E. P. Nick: 16. Kártya: A torony

E. P. Nick: 16. Kártya: A torony

E kártya szerint a saját magunk köré épített vár falai meginognak, a régi biztonság szertefoszlik, ebből a fajta toronyból kinőttünk, ki kell hát lépnünk belőle. Előre kell lépnünk, mielőtt együtt dőlünk a toronnyal.

Változás, ellentét, új rend – így foglalhatjuk össze röviden e lap jelentését. A Torony azt jelzi, radikális változásokon esünk át éppen, semmi nem lesz már olyan, mint korábban. Teljesen át kell értékelnünk eddigi életünket, ez a helyzet kételyt és feszültséget hoz magával, a kártya mégis inkább a megtisztulásra, a terhektől, a negatív energiáktól való megszabadulásra utal.

 

Zsibbasztó árnyak ülnek rajtam, a fekete démon a sarokban sutyorog, hiába próbálom becsukni a szemem, a tenyeremet a fülemre szorítom, mégis átsompolyog rajta, nem hagy aludni, nem hagy pihenni, szakadatlan mormolása már az idegeimre megy. Néha nincs bajom vele, mert csak csendben gubbaszt, ha nem nézek oda, észre sem veszem, de ma rémesen idegesít. Talán az eső, a komor, sötétedő délután, ami már most olyan, mintha este lenne, noha még csak két óra van. Kikészülök. Nem hagyja abba. Az istennek se hagyja abba.

– Kíra! Gyere enni! – anya hangja tompán tör át a fülemre tapasztott kezeimen.

– Nem megyek, nem eszem – motyogom, de tudom, hogy hallja. Néha azt hiszem, még a gondolataimat is hallja.

– Gyere már! Ha ma sem eszel, esküszöm, beléd fogom tömni!

Feltápászkodom az ágyamról, a magam mögé gyűrt párna óvatos sóhajjal hengeredik ki, a takarómon a plüssmacska odébb mászik. Elhatároztam, hogy érettségi után kidobom, mégis itt néz rám még mindig a fél üvegszemével. Hideg a parketta. Már megint hideg. Úgy nyújtom ki a lábujjamat, mintha a hideg vízbe mártóznék, de a padló hál’ istennek nem fogad magába. Mi lenne, ha elsüllyednék benne? Ha ugyanúgy hullámot vetne körülöttem, mint ősszel, amikor a jéghideg Balatonban az első lépések után az iszap ragacsosan körbevette a lábfejemet.

Nem kellett volna abba a fogadásba belemenni, de amikor ott álltam Lukáccsal a vízben, ő csúfondárosan nevetett, a szemei azt villogták: Úgysem fogod megtenni! Úgysem!

A padló most biztonságos, nem húzott magához. Óvatosan ránehezedem, a sarokban a fényes fekete gombszemek sunyi pillantással méregetnek, ádáz vigyort sejtek a csupafog szájban, de nem nézek oda. Nem. Most ki kell mennem a konyhába.

Miért is? Áh, a kaja. Nem vagyok éhes, de ha nem megyek, anya megint bejön, és sopánkodni fog. Tudom, hogy te, ott a sarokban élvezed, tudom.

Teszek egy lépést, kettőt, a padló még mindig megtart. Hármat. Négyet, már majdnem elértem az ajtót.

– Gyere már! Kihűl!

Átvágok az előszobán, a konyhában mellbe vág a világosság, vakít. Utálom ezt a fehér fényt, de apa szerint sokkal takarékosabb, mint a normál izzó. Mert takarékosnak kell lenni, naaagyon takarékosnak.

Lukácsot nem érdekelte a spórolás. Azt mondta, ha elvégzi a főiskolát, tudja, mit fog csinálni. Már most megvan az állása, nemhiába van az apjának hajóépítő üzeme. Hajóépítő üzem, ugyan már! Egy koszos kis műhely, ahol minden csupa olaj, és szanaszét heverő szerszámokkal van tele. Nyáron azért jó volt, mert ott döglöttünk hetekig, csak arra kellett vigyázni, hogy mielőtt a munkások… bah, az a két alkoholista kripli…, szóval az érkezésük előtt eltűnjünk.

Megdörgölöm a szemem, anya háttal áll nekem, és örülök neki, így nem látja az óvatos lépteimet. Csak a fehér kockákra tehetem a lábamat, a feketék egész biztosan elnyelnének. A légzésem szabályos, azzal, hogy leültem a helyemre, picit jobb, innen nem látom a konyhaszekrény melletti sarkot, de tudom, hogy odabújt. Utálom a vasárnapokat, olyankor minden sokkal betegebb. Én is.

Zörög a kulcs odakünn a zárban, minden mozdulatot hallok. Kiveszi a zsebéből a slusszkulcsot, ahogy leteszi a könyöklőre összeütődnek a karikán, ledobja a táskát a földre. Bumm. Most bújik ki a kabátjából, akasztja fel a fogasra. A cipők. Egyik. Másik. Berúgja a sarokba. Papucs. Széles válla betölti a konyha ajtaját, pici a helység, elég neki két lépés, egy gyors csók anya arcára.

– Nocsak, a kisasszony kikúszott a barlangjából? – fordul felém apa, a gúny beleeszi magát a fülembe, tapad, mint a szék aljára kövült rágógumi.

Óvatosan nézek fel rá, de most nincs baj. Úgy látszik. Tétován bólintok, és azonnal szeretnék visszakúszni, ugyanoda, ahonnan előkúsztam. A barlangomba.

A tányéromra szegezem a tekintetem, fogalmam sincs mit eszem, valami hús. Rágni kell, de fáj az állkapcsom, valószínűleg megint csikorgattam a fogam éjjel. Apa beszél, a hangja kitölti a konyhát, szünet nélkül mondja, mondja, és mondja, anya bólogat, néha kérdez. Mindig kérdez, de soha nem mond semmit. Soha. Legalábbis apának nem. Lehet, másnak sem.

Velem azért szokott beszélgetni, de még neki sem merem elmondani. Pedig tudom, meghallgatna, bármi problémám van, azonnal segíteni akar, elkezdi törni a fejét, könyveket keres, és valami roppantul tudományos magyarázattal alátámasztja a mondókáját. Genetikai prediszpozíció. Meg pszichoszomatika. Triptofán. Franc tudja. Vagy elrángatna megint egy pszichológushoz, hogy megjavítsa bennem azt, ami elromlott. De nem én romlottam el. Néha nagyon elegem van belőlük. Mindenből.

Lukács úgy szeret, ahogy vagyok, aki vagyok.

Szeretett.

Feltétel nélkül.

Azt mondta, épít majd egy hajót az apja műhelyében, mint az a fickó, akinek nem emlékszem a nevére, az a magyar, aki egyedül körbehajózta a földet a saját maga építette a hajóján. Üvegszálból. Hogy a fenébe lehet üvegszálból hajót építeni? És elmegyünk, azt mondta, ketten leszünk, nem lesz velünk senki más, csak ő, meg én.

Apa még mindig beszél, hátradőlve fekszik a széken, két kezét összekulcsolja a hasán, de legalább nem én vagyok a téma, úgyhogy csak várok. Várok, hogy végre megmozduljanak, és én visszamehessek a szobámba. Nagyon figyelnem kell, nehogy mellélépjek a fehér kőnek.

Elérem a szobaajtót, eddig jó.

Ráteszem a kezem a kilincsre, de nem emlékszem, hogy becsuktam volna. Nem. Ez nem stimmel. Nagy levegőt veszek, benézek a szobába, minden jónak tűnik, megmarkolom a kilincset, hogy visszaugorhassak, de a parketta megtart.

Egy lépés. Még egy. Még egy. Mindjárt elérem az ágyat. A sötétség a sarokban gúnyosan vigyorog, kivillannak tűhegyes fogai.

Az ágyam kell, ott biztonságban vagyok, a plüssmacska várakozva ül, félig bekúszott a takaró alá, a párnám elterülve piheg.

Minden rendben.

Az árnyak szalagokban közelítenek, körbe akarnak fonni, mintha ezer kígyó siklana nemcsak a padlón, de a falakon, az ablakon, a szekrény félig nyitott ajtaján, az íróasztalom fiókjából is.

Nemnemnemnemnem!

Az ágyra ugrom, magamra rántom a pokrócot. Itt biztonságban vagyok!

Nemnemnemnemnem!

Süllyedek.

Nyüszítve kapaszkodom a lepedőbe, takaróba, párnába, de süllyedek, süllyedek, és már nemhogy süllyedek, de zuhanok.

Tíz métert. Százat. Ezret. Süvít a szél a fülem mellett, kétségbeesetten kapálózom, a ruhám lebeg, nem érzek magam alatt semmit. A plüssmacska kirepül a markomból, felnézek, másodpercek alatt messzire viszi a szél. Süket vagyok a saját sikolyomtól. Alattam felhők, közéjük érve már nem is látok mást, csak a homályt, aztán vizet. Esik az eső? Nem. Én esem. Én vagyok az eső. ESŐ. Ezen Lukács betegre röhögte volna magát. Most már nem teszi.

Soha.

Soha többé.

Kemény karok fékezik a zuhanásomat, mindketten elesünk, én rá, ő alattam. Ismerős illatot érzek, ismerős a mozdulat, ismerősek az izmok, a kar, ami átölel, de összeszorítom a szemem, mert tudom, ez nem a valóság. Soha nem az.

– Na, végre!

Kinyitom a számat, de nem jön hang ki belőle, lihegek, a szemem továbbra is szorosan zárva.

– Mit csinálsz? – kérdi.

– Kísérletezem. – Azt hiszem, hülyét mondtam.

– Mivel is? – kuncog.

– A levegővétellel, azt hiszem.

– Az jó. Nehogy abbahagyd! – Most már nevet.

Mégiscsak ki kellene nyitnom a szememet. Az ő hangja, az ő nevetése, az ő mindene.

– A látással nem akarsz kísérletezni?

Megrázom a fejem.

– Nem.

– Miért?

– Mert akkor eltűnsz megint.

Erre nem válaszol, úgyhogy én továbbra is csukott szemmel heverek a karjaiban. Kis idő múlva újra megszólal.

– Meg akarsz tartani?

Némán bólintok. Aztán ki is mondom.

– Meg.

– Mennyire?

– Azt hiszem, nagyon.

– Csak hiszed? – sértődött felhang moccan a kérdésében.

– Nem, tényleg nagyon.

– Aha. De ehhez az kell, hogy elfogadd.

– Mit?

– Engem.

– Téged?

– Aha.

Kicsit helyzetet vált, az egyik karja a derekam köré fonódik, a másikkal a tarkómat simogatja, meleg lehelete az arcom jobb felét csiklandozza, apró csókokat sóhajt a fülemre, az állkapcsomra, a nyakamra.

– De te meghaltál.

– Itt vagyok.

– Nem, te meghaltál.

– Akkor ki ölel most téged?

Belefúrom a fejem a nyakgödrébe, az ujjaimat végighúzom a bicepszén, pont olyan izmos, mint mielőtt eltűnt volna. Mielőtt ősszel eltűnt volna a Balatonban. Amikor utoljára láttam.

Remeg a kezem, úgy érzem, az egész világ remeg körülöttem, nem látok, mert még mindig szorosan zárt szemekkel fekszem a karjaiban, de tudom, rázkódik minden körülöttem. Körülöttünk.

A távolban undok kuncogást hallok, a százfogú nevet, azt hiszi, győzhet.

A kezemet a hajába túrom, selymes, frissen mosott, szeretném megnézni, szeretném, ha szemem is azt mutatná, ugyanazt mondaná, mint amit a kezem, amit a fülem, az orrom, de nem merem kinyitni.

Akkor eltűnik, és soha nem jön vissza.

– Akarod? – kérdi újra, a hangja vágyódó, tele sóvárgással, magánnyal.

Egyre jobban reng körülöttem a világ, kövek ütődnek kőhöz, folyó harsogva zúdul a medrében, fák recsegve-ropogva engedik el a talajt, évszázados gyökerek fordulnak ki, hallom, ahogy a föld morajlik alattunk. De én csak kapaszkodom. Kapaszkodom. Nem engedem el, mert…

Nem engedem el.

– Akarom.

Minden megáll. Bennem szakad a lélegzet, a pillanatba dermedünk, se ő, se én nem mozdulunk. A létezés megtorpan, a filmkockák nem peregnek tovább, szinte várom, hogy a világ széle sercegve, megégve, büdös celluloidszagot árasszon, mint egyszer nagyon régen, kiskoromban, amikor igazi filmet néztünk, és a közönség fújoljon és pisszegjen, de csend van. Semmi nesz nem hallatszik, csak az, ahogy kapkodom az oxigén után.

– Velem maradsz?

– Maradok.

A döntésem nyomán halk surrogás tölti be a levegőt, újra indul az élet. Pillangó szárnya rebben, még azt is hallom.

– Tudod, hogy maradok – ismétlem meg.

– Nincs visszaút.

– Nincs. Tudom.

Kinyitom a szemem, bársonyos füvön fekszünk, a fák árnyékot vetnek ránk a délutáni langy napsütötte melegben, szöcske ül a feje mellett egy hosszú fűszálon. Az ismerős mélybarna szemek az arcomat kutatják, de én biztos vagyok a dolgomban.

– Maradok.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.2/10 (5 votes cast)

Leave a Comment

6 hozzászólás

  1. Tetszett a történet… csak kissé érthetetlen volt. Nem nagyon sikerült felfognom, hogy akkor végül mi is történt? Csak álmodta az egészet a főhős, vagy valóban megtörtént, és Lukács “feltámadt”?
    De egyébként tényleg jó volt, ebben a stílusban szívesen olvasnék hosszabb novellákat, regényeket is.

  2. Nekem nagyon tetszett a történet. Nekem azt sugalja, hogy Kira nem tudja feldolgozni szerelme halálát. Felidézi emlékeit, de mivel tudja, hogy szerelme halott a szörny a sarokban maga a halál, aki újra és újra elragadja tőle Lukácsot.

  3. Abigél, a kérdés, amit feltettél tökéletes. 😀 Köszönöm! 🙂
    Pont azt akartam elérni, hogy ne derüljön ki, vajon egy alternatív valóságról van szó, vagy pedig Kíra számára minden csak az elméje játéka, amikor megkülönböztethetetlenné válik, hogy mi a valóság, és mi az illúzió, netán hallucináció. 🙂
    Egyébként ezt a novellát Tarot jóskártyák ihlette sorozat egyik darabjaként írtam, és mindegyik valamiképpen misztikus. Némelyik éppenhogy, mások meg nagyon.

  4. Zseniális! A stílus, a szereplők, a történet, a hangulat, láttatsz, éreztetsz. Szerintem írj ebből egy regényt, engem megvettél ezzel a novellával!

  5. Kedves Nick!

    Gratulálok! Berántott az írásmód, visszafojtott lélegzettel olvastam. Engem A Babadook című filmre emlékeztetett a koncepció (a szörny a gyász megtestesülése). Mivel Lukács meghalt és Kíra megígéri, hogy vele marad, én azt hittem, öngyilkos lett / lesz.

    Köszönöm, hogy olvashattam.

  6. Kedves Judit, Réka!
    Köszönöm a véleményeket, dicséretet. Nagyon örülök, hogy tetszett az írásom. 🙂