Fejes Szonja: Árnyék(l)én(y) 2. részlet

Fejes Szonja: Árnyék(l)én(y) 2. részlet

Első részlet

2. Árnyszínház

Vicuska

Feszültség vibrált a lakótelepi panellakás vékony falai között. Apa a nagyszobában trónolt a tévé előtt, anya a konyhában mosogatott.

– Ne zörögj már azokkal a kurva tányérokkal! – ordított ki az öreg. Anya letette a kezében tartott bögrét, és felém fordult.

– Rossz napja volt a munkahelyén. Ne idegesítsük fel még jobban – suttogta.

– Ja, egy ilyen rossz nap után a legjobb a haverokkal vigasztalódni egy kocsmában, aztán a tévé előtt dögölve ordibálni a családunkkal. Így nekünk is olyan csodás napunk lesz.

Anya ijedten nézett rám.

– Csendesebben! Még meghallja!

Ez jellemző volt rá. A félelem rég kiölte belőle a büszkeséget, helyét átvette a beletörődés és az alázat. Mindig türelmesen végighallgatta apám bölcsességeit, amikor azt fejtegette, hogy összeesküdött ellene a világ, és hogy milyen szar minden: a kormány, a főnöke, az élet és persze mi is. Meló után ott terpeszkedett a kedvenc foteljában, amíg anya ellátta mindennel, és addig alázott minket, míg újra az élet császárának érezhette magát. Élősködött rajtunk, kiszívta belőlünk a büszkeséget, az akaratot, az életerőt.

Én ezt nem akartam hagyni. Letettem a kezemben tartott bögrét, bementem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Ledobtam magam a gép elé, bedugtam a fülembe a fülhallgatót, amiben üvölteni kezdett a zene. Először be akartam lépni a netes szerepjátékba, ahová sokszor menekültem az életemből, de aztán inkább megnyitottam a Lili történetét rejtő doksit. Visszaolvastam az előző nap írt sorokat, majd írni kezdtem. Gyorsan eltűntek körülöttem a falak, és egy másik világban jártam.

Lili születése óta két életem volt. A sivár nappalok után alig vártam az estéket, amikor élőholt alteregóm járta a sötétséget. Mintha életem képeinek negatív lenyomatai lettek volna az éjszaka meséi. Lili segített kiszabadulni az idő és a tehetetlenség fogságából, segítségével néhány órára ledobhattam magamról emberi testem és sorsom bilincseit.

Már késő este volt, amikor befejeztem. Fájt visszatérni a valóságba. A szüleim már valószínűleg aludtak, nekem is kellett volna pár órát pihennem suli előtt. A nyakamban lógó kulccsal halkan kinyitottam a szobám ajtaját. A folyosó sötét volt, csak apám horkolása hallatszott ki a hálóból. Nem kapcsoltam villanyt, nehogy felébresszem. A szemem lassan megszokta a feketeséget, és a bejárati ajtó feletti kis ablakon kintről beszűrődő fényben ki tudtam venni a tárgyak körvonalait. Kiosontam a fürdőszobába. Magamra zártam az ajtót, és felkapcsoltam a tükör fölötti lámpát. A fény kitépett a feketeségből, és szemérmetlenül megmutatta, amit nem szerettem látni. Mintha a tükörből szomorúan rám meredő lány nem is én lettem volna. Semmi vonzót vagy érdekeset nem láttam rajta, nem csoda, hogy olyan magányos voltam. Az iskolában nem találtam közös témát a fiúkról vitatkozó, idétlenül vihorászó csajokkal. A srácok meg nem figyeltek fel a háttérbe húzódó, kissé tartáshibás lányra. Csak álmodoztam arról, hogy egyszer valakinek fontos leszek. Szükségem lett volna valakire, aki megfogja a kezem, és segít rajtam.

Elgondolkodtam, mit tenne Lili. Ő is magányos volt, de legalább nem félt. Hogyan lehet legyőzni a félelmet? Persze, szembe kell nézni vele. Oké, de hogyan? Talán pont azt kellett volna tennem, amitől a legjobban tartottam? Nyitni mások felé, közelebb engedni őket magamhoz? Menjek oda a suliban az egyik csoporthoz, hogy „na mi a helyzet, csajok?”. Ezt az ötletet rögtön elvetettem. Először csak furcsán néztek volna rám, aztán kiröhögtek volna a hátam mögött. Megjátszani sem akartam magamat. Nem. Olyan társaságot kell keresnem, akik megértenek. Akiket ugyanaz érdekel, mint engem. Lilire gondoltam, és ekkor hirtelen beugrott a megoldás.

A netes rpg játékban az egyik csapattársam írta nemrég, hogy ha épp nem a gép előtt ül, a haverjaival szerepjátékozik. Ez jól hangzott, biztosan voltak a közelemben is olyanok, akiknek a valóság sem volt elég. Visszaosontam a szobámba, és rákerestem a gépen, hogy Egerben milyen lehetőségek lehetnek erre. Megdobbant a szívem, amikor kidobta a találatot: a művelődési házban péntek délutánonként szerepjáték klub működik. El kell mennem oda! Talán ott szabadjára engedhetem a fantáziámat, és befogadnak maguk közé. Egészen izgalomba jöttem. Végre rokon lelkekre találhatnék, és része lehetnék egy közösségnek. Tudtam, hogy a szakadékot, ami a világtól elválasztott, csak egy nagy ugrással lehet legyőzni. Így összeszedtem minden bátorságomat, és még azon a pénteken elmentem a művelődési házba.

Könnyen megtaláltam a szobát, ahol a szerepjátékosok klubja működött, de sokáig álldogáltam az ajtó előtt. Szörnyen izzadtam, pedig nem volt meleg. Aztán vettem egy mély lélegzetet, a hajamat a fülem mögé simítottam, és beléptem. A teremben egy négyzet alakú asztal mellett fiúk üldögéltek, akik az ajtó nyikordulására egyszerre néztek rám. Zavartan torpantam meg, éreztem, ahogy kíváncsian végigmérnek. Innen már nem volt visszaút, összeszedtem hát a bátorságomat, és ugyan vékonyabb hangon, mint szerettem volna, de megszólaltam:

– Sziasztok! Ti vagytok a szerepjátékosok?

A srácok összenéztek, és jót mosolyogtak a belépőmön.

– Eltaláltad, mi lennénk – válaszolt egy húsz év körüli, magas, barna hajú srác, aki egy fotelben terpeszkedett.

– Akkor titeket kereslek. Évi vagyok, és szeretnék én is játszani.

– Csak nem? – a fiú meglepettnek tűnt, gondolom, nem sokan nyitottak így rájuk. Aztán elmosolyodott: – Légy üdvözölve körünkben! A nevem Erik, én szoktam mesélni.

Felállt, és odalépett hozzám. Jó egy fejjel magasabb volt nálam, és ahogy elém lépett, megéreztem a dezodorának fűszeres illatát. Hogy leplezzem a közelsége miatti zavaromat, kezet nyújtottam neki. Jó erősen megmarkoltam a mancsát, nehogy azt higgye, hogy olyan elesett vagyok, mint amilyennek kinézek. Ő viszonozta a férfias kézszorítást, miközben végig a szemembe nézett. Legszívesebben elkaptam volna róla a tekintetemet, de azért sem tettem.

– Ők itt a srácok – mutatott körbe Erik. – Gergő, Szmöre, Andris, Anil, Bence és Puhos.

Mosolyogva intettem feléjük, néhányuk elmormolt egy gyors sziát. Elég színes társaság volt. A többséget kábé velem egykorúnak saccoltam, a szőke Andris úgy tizenhat lehetett, az Erik mellett ülő, hosszú hajú, Puhosnak becézett, rocker kinézetű fiú húsz év körülinek tűnt. Mind pólót viseltek, némelyiken felismertem egy-egy általam kedvelt metál és rock zenekar logóját.

– Akkor ülj le! Játszottál már korábban? – kérdezte Erik.

– Csak gépen nyomom az rpg-t, így még nem próbáltam. Mit csináljak? – dobtam le magam az asztal mellett álló egyik üres székre.

– Csak annyit, hogy eljössz ide péntekenként, és nem félsz elengedni a fantáziádat.

– Azzal nem lesz gond. Hozzak valamit?

– Tudunk adni mindent, ami kell. Fogj egy karakterlapot, és találj ki egy személyiséget, akivel játszani szeretnél. Vannak szabálykönyvek, ezek adják a keretet, olvasgasd nyugodtan. Ha kérdésed van, segítünk. Végre egy lány, aki érdeklődik a klub iránt.

– Én már tudom, kivel játszok. Lilinek hívják, és már a világot is kitaláltam, amiben él. De biztos bele tudjuk illeszteni a ti történetetekbe.

– Úgy látom, a fantáziáddal nem lesz gond! Szuper! Röviden elmondjuk a fő szabályokat. Menet közben megtanulod a többit. Aztán mesélhetsz arról, hogy te milyen világot találtál ki.

Ezután Erik vázolta a kockadobás szabályait, a srácok közül a szeplős Gergő és Andris is bele-beleszóltak. Hamarosan egymás szavába vágva magyaráztak hárman, én hallgattam, közben a tartózkodó többieket figyeltem, akik a papírjaikba temetkeztek vagy leplezetlen kíváncsisággal bámultak. Szerencsére hamarosan belekezdtünk a játékba, és a hangulat rögtön megváltozott.

Először furcsának tűnt, hogy mindenki milyen hamar megfeledkezett önmagáról, és átvedlett harcossá, varázslóvá, pappá vagy nekromantává. Egy képzeletbeli világban kalandoztunk, a történet kimenetelét mi alakíthattuk. Erik remekül mesélt, a szemem előtt filmszerűen peregtek az események. Hamarosan egészen magával ragadott a játék. Eleinte keveset beszéltem, sokat írtam. Jegyzeteltem, kombináltam. Lassan azonban elkapott a lelkesedés, és egyre többször szólaltam meg. Úgy tűnt, Erik elhatározta, hogy előcsalogat a csigaházamból, és a játék során többször megszólítottak az általa megszemélyesített karakterek. Évi fokozatosan kezdett eltűnni, és mintha a nagyszájú Lili kelt volna életre bennem. A játék előhívta a másik énemet, és végül sikerült kilépnem a korlátaim mögül. Ettől határozottan jobban éreztem magamat.

A játékban a mesélő az isten, aki világokat teremt és alakít, és Erik nagyszerűen töltötte be ezt a szerepet. Sikerült magával ragadnia, már nem azt a sötét, hullámos hajú, barna szemű fiút láttam, mint amikor beléptem a terembe. Egy igazi vezető volt, aki magabiztosan kalauzolt minket végig a történeten. Mindenki tudta, hogy ő a főnök, én pedig boldogan léptem be az általa teremtett valóságba.

Csak akkor vettem észre, hogy besötétedett, amikor aznapra befejeztük a játékot. A többiek pakolni kezdték a könyveiket és a dobókockáikat, én bánatosan gubbasztottam a széken. Olyan nagyszerű volt végre társakkal kalandozni, most pedig térhettem vissza magányos életem sivár díszletei közé.

– Játék után mindig bedobunk egy sört az utca túloldalán. Van kedved csatlakozni? – kérdezte Erik. Nem lelkesedtem a kocsmákért, sohasem ittam. Rossz élményeim kötődtek az alkoholhoz, de nem volt kedvem hazamenni, szívesen maradtam volna még a srácokkal. Közéjük akartam tartozni, ezért bólintottam.

Alig pár perces sétával odaértünk a kocsmához. Követtem a fiúkat, akik sorban beléptek a helyiségbe, ahol az egyszerű faasztalok fölött narancs fényű lámpák küzdöttek a félhomállyal. Sohasem jártam még ilyen helyen, de nem volt vészes. A sarokban a zenegépből épp egy rockballada szólt, az asztaloknál kisebb-nagyobb társaságok üldögéltek, beszélgettek. Nem láttam apámhoz hasonló idősebb alakokat, úgy tűnt, a hely inkább a fiatalok törzshelye. Találtunk egy üres asztalt az egyik sarokban, oda telepedett le a nyolc fős társaság. A srácok kettesével, hármasával a pulthoz járultak, és rendeltek maguknak valamit. Én még nem voltam tizennyolc, és egyébként is állandóan fiatalabbnak néztek, ezért valószínűleg ki sem szolgáltak volna. Tanácstalanul üldögéltem, azt figyeltem, hogy mit tesz Andris, ő is kiskorúnak tűnt. Erik állt fel utoljára az asztaltól, és megkérdezte szőke haverját, mit hozzon neki. Aztán hozzám fordult:

– Te mit kérsz, Vicuska? Meghívlak.

– Á, nem kell meghívni, csak hozz nekem egy sört, adok pénzt – vettem elő a pénztárcámat. Nem szerettem a sör ízét, de a többiek is azt ittak. Ráadásul ez volt a leggyengébb és a legolcsóbb a választékból.

– Szó sem lehet róla! – fordult el tőlem Erik, jelezve, hogy nem tűr ellentmondást.

– Akkor, köszi a meghívást! – kiáltottam utána. Figyeltem, ahogy rendel, és közben el sem hittem, hogy hét fiú társaságában ülök egy kocsmában, és egy tök jó fej pasi hív meg éppen egy italra. Ráadásul Vicuskának hívott. Eddig mindenkinek csak Éva, jobb esetben Évi voltam. Tetszett az új becenevem.

Erik három korsóval egyensúlyozott vissza az asztalhoz. Segítettem neki, kivettem a kezéből az egyiket.

– Akkor igyunk az új tagra, Vicuskára! – mondta, mire mindenki megemelte a poharát, és kortyoltak a sörükből. Követtem a példájukat. Keserű volt, de mit érdekelt! Hisz rám ittak!

– Végre egy csaj is csatlakozott hozzánk. Mert jössz máskor is, ugye? – vigyorgott rám Gergő.

– Persze! – vágtam rá, aztán Erikhez fordultam, aki mellettem foglalt helyet az asztalnál. – Honnan jött ez a Vicuska?

– Mindenkinek kitalálunk valami nevet. Vagy egy karaktere után vagy egy tulajdonsága miatt. Rólad a Vicuska ugrott be elsőnek. Lehet azért, mert régen vagy tízszer olvastam az Egri csillagokat.

– Tetszik. Hallottam, hogy téged Vikingnek hívtak. Szeretsz vikinget játszani?

– Így is hívnak a srácok, de nem egy karakterem után. Negyedrészt dán vagyok. Többek közt ezért akarta anyám, hogy Erik legyek.

Végignéztem rajta. Sötét, majdnem göndör hajával, fekete szemével és kreol bőrével egyáltalán nem látszott rajta északi eredete. Mintha kitalálta volna a gondolataimat.

– Na, igen. Olasz vér is folyik az ereimben. Azt hiszem, anyám azért ragaszkodott az Erik névhez, mert nem akarta, hogy emlékeztessem apámra, aki a születésem után visszahúzott Olaszországba. Pechemre ugyanúgy nézek ki, mint a faterom. Anyám családjában persze mindenki világos bőrű és vörös hajú, az unokatesóim kezdtek Erik a vikingnek gúnyolni, aztán meg rajtam maradt. Most már ezt a nevet használom a neten is. De ne rólam dumáljunk! Hogy jött, hogy csatlakozz hozzánk?

– Nem igazán érdekelnek a csajos dolgok, szívesebben olvasok és írok. Szeretek megszabadulni a valóságtól.

– Miért? Az olyan szörnyű?

Ha te azt tudnád – gondoltam, de hangosan csak annyit mondtam: – Inkább unalmas. Izgalmasabb egy fantáziavilágban kalandozni.

– Azért iszogatni sem olyan rossz az új haverokkal, nem? – húzta meg Erik az előtte lévő korsót.

– Hé, Viking, ne sajátítsd ki az egyetlen csajt a társaságban! – kiáltott át Gergő az asztal túloldaláról.

– És hogy tetszett a játék, Vicus? – kérdezte az Anilnak becézett, körülbelül velem egyidős, testes srác.

– Tök jó volt. Főleg amikor a varázsló megszívatott minket – nevettem.

– Igen, a mesélő elég köcsög tud lenni néha – vigyorgott Anil. A következő pillanatban döbbenten meredt a ruháján megjelenő nedves foltra. Erik ugyanis úgy oldalba bökte, hogy magára löttyintette a sörét. A többiek hangos röhögéssel nyugtázták az estet, aztán lelkesen boncolgatni kezdték a nemrég átélt történet részleteit.

Az elfogyasztott sörmennyiséggel arányosan egyre vidámabb hangulatban folyt a beszélgetés. A fiúk nevetve ugratták egymást és persze az egyetlen lányt a társaságban, én pedig boldogan mentem bele a játékba. Észrevétlenül felvettem azt a szerepet, amit kijelöltek számomra, és meglepetésemre nagyon élveztem. Erik is átalakult vidám ivócimborává, mégsem tudtam ugyanúgy nézni rá, mint a többiekre. A szerepjáték közben túl sokat láttam abból, hogy ki ő valójában. Éreztem, hogy az alkohol kezd a fejembe szállni már az első korsó sör elfogyasztása után. Érdekes módon a sárga löttynek minden korttyal jobb lett az íze. Kezdtek feloldódni a gátlásaim, és egyre jobban értékeltem a fiúk poénjait.

– Úgy tűnik, egész jól beépültél a csapatba – mondta Erik úgy éjfél körül.

– Nem volt nehéz. Ti is olyan lököttek vagytok, mint én.

– Nem tűnsz lököttnek – vigyorgott Erik.

– Csak még nem ismersz – nevettem.

– Ezen segíthetünk. Csak gyere el máskor is. Sokan ígérik, hogy járnak rendszeresen, aztán egy idő után elmaradnak. Akik itt vannak, az a kemény mag.

– Engem le se tudtok koptatni – mondtam, aztán megijedtem, hogy túlságosan kimutatom a lelkesedésemet, ezért kicsit finomítottam. – Amikor tudok, jövök. Jó érzés, hogy itt önmagam lehetek.

– A játékban rögtön meglátszik, hogy ki milyen valójában – nézett a szemembe Erik. Zavarba jöttem, elkaptam róla a tekintetemet, és gyorsan ittam egy kortyot. Nem mertem megkérdezni, hogy milyennek látott. Pedig nagyon érdekelt volna. Eddig az emberek nem igazán vették a fáradságot, hogy megismerjenek. Még én sem tudtam igazán, ki vagyok. Legtöbbször úgy éreztem, mintha egy tükör mögött álltam volna, amiben mindenki csak önmagát látta helyettem. Az apám szerint lusta és élhetetlen, anyám szerint szerencsétlen, az osztálytársaim szerint egy flúgos kiscsaj. Pedig nem én voltam ilyen, hanem ők. Felnéztem a sörömből.

– Igazad van. A játékban legalább tiszta lappal indulhatunk, és megmutathatjuk, mi rejtőzik belül.

Erik elmosolyodott, és felemelte a korsóját.

– Jó arc vagy te, Vicus. Koccintsunk arra, hogy ez egy szép barátság kezdete!

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.8/10 (4 votes cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. Az első résznél jóval gördülékenyebbnek, élőbbnek találom a fejezetet. Nem tudom, hogy ennek az oka az lenne, hogy valódi helyszínen játszódó fejezetet olvasok? Nehéz dolog megalkotni a nem létező semmibe egy kitalált világot, és ha ez megtörténik – szerintem az első részben tisztességgel megtörtént – akkor az alkotással járó felfedezőút elvonja a figyelmünket az apróságoktól.
    Most jöttem rá, hogy sajnálom a regényt a negatív lektori miatt, de nyilván indokolt. Sajnálkozásomnak nincs köze az első fejezetben jelzett kifogásaimhoz, ott sem az egésszel volt bajom, hanem a részletekkel. A szerzőnek sok sikert kívánok a továbbiakra!

  2. Kedves Attila!

    Köszönöm, hogy elolvastad a második részletet is, örülök, hogy élőbbnek és gördülékenynek találod. Igen, nem egyszerű dolog a világteremtés és az infóadagolás, még nagy feladat számomra, hogy ezek természetesebben simuljanak a szövegbe. Én is sajnálom a negatív lektorit, de a lényeg, hogy az itt kapott véleményekből is tanultam, megpróbálom legközelebb hasznosítani. Köszönöm a jókívánságot! 🙂