félő, hogy azzal a könnyei is kibuknak belőle.

– Ha el is mondja, az emberek rám mondanak majd dolgokat. Rajtam nevetnek majd.

Kian megállt előtte, és a vállára tette a kezét. Finoman megszorította, ahogy mindig tette, ha fel akarta magára hívni Marshall figyelmét, de Marshall ezúttal nem akart a barátja szemébe nézni. Sejtette, hogyan lágyulna meg Kian tekintete, és máskor talán hálás is lett volna a megértéséért, de most az empatikus pillantása csak emlékeztetőül szolgált volna arról, hogy kilóg a sorból, és nem tudja azt élvezni, amiért más még hálás is lenne.

– Nem érdemelnéd meg, oké?

– Már hülye voltam akkor is, amikor szóba álltam vele a megjegyzése után – mormolta.

– Nem hülye voltál, hanem részeg, és ezt ő kihasználta. Ne hibáztasd magadat. Fordított esetben sem hibáztatnál egy lányt, nem?

Marshall gyorsan megingatta a fejét, mielőtt a gondolatai teljesen elkalandoztak volna a nővére felé. Végre megtörtek az önmarcangoló gondolatai, ahogy összehasonlította az esetét az övével. Mély levegőt vett, ahogy megfogalmazódott benne újra a kérdés, kissé másképp: hibáztatná-e őt azért, amiért nem tudja élvezni, amint valaki ráerőszakolja magát? Nem, persze, hogy nem. Önmagát miért kéne akkor?

– Honnan tudtad, hogy bajban vagyok? – kérdezte végül.

– A többiek mondták, hogy felmentél Aminával. Rossz előérzetem volt, és inkább megkockáztattam, hogy rád nyitok a szüzességed elvesztése közben.

Marshallból kibukott egy halk nevetés, és egyben pár könnycsepp is, de még időben megfékezte a többit.

– Kibírtam volna akkor is, ha nem jössz – törölte meg a szemeit.

Kian halvány, türelmes mosolyra húzta az ajkait, Marshall pedig ismét megpróbált falat húzni maga köré, arról győzködve önmagát, hogy nem olyan vészes ez a helyzet.

De mielőtt megtehette volna, a barátja közbeszólt, megtanítva őt talán a legfontosabb dologra:

– Csak azért, mert képes lennél rá, még nem kell kibírnod.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.2/10 (13 votes cast)
4 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Aranyos történet volt, bár nekem volt egy olyan hátsógondolatom, hogy a srácok a végén összejönnek, az úgy adta volna magát. 😀 De így is tetszett, gratulálok hozzá! 🙂

  2. Ez a történet nagyon fontos témákban érzékenyít, amellett, hogy hangulatos volt és végig fenntartotta a figyelmet. Viszont én mindenképp kíváncsi lennék Amina motivációjára is. Léteznek női szexuális zaklatók, viszont a jelenség működése nem feltétlenül analóg a férfi zaklatókéval.

  3. Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad! 🙂
    Bevallom, az írás alatt nem nagyon gondolkoztam Amina motivációjának a kifejtésén, de utólag visszagondolva tényleg érdekes lehetett volna. Köszönöm a véleményt! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük