Greff Magdi: Táncolj velem!

Greff Magdi: Táncolj velem!

Két férfi álldogált a vadgesztenyefák árnyékában. Elegáns megjelenésüket kissé lazította, ahogy a szél időnként játékosan meglibbentette a zakójuk oldalát. A levelek között átszűrődő kora őszi napsugarak megvillantak az alacsonyabb alak őszülő, rövid haján és ragyogó szőkévé varázsolták társa hullámos tincseit.

A fiatalabb szőke férfi csípőre tette a kezét és türelmetlenül fordult körbe. Majd tekintete a mellette várakozó idősebb társára siklott és félrehúzott szájjal megcsóválta a fejét. Az alacsonyabb férfi egy fehér rózsacsokrot szorított a mellkasához.

– Átvegyem, apa? – kérdezte.

A férfi szótlanul, elgondolkodva nézett a fiára, majd szorosabban magához ölelte a csokrot.

– Minek vettünk ennyi virágot? – kérdezte a fiú kedvesen. – Ráadásul csúnyák – tette hozzá óvatosan.

– Nem a szépség a lényeg – sóhajtotta az idősebb és őszes szőke fejét lehajtva belefúrta az arcát a virágok közé. A szirmok simogatták a bőrét és az édes rózsaillatot belélegezve gondolatait elárasztották az emlékek.

*

A kék szemű, szőke Kisfiú törökülésben figyelte az óvó nénit. A falusi óvodában együtt készült a ballagásra az összes csoport. Az óvó néni az alacsony asztalka mellől figyelmesen végignézett a körülötte üldögélő gyermekeken. Majd kinyitotta az ölében fekvő füzetet.

– Mivel egész évben nagyon ügyesen viselkedtetek és sokat tanultatok, ezért a ballagáskor, aki akar, táncolhat is a dalra, amit majd közösen énekelni fogunk.

A gyerekek izegni-mozogni kezdtek, a szőke Kisfiú felugrott és az óvó nénihez szaladt.

– Erzsi néni, választhatom őt? – mutatott egy loknis, barna hajú kislányra. – Táncolhatok vele?

– Ha ő is akarja, akkor igen – simogatta meg a fejét az óvó néni. – Vigyél neki egy szál virágot! – mondta és a vázából egy szál fehér rózsát adott a Kisfiúnak.

A Kisfiú a földön üldögélő társait kikerülve szökdécselt a Lányhoz.

– Táncolsz velem? – nyújtotta felé a virágot. A Lány kerek, barna szemmel nézett rá.

– Igen – válaszolta és bátortalan, fogatlan mosolyra húzódott a szája, ahogy megmarkolta a rózsát.

*

A szőke Fiú alig várta, hogy visszaérjen az iskolába. Az osztályban már várták a haverok, izgatottan, hadarva mesélték neki az eddig történt eseményeket, mielőtt elindultak a tornaterembe.

A csarnokot délután már feldíszítették a hetedikesek, a színes lampionok fénye vibrált a tarka szalagokon. A reneszánsz farsang minden kelléke a helyén volt.

A teremben dübörgött a zene, a jelmezesek kavarogtak a kézilabda pálya oldalvonalai között. A Fiú megállt az ajtóban és tekintetével a loknis, barna Lányt kereste. Könnyen megtalálta, mert korábban együtt találták ki a jelmezét. Boszinak öltözött, és most éppen a barátnőivel bohóckodott a zenére. A Lány is észrevette őt, és a vasorr alól boldogan mosolygott rá. A Fiú kedvesen visszaintett, aztán a haverokkal belevetette magát a buliba. Miközben végigették a gondos anyukák által készített büfé választékát, a beöltözött tanárokon szórakoztak. Majd a nagyobb önbizalommal rendelkező fiúk a lányok felé vették az irányt.

A Fiú egyenesen a boszihoz ment, aki abbahagyta a táncolást, ahogy közeledni látta őt.

– Szia! – ordította a boszi fülébe.

– Szia! – kiabált a Lány.

– Klassz az orrod!

A Lány felnevetett és elpirult. Zavartan megigazította az orrát.

– Nem vagy még fáradt? – kérdezte a Fiú.

– Nem, egyáltalán.

– Akkor táncolsz most csak velem?

– Táncolhat egy boszi a király íjászával?

A Fiú féloldalas vigyorral az arcán megvonta a vállát.

A Lány egy kis fehér rózsát tűzött a Fiú gombja mellé, és szertelen mosollyal megragadta a karját.

*

A Fiú késésben volt. Rohant lefelé a lépcsőn, bekanyarodott a tornateremhez vezető folyosóra és a látványtól földbe gyökerezett a lába. A Lány a terem bejáratánál állt és izgatottan toporgott.

– Aszta, jól nézel ki! – lépett közelebb a Fiú, és elismerően nézett végig a Lányon. A fehér keringőruha kiemelte barna, loknis haját, amelybe néhány fehér rózsát tűzött.

– Aha, köszi! Nem tudom, hogyan vettél rá erre – nevetett a Lány zavartan.

A Fiú még év elején, egy osztályfőnöki órán vállalta el a keringő-szólót a szalagavató nyitányában. Akkor egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy inkább azzal a tizenegyedikes feketehajú csajjal táncol, akit már fűzött egy ideje. De aztán rápillantott az előtte ülő barna loknikra, és egyből el is vetette a gondolatot. Elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett a felkérésre, ahogy a Lány boldogan csillogó szemmel igent mondott, és a nyakába ugrott.

– Nem volt túl nehéz. Csak annyi szöveg kellett, hogy táncolj velem – vigyorgott önelégülten.

A Lány elpirult és zavartan megigazította a szoknyáját.

– Igen, neked csak ennyit kell mondanod – motyogta, de a Fiú nem rá figyelt, mert a nyitott ajtón keresztül a nézőket fürkészte és végül tekintete megállapodott a szép arcú, fekete hajú lányon. Vigyorogva intett neki. A Lány halkan felsóhajtott. A Fiú vonakodva ránézett. Egy pillanatra elbizonytalanodott a Lány arcán átsuhanó érzelem láttán.

– Mit mondtál? – kérdezte és átölelte a derekát. A rózsák finom illatától egy másodpercre behunyta a szemét.

– Semmit – ingatta a fejét a Lány mosolyogva.

A Fiú kutatva nézte a kedves arcot, de nem tudott rájönni, hogy mit látott rajta. Mire megkérdezhette volna, felcsendült a nyitótánc zenéje.

*

A fiatal, szőke Férfi nem tudta levenni a tekintetét a loknis, barna Lányról. Szemével követte a mozdulatát, ahogy a kiskanalat kivette a kávéból és lassan az ajkához emelte a csészét. A zsúfolt cukrászda zajongása nem jutott el a tudatáig és a Lány is mondott valamit, de azt sem fogta fel. Csak az ajkát nézte, ahogy a csészéhez ért. Évek óta nem találkoztak személyesen, és a Lány hús-vér valósága megzavarta az érzékeit. Az internet személytelen, kontinensnyi távolságában elfelejtette, hogy a vele szemben ülő nő mennyire vonzó. Váratlanul érte saját testének reakciója, amelyet most nem győzött elrejteni.

A kávés csésze halk csörrenése kizökkentette. A Lány kedvesen kérdezett valamit és várakozóan nézett rá.

– Ne haragudj, mit kérdeztél?

– Merre járnak a gondolataid? – incselkedett, majd mosolyogva megrázta a fejét. – Csak azt akartam tudni, hogy találkoztál-e már a többiekkel is. Tudom, hogy terveztétek.

A Férfi megköszörülte a torkát.

– Igen, már söröztünk egyet tegnap este.

– És? Milyen volt újra együtt? Sikerült egymásra hangolódnotok?

– Nem igazán – hajtotta le a fejét a Férfi. – Már nem olyan, mint amikor egyetemisták voltunk. Tudod, már a legtöbb havernak családja van, megtalálták az igazit – nevetett fel keserűen. A Lány átnyúlt az asztal felett, és megsimogatta a kezét. A bensőséges érintéstől megborzongott. Hevesen megragadta a csuklóját és megcsókolta. A Lány rákulcsolta ujjait a kezére, barna szeme mélységes kedvességgel nézett rá. Óvodás koruk óta ismerte ezt a tekintetet, és tudta, hogy a Lány soha senki másra nem néz így.

– Megtalálod majd te is, ebben biztos vagyok – mondta neki őszinte önzetlenséggel.

A Férfi nehézkesen elmosolyodott.

– Talán már meg is találtam – jegyezte meg.

A Lány kíváncsian nézett rá.

– Menjünk! – állt fel hirtelen. A Lány meglepődött mosollyal követte.

Az épületből kilépve körbevette őket a kora nyári este lágysága. A parkban kanyargó ösvények sárgásan fénylettek a kandeláberek alatt. A közeli kerthelységből tánczene szűrődött ki.

Szótlanul lépkedtek szorosan egymás mellett. A Férfi át akarta ölelni és magához szorítani. Kétségbeesve küzdött a vágyai ellen. Muszáj volt megérintenie a Lányt. Végül megfogta a kezét.

– Táncolj velem!

A Lány halkan felnevetett, és a Férfi nem bírta tovább. Megállt, magához húzta, és miközben néhány lépéssel körbefordította szenvedélyesen megcsókolta. A teste vadul reagált a Lány bőrének finom rózsaillatára.

A Férfi közel került a józan eszének elvesztéséhez, alig bírta megállni, hogy a fák rejtekébe vigye őt és a gyepszőnyegen magáévá tegye. Végül elszakította az ajkát.

A Lány átkarolta a nyakát, arcát a mellkasán nyugtatta.

– Elmondod, hogy ki az? – kérdezte csendesen.

– Te vagy – suttogta a Férfi és az ajkát a barna loknikhoz érintette. Érezte, ahogy a karcsú test ellazul a karjaiban. Egy pillanatra engedte, hogy átjárja a Lányból áradó boldogság.

– Megnősülök – bökte ki.

A Lány azonnal megfeszült az ölelésében.

– És kit veszel feleségül?

A Férfi szorosabbra fonta a karját, még képtelen volt elengedni őt.

– Megismerkedtem valakivel… úgy fél évvel ezelőtt.

A Lány hevesen lépett hátra. Összegörnyedt, kezét a hasára szorította.

– Rosszul vagy? – nyúlt utána a Férfi, de a másik durván ellökte magától. A Férfi próbálta megfejteni a Lány arcára íródott érzelmeket, de csak a tekintetében tükröződő értetlenséget és a csalódottságot ismerte fel.

Hosszú másodpercekig nézték egymást, végül a Lány kihúzta magát.

– Szereted ezt a… valakit? – kérdezte.

– Nem igazán – a Lány kérdő tekintetét látva folytatta –, de hat hónapos terhes.

– Ebben az esetben valóban nem tehetsz mást – mondta a Lány nyugodtan. – Akkor visszautazol hozzá, igaz?

A Férfi bólintott.

– Minden jót – mondta halkan, majd megfordult és elindult a parkoló felé. A Férfi hosszan nézett utána, keze tehetetlenül ökölbe szorult. Csapongó gondolatai között próbálta felismerni az érzelmeket, amiket a Lány arcán látott, de nem tudta. Dühösen belerúgott a közeli pad lábába.

*

A középkorú Férfi a bárpultot támasztotta. A haverokkal közösen már túljutottak az este kocsmázós szakaszán. Az a régi, közös idők emlékére szólt, és most a bulizós rész következett. A pince klub zsúfolásig megtelt az egyetemi találkozó részvevőivel, és örült, hogy a szervezők nem választottak alkalmasabb helyiséget. Pedig a táncolók csak szorongva fértek el parketten, a hangosítás is hagyott kívánni valót maga után, ahogy az özönvíz előtti diszkó gömb is csak lógott a plafonról. Forogni ezelőtt sem látta soha. Látszólag a bulizókat nézegette és mosolyogva intett az ismerős arcoknak, de tekintete mindig visszatért a bejárathoz felvezető lépcsőre. Így azonnal észrevette a csinos alakot, amikor az belépett. A várakozás izgalmában észre sem vette, hogy a sör megmelegedett a kezében. Most egy hajtásra kiitta és a Lány elé sietett.

A nő az utolsó lépcsőfokon állva a tömeget fürkészte, majd boldog mosoly áradt szét az arcán, ahogy meglátta őt.

A Férfi lélegzete elakadt. A Lány sugárzóan szép volt, és a Férfit fékezhetetlenül megrohanták a vágyai. Magához ölelte és szertelenül körbeforgott vele, elsodorva néhány közelben állót.

– Nagyon örülök neked én is – nevetett a Lány, és megpróbált kibontakozni az ölelésből.

– Most nem szabadulsz ilyen könnyen – mondta a Férfi és megragadta a karját. – Gyere, táncolj velem! – vigyorgott.

A Lány felkacagott, és néhány lépés után összehangolódtak, ahogy óvodás koruk óta mindig.

– Gyönyörűbb vagy, mint valaha – suttogta. A Lány kipirult arccal, érzelmektől csillogó szemmel nézett fel rá

– Pihenünk kicsit? – kérdezte.

– Persze. Üljünk le valahol.

Felsiettek a lépcsőn. A folyosó üresen kongott a lépteiktől, és az előcsarnokban sem foglalta egy diák sem az ülőhelyeket. A Férfi az ablak melletti kanapéhoz vezette a Lányt. Szótlanul üldögéltek és magában kapkodva kereste a szavakat, amivel elmesélhetné az élete legutóbbi fordulatát.

– Jól vagy? – kérdezte a Lány. A barna szemek az arcát kutatták.

A Férfi megkönnyebbült kissé.

– Elhagyott a feleségem – szólalt meg.

A Lány rezzenéstelenül nézett rá, várta a folytatást.

– Két hónappal ezelőtt.

A Férfi elakadt, nem tudta, hogy hogyan folytassa. Megköszörülte a torkát.

– Miért? – kérdezte a Lány.

– Rájött, hogy nem szeretem – válaszolta lehajtott fejjel.

A Lány nem szólt.

– Pontosabban, rájött, hogy sohasem szerettem – folytatta.

– Értem – mondta a Lány halkan és a Férfi most megérezte az egyetlen egy szóban elrejtett kérdést. Még nem mert válaszolni rá.

– Hol alszol? – kérdezte váratlanul a Lány.

– A szállodában. Miért?

A Lány felállt és felé nyújtotta a kezét.

– Gyere, én itt alszom a vendégházban – mosolygott. – Kétszemélyes az ágy – suttogta.

A Férfi megborzongott. Alig tudta féken tartani a testét, amióta meglátta a Lányt a lépcsőn. A bensőséges tánc sem segítette a józanságát. Képtelen volt nemet mondani, és valójában nem is akart.

Magához ölelte a Lányt, ahogy a szoba felé lépkedtek. Beestek az ajtón és mire az ágyra dőltek, az összes ruha lekerült róluk. A Lány halkan felnyögött, ahogy meztelen testük összesimult. Az összes vér egy hely felé száguldott a testében, érzékei csak egy dologra koncentráltak, orrát betöltötte a Lány bőrének rózsa illata. Eggyé vált a Lány testével, ahogy hosszú combjai köré fonódtak, ahogy szűk forrósága körülvette. Emlékezetébe örökre beleégett a Lány gyönyörben úszó arca, ahogy elélvezett. Az izmai pattanásig feszültek, amikor követte őt.

A Lány a mellkasára borulva szundikált, és a Férfi szórakozottan húzogatta ujját a kócos barna loknikon. Még sosem érezte magát ennyire egésznek.

– Itt maradsz? – szólalt meg a Lány álmosan.

A Férfi teste egy pillanatra megfeszült, aztán mélyet sóhajtott.

– Nem. Nem tudok maradni.

A Lány elhúzódott tőle, felült, de a Férfi határozottan megfogta a kezét.

– Ott van a fiam, a munkám… az életem minden része.

A Lány nem szólt, elfordította a fejét. A Férfi gyöngéden visszafordította, tekintete a Lány arcát kutatta.

– Ugye megérted? – kérdezte, és a torka elszorult, ahogy a választ várta. A Lány néhány hosszú másodpercig hallgatott. Nyílt, barna szeme csillogott a hajnali félhomályban, az ajkába harapott, mielőtt megszólalt.

– Igen, megértem. Nem tehetek mást. – Maga elé húzta a takarót, és átkarolta a térdét. – Most menj! – mondta a Lány. – Minden jót! – mosolyodott el.

A Férfi az arcát nézte, de már nem látott rajta mást, csak megértést, és azt a különös kifejezést, amit most sem értett.

A Férfi rohadéknak érezte magát.

*

A Férfi torkát ismeretlen aggodalom szorongatta, ahogy végigsietett a fehér, személytelen folyosón. A találkozón hiába várta a Lányt és a többiek csak annyit mondtak, hogy kórházban van. Hiába követelte, egyik barátjuk sem árult el többet az állapotáról. Rohanva távozott az étteremből.

Felpillantott a kórterem számozására. Nem tudta, hogy mi vár rá, remegő kézzel kinyitotta az ajtót. A kórteremben halk zene szólt.

A Lány kíváncsi, barna szemmel nézett rá az ágyból. Boldogan elmosolyodott, amikor felismerte a belépőt.

A Férfi szíve hevesen dobogott, ahogy meglátta, de a torokszorító érzés nem múlt el, a szorongás átterjedt a mellkasára is. Aggódva ökölbe szorította a kezét, ahogy közelebb lépett az ágyhoz.

– Szia! – mosolygott a Lányra.

– Szia! Örülök, hogy eljöttél. Gyere, ülj ide mellém – paskolta meg maga mellett a matracot.

A Férfi óvatosan leült. A gondolatai irányíthatatlanul keveregtek a fejében. Csak bámulta a lány sápadt arcát, lefogyott, törékeny testét. Gyöngéden megragadta a kezét, hüvelykujja végigsiklott az infúzió okozta kék foltokon. Előre eltervezte, hogy mit fog neki mondani, de most csak kinyitotta a száját, aztán becsukta. Egy hang sem jött ki a torkán. Tekintete a szekrényen álló rózsacsokorra siklott.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva a Lány.

A Férfi elszégyellte magát, mert itt nem ő szorult vigasztalásra. A Lány szemébe nézett.

– Hazaköltözöm – bökte ki.

A Lány csendes nyugalommal várta a folytatást.

– Most még vissza kell mennem, mert még néhány hónap, amíg elintézem a dolgaimat. De utána… – nyelt egyet, hogy a szorítás enyhüljön a torkában. – már itthon maradok végleg.

– Örülök a döntésednek – válaszolt halkan a Lány. – És mihez kezdesz majd?

A Férfi megköszörülte a torkát.

– Megnősülök.

A Lány hitetlenkedve felnevetett, és lemondóan megcsóválta a fejét.

– És kit veszel feleségül? – kuncogott.

– Téged!

A Lány hátradőlt a párnán, ahogy gúnyosan felkacagott.

A Férfi sértett önérzete sajgott a mellkasában. Nem értette, miért nem örül felhőtlenül a Lány. Az arcára kiült a csalódottság.

– Ne haragudj! – kérte a Lány, és már kedvesen mosolygott. Szemében könnyek csillogtak. – Csak örömömben nevetek.

– És igent mondasz?

– Igen, leszek a feleséged – válaszolt a Lány és szabad kezével megsimította a Férfi arcát.

A Férfi megcsókolta a Lány tenyerét és némileg megnyugodott.

– Milyen esküvőt szeretnél? – kérdezte.

– Nem kell túl nagy felhajtás.

– De azért zenekar legyen, nem? – vigyorgott. – Legalább felkérhetsz táncolni!

A Lány fáradt mosollyal bólintott.

– Egyébként jól vagy? – kérdezte a Férfi, és a műszerek felé intett. – A többiek nem árultak el semmit.

– Igen, köszönöm. Azt hiszem, jól leszek. Hamarosan.

A Férfi tekintete ismét a rózsacsokorra siklott.

– Kitől kaptad?

A Lány tűnődve elnézett az ablak felé.

– Senkitől. Magamnak rendeltem.

A Férfi elégedetten bólintott.

– Megy a gépem – mondta. A Lány nehézkesen felült. A Férfi gyöngéden magához húzta és átkarolta. A Lány karja könnyedén fonódott a nyaka köré. Megsimogatta a loknis tincseket és az ajkát finoman a Lányéhoz érintette. A Lány szenvedélyesen viszonozta a csókot. A Férfi vágyakozva ölelte szorosabban, aztán lassan elengedte a remegő, vékony testet.

A Lány hosszan pislogott, majd a Férfi szemébe nézett. A Férfi a jól ismert, érzelmekkel telt, nyílt tekintetet kereste, de most valami hiányzott. A megmagyarázhatatlan hiányérzet nem hagyta nyugodni.

*

– Apa, jól vagy? – A szőke fiú gyöngéden megérintette az apja remegő vállát.

A Férfi összerezzent. Majd kihúzta magát, felemelte a fejét, hogy magassága majdnem elérte a fiáét. Megköszörülte a torkát.

– Melyik sírhely az övé? – kérdezte.

– Nem tudom – lépett közelebb a fiú az egyik sírkőhöz és a feliratot tanulmányozta.

A Férfi összehúzta a szemöldökét.

– Biztos, hogy jó helyen vagyunk?

– Igen, ez az a parcella. De a sírt nem találom – tárta szét a karját. – Egyiken sincs név!

A Férfi nyugtalanul megigazította a csokrot és a fiát figyelte, ahogy egyik sírtól a másikhoz lép.

– Hogy hogy nincs rajtuk név? Mi van rajtuk? – hajolt közelebb ő is az egyik kőemlékhez.

– Csak mindenféle feliratok, meg dátumok – motyogta a fia.

– Nézd ezt az oldalt! – mutatott a Férfi jobbra. – Olvasd őket hangosan! Én nézem a másik oldalt.

A fiú felsóhajtott.

– Rendben.

Egymás mellett lépkedtek. A Férfi karja már elzsibbadt a rózsacsokor súlya alatt. Megfájdult a dereka, ahogy egész közel hajolt a sírkövekhez. De az apró betűs feliratok egyike sem pendített meg benne semmilyen érzelmet.

Kezdtek elfogyni a lehetőségek és lassan kiértek a parcellából, de egyik sem a keresett sír volt. Furcsa, könnyű remény kelt benne, hátha csak tévedés az egész. Megtorpant. Kínozta a lelkiismeret furdalás. Néhány hónapot ígért, de majdnem egy év lett belőle. Talán mégis szerencséje van. Talán csak félreértett valamit. Talán nem igaz a halálhír sem, ha nincs sír.

A fiára pillantott, aki egy hófehér emlék előtt állt. A fejrészre a kőfaragó egy szál rózsát gravírozott. A Férfi torka elszorult.

– Mi van ráírva? – csuklott el a hangja, ahogy a fia mellé lépett.

– Csak annyi, hogy Táncolsz velem? – válaszolt a fiú csodálkozva.

A Férfi fájdalmasan felzokogott, ahogy a könnyű reménykedés azonnal maró reménytelenséggé változott és forrón áradt szét a testében. Térdre rogyott a sír mellett, a fia rémülten kapott a karja után, hogy lelassítsa a zuhanást. Nem érezte a fájdalmat, ahogy a sír köré szórt apró kövek a térdébe vájtak. Karjai elengedték a rózsacsokrot, a sötétzöld szárak legyezőként terültek szét a hófehér márványon. Ráborult a virágokra, de nem érezte az illatukat. Görcsösen kapkodott levegő után, ahogy könnyei végig folytak égő arcán és a hideg kőlapra csöppentek. A valósággá vált veszteség kiürítette a lelkét, a gondolatait elnyelte a kétségbeesés. Egész testében remegett.

A fia gyöngéden megérintette a vállát.

– Apa!

A Férfi a feliratra pillantott. Üres tekintetét fogva tartotta az értelmetlenné vált két szó. Csak bámulta a vésett vonalakat, amikor az elméjét elborító homályban mégis meglátta a rózsa mellé vésett apró keresztet. Nagy levegőt vett, ahogy a felismerés nyugalma átjárta testét. Elrendezgette a virágokat. Megköszörülte a torkát és felegyenesedett.

– Táncolok. Nemsokára. Örökké csak veled.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.0/10 (4 votes cast)

Leave a Comment