Farkas Bíborka: A Rémkirály

Farkas Bíborka: A Rémkirály

Mottó: „Nem írtam soha, csak hittem, hogy írok, nem szerettem soha, csak hittem, hogy szeretek, csak vártam, egyre vártam a zárt ajtó előtt.”
(Marguerite Duras) 

 

             Most is épp olyan minden, amilyennek megszokhattad. Az egyetemisták ismerős mocorgása körülötted, a kényelmetlen padok, az iskolaszag, a várakozássá fokozódó esti pilledtség. A szétosztott angol-magyar novella kézirat-susogása, a hideg neonárnyékok. A tanár úr bölcs, fénylő koponyáján felborzolódó hajszálak, szemüveg mögül előcsillanó, szelíden csúfondáros manószeme, évek-hajlította vállán a kopottas, barna zakó.

            A szokásos műfordítói szeminárium, az ismert szereplőkkel és veled, az ismert kívülállóval. A perceknek tűnő másfél óra, ami továbblendíti a hétköznapokat a várva-várt hétvége felé.

Ma mégsem vagy itt igazán… Kavargó gondolataid elől menekültél az iskolapadba. Hátha megtorpan végre az önmagába kanyarodó, néma monológ… hátha másra figyelhetsz végre egy kicsit…

– …Mai témánk a „Rémkirály”, Angela Cartertől.

Szóval mese, felnőtteknek. Először magyarul, aztán angolul. A Goethe-féle Villikirály átdolgozása. Ez jó lesz. Megnyugszol majd tőle. Mindent elfelejtesz. Mindkettőt.

A tanár úr hangja mesélő tónusra vált. Dorombolóan halk, elzsongító. Huszonöt csodaváró kisgyerek ül most a szemináriumi teremben, pisszenés nélkül.

Nehéz, barokkos mondatok. Nem lehetett könnyű megküzdeni velük. Indákként vonaglanak a szavak, haldokló őszi erdő fonódik köréd, lassan lépkedsz a ködben, didergő fák között, nyálkás leveleken, a tanár úr halk hangját követve.

„…úgy érzem, mintha hálóból szőtt házban járnék. Bár gyengén fújt körülöttem a hűvös szél, mely – bár tudtam volna ezt akkor! – , mindig a te jöttödet jelzi, azt gondoltam, rajtam kívül senki sincs az erdőben.”

Helyben vagyunk. Már megint. Ugyanott, ahonnan elindultál: önmagad ösvénye szorosra csavarodik körülötted, akár a Rémkirály rengetege. Hogyha tisztás nyílik, ott ő maga vár rád. A te Rémkirályod. Ötvenöt évesen, súlyosan, bánatos-barna zsidószemével.

„Elmosolyodik. Leteszi sípját, bodzafából készült madárcsalogatóját. Visszautasíthatatlan kezét rám helyezi.”

Nikotintól sárgálló ujjai mozgékonyak, érintésük zenét csal elő a száraz fából. Üdvözlő ölelése eltol magától. Keze nem nehezedik rád súlyosan, habár ellenkezést nem tűrő. Akaratod dacosan hánykolódik alatta, aztán csitultan simul ujjai alá, akár egy formálódó szobor márványteste. A Rémkirály Pygmaliont játszik veled. Új ruháid helyette ölelnek, de nem váltak még a bőröddé, Galatea. Új szokásaid sem. Akarod egyáltalán, hogy így legyen? Vagy az ő kezét vonnád magadra inkább, hogy meztelen bőrödet érintse?

Rémkirályod kedélyes fajta. Gyermeklelkű és könyörtelen. Lépést tartasz vele a Liget elhanyagolt ösvényein. Együtt karoljátok át vén fák hámló derekát, egymás keze után tapogatózva. Nagy, húsos taplógombát tör neked, és biztat, hogy kóstold meg: ehető. Porladó padon ültök a félhomályban, és ő halkan régi időkről duruzsol: nagykalapos hölgyek andalognak fess ficsúrok karján, lendül a hajóhinta, rebben a szabadnapos cselédlány szoknyája, matrózruhás gyerekek kuncognak a liliputi színészek esetlenségén, és végül – a szómágus hívására – kizakatol a múzeum kapuján, füstösen és feketén, az öreg 424-es.

Veszedelmes rímekkel játszik, noha tudja, nem vagy szabad. Radnótit szaval a nyáresti teraszon, mécses csöpp fényénél, míg társadtól egyetlen könnyű függöny választ el benneteket. Arca ívét árnyék-tánc lágyítja, szájából felizzó parázs csordul eléd.

„…már esik is kinn
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.”

 Forró, vékony fémszálak szövődnek vágy-kalickává: érzed a veszélyt. Tüskéssé gömbölyödsz, József Attilát sisteregsz válaszul:

„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám…”

Hangodra kapcsolódik a Rémkirály hangja, rikoltó sámánként kántáltok már mindketten, szemetek ég, arcotok vonaglik. Miféle szellemeket szólítotok? Jelenlétük borzolja karodat.

A tanár úr elhallgat. Az olvasást a mókás arcú, fiatal tanársegéd folytatja, pattogós, nagyon is evilági stílusában. Felmerülsz belső tavadból, lábadra még mindig súlyosan fonódnak a hínár tüskés szálai. Nagy levegő.

 „…Vonzódtam öleléséhez, de jaj! Tudtam, ezek az ágak, amelyekből a csapdáját fonja. Ártatlanságában nem is vette észre, hogy vesztemet okozhatja, de én az első pillanatban, ahogy megláttam, tudtam, hogy a Rémkirály bántani fog majd engem.”

Bántott és bántani fog. Bár kezet sosem emelne rád. Volt gyerekszobája. Sebeket osztani másként is lehet: öntörvényű, kíméletlen szavakkal, okkal és ok nélkül. Aztán másnap zaklatottan és betegen kuporogsz az ágyadban, a hívását várod. Fogadkozol, hogy többet nem állsz szóba vele. Hogy nem érdekel. Dacosan húzod magadra takaródat, amikor meghallod az MSN pittyegését. Nem, nem és nem! Kezed már a klaviatúrán babrál. Ő az. Mintha semmi sem történt volna. Játékosan, elfogadón, humorral. A vén strici. Káromkodsz, elolvadsz és rögtön megbocsátasz, míg társad apró tüskésségeit sértetten hordozod sokáig.

„Nem szégyelled magad?  –  ez az anyukád hangja, felettes énnek is szokás nevezni.  –  Más a seggét verné a földhöz egy ilyen rendes férjért, te meg…”

Te meg.

Igaza van. Szeretsz és szeretve vagy. És mégis…

„Aaaablaaakombaaa, aaaablakooomba besüüüütött a hóóóóldviiiilááág… akiiii kettőőőőt, hááármaaat szereeeet, soooosincs arraaaa jóóóó viiilááág!” – húzza füledbe egy cigányprímásba oltott, csúfolódó kobold.

Állkapcsod megfeszül. Hang nélkül ordítasz.

„Elég!”

Pedig dehogy elég. Egyre többet és többet akarsz… Sunyin belopódzni a gondolataiba, az érzéseibe, az ágyába… Vagy mégsem?

Kalandvágyó marha.

A Rémkirály szándékait azonban nem ismered. Profi rejtőzködő. Nemcsak a beszéd, a hallgatás királya is. Lebegtet. Nem tehet róla, így működik… Közelít és távolít. Vakmerő tettekre piszkál. Megfejthetetlen.

Mindegy is. Te itt nem nyerhetsz. Akármi történik, nyugtalanságodtól nem szabadulsz. Ha nem ezért, akkor azért…

„Hajtsd fejed a térdemre, hogy ne láthassam zöldes szemed befelé forduló napját.
Reszket a kezem.
Külön fogok venni két hatalmas maréknyit susogó hajából, ahogy itt fekszik félálomban, féléberen, kötelet fonok belőlük, nagyon lágyan és óvatosan, nehogy felébredjen, esőfinomságú kezemmel megfojtom velük.”

…Hm… Ez a nő teljesen hülye. Azt hiszi, így megszabadulhat?! Hogy csak úgy lemoshatja őt magáról?! Nem érzi, hogy beleolvadt és lassan elhamvad? Hogy Rémkirálya varázsától nem válthatja meg magát senki…

Te pontosan tudod. Magadban hordozod őt, még ha soha egy ujjal sem nyúl hozzád. Véred cseppjeiben szól madárcsalogató sípja. Nem némíthatod el kedved szerint.

A neonfény kialszik. Az utcán nyirkos, tejfehér köd.

A haldokló őszi erdő.

 *

(Az Angela Carter novella részleteit Feketéné Birkus Ilona fordította.)

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.3/10 (8 votes cast)

Leave a Comment

13 hozzászólás

  1. WOW! 🙂

  2. Tetszik 🙂

  3. Az eleje kicsit unalmas volt,nem ilyen műre számítottam,de a végére kialakult, tetszett.

  4. Szia!

    A fogalmazás nagyon szép, a tartalmát egy kicsit nehezebben értettem meg (és még most sem vagyok biztos benne, hogy teljesen tisztán látom :)), de már önmagában azért is jár a főhajtás, hogy E/2 narráció (is) van benne. A hangulata is igazán ütős, és jól be tudtad építeni az irodalmi szövegeket.

    Száz szónak is egy a vége, gratulálok hozzá! 🙂

    Judit

  5. Ez egy egyrészt nagyon szép, szépek és kifejezőek a jelzős szerkezetek, picit talán sok is van belőlük.
    A hangulat már az elején megfogott. Nem tudom azonban hol van a csúcspont, a felénél elvesztettem az érdeklődést, mert hiába szép, egyformán folyik. Középen pont ugyanaz van, mint az elején.És így számomra unalmassá vált.
    “Arcotok vonaglik” – szerintem erős ez ide, és van pár jelzős szerkezet, amit nem tartok megfelelőnek.Nagyon kilóg, megállít az olvasásban.
    Ezzel együtt is jól ír az író.

    Üdv.
    Nyár és strand

  6. Nagyon jó!

  7. Kedves Bíborka! Nagyon tetszett a novella. Tettszett a stílus, az egyéni hangvétel. Vannak akiknek írniuk kell, egyszerűen nem tehetnek mást. Teli van az írásod érzésekkel. Aki ír az pontosan tudja, hogy mennyi munka, lemondás, küzdelem van abban, hogy megszülessen egy ilyen novella, és el is jusson az olvasóhoz. Én azt szoktam mondani, minden írásomért megszenvedek, és mégsem tehetek mást írnom kell. Gratulálok!

  8. Tetszett a szöveg, mind a témáját, mondanivalóját, mind pedig a stílust tekintve. A szinte szépirodalmi megfogalmazás nagyon különleges hangulatot ad a műnek, bár néha kicsit eltúlzottnak éreztem. Visszavennék a jelzőkből és a csapongásból. A vége felé nagyobb csúcspontot, esetleg csattanót vártam volna. Az intertextualitás megoldása jó ötlet volt, a szerző ügyesen építette be Angela Carter szövegrészleteit jelen írásába. Mindent egybevéve igényes szöveg, a lehangoló téma ellenére is kellemes volt olvasni. Gratulálok, csak így tovább!

  9. Kedves Hozzászólók!
    Mindenkinek köszönöm a meglátásokat, és a Könyvmolyképzőnek a kikerülési lehetőséget. Többen említettétek, hogy nincs csúcspont, csattanó stb (a jó öreg dramaturgia, már megint :P). Ebben igazatok van, de remélem, az is átment, hogy leginkább hangulatot, életérzést, belső vívódást próbáltam átadni. 🙂

  10. @Bíborka: szerintem van csattanó, hiszen gyönyörűen kibontottad a témádat. Ezt a történetet még sokszor el fogom olvasni 🙂

  11. Nagyon hangulatos írás, lírai. Kivéve, milyen a zsidószem? Nem találkoztam még a kifejezéssel és nem tudtam mit kezdeni vele. Szerintem van íve a történetnek, a nő harcol a vonzódás ellen, a csattanó pedig, hogy feladja.
    A tanár részletes leírását az elején feleslegesnek tartom, elvégre ő nem egy főszereplő, a többiek is mind a háttérben vannak, még a férjről sincs annyi infó, mint róla.

  12. Tini koromban rajongtam az ilyen költői, néhol már-már szabadversre emlékeytető elvont írásokért, amin hosszan el lehetett mélázni. Rájönni a költői képek mögött rejtőző mondanivalóra. De úgy tűnik, hogy ehhez felnőttként már nincs türelmem… Vagy csak időm nincs már rá, hogy igazán elmerüljek egy szövegben. Kár, hogy ennyit változtam, hiszen Bíborka írása volt az egyik kedvencem az idei aranymosáson. És meg is örültem, hogy Tőle olvashatok egy novellát ezúttal. Ugyan nekem ez most túl elvont volt, de azt csak megerősítette bennem, hogy Bíborka nagyon tehetséges író.

  13. Kétszer olvastam el, és még mindig nem tudom pontosan, hogy miről is szól igazán.
    Ennek ellenére a hangulata nagyon tetszik, az egész valahogyan hátborzongató, de mégis kellemes, egészen egyedi, ez pedig nagyon bejött. Az E/2-es monológért nagy piros pont jár, az egész nagyon közeli és nagyon érezhető. Ez tetszett.
    Ami nem, az annyi, hogy nem tudom, mit is akart ez az egész igazán. Jó a szöveg, erős és sajátos, viszont egy síkban halad, nem történik benne különösebben semmi. El tudnám képzelni akár egy lélektani regény kis részletének, de így keveset nyújtott, mert nem sok mindenről szólt.
    Azonban a szöveg tényleg tetszett, gratulálok hozzá.