Gulyás Péter: Lánybúcsú

Gulyás Péter: Lánybúcsú

Doktor Senki vasárnap reggel viseltessé vált szmokingjában bekopogott a Jóslány ajtaján. Évek óta ugyanannak a bérháznak a lakói voltak, és az vált a szokásukká, hogy minden hét utolsó reggelén a szellemlátó hölgy vendégül látta a jogtudóst egy kávéra. Ilyenkor hófehér blúzt és hosszú, fekete szoknyát viselt, a haját pedig lazán a tarkójára tűzte. Ez a vasárnaphoz inkább a múltban, de semmiképpen sem a jelenben illő öltözék nem annyira Doktor Senkinek, mintsem éppen a vasárnap eljövetelének szólt: a házban mindenkinek volt valamilyen különleges, a hét nehézségeit feledtető vagy azokra felkészítő tevékenysége. A Jóslány egy emelettel feljebb élő szomszédja például, a Különös, Őzikeszemű Hölgy egész vasárnap fürdött; egy kádban, amit erre a célra szombat esténként a Maffiózóval és embereivel a fürdőszobából a nappali ablaka elé cipeltetett, hogy abban fekve figyelje a háztetőket hajnaltól éjszakáig.

A Jóslány ajtót nyitott, és finom, visszafogott mosolyokkal dicsérte a doktor éjszakáról hátramaradt öltözékének elhasználódott eleganciáját. Ahogy szoktak, a konyhában ültek le: amolyan régi, picike konyha volt, picike tűzhellyel, picike asztallal, picike székekkel. A Jóslány, aki korábban kosárlabdázott, viszont nem volt éppen picike, így általában olyan látványt nyújtott, mint aki magára zárta egy méreteinek meg nem felelő babaház ajtaját. Nekikezdett a kotyogó megtöltésének, és megkérdezte Doktor Senkit, hogy milyen volt a lánybúcsú.

– Egész jó – felelte –, egy lány, aki estélyi ruhát viselt, az ölembe ült.

– És aztán mi volt?

– Aztán lehányt.

A Jóslány elnevette magát; nem úgy, mint akit meglep a dolgok alakulása, hanem úgy, mint aki pontosan arra számított, hogy a dolgok így és így fognak alakulni.

– És aztán?

– Aztán lehányt megint.

– Hányszor hányt le?

– A második eset után nem szokás számolni.

– És szerelmes vagy?

– Persze, hogy az vagyok – válaszolta a doktor határozottan, mégis elgondolkodva –, hiszen létezik-e az intimit cselekvésnek nagyobb foka, mint tincsenként felszedni valaki haját egy vécécsésze vizéből?

– Fokok és cselekvések – utánozta a lány, ahogy leült mellé az asztalhoz, a doktort –, javíthatatlan vagy.

– Az vagyok – válaszolta –, de büszkén mondhatom, hogy nővel aludtam ám.

– Szmokingban?

– Mint említettem, ő estélyiben volt. Nem szabad pacuhának kinézni.

A Jóslány nem válaszolt, csak hitetlenkedő tekintete mutatta, hogy valamiféle módosítását várja a doktor elbeszélésének.

–  Na jó – sóhajtott –, nem is aludtam. Féltem, hogy megfullad. És nem is volt estélyiben, mert lecibáltam róla, hogy ne gyűrődjön össze.

– Azt nem hányta össze?

– Csak azt mondtam, hogy lecibáltam; azt nem mondtam, hogy nem volt ocsmány.

A kotyogó kotyogni kezdett, a kávé gőze felváltotta a lány édeskés, az enyhén túlsült sütemények illatára emlékeztető parfümjének uralmát. Doktor Senki egyszer arról képzelgett, hogy ráheveredik valamiféle párára, ami a Jóslány csuklójából árad, és az elrepíti messze, de legalábbis Nagykovácsi határába. Mivel azonban maga sem értette, hogy mit is akart elképzelni valójában, ezt sohasem említette a lánynak, aki most éppen két bögrét vett elő; mindkettőn az volt látható, amint hóemberek dobálják egymást hógolyóval. A saját kávéját mézzel, tejjel és fahéjjal tette hasonlatossá testének illatához, míg a doktornak kitöltött adagot, szokásos értetlenkedései közepette, hogy ugyan, mi értelme van még a reggelt is a keserűséggel kezdeni, érintetlenül hagyván egyszerűen csak letette elé.

–  Magyarország éghajlati viszonyai alapján már eleve csak tiszavirág életűnek, mondhatni efemer entitásoknak minősíthető hóemberek önmaguk anyagának költségén háborúznak egy fekete vizű tározó falaira festve – értelmezte a bögrék mázát a doktor.

– Vagy: a hóemberek éppen segítik egymást, hogy ne olvadjanak el könnyen; az valójában ugyanis kedves és segítőkész lélekre vall, ha valaki hógolyóval dobálja a hóembert – fogalmazta meg saját véleményét a lány. Mivel nem volt kíváncsi a doktor ellenvetéseire, úgy döntött, a beszélgetésüket, mint egykor, gyerekkora vidéki estéin Balambért, a szamarat, aki akkor éppen a legjobb barátja volt, vissza kell terelni oda, ahová való, tehát egy, az összegyűrődéstől megóvni próbált estélyi ruha tulajdonosának személyéhez.

– Mikor találkoztok a lánnyal, aki nálad aludt, legközelebb?

– Amilyen feldúltan távozott, a végítélet pillanatánál korábban aligha.

– De szerinted az is lehet, hogy a végítélet holnap lesz.

– Akkor az is lehet, hogy holnap találkozom a lánnyal legközelebb.

– És miért volt feldúlt? Mégis összegyűrted a ruháját?

– Az annyira nem foglalkoztatta. Inkább attól ijedt meg, hogy itt vagyok.

– De te itt laksz.

– Erre én is felhívtam a figyelmét. Ezt követően, megjegyzem, némi joggal, azt nehezményezte, hogy miért került mindennemű tudatos döntés vagy elhatározás híján az éj leple alatt egy egész kerülettel arrébb onnan, ahol eredetileg volt. Vagy hát feküdt.

– És miért?

– Miért, miért. Mert, mint tegnap megtanultam, a lánybúcsúknak folytatódniuk kell.

– És most szomorú vagy?

– Vettem neki hajnalban női tusfürdőt, hogy legyen mivel fürödnie, de ehelyett inkább elrohant. Úgyhogy igen, szomorú vagyok.

– Milyen tusfürdő?

– Aloe vera és csillaggyümölcs.

– Milyen az a csillaggyümölcs?

– Mit tudom én, biztos olyan, mint a golgotavirág.

– És kapok belőle?

– Neked adom az egészet.

A Jóslány arcát átjárta a boldogság.

– Akkor én majd odaadom az Őzikeszeműnek.

A doktor kezére, éppen ekkor, egy vízcsepp hullott alá a plafonról. Felnézett, és tűnődve kérdezte:

– Ez a Hölgy vajon hogyan hord vizet a kádba? És mit csinál vele, amikor kihűl?

– Komolyan zavarna téged, ha valakinek a fürdővize csöpögne rád vasárnap reggel, amikor valaki más szombat este két alkalomnál többször is lehányt?

– Nem – válaszolta a doktor, miközben elbűvölten nézte a Jóslány konyhájában a beázások különös mintázatát – engem már elég kevés dolog zavar. Legfeljebb csak az, ha a kávém épsége sérül.

– Majd kapsz másikat. Csak meséld el végre, mi volt.

– És azt ki fogja megmondani, hogy mi lesz? Jósolni ki fog?

– Ez itt nem a bordélyház, nem számolja az órákat senki, nem kell sietnünk.

A doktor végre leemelte tekintetét a plafonról, és mélyen a Jóslány szemébe nézett.

–  Milyen kár.

– Ócska perverz.

– Csaló szélhámos.

Nevettek. Aztán Doktor Senki ivott egy korty kávét, és mesélni kezdte, mi volt. Arra nem kellett kitérnie, hogy férfi létére mit keresett egy lánybúcsún, mert múlt héten már bejelentette a Jóslánynak: fel fog lépni egy ilyen eseményen, de a vetkőzésével és a táncával kieszközölhető vizuális környezetszennyezés kieszközlésétől tartózkodva és a vetkőzését és a táncot a megfelelő szakemberre bízva inkább főzni tanítja majd a menyasszonyt. Az egész Egzisztencia, az állatorvos ötlete volt, akit a doktor életének egy olyan régi szakaszából ismert, hogy az már-már álomnak tűnt; igazi felnőttkori álomnak, ami sem nem jó, sem nem rossz, hanem csak annak a valóságnak az ócska dupluma, amiből már egy is bőven elegendő volna. Egzisztencia mindenesetre, akit az édesanyja eredetileg egy szigetországról akart elnevezni, de aztán, úgy tűnik, arra a belátásra jutott, hogy a létezés is egy sziget (ha nem is éppen délvidéki), lánybúcsút szervezett egy beosztottjának. És mivel e beosztott, bár komoly eredményeket ért el háziállatok műtésében, főzni nem tudott, és mivel Egzisztencia azon a véleményen volt, hogy nem árt, ha az alkohol erejét valamivel mégiscsak ellensúlyozzák, megkérte Doktor Senkit, hogy készítve oktasson ételkészítést a menyasszonynak és társainak. Doktor Senki, aki arra már nem igazán emlékezett, hogy miért lett jogász, csak arra, hogy mindig is szakács akart volna lenni, bárhol és bármikor örömmel főzött, bár legkésőbb éjfélre meg kellett tanulnia: Egzisztencia tervez, az egzisztálók meg végeznek. A saját főztjének emésztetlen laktózzal és gyomorsavval áztatott maradványait törölgette ugyanis akkor egy lány arcáról.

–  Már akkor látnom kellett volna, hogy ebből csak a baj lesz, amikor Egzisztenciával a boltban az élelmiszerek mellé vásároltunk öt liter jégert meg egy karton tejet. Mert, mint felvilágosodhattam, a fiatalok a jégert tejjel isszák, ahogyan felvilágosodhattam arról is, hogy nincs itt semmi említésre méltó fordulat a kultúrában, egyszerűen mi öregedtünk meg Egzisztenciával.

– Egyikőtök sem öreg. Most múltál el harminc, nem?

– Most hát, öt éve. De mindegy is, mert amikor megláttam a menyasszonyt koronával a fején és varázspálcával a kezében, akkor a jeles életkorbéli különbségektől is elvonatkoztatva rendkívül vénnek gondoltam magam. Az egész egy nagypolgári magánlakásban történt, mindenki nő volt és mindenki, estélyi ruháját büszkén viselve, a nappaliban ült, úgyhogy mi inkább Egzisztenciával a konyhát készítettük elő, ami akkora volt, mint az én egész bérleményem.

– És mi volt a menü?

– Egyebek mellett szűzpecsenye.

– Szűz egy lánybúcsún?

– Ismertem egy lovat, aki a kocsmában abrakot kért a dabra.

– Az én voltam, nem is a ló.

– Én pedig kisütöttem néhány szüzet egy lánybúcsún. Rágyújtunk, vagy mi lesz?

– Én leszoktam tegnap, de kinyitom neked az ablakot.

– Hogy lehet szombaton leszokni a dohányzásról?

A Jóslány felállt, tágra nyitotta a konyha ablakát, és vissza sem fordulva, inkább a kora őszi napfénytől bevont tűzfalaknak címezve, mintsem annak, aki a kérdést feltette, azt felelte, nem tudom. Doktor Senki sohasem hallotta ilyen bánatosnak a hangját az évek alatt, és úgy látta, még a lány hátának ablaknyitás közben adódó, szokásos hajlatát is eltéríti önmaga rajzolatától a szomorúság. Hirtelen arra jutott, inkább figyelnie és hallgatnia, mintsem beszélnie kellene; amikor azonban a Jóslány visszafordult, arca úgy követelte a történet folytatását, mintha az képes lenne elkergetni a halált.

– A menyasszony tehát meg lett tanítva főzni – folytatta Doktor Senki, igyekezvén nem belegondolni a lány hirtelen felgyógyulásának körülményeibe a legkedvesebb szenvedélybetegségéből –, bár nem hinném, hogy fel tudná idézni a receptek részleteit: az volt ugyanis a szabály, hogy ha valamit megcsinált, akkor innia kellett, merthogy ügyes; mint ahogyan akkor is innia kellett, ha valamit éppen nem csinált, merthogy akkor meg ráér. És a többiek vele ittak, és mi Egzisztenciával álltunk ott ebben a fekete ruhás tündöklésben. Aztán megérkezett Omlás, a sztriptíztáncos.

– Így hívták, hogy Omlás?

– Nem, de Egzisztencia szerint olyan volt a műsor, mint egy hegyomlás.

– Az milyen?

– Én a konyhában ittam, Omlás a nappaliban lépett fel, úgyhogy nem tudom. Azt azonban tudom, hogy nem sokkal Omlás távozását követően, mikor már én is úgy voltam vele, hogy jobb lesz nekem máshol, egyszerre csak egy lányt találtam az ölemben. De szerintem nem is akart az ölembe ülni, csak elfárasztotta, amíg egy hosszú folyosón végigsétálva a nappaliból a konyhába ért, hogy igyon két jégert négy tejjel.

– És mit éreztél, amikor az öledbe ült?

– Az acetaldehid átható és semmivel össze nem téveszthető szagát a leheletén és a bőrén. De ezt sem élvezhettem sokáig, mert a menyasszony a varázspálcájával beparancsolt mindenkit a nappaliba, még engem is, hogy végigélvezhessem a következő programpontot. Aminek a lefolyása az volt, hogy mindenki, kivéve Egzisztenciát, mert alkalma valamiért nem nyílott rá, hozott egy saját bugyit, már amellett, amit, feltételezem, éppen viselt; a bugyikat beledobálták egy szatyorba, abban összekeverték, majd a menyasszonynak egyenként meg kellett állapítania, hogy melyik kihez tartozik.

– Rajtam most kék színű bugyi van.

– Akkor majd legközelebb te mész helyettem és javítod az este színkészletét, mert mindenki feketét hozott.

– Ne legyél már ilyen, miért lenne legközelebb? Boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

– Én úgy tanultam, hogy boldogan élnek, amíg fel nem bontják az életközösséget.

– Zugügyvéd vagy.

– Te meg jósló fájás.

A lány nevetgélve készítette elő az újabb kávét. A doktor elnyomta cigarettáját és folytatta.

– Az a lényeg, hogy minden a lehető legnagyobb rendben haladt, legalábbis Egzisztencia szerint, akinek volt tapasztalata és ismerete az efféle rendezvények rendjéről, és biztosított róla, hogy ez a rend. Ez itt, ez a rend: a menyasszonynak a lánybúcsún fel kell ismernie a jelenlévők által hozott fehérneműket, még ha feketék is azok; és a menyasszony kisebb-nagyobb sikerrel így is tett. Újabb játék következett volna: a bugyis szatyorba ezúttal mindenki legrosszabb randevújának rövid elbeszélése került, kivéve Egzisztenciáé, akinek valamiért szöveget sem adódott alkalma magával hoznia. Már éppen készültem volna belefeledkezni a menyasszony felolvasásába, hogy megnyugtassam magam, nálamnál nagyobb szerencsétleneket is hord a föld a hátán, ha randevúkról van szó, amikor észrevettem, hogy a lány, aki korábban az ölemben ült, lefordult a székről, de ahhoz hasonlóan, mint egy rosszul nyugvópontra helyezni próbált liszteszsák, a laminált padlóra. Két fekete ruhás hölgy pattant fel; megfogták a zsákká lett lányt és bevitték a mosdóba.

– Milyen rendes tőlük.

– Szerintem is. Annak tényszerűségét azonban már nehezen tudtam értelmezni, hogy alig negyven másodperccel később, mint akik jól végezték a detoxikációt, már vissza is jöttek.

– És a lány?

– A lány a vécécsészének támasztva élte tovább a zsákok szokásos életét.

– És ekkor jöttél te, a hős.

– Nem, ekkor jöttem én, akiről időközben kiderült, hogy állítólagosan ismerem a lányt, mert ugyanarra az egyetemre jártunk. Igaz, hogy én akkor végeztem, amikor ő beiratkozott, ahogyan az is igaz, hogy ő bölcsész volt, én meg jogász, de az ugyanaz attól még ugyanaz marad és egy. Márpedig, úgy tűnik, az is a rend része, hogy a mosdóban okádó lány haját az fogja hátra, aki a mosdóban okádó lányt ismeri. És hímnemű, mert, feltételezem, a többiek is ismerték valahonnan.

– Vagy: a mosdóban okádó lány haját az fogja hátra, aki ilyesmiben a leginkább tapasztalt.

– Vagy: a mosdóban okádó lány haját az fogja hátra, aki a rendezvénynek, ha azt dolognak tekintjük, nem alkotórésze, hanem csak felszerelése, mondhatni instrumentuma.

– Miért tekintenénk egy rendezvényt dolognak?

– Miért támasztanánk neki egy lányt a vécéscsészének?

– Mert res iudicata pro veritate accipitur?

– Most hogy jön ide a jogerő fogalma?

– Nem tudom, de ilyeneket szoktál mondani – mulatozott a Jóslány, egészen addig, amíg köhögni nem kezdett. A doktor zavartan próbálta kezével szétoszlatni a levegőben immár második cigarettája füstjét, de hiába hadonászott, a lány köhögése nem hagyott alább. Aztán, amikor fél perccel később végre szabadon engedte a roham, olyan mély és erőszakos sóhajokkal vette magához a levegőt, mintha tengervíz alatt fojtogatták volna korábban. Mielőtt bármit kérdezhetett volna, a Jóslány, tőle szokatlanul határozott hangon, arra kérte Doktor Senkit, hogy folytassa. A doktor visszakérdezett, segíthet-e. A lány azt mormolta maga elé, nem érti, mi bajuk van a férfiaknak, hogy állandóan azt hiszik, a nők a segítségükre szorulnak, majd fennhangon szólt: gyerünk, gyerünk. Doktor Senki engedelmeskedett.

– A lány még négyszer hányt a fürdőben, de ebből legalább kétszer nem annyira a csészébe, mint az ingemre. Viszont a négy alkalomból ötször valamilyen oknál fogva az egész fejét belelógatta a vécébe, aminek a vizéből így folyton szedhettem ki az este egy korábbi szakaszában még göndörnek és dúsnak látszó haját, amiből ennek hatására kipattogtak a tűk, amiknek híján a tincsek még inkább a vízbe lógtak, és így tovább a végtelenségig. .Eközben a nappaliban a felolvasás véget érhetett, mert tomboltatni kezdték a zenét és önmagukat.

– Nem jött senki, hogy megnézze, mit művel egy idegen férfi a lánnyal?

– Nem. Van valami, amit mindkettőnknek meg kell érteni, mert bár úgy tűnik, hogy csak egy mondat, amit ráadásul már kimondtam egyszer, mégis összetett, és számunkra, egyszerű emberek számára már-már átláthatatlan jelentési hálózattal bíró normája az univerzumnak: a lánybúcsúnak folytatódnia kell.

– A lánybúcsúnak folytatódnia kell – visszhangozta a Jóslány, de úgy, mint aki, egyszerűség ide vagy oda, sokkal inkább megragadja e szabály értelmét, mint Doktor Senki, aki folyton e szabályok között élt.

– Kis gondozottam közben eszmélni kezdett, pontosabban, mint később kiderült, tettetni kezdte az eszméletet, és kicipeltette magát a konyhába, mondván, hogy ott nyilván jobb lesz nekünk, mint a vécében. Néhány perc alatt sikerült is végighúznom az egyre hosszabbnak tűnő folyosón, majd rádöntöttem egy székre. Visszamentem a fürdőszobába, hogy, ha már vele az előbb megtettem néhány pohár víz segítségével, úgy önmagamat is letakarítsam; az volt a terv, hogy aztán a lehető legnagyobb sebességgel elindulok haza.

– Kitalálom: megint az öledbe ült, így maradni kényszerültél.

– Maradtam és kényszerültem, de a lány ülni többé nem tudott. Ellenben azt észleltem, a fürdőszobából kilépve, hogy a székről valamiképpen lekúszott, elmászott a folyosó azon részéig, amelyre a bejárati ajtó nyílt, és végighevert a márványpadlón. Amikor lehajoltam hozzá, mondván, hogy ez így talán mégiscsak tarthatatlan állapot lesz a közeljövőre nézvést, felült, lehányt, és visszafeküdt. Ekkor kezdtem el vonyítani Egzisztencia nevét, hogy akkor esetleg csináljon valamit ő is; de Egzisztencia nem válaszolt, mert a nagypolgári lakás valamely általam ismeretlen, de minden bizonnyal e funkcióra tekintettel kialakított zugában folytatott telefonbeszélgetést.

– És a többiek még mindig táncoltak?

–  Egyvalaki kijött, de őt visszazavartam a nappaliba. Eléggé feldúlt volt ugyanis, és már-már a fülsüketítő ordítás határát súroló hangerővel kérdezte tőlem, hogy én, a konyhásfiú, ahogyan fogalmazott, ugyan miféle jogon hagyom magam magamra hagyni a lánnyal, miközben a többiek bent mulatnak. Mondtam neki, hogy, már amennyire felfogtam az észrevétele jelentését, amit amúgy köszönök, gondja nem velem, hanem azokkal van, akik éppenséggel nem a lány mellett térdelnek, hanem odabent ünnepelnek, mire közölte, hogy az lehet, de velük nem mer ordítozni, hiszen a lánybúcsúnak folytatódnia kell, valakivel azonban muszáj. Mire felhívtam a figyelmét, hogy egyre halmozódó tapasztalataim révén a következő esetben előtörő gyomortartalom irányvektorát akár befolyásolni is képes vagyok az ő estélyi ruhájának beszennyezése érdekében, mire hisztériás rohamot kapott, és visszament a nappaliba.

– És vajon miért nem hozott bugyit Egzisztencia? És szöveget sem? – kérdezett közbe a Jóslány, aki már láthatóan negyed órája tűnődött a hiány okán.

– Egzisztencia –  sóhajtotta Doktor Senki, és erőtlen kísérletet tett a kitérő válaszra, olyannyira, hogy szavait még illusztrálni is kezdte a kiürült bögrékkel és a cigarettásdobozával, amiből nem mert immár kivenni semmit –, végül megjelent. – Hogy tehát szemléltesse Egzisztencia eljövetelét, a doktor felemelte a lány bögréjét, és letette az asztal egy pontjára. – Ő ide térdelt. – Folytatta, majd a cigarettásdobozát a bögre mellé fektette, és rámutatott: – Itt feküdt a lány. – Aztán felemelte a másik bögrét, az Egzisztenciát jelképezővel átellenben tette a doboz mellé, és rámutatott. – Itt meg én voltam. És két órán keresztül mostuk a lány arcát, amikor a helyzet úgy kívánta; és két órán át kérleltük, keljen fel.

– Miért nem hozott Egzisztencia bugyit? – kérdezte a Jóslány megint.

– Most köhögni fogsz megint?

– Nem, csak mondd el, miért nem hozott Egzisztencia bugyit.

Doktor Senki a lánybúcsút megelőzően egész életében csak egyszer látta sírni Egzisztenciát. Akkor történt, amikor abban a régi, álomszerűvé lett múltban egy pezsgőfesztiválon tettlegességgel fenyegető szóváltás alakult ki két csoportosulás között Egzisztencia párkapcsolati hovatartozásának lerendezését célzandó. Igaz, nem a polgárháborús viszonyok előérzete miatt sírt, hiszen, amikor látták, hogy itt a legkevésbé sem fogják kímélni az embert, Doktor Senkivel elszöktek az elegáns és drága italok sátrába; akkor borultak a szemei könnybe, amikor már nem kaptak többet a Veuve Cliqueot nevű pezsgőből, merthogy elfogyott, merthogy megitták, mégpedig nem mások, mint ők ketten, az összeset.

Aztán előző este, amikor, mint a két bögre a cigarettásdoboz átellenes oldalain, egymással szemben ültek a lánybúcsú helyszínéül szolgáló lakás halljának padlókövén, és egy önmagát zsáknak tettető személlyel próbáltak, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel, valamennyi savlekötőt megetetni, Doktor Senki észrevette a zúzódást Egzisztencia csuklóján. Azért nem hozott magával bugyit, mert a kedvese, aki valamiért olyan dührohamot kapott aznap délután, hogy még arra is fogadalmat tett, addig nem nyugszik, amíg Egzisztencia létezik, rácsapta a kezére a ruhásfiókot, miközben ő alkalmas fehérnemű után kotorászott. Aztán kergetőzni kezdtek a lakásban; hol a kedves ütött, hol Egzisztencia, legalábbis így emlékezett; aztán a fürdőszobába zárkózott, felöltözött; aztán egészen a boltig menekült Doktor Senkivel egyebek mellett jégert és tejet vásárolni.

A Jóslány türelemmel várta a bugyi hiányának magyarázatát, de a doktor csak ennyit mondott.

– Nehezen kezelhető gondjai adódtak otthon.

– Az meg hogy lehet? Önmaga erejéből épített fel egy egész állatorvosi rendelőt – válaszolta a Jóslány, aki, talán mert hiányzott neki Balambér, rajongott az állatokért, és egyszer majdnem örökbe fogadott Egzisztenciától egy gazdátlan macskát, de aztán kiderítette önmagáról, hogy felelőtlen nőszemély. Egzisztencia, bár nagy örömére szolgált volna, ha túlad az állaton, azóta mindig mély tisztelettel beszélt a Jóslányról, ha szóba került; szerinte ő volt az első az országban, aki belátta önmagáról, hogy felelőtlen személy.

– A rendelő nem otthon van. Otthon minden más – felelte végül a doktor.

Otthon minden más, gondolta tovább saját válaszát, mert otthon végre gyengék is lehetnénk. Egzisztencia persze nem azért sírt, mert összeverekedett azzal, akinek a társaságában akár gyenge is lehetett volna és fordítva, ez ugyanis, mint kiderült, viszonylagos rendszerességgel zajlott így; hanem azért, mert ott, a padlókövön ülve, elhatalmasodott rajta a csapdahelyzetben való értelmetlen vergődés tapasztalata. Harmincöt éves – ha kidobja a kedvest, talán sohasem lesz gyereke; ha megtartja, akkor a kedves talán a gyerekre csukja rá egy napon a ruhásfiókot. Aztán elkezdte önmagát hibáztatni, hogy tehát bizonyos szempontból, ha nem is fizikailag, de valamiféle értelemben mindig is ő ütött először; mire Doktor Senki közölte vele, hogy egy hülye, és felszólította: ne akarjon már ennyire tankönyvi esete lenni az áldozatnak, hiszen önmaga erejéből felépített egy orvosi rendelőt. Amire Egzisztencia azt felelte: a rendelő nem otthon van; otthon minden más.

– Na mindegy – szólalt meg a szokásosnál hosszabb szünet után a doktor –, a lánybúcsú, mint tudjuk, zajlott Egzisztencia bugyija nélkül is. Olyannyira, hogy még a kövön fekvő lány is megérezhetett valamit a hangulatból, mert egy Kristóf nevű személyt kezdett szólongatni.

– Te Kristóf vagy?

– Nem, én Doktor Senki vagyok.

– És mi a keresztneved?

– Ugyanaz, mint ami a vezetéknevem: Doktor Senki.

A doktor azért hívatta így magát, mert egy, a múlt álomszerű ködébe vesző szeptemberi délelőttön, amikor elsőéves egyetemista volt, az egyik oktató így tanította az egybegyűlteket: midőn eljön majd az a fényteli nap, amikor megkapjátok a diplomátokat, nem lesztek ti mások, csak a Doktor Senkik. Azon a fényteli napon persze, amikor megkapták a diplomájukat, mind azt hitték, hogy ők a Doktor Valakik, sőt, Nemakárkik; évekkel később azonban egyikük rájött, hogy az oktatónak, minek tagadni, végtére is igaza volt. Így lett belőle Doktor Senki, aki valamiért nem szívesen gondolkodott az önazonosságán, így inkább folytatta a történetet.

– Amikor tehát tájékoztattam a hölgyet, hogy Kristóf nincs jelen, dühödten visszavetette magát a delíriumba. Ez nem sokkal azelőtt történt, hogy a mulatság néhány résztvevője hazaindult; mindannyian lehajoltak a lányhoz, megsimogatták, majd minket Egzisztenciával kicsit arrébb tolva, a kövön heverő testen pedig szenvtelenül átlépve távoztak a bejárati ajtón át, amit persze az akadályt képző személy miatt csak résnyire lehetett kinyitni. De azért csak kituszkolták magukat valahogy.

– De hogy került a lakásodba a lány, ha egyszer ott olyan kényelmesen feküdt?

– Úgy, hogy újabb, nem is olyan váratlan fordulat állt be, mégpedig akkor, amikor a nappaliban döntés született: a lánybúcsúnak a szórakozóhelyen kell folytatódnia tovább, mert Doboz nélkül nincsen lánybúcsú. Úgy érezték, ez a rend. Mikor aztán a lánygyűlés tagjai észlelték azt, hogy egyikük továbbra is a hallban hever, előző döntésükhöz csatlakozó végrehajtási rendeletükkel az ő sorsát is szabályozták az enyémmel együtt: a lányt hozzám kell deportálni, mert, mint elterjedt körükben, de az is lehet, hogy csak látszódott messziről, én egyedül lakom.

– Te meg nem tiltakoztál, mi?

– Nyilván felhívtam a figyelmüket az érvmenet aggályosságára, miszerint az öntudatlan lányt azért kell az ismeretlen férfival hazavitetni, mert az egyedül lakik; de aztán beláttam, hogy lehetett volna rosszabb ötletük is.

– Például?

– Tudom is én. Elcipelik a Dobozba, ott felfektetik a bárpultra, az istenadta nép meg rajta tárolja majd a söröskorsóit és shotokkal teli vagy azoktól kiürült poharait.

– Egyszer én már jártam így.

– Emlékszem: amikor nem kaptál abrakot a dabra, és a vodkán kívül nem maradt perspektíva. Perspektívából persze, szemben a jégerrel meg a tejjel, tegnap este is elég szűkös volt a készlet, mert a végrehajtás akadozott. Egyrészt a lány nem kívánt felkelni, pedig a menyasszony még a varázspálcáját is suhogtatni kezdte felette, sőt, a lábával is dobbantott ennek érdekében; másrészt Egzisztenciával arra a következtetésre jutottunk, hogy nincs a városban olyan taxis, aki az autójába engedne minket efféle terhekkel a karjaink között.

– Gyújts rá nyugodtan – szólt közbe a Jóslány, aki unhatta, hogy a doktor a cigarettásdobozát emelgeti, pedig az csak mutatni akarta, miként zuhant vissza a padlóra a bögrék minden kísérlete ellenére a lány. Doktor Senki nem élt a lehetőséggel, és, hogy ne vegye észre, mennyire élne vele mégiscsak, beszélt tovább.

– Aztán Egzisztencia elkezdett írogatni Mankós Petinek, én meg közöltem vele, hogy egy manipulatív picsa, mire azt válaszolta, ez van, és hogy egy jogász ne pofázzon, ha megoldásokkal előállni ő maga nem tud. Mankós Peti amúgy nem is mankós, csak egyszer régen még sántított; ekkor keveredett jó barátságba Egzisztenciával, aki abban az időben szintén sántított. Ettől függetlenül, bizonyos körülmények fennállása okán, már két éve nem váltottak egy szót sem. Mégis tudható volt, hogy Mankós Peti, mint a Batman: ha hívják, jön, a furgonjával együtt, mégpedig akár Vecsés határából is, ahol éppen lakik. És némi győzködés hatására el is indult.

–  Tehát most azt fogod elmesélni, hogy hogyan tuszkoltatok be az éjszaka közepén egy öntudatlan lányt egy furgonba?

– Pontosan. Mindez úgy történt, hogy miután a lány nem akarta a járást, Egzisztencia megragadta a vállainál, én pedig a bokájánál, és így vittük ki a házból. A Rákóczi úton aztán kapálózni kezdett, hogy nem akar lebegni, mire kénytelenek voltunk letenni a betonra; akkor meg fázni kezdett a háta, mire Egzisztencia közölte vele, hogy most vagy lebeg, vagy fázik, amin annyira megsértődhetett, hogy nyugovóra tért megint. Úgyhogy felkaptuk, és vittük tovább; végig az úton, mert Mankós Peti valamiért legalább fél kilométerre parkolt a kiindulási ponttól.

– És senkinek nem tűnt fel, mit műveltek?

– Dehogynem. Előbb egy rendőr került elő. Mellénk lépett, mélyen a szemembe nézett, miközben lóbáltam a lányt, és megkérdezte, mi itt a tényállás. A lehető legnagyobb határozottsággal azt mondtam neki: hogy semmi; Egzisztencia pedig eközben szép mosolyokat erőltetett az arcára. A rendőr megvonta vállát, és egy szó nélkül csatlakozott a társához, aki éppen gyrost rendelt az éjjel-nappali töröktől. Nem sokkal később megint le kellett tennünk a lányt, de erre valamiért éppen a buszmegállóban került sor, ahová viszont befutott egy éjszakai járat. A leszálló utasok között pedig akadt egy társaság, amelynek egyik tagja feltétlenül ragaszkodott volna ahhoz, hogy feladja a lányra, vagy ha rá nem, Egzisztenciára, vagy őrá sem, hát akkor énrám, az utolsó kenetet, de kevésbé ittas társai elrángatták a helyszínről. Mankós Peti furgonjához érve pedig azzal kellett szembesülnünk, hogy abban a vezető mellett csak egy személynek van hely; így Peti megértő mosolyaitól kísérve becsatoltuk a lányt mellé, aki közölte vele, hogy nincs nála készpénz, tehát kártyával fizetne.

– Egyszóval te, a jogtudós, és barátod, az állatorvos, a két doktor, nem egyszerűen bepakoltatok egy eszméletlen lányt egy furgonba, hanem még ráadásul magára is hagytátok, majd teljes bizalommal azt mondtátok a furgon tulajdonosának, hogy adjon bő gázt? – Ezúttal a Jóslány tekintete tévedt a plafon irányába. – Mindig tudtam, hogy meg lehet bízni a diplomásokban.

– Jó, azt nem állítanám, hogy hiba nélkül zajlott minden, ahogyan azt sem, hogy taxival szorosan követtük volna Mankós Peti útját, mert hiába hívtuk, csak húsz perc múlva érkezett meg. Addig végre volt lehetőségem nyugodtan beszélgetni Egzisztenciával, és megállapíthattuk: úgy, mint mi, senki sem tud ebben a városban mulatni.

– Az tagadhatatlan – nevetett a Jóslány, miközben a kezébe temette arcát.

– Mankós Peti hűen szavatartásáról híres személyéhez a ház előtt várt miránk; Egzisztenciával így már csak a kanapéig kellett cipelni a lányt, aki szólongatni kezdte Kristófot megint, de aztán felfedezte a padló- és utcakövekhez mérhető kényelmi előnyeit legújabb fekhelyének, egyszóval horkolni kezdett, de úgy, hogy kénytelen voltam az ablakokat becsukni. Én kimenetem tusfürdőt venni a számára a soha be nem záró kisboltba, ahol leteremtettek, amiért így köszöntem: jó estét, merthogy szerintük már reggel volt. Egzisztencia közben beszélgetni kezdett, a furgon motorházának támaszkodva, mintha a nyolcvanas években volnának, Mankós Petivel, és szerintem még most is ott beszélgetnének, ha el nem mentek volna közben a Dobozba. Ha pedig az én mesém tovább tartott volna, most a fogdában lennénk mindannyian.

A Jóslány tapsolt egy keveset, és udvariasan, anélkül, hogy a történetet értékelte volna, megköszönte, hogy meghallgathatta, majd rátért a jövendőmondásra, amiért Doktor Senki valójában jött. A doktor persze nem bízott különösebben a jóslatokban, mert talán, úgy, ahogyan volt, a jövőben sem hitt igazán; a lány pedig tudta ezt jól, így aztán minden vasárnap reggel, ahelyett, hogy arról mesélt volna, mi lesz, ő maga is csak annyit tett, amennyire még vendége is képesnek gondolta önmagát: azt mondta el, ami volt.

– Régen, amikor még kislány voltam – kezdte az aznapi jóslatot a lány – és vidéken éltem, innen nagyon messze, mindig vártam, hogy ősszel elkezdjenek hullani a falevelek. Ha már lehullott közülük szinte az összes, és ki is száradtak, az avar halmaiba vetettem magam; és volt, hogy délutánokon át mást sem tettem, mint ugráltam és fetrengtem a levelek között. És azt mondogattam magamnak, milyen csodálatos, ahogy a színek zörögnek körülöttem; vagy máskor arra gondoltam, milyen különös, hogy a zörgésnek ezernyi színe van.

Doktor Senki egy darabig némán ült, lenyűgözve és értetlenül nézte a saját emlékeibe hulló lány arcát; végül visszakérdezett.

– Téged komolyan boldoggá tett az ősz?

– Még mindig boldoggá tesz. A Jókai téren szoktam a gyerekekkel együtt az avarban ugrándozni.

Doktor Senkit elfogta az irigységnek az a különös fajtája, amit nem a gyűlölet, hanem a szomorúsággal vegyes szeretet táplál: amikor belátjuk, mások milyen jók tudnak lenni és milyen könnyedén, miközben magunkban csak annak terhét és nehézségét tapasztaljuk, hogy nem tudunk olyanok lenni, mint mások. Valójában nem is volt olyan vasárnap reggel, hogy Doktor Senki ne ezzel az érzéssel távozott volna a Jóslánytól. Most eszébe jutott, mint korábban soha, hogy indulás előtt kiürítse a hamutartót. Felemelte a szemetesláda tetejét, meglátta, mit rejt magában, majd a Jóslányra nézett kérdőn.

–  A lánybúcsúnak folytatódnia kell, nem igaz? – kérdezte a lány, arcán még az emlékei által festett mosollyal. Doktor Senki bólintott, és cigarettái maradványait az alvadt vértől barna papírzsebkendőkre szórta.

Amikor hazaért, gépiesen igyekezett rendet teremteni a kanapén és környékén, bár sohasem szeretett pakolászni. Miközben a takarókat rázta ki, az járt a fejében, bár még a jövőben is képtelen volt hinni olykor, hogy remélhetőleg az avart halmokba söprik a másvilágon is.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.0/10 (2 votes cast)

Leave a Comment