Csoma-Lőrincz Tamara: Minden nap karácsony

A novella az első Nagyi Palacsintázójáról szólt, amit a Pokolban nyitottak meg. A kanapén ülve olvastam, a lábamon egy meleg takaróval, miközben egy bögre gőzölgő, fahéj illatú forrócsokit kortyolgattam. Rettenetesen fáradt voltam, szerettem volna már lefeküdni, de holnapra ki kellett értékelnem az összes, pályázatra beérkezett novellát.

A közösségi oldalon csipogás jelezte, hogy új üzenetem érkezett. Az anyám küldte, mellékelt egy linket valami társkereső oldalról és azt írta mellé, hogy „Idén karácsonykor nem leszek ott, de mit szólnál ehhez? Olyan aranyos az a kis rénszarvas a szívecskékkel a képen!”.

Felvontam a szemöldököm. Ezek szerint idén sem utazik haza, hogy meglátogasson. Már nem volt kedvem olvasni. Tanácstalanul ránéztem a bögrémre, de tudtam, hogy ha még egy adag forrócsokit magamba erőltetnék, felfordulna a gyomrom. Végül inkább megnyitottam a linket, amit anya küldött.

Ezt a giccses dizájnt! Szívecskékkel körbevett, vígan szökellő rénszarvaspár, buján egymáshoz bújó jegesmedvék… te jó ég, ezek mit csinálnak? Mosolyognak? Ez most komoly? Soha nem voltam egy ász biológiából, de szerintem a jegesmedvék nem tudnak mosolyogni. Ráadásul amint beléptem a weboldalra, bekapcsolt Zséda: Szürke patás című dala, amitől úgy megijedtem, hogy majdnem kiejtettem az ölemből a laptopot.

„Idén ne töltse egyedül a Karácsonyt! Találjon társat három napra, és ünnepeljen felhőtlenül!”

Esküszöm, tényleg ezt hirdette az oldal. Huszonhét éves koromra szinte minden társkeresőn megfordultam már, így hozzá voltam szokva, hogy mindenfélét ígérgetnek, de ez még nekem is új volt. Találjon társat három napra? És utána? Vissza lehet váltani?

Miért ne próbálnád meg? szólt egy kis hang a fejemben. Hónapok óta nem randiztál.

Talán azért, mert az anyám ajánlotta. Vagy mert a legutóbbi randipartneremről kiderült, hogy nős és van két gyereke.

Nincs veszítenivalód, folytatta a hang. Vagy inkább degeszre eszed magad süteménnyel, és beletemetkezel a munkába? Szeretnél Szenteste is novellákat értékelni? Esetleg egy olyat, ami egy megkeseredett nőről szól, aki egyedül öregszik meg, és a legszorosabb emberi kapcsolatát a háromezer kilométerre élő anyja jelenti, aki évente kétszer felhívja?

A kérdőívük legalább érdekes volt. Rengeteg karácsonyi kérdést tettek fel, például hogy milyen programokon vennék részt szívesen, ragaszkodom-e a rokonlátogatáshoz (hah, mintha lennének rokonaim, akiket meglátogathatnék) és mi a véleményem a csúnya karácsonyi pulcsikról (mindig is ki akartam próbálni őket). Mielőtt még meggondolhattam volna magam, beküldtem a válaszokat, aztán hoztam a konyhából egy gyümölcsteát, és folytattam a novellák értékelését.

Alig fél óra telt el, amikor kaptam egy üzenetet a társkeresőn. Egy kopaszodó, negyvenes pasi küldte, aki felajánlotta, hogy „a saját készítésű habfürdőjével kényeztet az ünnepek alatt”. Ettől mindjárt felértékelődött az egyedüllét. Utána egy szemüveges, izzadékonynak tűnő férfi próbálkozott azzal, hogy vezető beosztásban dolgozik a Porschénál, és „minden elképzelhető luxust” biztosítana, ha vele tölteném a karácsonyt.

Kezdtek idegesíteni a folyamatosan csipogó üzenetek, amikor egy enyhén ázsiai beütésű, sötét hajú, harminc körüli férfi képe bukkant fel a monitoron. Máténak hívták, és volt valami megkapó az arcában, talán a lefelé görbülő mosolya vagy az élénk tekintete (vagy életemnek egy viszonylag kései szakaszában derült ki, hogy bejönnek az ázsiaiak). Udvariasan megkérdezte, hogy lenne-e kedvem találkozni vele, ráadásul egy olyan kávézót ajánlott, ahol olvasni is lehet. Vetettem még egy pillantást a képére, és visszaírtam, hogy holnap délután ráérek.

***

A kávézó barátságos volt és süteményillatú, a háttérben halk ünnepi zene szólt és a sarokban egy karácsonyfa állt, amin hagyományos díszek helyett horgolt kávésbögrék és sütemények lógtak. Kértem egy mézeskalácsos lattét, és a hóemberes bögrémmel letelepedtem egy piros babzsák fotelbe, nem messze egy zsúfolásig megpakolt könyvespolctól.

Az ajtó feletti csengő megszólalt, és belépett egy ázsiai férfi. A kinti hidegtől kipirult, és a kabátjára rátapadt néhány hópehely. A láttán az arcom annyira felforrósodott, hogy inkább belehajoltam a bögrémbe, hátha úgy el tudom rejteni, mennyire zavarba jöttem. Máté sokkal, de sokkal helyesebb volt, mint a fényképen. Miközben rádőlt a pultra, oldalról látszott, hogy egészen arisztokratikus az arcéle – ha létezne Colin Firth ázsiai megfelelője, egészen biztosan ő lenne az.

– Te vagy Edit, ugye? – lépett oda hozzám mosolyogva. A fahéj és mézeskalács illatán túl megéreztem a parfümjét, ami éppen olyan finom és elegáns volt, mint amilyennek ő tűnt. Már éppen azon kezdtem gondolkodni, hogy talán ő az a férfi, akit egészen eddig kerestem – hiszen a társkereső oldal szerint majdnem tökéletesen megegyezett az érdeklődési körünk, a bőröm bizsergett a közelében és olyan zavarba jöttem, mint utoljára tizenéves koromban –, amikor hidegzuhanyként ért a bejelentése, hogy nem akar tartós kapcsolatot. Nem volt hajlandó elárulni az okát, de éreztem, hogy feszeng, miközben erről beszélünk, így végül inkább elengedtem a témát. A nap további részében azonban végig bennem maradt egy tompa, rossz érzés. Lehet, hogy itt van előttem a nagy lehetőség, de nem fogok tudni élni vele?

***

December 24-ére leesett a hó, így a karácsonyi vásár fabódéit vastag, fehér takaró borította, nekem pedig időnként rá kellett lehelnem az ujjaimra, hogy ne dermedjenek jéggé. Végül Máté odaadta nekem a saját kesztyűjét. Olyan illata volt, mint neki, és miközben belebújtattam a kezem, arra gondoltam, hogy bár többet jelentene ez a gesztus egyszerű udvariasságnál.

Máté ma szürke gyapjúsálat viselt fekete szövetkabáttal, és a feltámadó szél az arcába fújt néhány sötét hajszálat. Miközben félresöpörte őket, nekem akaratlanul is eszembe jutott a Büszkeség és balítéletnek az a feldolgozása, amiben Mr. Darcy megfürdött a tóban. (Igen, tudom, hogy december van és a Duna ilyenkor életveszélyes; természetesen nem tenném ki Mátét ilyesminek. Csak futólag eszembe jutott, hogy mi lenne, ha.)

Alig néhány ember szállingózott körülöttünk, a legtöbben valószínűleg már a karácsonyi vacsorát készítették otthon. Az árusok viszont ettől függetlenül nyitva tartottak: körülöttünk kürtős kalács és fűszeres forralt bor illata terjengett, és észrevettem, hogy amikor elhaladtunk egy sercegő kolbászokkal teli stand mellett, Máté elfintorodott. Ezek szerint nem ez a kedvenc étele.

– Mit szólnál egy forralt borhoz? – kérdezte.

Kiválasztottunk egy standot, ahol különleges ízeket is árultak, és egy mogorva, szőrmesapkás erdélyi bácsitól vettünk egy kardamomos és egy aszalt gyümölcsös bort. A kezemet a meleg, gőzölgő pohár köré kulcsoltam, és éreztem, ahogyan kezd visszatérni az ujjaimba az élet. Megkóstoltam a bort: tűzforró volt, de nagyon finom, így még azt sem bántam, hogy egy kicsit megégette a nyelvemet.

Megkértem Mátét, hogy egy kézműves ékszereket árusító standnál is álljunk meg. Először a tűzzománc nyakláncokat nézegettem (folyamatosan emlékeztetve magamat, hogy itt túl drágák ahhoz, hogy vegyek egyet), aztán találtam egy türkizkék fülbevalót, ami annyira megtetszett, hogy az egyiket odatartottam a fülemhez, és megkérdeztem Mátét, hogy ő mit gondol róla. A fegyelmezett álarc egy pillanat alatt lemállott róla: olyan viszolygással nézett a fülbevalóra, mintha egy különösen csúf rovar lenne, és arra kértem volna, hogy egye meg.

– Ennyire nem tetszik? – kérdeztem.

– Ne haragudj, de… nem igazán. – Nagy nehezen elszakította a tekintetét az ékszerről. – Van kedved lesétálni a Duna-partra?

Egy kicsit meglepődtem, hogy ilyen hamar ott akarja hagyni a karácsonyi vásárt, de végül bólintottam, és a fagyott, csúszós macskaköveken egyensúlyozva lementünk a parthoz. Amikor már a hullámzó víz mellett álltunk, Máté egy húzásra felhajtotta a forralt bort; nem kellett zseninek lenni hozzá, hogy kitaláljam, valami nagyon kiborította. A fülbevaló?

– Akarsz róla beszélni? – kérdeztem.

– Nem – rázta meg a fejét határozottan. Lehajolt, felvett a földről egy kavicsot, és olyan messzire hajította, amennyire csak tudta. A kő egy ideig a víz felszínén kacsázott, azután csobbanva elmerült.

– Mindjárt visszamehetünk – mondta Máté, miközben felvett egy újabb kavicsot. Követtem a példáját, és én lepődtem meg a legjobban, hogy sikerült messzebbre hajítanom.

– Ez szép volt – nézett rám csodálkozva –, de nem hiszem, hogy meg tudod ismételni.

– Hah. Csak figyelj!

A következő fél órát kavicsdobálással töltöttük; a végére mindketten kimerültünk és kimelegedtünk. Máté haja összeborzolódott, az elegánsan megkötött sálja pedig kioldódott és az egyik vége szabadon lengedezett a szélben.

– Lassan vissza kellene indulnunk a HÉV állomáshoz – nézett Máté az órájára. – Legalábbis ha a fadíszítés előtt még mézeskalácsot akarunk sütni.

***

Úgy döntöttünk, hogy nálam töltjük az ünnepeket. Így azért nagyobb biztonságban éreztem magam, mint ha be kellett volna mennem egy idegen férfi lakásába, még akkor is, ha az ázsiai Colin Firth-ről van szó.

Ahhoz képest, hogy még egyikünk sem sütött mézeskalácsot, egész ügyesek voltunk. Amikor betoltuk a tepsit a tűzforró sütőbe, véletlenül összeért a kezünk – Máté bőre kellemesen meleg volt és puha, és én egy pillanatra elképzeltem, hogy milyen lenne, ha átölelne. Aztán a pillanat véget ért, ő odébb lépett, és pakolt még néhány hóember formájú sütit a fenyőfák és mikulások mellé. Hiába fürkésztem az arcát, semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni róla. Megpróbáltam azzal vigasztalni magam, hogy még ha nem is akar kapcsolatot, legalább nem vagyok egyedül karácsonykor. Ez több, mint amit az elmúlt néhány évemről elmondhattam.

Sütés közben folyton egymásba botlottunk. A konyha túl kicsinek bizonyult két embernek, ráadásul nem voltam hozzászokva, hogy idegen férfiak (vagy bármilyen férfiak) tébláboljanak a lakásomban. Máté felvonta a szemöldökét a könyv formájú késtartóim láttán, beleevett a rosszabb estékre tartogatott csokis dísztálamba, és zavaróan közel hajolt hozzám, miközben ellenőrizte, hogy elkészültek-e már a mézeskalácsok.

A fadíszítéssel is egészen hamar elkészültünk, csak egyszer gabalyodtunk bele az égősorba és egyetlen piros gömböt ejtettem ki a kezemből, amit Máténak sikerült még azelőtt elkapnia, hogy széttört volna a padlón.

– Szerintem sokkal jobb, mintha egyszínű lenne – mondta Máté. – Azok mindig olyanok, mintha egy katalógusfotózásra készültek volna.

Hát, ezt tényleg nem lehetett elmondani a mi karácsonyfánkról. A színes gömbökön, a gyöngysoron és az égőkön kívül lógtak rajta karácsonyi könyvek mintájára készült díszek és néhány üvegzöldség, amiket még a rövid életű egészséges táplálkozás-mániám során vettem évekkel ezelőtt. Úgy tűnt, hogy Máténak őszintén tetszett a végeredmény; csípőre tett kézzel, halvány mosollyal a szája sarkában nézte a fát.

– Ez mi? – kérdezte, a tenyerébe véve az egyik könyvdíszt, aminek halványkék borítójára papírból kivágott hópelyhekbe írták a három társszerző nevét.

– Az egyik kedvenc karácsonyi young adult könyvem – mondtam. – Egy kisvárosban a havazás miatt teljesen megszűnik a közlekedés, és az emberek ott ragadnak. Három író három különböző történetet mesél el, amik valahol mind kapcsolódnak egymáshoz.

Máté elfintorodott. Úgy festett, mint akinek nagyon nem tetszik valami, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy esetleg nem szereti a young adultot. Végül is sok férfi nem olvas ilyesmit…

– Égett szag van – szólalt meg csodálkozva, majd felkiáltott. – A mézeskalács!

Kirohantunk a konyhába. Olyan gyorsan kaptuk ki a tepsit a sütőből, hogy még a kezemet is megégettem, de az aljuk így is elszenesedett. Ki kellett nyitnunk az összes ablakot a lakásban, hogy az égett szag kiszellőzzön.

Amikor nagyjából rendeződött a helyzet, letelepedtünk a nappali szőnyegére, közvetlenül a karácsonyfa mellé, és égett, még meleg mézeskalácsot ropogtattunk, miközben a Máté által hozott társast bontogattuk.

– Jól van – mondta, miközben kivett egy kártyát a dobozból –, a lényeg az, hogy felolvasunk egy kérdést két választási lehetőséggel, és mindkettőnknek meg kell tippelnie, hogy a másik mit választana. Mehet az első? – Egy kicsit idegesen bólintottam. – Melyiket veszítenéd el inkább: a képességet arra, hogy kommunikálj másokkal vagy arra, hogy olvass?

Hű. Ezt még nekem sem volt könnyű eldönteni, nem hogy kitalálni, Máté mit válaszolna. Az ő tolla viszont azonnal elkezdett száguldani a papíron, ami egy kicsit zavart. Ennyire könnyen kiismerhető vagyok?

Lepergett a homokóra, ami a válaszadásra rendelkezésre álló időnket mérte.

– Szerintem soha nem tudnál lemondani az olvasásról – nézett rám Máté. – Igazam van?

Bólintottam. – Te viszont a kommunikációt választanád.

– Rendben, akkor eddig egy-egy pont mindkettőnknek. – Felém nyújtott egy kártyát. – A következőt olvasd fel te!

Elvettem a kártyát, és egy pillanatra összesimult a bőrünk. Úgy kimelegedtem, hogy legszívesebben levettem volna a karácsonyi pulcsit, és ezúttal mintha Máté is zavarba jött volna.

– Khm… mi a kérdés? – mutatott a kártyára.

– Ó. Máris olvasom. – Gyerünk, Edit, szedd össze magad! – Inkább maradnál egy ideális helyzetben, ami hazugságra épül, vagy tudni akarnád az igazságot?

Szinte gondolkodás nélkül leírtam, hogy Máté az igazságot választaná. Már lejárt az idő, amikor észrevettem, hogy mennyire elkomorult.

– Öhm, azt hiszem, te az igazságot választanád – mondtam.

Fanyar mosolyra húzódott a szája. – Rosszul gondolod. Nagyon rosszul.

Letettem a papírt és a tollat a szőnyegre. – Most megleptél.

– Nem igazán akarok beszélni róla.

– Mi lenne, ha módosítanánk a játék szabályait? – kérdeztem, megpróbálva figyelmen kívül hagyni, milyen hevesen dobog a szívem. – Ha elmondod, miért gondolod így, én is elmesélem, hogy miért töltöm egyedül a karácsonyt.

Láttam rajta, hogy fontolóra veszi az ajánlatot. Végül beszélni kezdett, de közben nem nézett rám, helyette végig a szőnyeget tanulmányozta.

– Két hónappal ezelőtt még menyasszonyom volt – mondta. – Biztosan akadt vagy száz jel, amit észrevehettem volna, de csak akkor jöttem rá, hogy Brigi nem szeret, amikor bejelentették, hogy összejöttek Bencével, aki az egyik legjobb gyerekkori barátom volt. Én mutattam be neki Brigit. Láttam, hogy jól kijönnek, de ki gondolta volna, hogy ennyire? – Elnevette magát, a hangjából kihallatszott a keserűség. – Most se menyasszonyom, se barátom nincs. Röviden ennyi. Te jössz.

Nyeltem egyet. Úgy éreztem, több időre lenne szükségem, hogy feldolgozzam a hallottakat.

– Az a fülbevaló a vásárban… – kezdtem.

– Brigi gyűjtötte a kézműves ékszereket. Nem hiszem, hogy egy másik nőn el tudnék viselni egy hasonlót… – úgy tűnt, hirtelen észbe kapott, mert bocsánatkérően rám nézett. – Persze te nem vagy a barátnőm, csak ezt a három napot töltjük együtt. Sajnálom. Nagyon meg akartad venni azt a fülbevalót?

A nem vagy a barátnőm kijelentésre tompa fájdalmat éreztem a gyomromban. Persze nem kellett volna így a szívemre vennem; mindketten tudtuk, hogy december 27-én elválnak az útjaink. Máté ragaszkodott hozzá, és most már azt is tudtam, hogy miért.

– Nem gond, amúgy sem vettem volna meg – mondtam. – Brigi pedig szerintem rosszul döntött. – Ez utóbbi anélkül szaladt ki a számon, hogy átgondoltam volna. Az arcom felforrósodott. Vajon mire gondol Máté, ha észreveszi, hogy elvörösödtem?

– Nem úgy néz ki – mondta. – Most vettek egy kiskutyát valami világhírű tenyésztőtől, és amikor elküldték a közös képüket az ismerőseiknek, odaírták mellé, hogy remélik, hamarosan újra bővülni fog a család. Még arra sem vették a fáradságot, hogy engem kivegyenek a címlistából.

Végtelen szomorúság látszott a szemében, miközben ezt elmesélte, és minél tovább néztem őt, annál kevésbé tűnt annak a magabiztos és határozott férfinak, akinek az első találkozásunkkor hittem. Most sokkal inkább volt… megtört.

Megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, eleget beszéltünk rólam. Most már tényleg te jössz.

– Öhm… általában el szoktam titkolni, hogy már több mint egy tucat társkeresőt kipróbáltam, de tekintve, hogy nem vagyok a barátnőd, azt hiszem, lehetek őszinte. Én vagyok a legpechesebb ember, akit a Föld a hátán hordott: randiztam már olyan férfival, akiről kiderült, hogy nős és gyerekei vannak, olyannal, aki az asztalt csapkodva követelte, hogy mondjam meg, miért ilyen szerencsétlen a szerelemben és olyanokkal is, akik mellett megszólalni sem tudtam, mert levegővétel nélkül beszéltek saját magukról.

– És a családod? – kérdezte Máté. – Vannak testvéreid?

– Nincsenek. Az anyám Amerikában él, és bár folyton azt állítja, hogy egyszer meglátogat, szerintem erre soha nem fog sor kerülni. Egész kiskoromban azt hallgattam tőle, hogy nem az apámba volt szerelmes, hanem egy másik férfiba, de amikor velem terhes lett, már nem válhatott el.

– Nem válhatott el? – ismételte Máté hitetlenkedve. – Elég sok nőt látni, akik gyerekkel is elválnak.

– Ő nem ilyen volt. Amikor a másik férfi megházasodott, az anyám azt mondta, tönkretettem az életét. – Még mindig tompa fájdalmat éreztem, amikor erről beszéltem, de most már legalább végig tudtam mondani sírás nélkül. – Hét- vagy nyolcéves lehettem.

– Te jó ég! – Úgy tűnt, a történet kizökkentette Mátét az apátiából, amibe Brigi miatt zuhant. Letette a kártyákat, és váratlanul elszánt tekintettel nézett rám. – Tudod, mit? Elmehet mindenki a fenébe! Az anyukád is, Brigi is, meg Bence is. Ne hagyjuk, hogy elrontsák a karácsonyunkat! Mindenünk megvan, ami ahhoz kell, hogy jól érezzük magunkat: égett mézeskalácsunk – felmutatott egy hóembert, aminek félig elszenesedett a feje –, vicces társasunk, egy csomó karácsonyi filmünk és ha jól láttam, tartasz itthon pattogatott kukoricát.

Bólintottam. Egyrészt, mert tényleg vettem pattogatott kukoricát, másrészt, mert tökéletesen igaza volt. Sok mindent ki lehet hozni ebből a karácsonyból, ha igazán akarjuk, és nem az anyámon fog múlni, hogy sikerül-e. Hanem rajtam. (Meg egy kicsit Mr. Darcyn.)

A délután többi részét törökülésben töltöttük a szőnyegen, a kezünkben egy-egy bögre Ezeregy Éjszaka teával, és miközben csipkebogyó, narancs és fahéj illata töltötte be a szobát, kiderült, hogy Máté inkább szeretne egy feneketlenül mély legós dobozt, mint egy magát folyton újratöltő hűtőt (állítólag a Lego miatt lett építész), én pedig inkább lennék egy átlagos külsejű, de csodálatos személyiségű férfi felesége, mint egy szívdöglesztő és önző emberé, továbbá inkább dolgoznék rettenetesen keményen a saját magam főnökeként, mint lazán egy cég alkalmazottjaként. (Tulajdonképpen ezt is csinálom, évek óta szerkesztésből, kritikák írásából és hasonlókból élek.)

A játékban végül Máté nyert – igaz, hogy csak két ponttal –, ezért úgy döntött, a következő programot is ő választhatja ki. Eleinte tiltakoztam, de amikor meghallottam, hogy karácsonyi filmeket akar nézni pattogatott kukoricával, beadtam a derekam. Elhelyezkedtünk a kanapé két végében (azt hiszem, mindketten túlságosan zavarban voltunk ahhoz, hogy közelebb menjünk egymáshoz), betakaróztunk egy-egy meleg, puha pokróccal és elindítottuk az Aludj csak, én álmodom-ot. Aranyos film volt, még annak ellenére is tetszett mindkettőnknek, hogy időnként hangosan összevitatkoztunk azon, kit kellene a főszereplőnőnek választania.

A film után kíméletlenül közöltem Mátéval, hogy a Jégvarázst legalább egyszer mindenkinek látnia kell. Egy ideig tiltakozott („Egy férfi nem néz Disney-t!”), de aztán rájött, hogy sok mindenben hasonlítanak egymásra Elzával, és kezdett neki tetszeni a történet.

Időközben besötétedett, és a nappaliban csak a lámpa sárgás, tompa fénye és a karácsonyi égősor világított. A levegő elnehezült a fahéjtól és a narancstól, a takaró alatt pedig olyan kellemesen meleg volt, hogy egy pillanatra lehunytam a szemem. Amikor legközelebb kinyitottam, a tévéképernyő sötét volt, és elszörnyedve vettem észre, hogy álmomban Máté vállára hajtottam a fejem. Gyorsan felültem, és elnézést kértem, de őt mintha egyáltalán nem zavarta volna a dolog. Sőt, mintha magában mulatott volna rajtam.

– Dőlj vissza nyugodtan, ha kényelmes volt – mosolygott, miközben becsukta a kezében tartott könyvet. Most vettem csak észre, hogy A fiú, akit Karácsonynak hívnak-ot olvassa. Az élénkkék borítón egy rénszarvas vágtázott át, a hátán egy kisfiúval.

Máté követte a pillantásomat.

– A polcodon találtam – mondta –, és megtetszett, hogy a Mikulás gyerekkoráról szól. Eddig nagyon jó. Vicces benne az igazmondó glimpi, akinek mindig, mindenkivel őszintének kell lennie.

– Ez az egyik kedvenc könyvem – mosolyodtam el.

– Ha gondolod, innentől olvasom hangosan.

Négyéves korom óta senki nem olvasott fel nekem. Máté hangja egyszerre volt simogató és határozott, a komoly részeknél elmélyült, a vicces részeknél magasabbra váltott, és olyan kitartóan olvasta fel egyik oldalt a másik után, hogy már hajnalodott, amikor végül elnyomott minket az álom. Ő a kanapé karfájára hajtva a fejét, a könyvvel a kezében aludt, én pedig összegömbölyödve, a takarót a nyakamig felhúzva.

Délben ébredtünk fel, és mivel még mindketten kótyagosak voltunk az álmosságtól, rendeltünk egy pizzát, és megnéztük a Múlt karácsony című filmet. Amikor a két főszereplő megcsókolta egymást, véletlenül épp Mátéra néztem, és összeakadt a tekintetünk. A pillantásom az ajkára vándorolt. Vajon ha kezdeményeznék, ha tennék felé egy lépést, megcsókolna?

Nem volt elég bátorságom megtenni. Túlságosan féltem a visszautasítástól.

A film után Máté elővette a Karácsonyfa című társast, amiben úgy lehetett nyerni, hogy az ember szebb és értékesebb fát díszített fel, mint a többi játékos. A pontokat hópelyhekkel jelöltük, és a végére Máténak sokkal több volt belőle, mint nekem.

– Semmi vész, ahhoz képest, hogy nem szoktál társasozni, ügyes voltál – mosolygott rám.

A nap további részét muffinsütéssel és olvasással töltöttük. A muffin finom lett, bár a belseje nyúlós maradt, az olvasással viszont remekül haladtunk. Elhatároztuk, hogy huszonhetedikére befejezzük A fiú, akit Karácsonynak hívnak-ot, így az egész estét a kanapén, Máté hangját hallgatva töltöttem.

Másnap reggel folytattuk a történetet, de a hangulat valahogy megváltozott közöttünk. Úgy éreztem, nem találom a helyemet, már nem volt kényelmes a párnám, a takaró alatt megizzadtam, a maradék mézeskalácsot rágcsálva pedig minden eddiginél jobban éreztem, hogy megégett és keserű. Máténak is hasonlóan rossz napja lehetett, mert többször is ingerülten rám szólt, hogy ne izegjek-mozogjak már, mert ő is ezen a kanapén ül. Majdnem rávágtam, hogy már nem sokáig… és akkor rájöttem, hogy mi a baj.

Nem akartam, hogy elmenjen.

Én igazán mindent megtettem, hogy ne éljem bele magam abba, hogy itt van. De jó volt, hogy ott állt mellettem a fürdőben fogmosás közben, hogy együtt próbáltuk meg kitalálni, így kell-e egy muffinnak kinéznie, és hogy valakinek végre őszintén beszélhettem róla, mennyire magányos vagyok. A jelek szerint viszont ő soha nem gondolt a maradásra: már délután elkezdte összeszedni a holmiját, és miután begyűrte a ruháit a sporttáskájába, megkérdezte, vihet-e néhány mézeskalácsot.

– Szerintem egy kicsit már kemények, de ahogy gondolod – vontam vállat.

– Emléknek jók lesznek. Van kedved este még egy kicsit olvasni?

Várakozva nézett rám, de megráztam a fejem. Az jutott eszembe, hogy jó lenne előrébb hozni a reggelt. Túl lenni rajta.

– Nézzünk inkább valamit – mondtam.

Ezúttal egy kifejezetten gyenge filmet sikerült választanunk, magamban még meg is jegyeztem, hogy illik az alkalomhoz, minden perce szenvedés. Végül elbóbiskoltam a kanapén, és csak hajnalban, Máté ébresztőjére keltem fel.

Amíg ő készülődött, én csak tébláboltam. Titokban mélyen beszívtam a tusfürdője illatát, és miközben felhúzta a pulcsiját, lopott pillantást vetettem a póló alól kivillanó hátára. Úgy cikázott körülöttem, mint a villám, fokozatosan megfosztotta a lakást mindentől, ami rá emlékeztetett. Amikor már a cipőjét húzta, felnézett rám, és elmosolyodott. A szeme olyan tiszta volt, mint a víztükör.

– Köszönöm ezt a három napot – mondta. – Nagyon szép volt. – Szünetet tartott, aztán megköszörülte a torkát. – Mennem kell.

Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hagyom, hadd menjen a fenébe. Még ki is nyitottam neki az ajtót. Kilépett rajta, és visszanézett. Egy szomorú mosoly bujkált a szája sarkában. Aztán elment.

Megpróbáltam arra koncentrálni, mennyi mindent csinálhatok a hátralévő két szabadnapomon. Most végre elolvashatom azokat az írástechnikai könyveket, amikre eddig nem volt időm. Esetleg cikket is írhatnék valamelyikből. Ezen kívül ki kell töltenem a határidőnaplómat januárra, mert rengeteg tennivalóm lesz, és megint el fogok veszni a határidők között.

Könnyek folytak le az arcomon. Úgy bámultam a bejárati ajtót, mintha bármelyik percben kinyílhatna, és Máté visszajöhetne, pedig már biztosan leért a lifttel. Talán a házból is kint volt.

Lassan bementem a nappaliba, és megpróbáltam arra a kérdésre koncentrálni, hogy hová tehettem a leírásokról szóló könyvemet, de ez csak addig sikerült, amíg megláttam a pattogatott kukoricás tálakat, amik egymásra tornyozva álltak a kanapé mellett.

Kopogtak. Ijedtemben ugrottam egyet.

Nyugalom! Nyilván Máté hagyott itt valamit.

Kinyitottam az ajtót. Havas volt a sapkája és kifulladva lihegett, de tényleg ő volt az.

– Tudod, mit csinálna most az igazmondó glimpi? – kérdezte. – Megmondaná, hogy fejezd be vele a könyvet. Legyél ott vele minden este, hogy felolvashasson neked. Aludj mellette, hogy elkerüljék a rémálmok.

– Te vagy a glimpi? – kérdeztem. Nem voltam benne biztos, hogy jól értettem.

Nagy, széles mosoly terült el Máté arcán.

– Igen – mondta. – Én vagyok.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (9 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük