Fejes Szonja: Árnyék(l)én(y)

Fejes Szonja: Árnyék(l)én(y)

1. Hasadás

Vicuska

Naponta többször elképzeltem, hogyan állnék bosszút az apámon. Pedig szerinte ő csak azon dolgozott, hogy normálisabb legyek. Legalábbis ezt állította minden alkalommal, amikor nevelő célzattal végigpofozott a folyosón. Mint akkor, amikor ez az egész hihetetlen történet elkezdődött.

Az életem azelőtt sem telt unalmasan. Folyamatos kihívást jelentett például úgy közlekedni a lakásban, hogy ne akadjak össze apával. Az öreg szívesen üldögélt a konyhában nagyapa pálinkájával maga előtt, nagyratörő álmokat dédelgetve. Ha anya vagy én felbukkantunk, meg akarta velünk osztani magasztos gondolatait, amelyekkel általában a világot akarata megváltani. Még mindig jobban jártunk, ha éppen azt, és nem minket.

Tizenhét évem során mesteri fokra fejlesztettem a lopakodás művészetét, aznap is sikerült kiosonnom a vécére úgy, hogy nem hallott meg. Már éppen kezdtem örülni, amikor visszafelé a hátam mögött felcsattant a jól ismert kötekedő hang:

– Hogy nézel ki már megint?

Összerezzentem. Ezek szerint ma megint én lettem jobbító szándékának célpontja. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem hallott semmit, és tovább léptem egyet a menekülést jelentő szobaajtó felé. Olyan közel volt!

– Éva! Süket vagy? Hozzád beszélek!

Az indulattól remegő kérdés közvetlenül mögöttem hangzott fel, már túl közel ahhoz, hogy elfussak. Nem akartam tovább rontani a helyzeten, így megfordultam, és szembenéztem vele. Apa atlétában, alsónadrágban és strandpapucsban állt előttem, szőrős sörhasa kibukkant a trikó fehér anyaga alól.

– Mit képzelsz magadról, ki vagy te? Ha hozzád beszélek, akkor idejössz, megértetted?

Persze, megint részeg volt. Tudtam, hogy jobb, ha nem válaszolok. Hagyni kellett beszélni, akkor a legtöbbször békén hagyott. Még egy lépést tett felém. Olyan közel volt, hogy éreztem savanyú leheletét, amikor rám rivallt:

– Minek kell állandóan feketében járnod? Gyászolsz valakit, vagy mi?

Majdnem kibukott belőlem, hogy igen, önmagamat. Uralkodtam magamon, az arcizmaimnak azonban nem tudtam parancsolni.

– Mit húzgálod itt a szádat? Azt hiszed, mindenkinél okosabb vagy? Majd megtanulod, mi a tisztelet, te hálátlan kis dög!

Már tudtam, hogy ma nem lesz prédikáció, csak nevelés. Összeszűkült a szeme, és a következő pillanatban már lendült a keze. A pofon hatalmasat csattant az arcomon, hátratántorodtam. Az egész fejem belesajdult, a fülem zúgni kezdett, de legalább nem estem el. Az éles fájdalomtól könnyek gyűltek a szemembe, de nem sírtam. Az arcomba hulló tincsek alól szembenéztem vele. Egy pillanatig méregettük egymást, de eltorzult vonásaiból láttam, hogy ha maradok, egy újabb ütést kockáztatok. Elfordultam, és visszamasíroztam a szobám nyújtotta biztonságba.

Előkaptam a nyakamban lógó kulcsot, hogy bezárjam az ajtót. Ha apám ilyen hangulatban volt, legtöbbször ez volt a legjobb megoldás, hogy távol tartsam magamtól. Az első alkalommal, amikor bezárkóztam, szitkozódva dörömbölt, amíg meg nem unta. Másnap kivette a zárból a kulcsot, és eltette, de anya még aznap visszaszerezte tőle, és titokban visszaadta. Valószínűleg ő is kapott érte egy-két pofont. De legalább ennyit megtett értem, mert amúgy nem mert szembeszállni apával. Most sem jött elő a szobából a kiabálást hallva. Azóta a nyakamban őrizgettem a kulcsot. Gondosan bezárkóztam. Tudtam jól, hogy talán egy nap a zár nem lesz képes megállítani apa dühét, de addig az ajtó mögött a biztonság illúziójába ringathattam magamat.

Hallgatóztam egy kicsit, de szerencsére csönd volt. Apa nem jött utánam. Valószínűleg megnyugodott, hogy ma is tett valamit a lánya nevelése érdekében, és visszaballagott a konyhába a pálinkája mellé.

Nem kapcsoltam fel a villanyt, pedig már jócskán beesteledett. Szerettem a sötétséget. A pofon nyoma még ott égett az arcomon. Basszus! Holnapra biztosan fel fog duzzadni, aztán belilul. Megint dolgozhatok majd rajta anya sminkkészletével. A testi fájdalom nem annyira izgatott, az hamar elmúlt. Jobban sajgott a büszkeségemen esett seb. Égetett belülről a gyűlölet és a szégyen. Nem akartam gondolkozni, valamivel el kellett terelnem a figyelmemet. A telihold beszűrődő fényében előkotortam egy gyertyát a fiókomból, meggyújtottam, aztán hátat fordítottam a lángnak, hogy a falakon táncoló árnyakat bámuljam. Ez általában megnyugtatott. Én is olyannak éreztem magam, mint egy árnyék, amelyet a nappali fény elnyomott, éjszaka azonban a gyertya remegő lángjánál naggyá és elevenné vált. Napközben meghúztam magam, és kerültem az embereket. Esténként azonban eltűntek az erőszakosan tolakodó színek, a körülöttem hangoskodók, és zavartalanul figyelhettem a bennem élő világra.

Általában nem sok gondolatot pazaroltam a valóságra. Ott csupán egy pattanásos, lógó hajú, zűrös kamaszlány voltam. Az osztálytársaim nem foglalkoztak velem, mert egy közösségi portálon sem voltam rajta, és már ez gyanússá tett. A lökött, fekete ruhákban járó csaj voltam, aki a szünetben zúzós zenéket hallgatott, az órákon pedig a pad alatt olvasott. A szomszédok is furcsának tartottak, mert folyton a frászt hoztam rájuk azzal, ahogy a sötétben osontam. Esténként sohasem kapcsoltam fel a villanyt a lépcsőházban. Nem akartam, hogy a lámpa remegő fénye kiszakítsa a szomorú valóságot a feketeségből, ha sokkal szebbet képzelhettem a helyébe.

Legszívesebben a magam által teremtett világok egyikében léteztem. Ott én lehettem a félelmet nem ismerő, nagyszájú, laza csaj, aki végül mindig megszívatta az olyan szemeteket, mint az apám. Sajnos időről időre vissza kellett térnem a valóságba, hiszen a testemnek, amely a lelkemet hurcolta, táplálékra és karbantartásra volt szüksége. Most is az szakított ki merengésemből, hogy hangosan megkordult a gyomrom. Eszembe jutott, hogy lefekvés előtt még ennem aztán zuhanyoznom kellene, de nem akartam egy újabb pofont kockáztatni. Szép kis szombat este! Csak az vigasztalt, hogy másnap reggel apa sokáig hortyogni fog, akkor majd nyugodtan ehetek, és birtokba vehetem a fürdőkádat. Elfújtam a gyertyát, a kintről beszűrődő fényben kibújtam a ruhámból, felvettem a pizsit, behúztam a függönyöket, majd ledobtam magamat az ágyra.

Nem tudtam elaludni. Az arcom már alig sajgott, de a gondolatok vadul kavarogtak a fejemben. Behunytam a szememet, és elképzeltem, hogy valaki értem jön, és megment innen. Egy erős, jóképű idegen, akinek hatalma van, és valamiért rám van szüksége. A gondolatok lassan képekké alakultak, kezdtem átsiklani az álmok birodalmába.

Hirtelen valami visszarántott a jótékony feledésből. Messziről hallottam a falon függő óra hangos kattogását. Kinyitottam a szememet, de különös módon mintha nem a szobámban lettem volta, hanem egy hideg helyen, ahol sűrű homály vett körül. Az jutott eszembe, hogy az ágyam a mindenség óceánjának végtelen vizén lebeg. Jó volt így heverni a semmibe bámulva, arcomra hulló hópelyhekként olvadtak el lassan a csönd monoton percei.

Aztán hirtelen valami megváltozott. Hideg futott végig a hátamon, a karomon a szőrszálak az ég felé meredeztek. Nem volt erőm felülni, de a fejemet oldalra fordítottam, és tekintetemet a ködként gomolygó sötétségbe fúrtam. Egy világos folt közeledett felém, és ahogy lassan közeledett, rádöbbentem, hogy egy arc az. Mintha lebegett volna a semmiben, nem láttam a hozzá tartozó testet. A szívem hangosan dübörögni kezdett, minden izmomat megfeszítettem, hogy felpattanjak, de valami erő nehezedett a mellkasomra, ami az ágyhoz szorított. Rémülten ziháltam, lélegzetem hangosan lüktetett a térben. A fehér, sima maszk-szerű izé lassan odaért hozzám, és felém hajolt. Ekkor már láttam, hogy egy fekete köpenyt viselő alak az, fekete, írisz nélküli szemével engem figyelt. A lélegzetemet is visszafojtottam, a lepedő hideg szövetét markoltam. Az arc vonásai hirtelen megmozdultak, valami mosoly-féle vicsorra húzta a száját. Ettől nem lett sokkal emberibb, de azért ezt mégis biztató jelnek vettem.

– Eljöttem hozzád, kedvesem – szólalt meg. Mély hangja nem volt fenyegető, melegen búgott. Megborzongtam. Kedvesem? Ezt tuti csak álmodom. Ő lenne az én megmentőm? De én egy helyes pasit akartam, nem ezt az ijesztő figurát! Igyekeztem csillapítani rémült zihálásomat, és kicsit odébb araszolni. Nagyon zavart, ahogy kábé fél méterről az arcomba bámul. De még mindig nem tudtam mozogni. Megköszörültem a torkomat, ebből kiderült, hogy hangom még van. Egyre kínosabban nehezedett ránk a csönd. Nem akartam feldühíteni a hallgatásommal, mint nemrég apát.

– Oké, ööö, hmmm, klassz, hogy eljött, de nem lehetne elengedni?

Igyekeztem, hogy a hangom határozottan csengjen, de csak egy szánalmas cincogásra futotta. A lény mosolygott, amitől kivert a veríték. Minden erőmmel azon voltam, hogy elhúzódjak a közeléből, de nem ment.

– Fontos feladatom van a számodra, gyermekem. Hajlandó vagy beteljesíteni a küldetésedet?

Nagyot nyeltem. Ezek szerint az ijesztő alak akart tőlem valamit, és én a világért sem mondtam volna neki ellent.

– Ha van olyanom, miért ne?

– Akkor nem lehetsz továbbra is engedelmes kis Éva! Fel kell ébredned, Lilithé válnod, hogy felszabadítsd magadat és másokat. Végig kell járnod az utadat. Ne félj, veled leszek, és a végén várni fogok rád!

Nem igazán értettem, mit magyaráz. Ismerősen csengett a Lilith név. Emlékeztem rá, hogy valami zűr volt vele és az első férfival, de nem tudtam, mit akar a lény. Azért kipréseltem magamból egy okét, miközben reménykedtem, hogy békén hagy. Persze tévedtem.

– Rendben. Sajnálom, hogy meg kell ölnöm téged, kedvesem, de csak így mentheted meg a világot.

Ezzel a fölé tornyosuló alak a köpenye alól egy méretes tőrt vett elő. Nyugi, ezt csak álmodom, és mindjárt fel fogok ébredni – gondoltam. De az emberszerű jelenség villámgyors mozdulatokkal felém suhintott, és átvágta a csuklómat. Összerándultam a belém hasító éles fájdalomtól. Te jó ég! Lehet, hogy mégsem álom? Sikoltani akartam, de a torkomra forrt a hang, és valami ellenállhatatlan erő továbbra is az ágyhoz szorított. Az alak ekkor átvágta az verőeret másik kezemen is. Könnyek folynak végig az arcomon, hideg sávot húzva maguk után gyűltek össze a fülemben. Zokogás rázta a testemet, nem akartam meghalni! Rémülten meredtem a gyilkosomra, aki kifejezéstelen arccal bámulta küzdelmemet, a testéből mintha sötét köd áramlott volna, ami lassan körülvett. A testem tehetetlenül hevert, miközben a lelkem sikoltozott. A vérem egyre növekvő nedves foltot hagyott a lepedőn, éreztem, ahogy melegen átitatja a pizsamámat, és az anyag lucskossá válik tőle. Az életösztön még küzdött bennem, de az erőm gyorsan fogyott, egyre fáradtabb lettem, aztán fázni kezdtem. A látásom elhomályosult, kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Egyszerre valami különös megnyugvás lett úrrá rajtam. Minden vércseppel, amely lassan távozott a testemből, mintha az élethez való kötődés hullott volna ki belőlem. Mielőtt elájultam volna, az utolsó gondolatom az volt, hogy igazából nem veszítek semmit, amit sajnálnom kellene. Minden halkuló szívdobbanással önmagamhoz kerülök közelebb.

Amikor újra kinyitottam a szememet, már világos volt, az ereszen eső dobolt. Meglepetten néztem szét. Az ágyamban feküdtem, és ugyanaz a látvány fogadott, mint minden reggel. A sötétítőn át beszűrődő tompa fényben a bútorok csöndesen húzták meg magukat az apró szoba falaihoz lapulva. A szívem még mindig hevesen vert, a hajam izzadt homlokomra tapadt. Jól emlékeztem az éjszakára. Nem tudtam, hogy álmodtam-e az egészet, vagy csak kezdtem elveszíteni az eszemet. Túl valóságosnak tűnt a lény, akinek a közelében egyszerre éreztem rémületet és vonzást, mint a szakadék szélén álló ember. Megnéztem a csuklóimat, nem volt rajtuk sebhely. A lepedőt sem festette meg a vérem. Megkönnyebbülést kellett volna éreznem, de valahogy csalódott voltam. A valóság még mindig ugyanolyan szürkének és semmilyennek tűnt. Talán még meghalni is jobb lett volna azzal a tudattal, hogy részese lettem egy természetfölötti élménynek, és hogy valaki fontosnak tartott, még ha meg is ölt utána.

Mégis, valami megváltozott. Egyelőre nem tudtam megfogalmazni, hogy mi, de világosan éreztem. Mit is mondott a sötét alak az álmomban? Lilithről meg Éváról beszélt. Ez fontosnak tűnt, csak még azt nem sejtettem, miért. Kiugrottam az ágyból, a gépemhez szaladtam, és bekapcsoltam. Türelmetlenül vártam, hogy végre magához térjen. A keresőbe beírtam Lilith nevét, ami rengeteg találatot dobott ki. Beleolvastam az első cikkbe. Eszerint az első nő, Lilith még elvárta, hogy társként kezeljék, de Ádám erre nem volt hajlandó, a párja ezért fellázadt ellene. Ezután az első nőt üldözőbe vették, kiátkozták, meg akarták ölni, a sötétség úrnőjének, a halál démonának kiáltották ki. A történet azon részét még nem ismertem, hogy ezután Lilith vált a fejlődés mozgatórugójává. A kígyón keresztül ugyanis ő vette rá Évát, hogy Ádámmal együtt egyenek a tudás fájáról.

Elgondolkoztam, milyen különös volt az álmom. Miért mondta nekem a lény, hogy nem lehetek továbbra engedelmes Éva? Hogy értette, hogy Lilithé kell válnom, és felszabadítani magamat és másokat? Nem voltam lázadó, elvoltam a saját kis világomban, jobban szerettem, ha békén hagynak. Most mégis mintha üzenetet kaptam volna.

Elgondolkozva ültem a gép előtt. Bár nem ölt meg, az éjszaka követe kétségkívül tett velem valamit. Felébresztett bennem valakit. Az ő hideg, túlvilági lényéből és az én törékeny, érző emberi mivoltomból megszületett egy különös alak, aki ott gubbasztott az elmém mélyén. Megpróbáltam összpontosítani, és elérni őt. Megmozdult, és feltekintett rám. Mintha tükörbe néztem volna. Az én vonásaimat viselte, de a szeme fekete volt, mint az éjszakai látogatóé. Elmosolyodtam, és ő is vigyorra húzta a száját. Akkor már tudtam, hogy megszületett bennem Lili. Hallottam a hangját. Megnyitottam egy üres word doksit, és engedelmeskedve neki írni kezdtem.

*

Lili

– Mi a fenének kell nekem álmodni, ha egyszer már meghaltam? – ültem fel szitkozódva az ágyamban. A szobában sötét volt, csak az esőcseppek kopogását hallottam kint az ereszen. Már megint azt a szerencsétlen lányt láttam, aki annyira hasonlított rám. Ki lehet ő? Miért nem tudok meghalni nappalonként, mint ahogy azt minden más valamirevaló káosz követe teszi?

A testem lassan életre kelt, így feltápászkodtam. Az ablakhoz sétáltam, és kinyitottam a vaskos spalettákat. Elém tárult az éjszakai város a maga csodálatos fényeivel. A hideg üveghez nyomtam a homlokomat, és belemerültem az utcák tanulmányozásába. Vendéglátóm biztosan a kilátás miatt választotta ezt a házat. Álltam ott néhány percet a távoli utcákon mozgó apró alakokat figyelve, aztán sarkon fordultam, és elindultam az ajtó felé. Útközben vetettem egy pillantást a tükörre, hogy az utcai lámpák beszűrődő fényében szemügyre vegyem az ábrázatomat, és ellenőrizzem, mennyire nézek ki élőnek. Egy kamaszlány fiatal arca nézett vissza rám, fitos kis orral és szanaszét álló, sötét fürtökkel. Majdnem ugyanúgy néztem ki, mint az álmaimban látott élő, csak neki zöld szemei voltak, és az arcán mindig valami szívbemarkoló szomorúság ült.

– Éva – suttogtam a nevét. Megborzongtam. Milyen titokzatos szál köt össze ezzel a kiszolgáltatott lánnyal? Szerencsére benne és bennem semmi közös nem volt. Nekem hatalmam volt azt tenni, amit csak akartam. Elmosolyodtam, amikor erre gondoltam. A szám szegletében felvillantak a pajkos gödröcskék, de a szám még kékes árnyalatú volt, az arcom pedig fehéren világított, és ez zavarta némileg az összképet. Sürgősen fel kellett töltődnöm, hogy visszanyerjem megtévesztő emberi külsőmet.

Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a sötét folyosóra. Egyelőre minden kihalt volt, a többiek valószínűleg még nem tértek magukhoz. A sötétben lépkedtem a lépcső felé, amikor hirtelen egy mögöttem felcsattanó éles hang hasította fel a csönd szövetét.

– Hová mész már megint?

Összerezzentem. Basszus, Kyra már megint körülöttem ólálkodik! Próbáltam úgy tenni, mint aki nem hallott semmit, és tovább léptem egyet a lépcső felé.

– Lili! Süket vagy? Hozzád beszélek!

Tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni. Nem akartam, hogy az egész házat felverje, így megfordultam, és szembe néztem a lánnyal, akit magamban vérebnek hívtam. Kyra ábrázata megint nevetségesen ki volt mázolva. Az alapozó, a vörös rúzs és a pirosító alatt nem látszottak igazi vonásai. Csak fekete szeme tükrözte érzelmeit, ellenségesen meredt rám. Szokás szerint össze nem illő, színes ruhadarabok fedték vékony termetét, egy ember könnyen anyuci sminkkészletére rászabadult iskoláslánynak láthatta. Én viszont tudtam, mi lakozik sötét lelkében. Ha vendéglátóm, Carmen nem helyezett volna a védelme alá, valószínűleg rég a föld alatt kuksolnék a hátsó kertben, mint áldozatai egy része.

– Hallak, csak neked nem kell magyarázkodnom.

– Lehet, hogy Carment félre tudtad vezetni, de én tudom, hogy rosszban sántikálsz – billentette oldalra a fejét. Mosolygott, de maszkszerű sminkje miatt csak egy torz vigyor látszott az arcán. Megvontam a vállamat.

– Higgy, amit akarsz. Nem én választottam ezt, ti hurcoltatok ide – fordítottam neki hátat, és lábamat az első lefelé vezető lépcsőfokra helyeztem.

– Vigyázz Lili, mert ha már nem leszel érdekes Carmen számára, téged is eldob, mint egy megunt játékot. És akkor én fogok elszórakozni veled – sziszegte mögöttem. Nem fordultam meg, de végigfutott a hideg a hátamon. Nem ártott volna rájönni végre, hogy mit akar tőlem vendéglátóm, a város legöregebb káosz követe. Egyelőre csak annyit tudtam, hogy látnoknak tart. Ezt mondjuk erős túlzásnak éreztem, bár tényleg más voltam, mint a többiek. A minket életben tartó árnyéklény irtózott a napfénytől, ezért nappal elrejtőzött valahová nagyon mélyre, nélküle pedig újra csak élettelen testté váltunk. Kivéve engem. Ki hallott már arról, hogy egy hulla álmodjon? Én nem haltam meg teljesen nappalonként, annak az Éva nevezetű lánynak az életét éltem, mintha a lelkem felébredt volna egy másik valóságban. Először azt hittem, ez természetes az olyan lényeknél, mint mi, de miután kinevettek, inkább nem beszéltem erről senkinek. Csak Carmen sejtette, hogy valami nem okés velem. Talán ha arra emlékeztem volna, hogyan váltam élőholttá, rájöttem volna, miért vagyok ilyen. De a tudatom makacsul törölte a valószínűleg szörnyű részleteket, mintha csak két hónapja léteznék.

Lekaptam a fogasról a bőrdzsekimet, és kiléptem az ajtón. Töltekeznem kellett, hogy megőrizzem az erőmet. Leballagtam a házunknak otthont adó dombról, és az egyik sétálóutca felé vettem az irányt. Finom cseppekben szemerkélt az eső, a macskakövek között megbúvó pocsolyákban megcsillant az utcai lámpák fénye. Engem nem zavart a nedvesség, de az utcákon kevés ember járt. Figyelmesen kémleltem a kihalt utcákat megfelelő áldozat után kutatva. A fajtámnak életenergiára volt szüksége, amit elvettünk az élőktől, hogy mozogni, gondolkozni tudjunk. Az áldozat erejével együtt azonban a gondolatai és érzelmei is átáramlottak belénk, ezért nem volt mindegy, kiből merítünk. Én különösen fogékony voltam erre a kép- és érzéskavalkádra, így nem vadásztam találomra.

Rövid séta után elértem az Érsek kertet, a város parkját. Szerettem a vén gesztenyefák alatt lézengeni, magamba szívni az őszi avar nedves illatát. Az eső mindenkit elűzött a környékről, ezért megörültem, amikor a szökőkutat körbevevő padok egyikén megpillantottam egy alakot. A közeli kandeláber fénye egy fiatal férfit világított meg, aki magányosan gubbasztott az esőtől csillogó ülőkén. Láthatóan nem zavarta, hogy átnedvesedik a dzsekije, a nadrágja. Közelebb léptem, és láttam, hogy egy piásüveget szorongat a kezében.

Jobban megvizsgáltam, és láthatóvá váltak az alakját körülölelő aura színei. Érzékeltem, hogy feldúlt és dühös. Annyira el volt foglalva a saját gondjával, hogy észre sem vett. Vonzott a szenvedély minden megnyilvánulása, élvezettel lettem részese a tűznek, amely az embereket fűtötte, és amelyben nekem már nem lehetett részem. Egyenesen hozzá sétáltam, és letelepedtem mellé a padra. Meglepetten emelte fel a fejét. Éreztem a belőle áradó bánatot és alkoholbűzt.

– Helló! Ne haragudj, hogy megzavarom a magányodat, de olyan szomorúnak látszol. Segíthetek valahogy?– mosolyogtam rá. Közben finoman megérintettem az elméjét, és az ott vadul kavargó gondolatok áradatában megtaláltam egy szőkére festett hajú lány képét. Rögtön eljutottak hozzám az indulatos szóváltás fordulatai is, amelyek még mindig visszhangoztak a fejében.

– Van hely a többi padon is – mordult rám.

– Ne legyél már olyan morcos! Hogyan várhatod el a barátnődtől, hogy hűséges legyen hozzád, ha így viselkedsz egy hölggyel?

A srác kikerekedett szemekkel meredt rám.

– Ezt meg honnan a francból veszed? Ő küldött utánam? – A döbbenetet felváltotta benne gyanakvás.

– Dehogy! Csak ordít rólad, hogy a büszkeséged megsérült, mert nem tudod elviselni, hogy megcsaltak. A párodat hibáztatod, pedig jobban kellett volna szeretned őt, és kevésbé magadat.

Láttam, hogy elönti az arcát a vér. Olyan intenzíven lüktetett benne az élet! Alig vártam, hogy megízlelhessem.

– Kinek képzeled te magad? – pattant fel, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy megüt. Rácsatlakoztam az elméjére, és megbénítottam az akaratát. A válla megereszkedett, és zavartan nézett rám. Felálltam, és a szemébe néztem.

– Először magadon kell megtanulnod uralkodni, hogy irányítani tudd a dolgokat. Én segíthetek neked – búgtam meleg hangon. Bambán bámult.

– Hogyan?

– Egyszerű. Csak szeretni kell – fogtam meg az arcát. Meglepődött, amikor odahajoltam hozzá, és számat az övére szorítottam. Hiába, én már csak ilyen szentimentális voltam, ha valódi szerelemben nem lehetett részem, legalább eljátszottam éjszakáról éjszakára.

Éreztem ajkának puha érintését, és néhány pillanatra eggyé váltam a férfi lényével. Átáramlottak belém lángoló érzelmei, csalódottsága, dühe és elkeseredése. Halott testem egyre melegebbé vált, idegvégződéseim életre keltek, bizseregni kezdtek. De gyorsan abbahagytam, nem akartam komolyabban ártani neki. Ahogy elengedtem a testét, kábultan tántorodott hátra, és visszahanyatlott a padra. Néhány óráig gyenge lesz majd, de hamar kiheveri a történteket.

– Mit csináltál velem? – kérdezte erőtlenül.

– Túltengett benned az energia, megcsapoltam kicsit. Neked is jobb, ha nem rombolásra használod, hanem inkább gondolkodsz.

– Mi van?! Nem vagy normális.

Homályos tekintettel bámult rám. Már épp indulni készültem, de láttam, hogy elhagyta a düh lángoló ereje, és zavartan, elhagyatottan gubbaszt a padon. Kicsit megsajnáltam. Az imént azt mondtam neki, hogy segítek rajta, aztán kihasználva, üresen ott akartam hagyni. Ez ismerős helyzet volt. Két hónapja én is hasonlóan éreztem magamat, amikor meggyilkoltak, majd belém idéztek valamit, amitől újra öntudatra ébredtem, aztán a teremtőm lelépett. Azóta próbáltam válaszokat találni. Ráadásul mivel más voltam, mint a többi élőholt, nem bíztak bennem. Hirtelen elhatározással visszaültem a fiatal férfi mellé a padra. Jól esett volna végre beszélgetni egy élővel. Legfeljebb utána kitörlöm az emlékeit.

– Valószínűleg tényleg nem vagyok normális. Mondjuk ez nem is csoda azután, hogy megöltek. A gyilkosom ráadásul belém idézett valami árnyéklényt, ami felélesztett, és azóta életben tart. A megalkotóm ezután lelépett, és magával vitte az emlékeimet is. Tökre örültem, hogy találkoztam több olyannal is, mint én, de hamar kiderült, hogy sajnos a káosz követei nem igazán barátkozós típusok. Még azt sem árulták el, miért így hívják magukat. Talán szeretik a zűrzavart, ami leplezi a létezésüket. Valamiért gyanús vagyok nekik, azt feltételezik rólam, hogy egy titokzatos küldetés miatt vagyok a városban. Jó, elismerem, az sem az ártatlanságomat támasztotta alá, hogy az itteni főnök, a kissé őrült Carmen a házába vitetett, és közölte mindenkivel, hogy régóta várt rám. Persze emiatt nem mernek bántani, de mindenki figyel, és arra vár, hogy hibázzak. Tök egyedül vagyok – sóhajtottam. A srác döbbenten bámult rám.

– Neked mi bajod?

– Te se lennél túl vidám, ha magamhoz térnél egy vértől mocskos ágyon, és rájönnél, hogy a szíved nem dobog, mégis mozogsz. Csak egy névre emlékeztem: Lilith. Talán korábban ez volt a nevem, de a Lili jobban illik hozzám. Most így hívnak – mosolyogtam a fiúra.

– Remek, megint kifogtam egy flúgos tyúkot – húzott egyet a mellette lévő piásüvegből.

– Mit is vártam? Az emberek nem képesek elhinni, ha a természetfölöttivel találkoznak. Önvédelmi reakció. Csak ez sajnos nem működik, amikor egy idegen lény beléd költözik, amivel ezentúl együtt kell élned. De legalább életben tud tartani, és képessé tesz meglátni olyan dolgokat, amiket ti, emberek nem észleltek.

A srácra néztem. Itta a piáját, olykor rám nézett. Hagyott beszélni, de olykor szánakozó pillantást vetett rám.

– Tudod, elég kiábrándító, hogy te is úgy nézel rám, mint a káosz követei, amikor a nappali álmaimról és a látomásaimról meséltem nekik. Szerintem amúgy belém selejtes szellemet idéztek. Ilyen az én formám.

– Te biztos valami durva anyagot szívtál – szólalt meg a srác, és újra ivott az üvegből.

– Igen, az életenergiádat. Nyugi, csak annyit vettem el, amennyi kell, hogy a testem ne enyésszen el. Talán máskor is jártál már így. Sok emberrel megtörténik. Minden ok nélkül hirtelen erőtlennek és fáradtnak érzed magad, mint akit megcsapoltak. Azok valószínűleg mi voltunk. Ezért hívnak energiavámpíroknak is. Persze utólag nem emlékeztek semmire, mert hatalmunk van az elmétek felett.

– Ja, persze. Inkább igyál, addig is csöndben maradsz! Megfájdul a fejem ettől a sok baromságtól – nyújtotta felém az üveget. Úgy tűnt, egyre inkább magához tért, már nem volt olyan elesett. Kezdett visszatérni az eredeti énje. Talán szívhattam volna tőle több energiát. Általában igyekeztem mértéket tartani, hiszen minél több életerőt rabolunk el egy áldozattól, annak lelkéből is a magunkévá tettünk egy részt. Én pedig nem akartam elveszíteni eredeti önmagamat, ezért vigyáztam, hogy ne vegyek el túl sokat másokból. Persze képesek voltunk gyilkolni, de ilyenkor az áldozat haláltusájának is részesévé váltunk. Erre az élményre pedig nem vágytam.

– Kösz, nem iszok, de neked se kéne többet – hárítottam el a felém nyújtott üveget. A fiú megrántotta a vállát, és újra kortyolt a piájából.

– Nem vagy te olyan rossz csaj, csak kicsit többet szívtál a kelleténél. Mi lenne, ha elszórakoznánk egy kicsit?

Úgy tűnt, az alkohol ebben az állapotban eléggé gyorsan megártott neki.

– Kevés vagy te hozzám, nagyfiú – érintettem meg az arcát. Dühösen el akart húzódni, de gyorsabb voltam. Megbénítottam az akaratát. Bambán meredt maga elé, az elméje nyitott könyv lett számomra. Kitéptem belőle az utolsó lapot, találkozásunk emlékét. Holnap kicsit fájni fog a feje, de ennyi pia után nem fogja furcsállni. Felálltam, és otthagytam a padon a szemerkélő esőben. Kényelmes tempóban elindultam vissza a belváros felé, a nedvesen fénylő kövek hangosan csikorogtak a lépteim alatt.

Az éhségemet és a beszélgetés iránti vágyamat sikerült csillapítanom. Hamarosan már egy forgalmasabb utcán sétáltam, ahol esernyőt szorongató emberek siettek a céljuk felé. Szerettem köztük járni, figyelni az aurájukban áramló színeket, belehallgatni a társalgásukba. Mindig érdekesnek találtam, hogy miközben beszélnek, mennyire mást mondanak a mozdulataik, a belőlük áramló energiák, mint a szavaik. Akárcsak az élőholtaknál. Csak ők jobban leplezték.

Amióta meghaltam, sokat kísérleteztem új képességeimmel, és már gyorsan felismertem a káosz követeit. Akkor is, ha megpróbáltak elrejtőzni előlem. Eleinte nem voltam benne biztos, hogy követnek, mert néhányuk tökélyre fejlesztette az árnyékok közé rejtőzködés képességét. Egy idő után azonban meg tudtam állapítani, ha az árnyak nem a fizika törvényeinek megfelelően viselkedtek. Egyre gyakrabban felfigyeltem erre a jelenségre, ami általában egy sötét kabátos alak megjelenésével járt együtt. Olykor sikerült kiszúrnom őt az utcán, a járókelők között, máskor a bárpult felől figyelt a szórakozóhelyen, ahol áldozatra lestem. Ha megpróbáltam megközelíteni, gyorsan eltűnt. Már kezdtem egészen megszokni a közelségét. Különös érzés volt, hogy nem tudtam róla semmit, ő viszont ismerte a szokásaimat. Olykor dühített, máskor szórakoztatott ez a közöttünk zajló néma játék.

Ma is ott állt az egyik kapubejáróban. Elindultam felé, hogy elijesszem, de most nem mozdult. Végre jobban meg tudtam figyelni. A bőrén kívül minden fekete volt rajta: az inge, a nadrágja, a haja, a szeme, az aurája. Hanyag eleganciával támaszkodott a falnak, hideg, arisztokratikus kisugárzásával egy fiatal angol úrra emlékezetett. Emiatt korábban magamban már elneveztem őt Mr. Blacknek.

Kicsit zavarba jöttem, hogy nem követte a közöttünk néhány hét alatt kialakult játék szabályait, és nem tűnt el, amikor odaértem hozzá. Csak méregetett szemérmetlenül, és hallgatott. Kénytelen voltam én megtörni a csendet:

– Szép holdvilágos esténk van, nemde, Mr. Black?

– Valóban, Miss Lili. Úgy láttam, már végzett a ma esti vacsorájával. Engedje meg, hogy meginvitáljam egy kellemes esti sétára.

– Mielőtt elfogadom a meghívást, megtudhatnám a nevét? Ön már jól ismer engem, én meg azt sem tudom, hogyan szólítsam.

– A Mr. Black tökéletes lesz. Illik hozzám – mosolyodott el. – A káosz követői mind tegezik egymást ebben a városban. Én vagyok az idősebb, így remélem, nem veszi udvariatlanságnak, ha felajánlom, hogy tegeződjünk.

– Felőlem okés. Hová megyünk?

Black nem válaszolt, csak a karját nyújtotta. Egy pillanatig haboztam, mert amint közelebb lépett hozzám, megéreztem a belőle áradó hideget. Az öreg élőholtaknak volt ilyen kisugárzása, akik már elég ideje léteztek ahhoz, hogy szinte minden emberi kivesszen belőlük. Mégis, nagyon kíváncsi voltam rá, mit akarhat tőlem. Végül is, sokszor lett volna lehetősége rá, hogy elpusztítson, ráadásul a város legöregebb káosz követének védelmét élveztem. Így végül belekaroltam, és hagytam, hogy vezessen.

*

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.7/10 (21 votes cast)

Leave a Comment

11 hozzászólás

  1. Szia!

    Gratulálok a kikerüléshez! A részlet jól olvasható, csak egy-egy elütés miatt akadtam meg. Ahogy belekezdtem, rájöttem, hogy ezt már olvastam pár éve itt az oldalon. Vissza is kerestem, és tényleg. Szerintem, jó tett a részletnek az átírás. Sok sikert a továbbiakhoz!

  2. A vámpírszezon csúcsa után, kissé megkésve került elénk másodszor a – várhatóan – vámpíros sztori, viszont a divathullám lejtmenetén találok benne szokatlant és érdekeset. Igaz nem vagyok túl művelt a témában, nekem mégis újdonság az „álomskizofrénia”, és kínálhat lehetőséget érdekes és furcsa szellemi kalandokra.
    Bár én is megtaláltam a két évvel korábbi megjelenést, nincs kedvem az összehasonlítgatáshoz, inkább újként igyekszem olvasni a munkát.
    Erős érzelmekkel telített nyitás, csakhogy az epizódnak ezt a részét mégsem mondanám eléggé súlyosnak a szemelvény folytatásához képest, viszont kárpótol a „megmentő” személyét jelentő kontraszt, abban látok fantáziát. A klisésen pofozkodós apa jelentéktelen a későbbi cselekményekhez képest, tehát az eseményt érdemes lenne ennél rövidebben elmondani. Említés nélkül elmenni mellette természetesen lehetetlen, de az arány fontos.
    Zavar a Lili című fejezet sok gondolatismétlése. Nekem elég lenne egyszer leírni: kicsit sokat szívtál. Vannak egyéb gondolatok is, amelyek ismétlődnek, azok is rontják a hangulatomat. Alapvetően mégis kellemesen olvashatónak gondolom az írást. Emiatt a „kellemesen olvasható” megjelölés miatt pár nyelvtannal kapcsolatos dolgot megemlítenék – máshol ez vagy nem indokolt, vagy elveszik a helyet az ittenieknél komolyabb gondok. Ez tehát – legalábbis számomra – már minőséget jelent.
    Zavar a sok rövid mondat, ritmustalanná válik tőle a szöveg. A legegyszerűbb ajánlásom a baj felfedésére a hangrögzítés. Ma már szinte mindenkinek a kezéhez áll valamiféle okostelefon vagy számítógép, amin játszva készíthetünk hangfelvételt. Az ilyen felvételnek már a készítésekor gondokat okozhat a hibásan elhelyezett mondatvég rossz dallama, ritmusa (pontnál a hangsúlyt le, vesszőnél fel… stb.), de a visszahallgatás valódi gyötrelemmé változhat.
    – „Esténként sohasem kapcsoltam fel a villanyt a lépcsőházban. Nem akartam, hogy a lámpa remegő fénye kiszakítsa a szomorú valóságot a feketeségből, ha sokkal szebbet képzelhettem a helyébe.
    Legszívesebben a magam által teremtett világok egyikében léteztem. Ott én lehettem a félelmet nem ismerő, nagyszájú, laza csaj, aki végül mindig megszívatta az olyan szemeteket, mint az apám.”
    –„Megnéztem a csuklóimat, nem volt rajtuk sebhely. A lepedőt sem festette meg a vérem.” Ezek miért külön mondatok? Szigorúan egymáshoz tartozó cselekménysor elemeinek felsorolása mind.
    A szerzők nem mindig érzékelik pontosan a mondatok határát, ezt valahogy meg kellene tanulni.
    „Összerezzentem. Basszus, Kyra már megint körülöttem ólálkodik!” Ebben az esetben sem ott a határ, ahol a szerző jelzi. A dühös felkiáltás nem része a kommentnek: „Összerezzentem, Kyra már megint…”, inkább így kellene írni: „Összerezzentem, basszus! Kyra…”
    – „Mielőtt elájultam volna, az utolsó gondolatom az volt, hogy igazából nem veszítek semmit, amit sajnálnom kellene.” A „volt” és „volna” szavakat nem kizárólag a monoton ismétlés miatti tiltakozás üldözteti a szerkesztőkkel, hanem néha az értelmezés helytelensége is. (bocs, ez kissé bonyolult, és nem is abszolút helytálló, de itt erről van szó.) A „volna” feltételes módot testesít meg, és a meséből számomra az jön le, hogy álmában tényleg elveszítette az eszméletét, tehát elájult. Akkor ugrott a feltételes módot sugalló ok, nyugodtan írhatjuk így: „Mielőtt elájultam, az utolsó gondolatom, …”
    – „Kinyitottam a szememet, de különös módon mintha nem a szobámban lettem volta, hanem egy hideg helyen, ahol sűrű homály vett körül.”
    Itt olyan eset is előállt, hogy a szerző talán megszokásból, talán félelemből nem mert kiszakadni az elbeszélés múlt idejéből, ezért kissé belegabalyodott a mondatszerkesztésbe. Csakhogy ebben az esetben az elbeszélésen belül átkerülünk egy valósidejű részbe, ahol a múltbeli cselekvésbe beágyazódik egy jeleni idejű élmény. A beszélő jelen időben éli meg az „álmot”, tehát a ragozást hasznos lenne kiemelni a múlt idejű ciklusból, és ezzel a „volna” használatát szinonima keresgélése nélkül kiiktathatná. Valahogy így: „Kinyitottam a szememet, de különös módon mintha nem a szobámban lennék, hanem egy hideg helyen, ahol sűrű homály vesz körül.”
    A követező mondatban is átléphetünk az elbeszélő igeidőből a jelen időbe: „Ezt mondjuk erős túlzásnak éreztem, bár tényleg más voltam, mint a többiek.” Így elhagyható lenne a „volt” és frissebb, dallamosabb a mesélés. „Ez szerintem erős túlzás, bár tényleg más vagyok, mint a többiek.”
    Ezeknek a nyelvtani változtatásoknak a befogadásához azonban le kell vetkőznünk az iskolás dogmát: „Ne váltogasd az igeidőket!” Persze. A tízsoros házi feladatban tényleg nem kockáztatnék, de regényt akarunk írni. Gyakorolgatva ezt a parányi nyelvtani rebelliót, az igeidő váltását, nem kényszerülnénk ilyen kínos mondatok írására: „Talán ha arra emlékeztem volna, hogyan váltam élőholttá, rájöttem volna, miért vagyok ilyen.” „Talán, ha emlékeznék rá, hogyan váltam élőhalottá, rájöhetnék, miért vagyok ilyen.”
    A következő mondat kissé egyszerűbb tanulságot hoz magával. „Annyira el volt foglalva a saját gondjával,” Az igéket, ha nem okvetlen szükséges, ne válasszuk el az igétől! Itt szükségtelen, tehát így írnám: „Annyira elfoglalták a saját gondjai” Hoppá! Megöltünk egy létigét, és milyen szimpla trükkel!
    A szórend nem olyan vicc, ahogyan azt az idegen nyelveket tanító tanárok állítják. A jelzők, határozók helye bizony kötött. A „hideg sávot húzva maguk után gyűltek össze a fülemben.” nem ugyanazt jelenti, mint a „maguk után hideg sávot húzva gyűltek össze a fülemben”. (Az első változat szerint: maguk után gyűltek össze, a második szerint: maguk után húzták a hideg sávot.)
    Ezektől függetlenül, vagy inkább éppen azért, mert már érdemes ezekkel a hibákkal foglalkozni, sok sikert kívánok a szerzőnek!
    Utóirat: Azért mégiscsak sokatmondó a mai csend a hétvégi legyezőcsattogásos háborúhoz képest. Sokakat látványosan más érdekel, nem az írások.

  3. Bocsánat! A sajtóhiba ördöge: A következő mondat helyett”Az igéket, ha nem okvetlen szükséges, ne válasszuk el az igétől!” a helyes szöveg így szól: “Az igekötőket, ha nem okvetlen szükséges, ne válasszuk el az igétől!”

  4. Gördülékeny, jól olvasható írás, sehol sem akasztott meg és nem is fárasztott el, pedig annyira fáj a fejem, hogy az valami hihetetlen. Az erőszakos édesapa az elején cseppet elbizonytalanított, személy szerint nem szeretem a rögtön tragikus helyzetben lévő karaktereket Éva mégis maga mellett tartott, mert nem lett eltúlozva az ahogyan reagált vagy ahogyan gondolkodott utána. Aztán a lény megjelenik a szobájában és nekem rögtön űrlények ugrottak be (bocsi, de szeretem őket) aztán azon is elkezdtem gondolkodni, hogy mi lenne ha ez az egész csupán ténylegesen a képzeletében lenne? Mert hát az agy képes érdekes dolgokat produkálni, ha a lélek sokáig sanyargatva van.

    A Bibliai motívumokat nagyon kedvelem modern írásokban, egyik gyengém 🙂 Lili részénél volt egy-két cselekményismétlés ami kissé zavart, de ezt könnyű kigyomlálni. Összességében nekem tetszett és gratulálok a kikerüléshez!!!

  5. Kedves Szonja!

    Nem szoktam minden kikerülő történetet elolvasni idő hiányában, de örülök, hogy a tiédre időt szántam. Nem tudom milyen volt a történet régebben, de az biztos, hogy most elég jó. Minden írásba bele lehet kötni, hogyha akarunk, én ettől most eltekintek.
    Szépen körvonalazódik a misztikum, amit az első rész realista elemei hihetőbbé tesznek, mert bizony ilyen egy alkoholista apa. Azt gondolom, hogy ez jó kezdet egy tinédzsereknek szóló, érzelmes fantasy történethez. Először arra gondoltam, hogy talán vámpír lett a lány, nemcsak energiavámpír. (imádom a vámpírokat, angyalokat, sellőket, vérfarkas macsókat)
    A két lány kapcsolata itt még nekem annyira nem tiszta, de nem is kell, hogy az legyen, talán ikerlelkek lehetnek, ez a tippem, vagy kettő az egyben… 🙂 Eltudom képzelni könyvben!

  6. Először is gratulálok a kikerüléshez! Eddig csak némán figyeltem a pályázatot és te vagy az első, akinek a regényrészletéhez véleményt írok. Ennek az oka nagyon egyszerű: Faltam a sorokat. Tetszik az a komor hangulat, amit teremtettél. Én egyelőre nem éreztem annyira “vámpírosnak”, és csak remélni tudom, hogy a továbbiakban sem csap át ilyesmibe. Szerintem sok lehetőség van benne, kíváncsian várom a folytatást.

  7. A részlet nagyon erősen kezdődött az erőszakos apával, azonban ahogy haladtam az olvasással, sajnos egyre kevésbé fogott meg az írás. Ehhez valószínűleg az is hozzájárul, hogy nem igazán szeretem a vámpírokat, élőhalottakat.
    Már máshol is írtam, talán kicsit unalmas, de nekem itt is túl sok a leírás és kevés párbeszéd, különösen az elején. Ez mondjuk szubjektív de én jobb szeretem a több párbeszédet.
    Éva részénél a maszkos alakkal folytatott párbeszédet nem éreztem hitelesnek. Éva meg sem kérdezi, hogy mégis milyen küldetésre akarja rábeszélni? Rögtön rábólint?
    A Lili rész pedig nekem teljesen kusza, a mi világunkban vagyunk? Vagy valami párhuzamos dimmenzióban? Akármelyiket eltudom képzelni.
    A szöveg gördülékeny, sehol se akadtam meg az olvasásban.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  8. Rövid leszek. Nekem nem igazán jött be ez a történet, lehet csak nekem nem világos, de mire fut ki ez a történet? Még csak sejtésem sincs. A Lilis résznél pedig végleg elvesztem, mert annyiszor írtad le ugyanazt, hogy untam. Kevés a párbeszéd is, szeretem, ha több van benne. Én biztosan nem neveznék be egy újabb részletre.
    De én csak egy vagyok a hozzászólók közül, ebből ne vonj le messzemenő következtetést.
    Ám az, hogy kikerültél megérdemel egy gratulációt! 🙂

  9. Szia!
    Nagyon örülök, hogy itt látom ezt a részletet. 🙂 MÁr a legelső alkalommal is szurkoltam érte, és a helyzet most sem változott. Jó lenne végre nyomtatott könyben olvasni ezt a (nem vámpíros :D) sztorit! 🙂
    Gratulálok, és további sok sikert!

  10. Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta az első fejezetet! Azoknak külön is nagyon hálás vagyok, akik megosztották velem és másokkal az olvasás közben felmerülő gondolataikat. Örülök, hogy volt, aki gördülékenynek és érdekesnek találta a szöveget, de az is jó, hogy felhívtátok a figyelmemet a Lilis részben előforduló ismétlésekre. Igyekszem majd kigyomlálni ezeket. Annak is örülök, hogy Attila méltónak találta arra a részletet, hogy alaposabban elemezze mondatok szintjén, ezekből a tanácsokat is igyekszek megfogadni. Ez egyébként nem vámpíros történet, vérszívók nem szerepelnek benne, csak másoktól életenergiát szívó lények, ők is Lili világában, ahol Vicuska életének fordulatai szimbolikus formában jelennek meg. A két lány kapcsolatának mivolta azonban még nem derülhet ki az első fejezetből, hiszen ez a regény egyik fontos rejtélye. Remélem, egyszer lesz lehetősége olvasóknak arra, hogy kiderítsék. 🙂

  11. Jól átgondoltnak tűnik ez az indítás (nyilván az is, hiszen emlékeim szerint járt már ez a történet az oldalon), és remélhetőleg fennmarad ez a tudatosság a cselekmény további részében is. A nyelvezetről annyit mondanék, hogy Vicuska hangját egy kicsit túl lágynak éreztem egy bántalmazott, feketeruhás kamaszlányhoz. Viszont már az elején jól átjön a karakter saját kettőssége, ami ugye a későbbiekben természetfeletti hatásra eszkalálódik. Írták már mások, és én is éreztem, hogy Lili része kevésbé feszes, mint Vicuskáé, helyenként húzgálni kéne belőle, máshol talán változtatni kicsit az infóadagoláson. Nagyon sok az információ ebben a részben, talán nem is mind szükséges rögtön a regény elején, viszont ami igen, azt jobban lehetne hangsúlyozni. Engem főleg a titokzatos idegen felbukkanása zavart, túl hirtelen jött, nem éreztem benne a cselekmény folytonosságát. Gyanítom, hogy ez egy nagyon fontos elem, és talán hatásosabb lenne, ha az egyéb furcsaságok elbeszélése helyett inkább ezt a konkrét problémát alapoznád meg már a lilis rész elejétől. Összességében azt gondolom, ez egy ígéretes részlet, kizárólag azért nem lelkesedem jobban, mert ez a fajta kamaszlányos dark hangulat nagyon távol áll tőlem (egyéni szocprobléma, ne haragudj). Ettől függetlenül gratulálok a részlethez, és nagyon sok sikert kívánok a lektori szakaszhoz!