Garzó László: Fél életek

Garzó László: Fél életek

Működsz. Rendületlenül. Érzékelőid fotonok bombázzák, lelkedet kvantumszámítógépek örök álma vezérli. Organikus SzEM vagy, s figyeled a fénnyel elárasztott utcát. Frekvenciafésűk számlálják a világ rezdüléseit, s a te létezésed minden töredékmásodpercét. Számolják a megszámlálhatatlant, miközben reklámok villannak szerte-szét a nagyvárosban. Égig érő tornyok erdeje, egykristályokból növesztett hasábok. Eszményi álmot álmodók terveztek téged, s minden mást, ami körülvesz, hogy a civilizáció lángja soha ki ne aludjon.

Működsz. Örökké és rendületlenül. Szolgálod a Közellátó Társaságot. Áramkörökből szőtt fénykígyó szíved rettentő gépekkel ver egy ütemre, s vágyakozik messzi csillagok közé. Hiszen ők is fénylenek az éjszakában. Távoli világok. De a város más, körülölel téged, hirdet másfajta vágyakat. Kék lézerekkel írnak sosem volt történeteket, melyeknek te voltál a tanúja. Ilyen történet az enyém is. Szőke hajú, zöld szemű fiúra vártam, aki fekete-fehér egyenoverált viselt. Te láttál minket, nap nap után, újra és újra. Talán szerettük egymást, talán nem. Talán mi ketten voltunk a világ, s a LED égők hideg fehér fénye ránk folyt, amikor megcsókoltuk egymást. Sosem volt történet, mely mint homokszemek a szélben porladt szét, s elkopott, mint grafitjelek a papíron.

Azt hisszük, könnyű emlékezni, de az emlékezet nem a tiéd, te csupán kölcsönbe kapod az elpusztíthatatlan adattárak q-bitekbe ágyazott mintáit optikai kábelen át. Mi is álmodtunk, mi is szerettünk. Kamera vagy, a millió közül egyetlen egy, mégis hirdeted a szellem diadalát a sötétség felett. Őrt állsz, s némán figyelsz. Ki nem mondott szavakat, meg nem cselekedett tetteket. Ahogy kettőnket is. Távoli reaktorok energiája özönlik szét, égi tűz, s te utat mutatsz. Kőbe, e megszentelt felületbe, vésték a dátumot: 2107. március 10. A nap, amikor tömegek gyűltek össze, s hologramok kiáltottak világgá örök békét, melynek üzenetével megérkezett az Antares az Alfa Centauri rendszeréből. Meglehet, hogy elmúlt az örömittas ujjongás, s helyét hangos csönd vette át, titkos szó.

Rémálmok hada, démonként tör a világra, s te egy percre kihunysz, hogy azután újra figyelj. A világ immáron visszavonhatatlanul megváltozott. Hiába minden. Elporladnak a gránit felületek is, s jégkorszakok jönnek és mennek, miközben te működsz rendületlenül. Fénykígyó szíved folyton ver azóta. Már eltelt tízezer ezer év, s az ember elment rég, helyét a vadon vette át. Űrhajók indultak, roppant égi bárkák, s magukkal vitték a százezreket, mielőtt magadra hagytak téged és a világot. Elfajzott gépek uralkodnak most, s valahogy megfeledkeztek rólad, a kameráról…

***

Ryan így mesélte nekem: a vörös jelzőfények rendületlenül égtek, mintha csak őriznének valamit, mintha szólni szeretetnének hozzá, és tudatni, hogy arra a folyó túloldalán egy másik világ kezdődik. A híd, mely egykor büszkén ívelt át a mélység felett, leszakadt, és csak egy torzó maradt belőle, s alant a feketeség ásított, akár valami száj. Néha köd gomolygott a szurdokon felfelé haladva: az óceán felől jött, mint lusta kígyó, úgy tekergőzött, és terült szét. Ryan a rozsdásodó acélpillérek tövéből gyakran megbámulta azt a különös, de elég sűrűn előforduló jelenséget, amikor a folyópart fáinak szentjánosbogarai, mint ezernyi kívánságlámpás égtek, és fényük a ködben olyan sejtelmessé vált. Azt mondta nekem később, hogy úgy hihette, megannyi lélek fénylik ott, és szól hozzá titkos és elfedett nyelven. Vágyai elven lánggal égtek benne, a jövőre gondolt, melytől félt, az ismeretlen bizonytalansággal töltötte meg az elméjét. A hajnal még messze volt, talán meg akarta várni, ezért maradt még, amikor hirtelen villanások vakították el, szinte kiégette a szemét, s egy lökéshullám megtaszította, és alázuhant a mélységbe, ahol néma csobbanással fogadta magába a folyó vize – emlékezett vissza nekem. Sokáig lebegett ott élet és halál határán tágra nyílt szemmel, s látta az izzást, amint az oly követelődzőn, és erőszakosan mond neki egy szót: más világ. Minden elmosódott körülötte, a vonalak és formák feloldódtak, kontúrjaik úgy folytak meg, mint a vízfesték egy nedves papíron. Ryan percekig csak lebegett ott, talán egy kicsit mintha meg is halt volna, mert valami más élet kezdődött el számára akkor és ott, oly álomszerű, melyből fölébredni lehetetlen vállalkozás… – legalábbis én így értelmeztem a szavait.

***

A nevem Bradley, szokás szerint ott időztem a folyó felett átívelő függőhídon, mögöttem a fehér sportkocsi parkolt a leállósávban, az ajtaja még nyitva volt, én pedig a korlátnak támaszkodtam, és a mélységet bámultam. Arra gondoltam, ugrani kellene, hogy véget vessek nyomorult életemnek, mely üres volt, hiányzott belőle minden szeretet. Úgy éreztem, hogy nincsen semmi értelme tovább tűrnöm a sors által rám mért megpróbáltatásokat. Valahogy most a szokottnál is vonzóbb, és hívogatóbb volt az alant zúgó víz, mely feketén csillámlott meg, mint roppant, vakká lett tükör. Már közel volt a hajnal, amikor a horizont felől fényes villanások hasították fel az ég mélykékjét, mintha csak valahol egy nagyszabású parti stroboszkópjai tették volna ezt. De a város messze, fényei épphogy idelátszottak a horizonton, mint sárga-vörös izzó szalag. Azután a percek némán görögtek tovább, lassan koptak, mint folyton író ceruza, jeleket róva egy fehér lapra. A különös gondolatok egy időre talán elillantak a fejemből, magam sem tudom, hogy miért, hisz oly sokszor álltam már itt a korlátnál, hogy megtegyem, de valahogy sosem ment. Megindultam vissza a kocsihoz, melynek fényszórója hosszan megvilágította maga előtt az úttestet. Már éppen beszálltam volna, mikor a távolban egy alak körvonalazódott előttem. Nem nagyon értettem, ki lehet az az őrült, aki csak úgy sétál a forgalommal szemben, ráadásul csurom vizesen. Egy fiú volt, olyasmi idős, mint én, meglehetősen zavartan tekintettem rám, csak bámultam őt, mint aki semmit sem ért.

– Szellem vagy? – kérdezte a fiú lehetetlen, furcsa hanglejtéssel.

Mintha rácsodálkozott volna valamire, ami oly idegen, és borzongató.

– Már hogy lennék szellem? – vontam fel a szemöldökömet ezen a képtelen állításon.

***

Ott ült az autóban mellettem egy plédbe burkolódzva, miközben a város felé haladtunk. Az egész helyzet abszurdnak hatott, mert nem értettem, honnan került oda a hídra ez a srác, távol mindentől, és ráadásul nem tudtam belőle kihúzni egyetlen értelmes szót sem az út során. Csak hallgatott. Persze ezen nem volt mit csodálkozni, hiszen az érkezése nem számított hétköznapinak. Nagyon idegen volt neki ez a világ, láttam rajta. A jármű szélvédőjének üvegén át bámulta az elsuhanó fénycsíkokat, amint egyre jobban felárult előtte a város. Ahogy elhaladtunk a múzeum korinthoszi oszlopok tartotta párkányzata előtt, mely fenséges látványt nyújtott a kéken izzó kandeláberek gyűrűjében, a szeme tágra nyílt, arca szinte az ablaküveghez tapadt, majd rám pillantott furcsa, zöld tekintettel. Ahogy megvillant ez a sosem látott zöld, az mély benyomást tett rám.

– Nem szólsz? – kérdeztem azután, amint leparkoltam egy bérház előtt.

Ő válaszként csak még jobban a pokrócba burkolódzott.

– De azt belátod, hogy a kocsiban nem maradhatsz – szegeztem neki.

Amaz bólintott.

– Az én nevem Bradley. Elárulod, ki vagy? Én sem vagyok teljesen normális, hogy elhoztalak… – tűnődtem duzzogva. – És most mihez kezdjek veled?

– Ryannek hívnak – törte meg a némaságot. – Valami történt velem… lezuhantam a hídroncsról a vízbe – ecsetelte.

– Hídroncsról? – kaptam fel a fejem a szóra.

– Igen. A híd a jövőben már csak egy roncs… – ejtette ki tétován a szavakat Ryan.

– Azt akarod mondani, a jövőből kerültél ide? – hitetlenkedettem.

Ryan bólintott.

Eleinte nem tudtam, hogy higgyek-e kéretlen utasomnak. Első hallásra ez túl merész állítás volt. De annak ellenére, hogy képtelenségnek tűnhetett a dolog, mégsem gondoltam, hogy a fiú hazudik, hiszen miért tenné? Azután meg ott volt valami megmagyarázhatatlan érzés, amit az szült, ahogyan Ryan nézett rám.

– Szóval úgy… – mondtam ki összevonva a szemöldököm.

Ez nálam azt jelentette, hogy elfogadom igaznak a dolgot. Kék tekintetemmel egyre csak Ryant fürkésztem, mintha várnék valami magyarázatot. De az egyelőre nem volt, mert Ryan nem akart vagy nem tudott további információval szolgálni. Inkább magához szorította a plédet, mintha falat emelne kettőnk közé. Tele volt félelemmel és kétséggel, fejében számtalan gondolat játszott fogócskát, amennyire meg tudtam állapítani. Szőkésbarna hajára a lámpák fénye tűzdelt árnyékokat, és csapzottan lógott az arcába.

– Na, gyere! – intettem azután Ryannek, miközben kiszállni igyekeztem.

– Hova? – kandikált kifelé Ryan.

– Mondtam már, hogy a kocsiban nem maradhatsz. Itt lakom. – mutattam a bérház irányába. – Felajánlom, hogy feljöhetsz, és nálam alhatsz. Aztán kitaláljuk, mi legyen – folytattam.

Ryan beleegyezően bólintott, és kiszállt. Lezártam a sportkocsit, majd betereltem a kapualjba a megszeppent srácot.

Amint beléptünk a lakásba felgyulladtak a lámpák, és feltárult a belső tér. A nappaliban egy jókora, fehér ülőgarnitúra terpeszkedett, melyre lehuppantam. Fáradt voltam, és gondterhelt. Ryan csak állt ott, és hol ide, hol oda tekintett zavartan. Még mindig a pléd sarkait szorongatta. Minden letisztult volt, elegáns és modern formák vették körül, mely persze a jó ízlésemről tanúskodott.

– Látom lefagytál… újraindítsalak? – próbáltam humorral oldani a feszültséget. – Ülj le! – Mutattam a fotelre.

Ryan leült.

– Kérsz valamit? Éhes vagy? – Igyekeztem szóra bírni.

– Igen, az jól esne…

– Mit ennél?

– Mindegy… – vont vállat Ryan. – Ami van – tette hozzá.

Kimentem a konyhába, és úgy öt percig vissza sem jöttem. Ezalatt a nagy csöndből arra következtettem, hogy Ryan alaposan körbenézett. Biztosan furcsa volt neki így látni a múltat, annyira más lehetett, mint a kiégett, és elhagyott romok. Kellemes volt itt. Így talán a lelkéből a félelem mintha egy pillanatra elillant volna. Hisz ez egy másik világ, itt minden más, itt nem kell harcolnia az életben maradásért…

Azután visszamentem, egy tányéron vittem neki egy szendvicset, és egy pohár narancslét. Az étel illata elbűvölte Ryant, ezt rögtön észrevettem, narancslét pedig még sosem látott – olvastam le az arcáról a döbbenetet, amit keltett. Megköszönte, majd mohón rávetette magát, és hamar eltüntette az egészet. Két napja nem evett – tudtam meg. Én pedig csak néztem őt, és tűnődtem. Olyan volt ez az egész, mintha kívántam volna valamit, valami olyat, mely megváltoztatja az életem, és ez most valóra vált volna.

***

Az éjszaka közepén fájdalmas ordítások ébresztettek. Egészen beleborzongtam. Ryan, mint egy csapdába esett vad, úgy vergődött a vendégágyon. Felébresztettem őt.

– Nyugodj meg, nincs semmi baj! – mondtam neki.

Ryan csak riadtan nézett maga elé.

– Mind meghaltak… – ismételgette.

Próbáltam felvenni a szemkontaktust Ryannel, hogy megnyugtassam. Talán jólesett neki, hogy nincs egyedül.

– Nem akarod elmondani? – Ajánlottam fel neki.

– Amikor becsapódott, mindenki meghalt. Meglehet, hogy csak én menekültem meg valami érthetetlen oknál fogva. Elviselhetetlenül szörnyű volt, ahogy a horizont felől szétáradt a fényesség. Azután beköszöntött a sötétség, és eljött a halál – mesélte.

– Mi volt ez? – kérdeztem elkerekedett szemmel.

– A pokol… – válaszolta kurtán.

Ahogy Ryan kimondta ezt a szót, szinte én magam is beleborzongtam. Mintha tudnám vagy érteném, hogy miről van szó. De ez nem volt igaz.

A jövő félelemtől terhes volt, nem hagyta nyugodni Ryant. Mintha téren és időn keresztül követte volna őt, beszivárgott a rettegés a mindennapjaiba. Ezt nem volt nehéz észrevennem rajta. Az árnyékok mintha gonosz szörnyek lettek volna, és csupán arra várnának, hogy megrohanják, és felzabálják azt, akit utolérnek – mesélte nekem egyszer. Mert Ryan nem tartozott azon kevesek közé, akik kiváltságot nyertek, és elhagyhatták a Földet örökre, egy jobb világ felé utazva, szívükben a reménnyel. Akik hátramaradtak megpróbáltak küzdeni, új és új fegyver bevetését tervezték az ellen a különös jövevény ellen, mely a távoli űr mélyéből érkezett – hívta fel rá a figyelmem később.

– Ennyire szörnyű a jövő? – Próbáltam Ryant faggatni.

Szeretettem volna többet tudni. Szerettem volna értelmét keresni az egésznek.

– Még attól is rosszabb. Ott nincsen semmi, nincs élet, csak a gép, mely elfajzott, és amelyet megkímélt a pusztulás – ejtette ki a szavakat.

Ryan eleinte nem volt túl beszédes, látszott rajta, hogy megviselték az évek. Odakint eközben az éjszaka lassan múlt, körbefordultak a csillagok a pólus körül. Távoli fénypontok, melyek hidegen ragyognak a messzi űrben. Mégis élet van odakint, ezernyi színes világ, és minden más, közöttük a halál – jöttem rá.

Nyugtalanított engem is az a félelem, mely megbújt Ryanben. Egyelőre nem tudtam, hogy mihez kezdjek vele. Nem volt szívem elküldeni, hiszen mihez kezdene itt teljesen egyedül. Mindamellett volt közöttünk valami kölcsönös szimpátia. Ahogy a tekintetünk összetalálkozott, abból kiolvashattam, hogy ő is vonzódik hozzám, számára is többet jelentek egy embernél, aki befogadta.

Azután elnyomta az álom, én pedig csak figyeltem őt.

– Vajon mi lehet a jövő rettenete? – tettem fel magamban a kérdést. Arra gondoltam, hogy nemrég nem sok hiányzott, hogy leugorjak, és véget vessek az életemnek. Bennem is csak fájdalom volt, miként Ryanben, de most valami mégis megváltozott, egy reménysugár csillant fel előttem, ahogy ebben a különös fiúban megtaláltam a lelkemnek a másik felét.

***

Teltek a napok egymás után, és a jövő iszonyata bennük növekedett, mint gőzsugarak, mint szétfoszló álmok. A város, a színes fények özöne, láttam, egészen megigézte Ryant, és magába fogadta őt és engem. A felületek és a formák, az üveg és a műanyag, a csillogó acél, mind-mind azt az érzést erősítette benne nap nap után, hogy ő ide tartozik – tudatta velem a gondolatait. Ám mégis egy árnyék vetült rá, egy nyugtalanító érzés, mert egyik nap arra kért engem, hogy vigyem ki őt a hídhoz. Furcsálltam, de nem tagadtam meg tőle.

Már késő délután volt, amikor megérkeztünk. A nap a fák koronáján át fénysugarakkal szúrta keresztül a híd alatt gomolygó ködöt.

– Mintha szellemek járnának közöttünk… – jegyezte meg halkan Ryan.

– Miért mondod ezt? – lepődtem meg.

Ryan rám nézett, a tekintetében félelem csillogott.

– A hangok, folyton suttognak, mondani akarnak valamit, de nem értem. Azt reméltem, ha kijövünk ide, talán kitisztul a suttogás. Meglehet, hogy figyelmeztetni próbálnak engem.

– Mégis kik? – Uralt el a félelemmel vegyes kíváncsiság.

Ryan eleinte nem akart válaszolni.

– Amikor becsapódott az idegen világ darabja, aznap elszabadult a pokol… Én csupán gyerek voltam még… – mondta ki azután. – Egy organikus faj, mely mint valami vírus terjedt el a bolygón… – folytatta. – Az emberiségnek már csak egy remény maradt, az Alpha-tervezet.

– Korábban azt mondtad, voltak, akik űrhajókon távoztak. – Próbáltam összerakni a mozaikdarabokat.

– Ők voltak a szerencsések. – Nézett a távolba Ryan. – De azok sem adták fel, akik maradni kényszerültek – sóhajtott fel.

– Mi volt az Alpha-tervezet? – kérdeztem.

– Egy kísérleti időgép, mely azonban kudarcba fulladt.

– De hiszen itt vagy – tiltakoztam a szavak hallatán.

– Nem nekem kellett volna jönnöm. Én csak véletlenül érkeztem. Láttam a robbanást, a közelben voltam.

– És mi lett volna a feladat?

– Megakadályozni a becsapódást, figyelmeztetni az emberiséget, mielőtt megtörténik.

– Ezt te is megteheted – javasoltam neki.

– Ki hinne nekem? Nincs semmi, amivel alátámaszthatnám a mondandóm. Bolondnak néznének – panaszolta Ryan, miközben bánatosan ismét rám pillantott.

Súlyos szavak voltak ezek, de feltárták az igazság torz természetét, mely Ryant keserűséggel töltötte el.

Kezdett sötétedni, az árnyékok egyre hosszabbra nyúltak, amint a Nap egészen meghanyatlott, és minden egyre feketébb lett, mintha ráfolyt volna a tájra egy üveg tinta.

***

Ryan később mesélt nekem a suttogásról. Elmesélte, az emléket: felizzott, amint átzuhant a légkörön, majd egy villanással becsapódott a távoli világ darabja. Aztán előszivárgott a halál, az organikus életforma, mely egyfajta nanorészecskékből összeállt gépre hasonlított. Fejlődött, alkalmazkodott és szaporodott. Megvetette a lábát a Föld nevű bolygón, és kész volt arra, hogy meghódítsa, és idővel átformálja. Ez volt a suttogás.

– Az emberiség napjai meg voltak számlálva, százmilliók vesztek oda. – Tudatta velem a tényeket. – A világ vezetői elrendelték a bolygó evakuálását, hogy legalább azok túléljék, akik az Alfa Centauri felé vették az irányt. Egy őrült elme csodálatos álma. Így jellemezték ők azt, hogy majd ott alapítanak kolóniát, és lelnek új hazát a távozók.

A Föld pedig romhalmaz lett, hiába vetettek be pusztító fegyvereket.

– Ám történt egy nem várt fordulat is. – Hívta fel rá a figyelmem. – A jövőben létező gép és ez a messzi faj egymásra találtak, és összeolvadtak valami különös indíttatástól vezérelve. Gép a géppel, és álmodtak új világról, emberek nélkül – mondta Ryan.

Sötét felhők gyülekeztek reménytelenségbe burkolva a fekete pusztaságokat, és az ember állattá lett. Sírba szállt az utolsó remény is a robbanás villanásában, mely Ryant a múltba taszította.

Nehézzé lettek az emlékei, melyek most megrohanták, melyeket megosztott velem. Szerette volna világgá kiáltani, és nem csak elsuttogni nekem, hogy a lelke könnyebb legyen.

– Jó, hogy vagy nekem – ejtette ki a szavakat Ryan.

Odamentem hozzá, és magamhoz öleltem őt, hogy osztozzak a fájdalmában.

A beköszöntő sötétséget a hídon áthaladó autók fényszórói hasították át. Kezdet hűvös lenni, feltámadt a szél is, jól esett, ahogy Ryan viszonozta az ölelést.

– Talán mégis volna egy lehetőség, hogy figyelmeztessük a jövőt – szólaltam meg.

– Tényleg? – hitetlenkedett.

– Igen. Egy jubileum kapcsán időkapszulát helyeznek el. Bárki küldhet be anyagot.

– Legyen. Egy próbát megér – vont vállat Ryan, mint akinek úgyis mindegy.

Összeállítottuk az anyagot, melyet a jövőnek szántunk, majd egy adathordozón eljuttattuk a csillagvizsgálóba, melynek falában elhelyezték az időkapszulát, amit ötven év múlva nyitnak majd fel.

Ryan úgy nézett rám, mintha új remény sarjadt volna. Egészen elvesztem zöld tekintetében. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Viszonozta. Forróság öntött el és vágy, melyet iránta éreztem.

***

A jövő titkon változott, amint eltelt az ötven év, az emberiség ujjongva ünnepelte a jubileumot, és napvilágot látott az üzenet. Eleinte hitetlenkedve fogadták, de mégis volt benne valami nyugtalanító, mely egyeseket elgondolkodtatott. Visszatért az Antares, az örök remény, és az emberek szívét kitöltötte egyfajta megelégedés.

De a jövő még nem dőlt el, mert megsejtett mindebből valamit az a különös organizmus is, és elhatározta, hogy csalni kíván. Ő is megépítette a maga időgépét…

A jövő bizonytalanná és sötétté lett, mint egy vak tükör, melyben csak a feketeséget látni. – Tárta fel előttem egy különös jövevény néhány éjszakával később: a SzEM.

SzEM vagy, mely néma tanúként figyel, láttad az örömöt és bánatot, mikor mindenki szentül hitte, hogy a rossz dolgok elkerülhetők. De vannak események, melyek mindenképp meg akarnak történni, bárhogyan is igyekszik valaki elkerülni azt…

Láttad az idegen faj érkezését, ahogy a jövőből múlt lett, és érezted azt a különös vágyat, mellyel a gép magához ölelte. SzEM vagy csupán, mely folyton figyel. Fél élet volt a miénk, Ryané és az enyém, talán sejtettük ezt, hogy életük csupán egy pillanat, s hogy röpke boldogságunk szétfoszlik.

Mindenki szerette volna hinni az örök békét, de az sosem létezett. Új idősík vette kezdetét, alternatív világvonalakra hasadt a téridő, csupán egy közös volt bennük, hogy a pusztulás elkerülhetetlen, előbb vagy utóbb mindben bekövetkezik.

Talán mi ketten szabadságot és feloldozást reméltünk az idő könyörtelenül tovarohanó árjában, mely magával ragadt minden létezést, és elkoptat fémet, sziklát. SzEM vagy, az el nem múló akarat ezertekintetű jelképe…

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 5.3/10 (3 votes cast)

Leave a Comment