Fráter Zsuzsanna: Boszorkánytánc

Fráter Zsuzsanna: Boszorkánytánc

Pipacs, az ifjú boszorkány elégedetten nézett körbe a láp közepén elterülő, apró szigeten. Az öreg fűz körül domborodó földrészt várfalként védte a végtelen nádas. „Igazi rejtekhely, amire minden valamire való boszorkánynak szüksége van!” – nyugtázta magában. Míg idáig repült, nem látott más, száraz foltot a sűrűn benőtt, áthatolhatatlan mocsárban. A felfedezés örömébe azonban apró keserűség is vegyült. Régi otthonára emlékeztette ez a vidék, amit el kellett hagynia. De nem nézhetett  hátra.

Gyorsan megrázta magát, hogy a múlt, mint könnyű tollpihe lehulljon válláról, majd körbejárta, megmérte a tisztást. Úgy döntött, éppen elegendő hely van egy kisebb kunyhó építéséhez.

A nap még magasan járt az égen, nyárias melegben fürösztve a lápot. Pipacs azonban tudta, így szeptember végén a szikrázó napsütést hamar felváltja az alkonyi, nyirkos lég. Igyekeznie kellett, ha valami védőhajlékot össze akart tákolni estére. Elővette övébe szúrt kését, és a mocsárba gázolt, hogy nádat vágjon a kunyhóhoz. „Ilyen az, ha kezdő boszorkány az ember, varázserő helyett a két kezével kénytelen dolgozni” – dohogott magában.

Térdig süllyedt a zavaros, iszapos vízben, ráadásul a rövid pengével nehezen ment a munka. Hajlongott, cipekedett, egyre vágta a kévéket, míg homlokán izzadság gyöngyözött, és ujjait felsebezte a szokatlan tevékenység. Teljesen elmerült foglalatosságában, míg valami hirtelen meg nem zavarta.

A háta közepe bizsergett, mintha apró hangyák futkostak volna rajta fel-alá. Felegyenesedett, hogy megvakarja, de hirtelen ráeszmélt, friss boszorkányérzéke figyelmezteti: valaki figyeli. Azonnal megpördült, hogy rajtakapja a leselkedőt, de semmi gyanúsat nem látott.

A láp lustán nyújtózott el a tikkasztó délutánon. A szél elült, csak néha, múló szeszélyből fodrozta fel egy-egy pillanatra a mozdulatlan nádtengert. A tücskök bágyadtan ciripeltek, a békák még kötelességből sem voltak hajlandók kuruttyolni, a vízimadarak álmosan dugták fejüket szárnyuk alá. Pilledt álom lebegett a mocsár felett.

Pipacs azonban nem hagyta magát megtéveszteni. Érezte, van itt valaki, és őt figyeli. Szorosabban megmarkolta a kését.

­­– Mutasd magad, akárki vagy!

A láp azonban hallgatott.

Pipacs újra kiáltani készült, de mielőtt egyetlen hang is elhagyhatta volna a torkát, valami megcsillant a sás között. Csak egy villanás volt, de tudta, megtalálta a leskelődőt. Célzott, és kését egyenesen nádasba irányozta.

– Megvagy! – rikkantotta, miközben a fanyél tompán koppant valamin. Abban a pillanatban éktelen nyivákolással és prüszköléssel egy jól megtermett vörös macska ugrott elő, és fújtatva Pipacsra mordult.

– Megvesztél te, ostoba lány? Miért dobálsz késeket? Meg is ölhettél volna!

Pipacs azt hitte csak álmodik. Beszélő macska? Lehetséges ez?

– Mit bámulsz? Nem láttál még beszélő macskát?

­–  Bocsáss meg, nem akartalak bántani! De te… vagyis, hogy lehetséges ez? Valami varázslat?

– Persze, hogy varázslat!  Mit gondoltál? Nem lehetsz valami nagy boszorkány, ha még ennyit sem tudsz! ­­– prüszkölte a macska, és mancsával megtapogatta a fejét. ­– Púp fog nőni rajta miattad!

Pipacs mérges lett. A kandúr kijelentése kizökkentette a kábulatából.

–  Mondtam, hogy sajnálom! És nem is a pengéjével dobtam. Amúgy is, te leskelődtél utánam! Ki vagy? Honnan tudod, hogy boszorkány vagyok?

–  Vörös a nevem. A gazdám küldött – válaszolta nyugodtabban a macska, és körbenézett a szigeten. – Nincs egy kis halad? Megsérültem miattad, így nem fogok tudni ma vadászni.

– Milyen gazdád? Kicsoda, és mit akar tőlem? – Pipacs gyomra összerándult. Veszélyt érzett, így meg sem hallotta a macska siránkozását.

­– Micsoda zöldfülű vagy te! A gazdám Szemfira, a hatalmas boszorkány. Itt lakik a lápon túl, a falu szélén. Ennek a környéknek ő az ura. Megérezte a friss boszorkányszagod, és elküldött, hogy nézzek utánad. Szemfira nem tűri a betolakodókat, különösen nem az ilyen bakfisokat. – Vörös leült az nádkéve-rakás mellé, és akkurátusan nyalogatni kezdte a mancsát.

Pipacs egy darabig csöndben emésztette a hallottakat. Igaza van ennek a pökhendi macskának, valóban zöldfülű! Még nem tudja megfelelően használni a varázserejét, így nem érzékelte a másik boszorkányt, aki valószínűleg ellenfelet lát benne.

– Mit akar tőlem ez a Szemfira? Én nem ártok senkinek. Csak egy nyugodt menedéket akarok, ahol gyakorolhatom a varázslás tudományát. Nem zavarnám őt…

– A gazdám úgysem tűri, hogy itt maradj – vágott közbe a kandúr. – Itt csak egy boszorkány lehet, és az ő akar lenni. Ha rám hallgatsz, tüstént menekülsz.

Pipacs úgy döntött, megpróbál minél többet megtudni a macskától. Sovány batyujából egy kis maradék szalonnát vett elő. Vacsorára tartogatta, de most úgy látta, nagyobb hasznát veszi, ha elajándékozza.

– Halam nincs, de szívesen megkínállak az elemózsiámmal. Csak ennyim van, de neked adom. Engesztelésképp, amiért megsérültél.

Vörös abbahagyta a mancsa tisztogatását, és közelebb óvakodott.

– Szalonna? Egye fene, elfogadom a bocsánatkérésedet – nyalta meg a száját.

Pipacs lerakta elé, és megvárta, míg egészen belefeledkezik a lakmározásba. Csak utána kérdezett.

– Miféle boszorkány ez a Szemfira?

– Nagyon erős, kegyetlen és ravasz.  A falubeliek rettegnek tőle, de tisztelik. Minden földi jóval ellátják, hogy ne bántsa őket. Ezért nem tűr vetélytársat – válaszolta Vörös teli szájjal.

– És mit akar velem tenni?

– Gondolom, elveszi a varázserődet, hogy az is az övé legyen. Aztán elpusztít.

– Hogyan lehet elvenni egy másik boszorkány erejét? – Pipacs igyekezett, hogy hangja egészen közömbösnek tűnjön, mintha csak úgy mellékesen kérdezné.

Vörös hallgatott. Elrágcsálta a szalonnabőrt, csak azután válaszolt.

–  Erre csak nagyon kevés boszorkány képes, de én már láttam, a gazdám hogyan csinálja. Van egy kristálya, amiben összegyűjti más boszorkányok erejét.

– Hogyan tudnám mégis legyőzni Szemfirát? Nem akarok innen elmenni, eleget menekültem! – kiáltotta Pipacs kétségbeesetten.

A kandúr maga köré tekerte fehér csíkos farkát, és gyanakvón méregette a lányt.

– Miért árulnám el neked? Szemfira egy gonosz banya, de a gazdám. Tőle kaptam a beszéd képességét! Na, nem szívjóságból, hanem, hogy kémkedni tudjak neki. Szóval, miért segítenék neked?

– Azért, amit mondtál, mert kegyetlen. Rettegésben tart mindenkit.

– Te tán nem vagy kegyetlen? Fejbe vágtál a bicskáddal! Te is boszorkány vagy, te is csak a hatalmat akarod!

– Tévedsz! Én csak szabad akarok lenni. Nekem is volt gazdám – Pipacs a macska borostyán szemébe nézett –, tudom, milyen az. De én fellázadtam, varázserőt szereztem magamnak, és megszöktem. Csak azt akarom, hogy soha senki ne tudjon újra bántani. Segíts nekem legyőzni Szemfirát, és te is szabad leszel!

Vörös egy darabig kifürkészhetetlenül arccal meredt Pipacsra, mielőtt válaszolt.

–  Szemfira valóban kegyetlen és gonosz. Vízbe fojtotta a testvéreimet, engem meg a seprűjével csépel. Nem akarok én sem örökké szolga lenni. – Nyújtózott egy nagyot, átmozgatta gerincét, majd folytatta. – Jól van, segítek neked!

Pipacs felkapta, és magához ölelte örömében a kandúrt, de az a karjába mélyesztette körmeit, prüszkölt, és leugrott az öléből.

– Ezt meg ne próbáld még egyszer! Én nem valami ölbéli kiscica vagyok!

– Bocsáss meg, csak meg akartam köszönni ­– dörzsölte összekarmolt karját Pipacs.

– Na, gyerünk inkább! Még nagyon sok mindenre kell, hogy megtanítsalak. Fogy az idő! Szemfira hamarosan elunja a várakozást, ha nem hall híreket tőlem, és maga jön el hozzád.

*

Pipacs éppen összecsomózta az utolsó kévéket a hevenyészett kunyhójához, amikor erős szélroham borzolta végig a nádast. „Hát megérkezett Szemfira.” ­– Gerincén végigkúszott a félelem, pedig számított ellenfele érkezésére.

Vörös, mielőtt elrejtőzött, igyekezett felfedni előtte a boszorkány minden titkát, és megtanítani néhány varázslatra, de Pipacsnak így kételkedett a győzelmében. Azonban nem tehetett mást, küzdenie kellett, ha nem akart egész életében menekülni. Nagy levegőt vett, és szembefordult az érkezővel.

Magas, büszke tartású nő szállt le az alkonyi felhők közül. Szoknyája sötét lángnyelvként lobogott a szélben, arca rendületlen nyugalmat és magabiztosságot sugárzott. Nyakában különös, lila kő csillogott egy bőrszíjon. Szúrós szeme gúnyosan szegeződött Pipacsra.

– Egy rőt hajú kis mitugrász, aki betolakszik a területemre. Tudod te, ostoba liba, mi vár rád? – gúnyolódott Szemfira, ahogy földet ért.

– Nem vagyok sem ostoba, sem liba. Pipacs vagyok, boszorkány, mint te! Ha kell, megküzdök veled ezért a földért!

– Szóval, Pipacs a neved – kacagott fel Szemfira. – Tudom már, ki vagy! Rólad beszélt régi, jó barátném, Zelda. Panaszolta, hogy a neveltlánya megszökött, és varázsszereket is ellopott tőle. Te voltál az!

– Nem loptam el semmit, csak elvettem, ami járt nekem annyi év szolgálat után! – Pipacs fortyogott a dühtől, legszívesebben azonnal nekirontott volna a nőnek, de türtőztette magát.

– Még hogy bármi is járt neked! Hálás lehetnél, hogy magához vett és felnevelt. Én nem tettem volna! Viszont örömmel küldöm majd vissza Zeldának a maradványaidat, ha ugyan bármi is marad belőled, miután ízekre szedtelek! – Azzal teljes erőből nekirontott Pipacsnak, mintha a puszta kezével akarná szétszaggatni.

Pipacsnak még idejében sikerült kitérni Szemfira elől, s gyorsan a levegőbe rúgta magát.

– No hiszen, boszorkányok módjára akarsz küzdeni. Hát legyen! Táncoljunk! – vijjogott fel Szemfira, mint valami lesben álló héja, és ő is a felemelkedett.

Korábban Vörös elárulta, ha két boszorkány megküzd egymással, azt táncnak nevezik, boszorkányok táncának. Pipacs kezdte megérteni, miért.

Szemfira a levegőben újra támadásba lendült. Villámokat hívott életre, majd Pipacsra zúdította őket. Orsóként pörgött saját tengelye körül, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem teste egyetlen sebes forgószéllé változott, és közben továbbra is villámokat lövellt.

Pipacs pánikba esett. A túl erős ellenfél halálra rémítette. Jobbra-ballra szökellt a magasban, igyekezett kitérni a villámok elől, de egyre fogyott az ereje. Az orrát égett szag csapta meg. Lenézett, a ruhája szélét pörkölte meg egy villám. „A következő talán telibe talál” – hasított belé a felismerés.

A félelem legyengítette, így közelebb ereszkedett a földhöz, és akkor megpillantotta a sás között Vöröst. Valamit súgni próbált neki. Hát persze! A lila kő! Pipacs már emlékezett. Abban összpontosította Szemfira minden hatalmát. Csak meg kell szereznie a kristályt a nyakából. Támadásba lendült. Ő is őrült pörgésbe kezdett, testét forgószélbe öltöztette, és nekirontott az ellenfelének.

Egymáshoz csapódtak. Villámok cikáztak szerte-szét. Az ég elsötétült, Pipacs alig látott, csak a boszorkány szörnyű erejét érezte maga körül, ahogy megpróbálta összeroppantani.

– Úgy látom, ismered a táncunkat! Ki tanított meg rá? – hallatszott Szemfira hangja az orkán mögül.

Pipacs nem válaszolt, de igyekezett közelebb nyomulni hozzá. El kellett érnie a lila követ. Erejét megfeszítette, és kinyújtotta a kezét. Akkor azonban Szemfira újabb villámokat szórt szét, és az egyikkel most sikeresen eltalálta Pipacsot.

Szikraeső és robbanás hangja vágta ketté az éjszakát. Pipacs óriási lökést érzett, majd belezuhant a mocsárba. Teste egyetlen égő, fájdalmas góccá változott. Képtelen volt megmozdulni vagy gondolkodni, teste nehéz, tehetetlen fadarabként süllyedt lefelé. A kín bíbor ködjén keresztül vijjogó nevetés szűrődött át, majd egy másik hang, valami kétségbe esett suttogás is társult mellé.

– Nem merülhetsz el! Muszáj küzdened, különben elveszünk! ­

„Vörös az” – ismerte fel. De nem tudott válaszolni. Szája iszappal telt meg, tagjaiban izzott a fajdálom.

– Te is boszorkány vagy, ne feledd! Küzdened kell! Ha nem győzöd le, mind a ketten elpusztulunk. Csak szerezd meg a követ! – folytatta a hang.

„A kő! Igen! Meg tudom szerezni, meg tudom csinálni!”– Pipacs ökölbe szorította kezét, kizárta elméjéből a fájdalmat, hogy csak a kristályt lássa maga előtt. Egyetlen ponttá sűrítette magában a varázserőt, és fellökte magát a mocsárból. Teste sárosan, vizesen csapódott fel újra a levegőbe, de megint készen állt a harcra. Létre hívta saját forgószelét, és megcélozta az ellenfelet.

– Úgy látom, szívós kis pondró vagy! De ne hidd, hogy legyőzhetsz! – Az idősebb boszorkány villámjai egyre záporoztak Pipacs felé, ő azonban sebesen cikázott a magasban, és sikerült elkerülnie őket. Most már nem félt, csak a kőre összpontosított. Nem tévesztette szem elől.

– Gyerünk, Pipacs! Meg tudod csinálni! ­– hangzott lentről Vörös hangja. Szemfira is meghallotta, és figyelme hirtelen a macska felé fordult.

– Te is itt vagy, áruló bolhafészek? Minek is adtam neked a beszéd hatalmát! Te, júdás! – Azzal a villámjait a kandúr felé irányította.

Pipacs kihasználta az alkalmat, hogy a banya nem figyel rá. Egyetlen ugrással a boszorkány mellett termett, hátulról megragadta a bőrszíjat, és egy erős rántással letépte a követ a nyakából. Szemfira felordított és utána kapott. De már későn.  A lila kristály már Pipacsnál volt.

– Ide vele, mert megkeserülöd! Porrá zúzlak azzal a rühes bestiával együtt! – vijjogott Szemfira magából kikelve, és megindult Pipacs felé.

Pipacs azonban arrébb röppent, és a követ az ellenfelére szegezte.

– Most már az enyém, minden hatalmával együtt! Add fel, különben elpusztítalak! Ha megadod magad, talán megkegyelmezek neked!

– Nem, soha! Az a kő az enyém!

Szemfira teljes dühével tört előre, így Pipacs se habozott tovább, minden varázserejét a kristályba összpontosította. A kő felizzott, lila ragyogással töltötte meg a tompa éjt, majd az izzó sugarak egyetlen villanással porrá hamvasztották a boszorkány testét. Szemfira hang nélkül tűnt el.

Pipacs leszállt a földre, és elképedve bámulta az űrt, ahol korábban még az ellenfelét látta. A testből csak szálló pernye maradt, melyet elsodort a feltámadó szél. Pipacs lenézett a kezében nyugvó kőre.

– Most úgy néz ki, mint valami egyszerű, lila kavics ­– mondta a mellé érkező Vörösnek.

– Igen, de láttad mekkora ereje van. Sok boszorkány hatalmát rejti ez a kis kavics, nekem elhiheted ­– válaszolta a kandúr. – Most már a tiéd.

– Nem tudom, akarom-e. Lehet, jobb lenne egyszerűen elhajítani, hogy ne árthasson többé senkinek.

– Ezt a hatalmat jóra is használhatod. Erre nem gondoltál?

– Lehet, de ez nagy felelősség. – Pipacs megborzongott. A kő hirtelen elnehezült a tenyerében, és hatalmas súllyal húzta le a karját. – Sokat kell még tanulnom, és ez a kő túlságosan nagy erőt rejt.

– Most győztél le egy hatalmas boszorkányt! Tudni fogod irányítani.

– Köszönöm, Vörös. Köszönök neked mindent. Nélküled nem sikerült volna, soha nem fogom tudni meghálálni. Mihez kezdesz most, hogy szabad vagy?

– Megnézem magamnak a világot. Eddig nem sokat láttam belőle.

– Azért néha látogass el hozzám, mert szükségem lesz a tanácsaidra. Nagyon sokat kell még tanulnom, hogy jó boszorkány legyek Ígérem, mindig lesz egy kis szalonna félretéve a számodra. ­– Pipacs leguggolt és magához ölelte Vöröst.

– Jó, jó! De hagyj már! Összeborzolod a bundámat! És egyébként is, fürödj meg! Csupa sár vagy! – Vörös méltatlankodva arrébb ugrott.

– Igazad van, rám férne egy kis tisztálkodás – húzott ki Pipacs a hajából egy hínárdarabot.

– Nem messze innen, van egy tisztább része a lápnak. Ott megfürödhetsz.

– Köszönöm, Vörös. Soha nem felejtelek el!

– Vigyázz magadra, és gyakorold sokat a varázslatokat! Ha szükséged lesz rám, csak dörzsöld meg a követ, és súgd a nevem! Amint tudok, itt leszek! ­­– A kandúr mancsával búcsút intett, majd néhány szökelléssel el is tűnt a nádasban.

Pipacs egy darabig még nézett utána, majd a zsebébe rejtette a kristályt. Fürödni indult, közben arra gondtolt, hogy még be kell fejeznie a kunyhóját. Most már ez az otthona, a saját birtoka, amit többé senki nem vehet el tőle.

 Útközben a zsebébe nyúlt, és a tenyerébe szorította a követ. Végtelen erő birtokába jutott, amit ha megtanul irányítani, bármit megtehet. Hatalmas boszorkánnyá válhat, akit mindenki tisztel és retteg. De nem ilyen volt-e Szemfira és Zelda, a nevelőanyja? Ő nem akar kegyetlen és gonosz lenni! Elhatározta, hogy csak jóra fogja használni az erejét, és segíteni fog vele a bajbajutottakon.

Ő Pipacs, a jó boszorkány lesz!

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.7/10 (7 votes cast)

Leave a Comment

5 hozzászólás

  1. Jaj, én szerettem Pipacsot nagyon. 😉

  2. Köszönöm, Fabyen <3

  3. Aranyos történet! Kicsit “hirtelen” történnek az események, de Pipacs bájos, megkedveltem :). A leírások érzékletesek, tetszenek a párbeszédekben az érdekes és szokatlan szófordulatok. Gratulálok!

  4. Kedves Gyöngyvér! Köszönöm szépen! 🙂

  5. Kedves, egyszerű, szerethető történet volt. Mégis az volt az érzésem, nem tudott teljes valójában kibontakozni. De lehet csak bennem maradt egy kis hiányérzet, hogy szívesebben olvastam volna kicsit hosszabb verzióban. :)Köszönöm az élményt, örülök, hogy olvashattam a történetet!