Cassy Blacksmith: Citrom, méz és gyömbér

Cassy Blacksmith: Citrom, méz és gyömbér

– Nincs más panaszod?

Utoljára végigfuttattam agyamban a kérdést, hogy megfelelő választ adhassak rá.

– Csak a lábfejem görcsöl néha – feleltem, mikor legjobb barátom és egyben orvosom, Danisha nevetgélni kezdett.

– Azt hiszem, Caden, hogy a görcsölésnek semmi köze sincs a szívműtétedhez – összecsücsörítette a száját, majd firkantott valamit a kezében lévő papírra. Továbbra is a jobb lábfejemet tornáztattam, ami néha megmagyarázhatatlan okok miatt mondott ellen az akaratomnak és okozott nyomorúságos perceket. Természetesen lehetett volna rosszabb is. Egy szívműtét után, mit vár el az ember?

Danisha az asztalára tette a kartonomat, majd visszasétált hozzám és a vállamra tette a kezét.

– Szépen haladsz a gyógyulással – bizonygatta sokadszorra, de nem tudtam csak olyan könnyedén megnyugodni. Nem tehettem róla. Ha az ember húsz éven át aktívan sportolt és egyik pillanatról a másikra derül ki, hogy öröklött szívelégtelenségben szenved, és nem mentheti meg más az életét csak egy transzplantáció, akkor hajlamos pesszimistán tekinteni a dolgokra, többek között arra is, hogy valóban meggyógyult-e.

Megpróbáltam hihetően mosolyogni Danishára, aki betegségem idén végig mellettem állt és közbenjárásával a legjobb ellátást kaptam a magánklinikán. Három hónappal ezelőtt került sor az életmentő műtétemre, amelynek reggelén a sorozatos intelmek ellenére elindultam csökkentett mértékű kocogásomra. Azóta új műszer ketyegett bennem.

– Jele sincs kilökődésnek, az eredményeid kiválóak – sorolta Danisha, miközben hosszú ujjaival végigsimította a kartonom.

– Akkor azt jelenti, hogy elkezdhetek végre futni? – Összegomboltam magamon az ingem elrejtve az ormótlan heget a mellkasomon. Danisha hirtelen elkomorodott, aztán újra mosolyra húzta a száját. Ismert. Hajlamos voltam elviccelni még a komoly dolgokat is, éppúgy, ahogy a betegségemet.

– Még várnék azzal egy kicsit. Nem fog azon múlni semmi, ha pihensz még pár hetet – húzta fel az orrát, aztán visszasétált az asztalhoz, hogy felhörpintse hideg kávémaradványát. Feltápászkodtam a vizsgálóasztalról. – Annak is eljön az ideje! – fenyegetett meg a felém emelt ujjával.

– Nyolc kilót szedtem fel. Danisha, tudod mit jelent ez?

– Legalább egy számmal nagyobb konfekcióméretet – duruzsolta, de nem mondanám, hogy izgatta a lamentáció. Bár Danishát gyerekkorom óta ismertem, tudtam, hogy nem érti meg az én álláspontomat az egészséges életről, a rendszeres sportról és a magamnak állított szabályokról. Ő az a fajta afroamerikai nő volt, aki nem vetette meg magától az ebéd utáni desszertet, ha úgy hozta kedve, nem fukarkodott a nassolással, és még véletlenül sem érdekelte, mennyi kalóriát eszik naponta.

– Akkor mára végeztünk is, Caden. Természetesen, ha nincs más panaszod a lábgörcsön kívül. – Bárcsak ne kérdezte volna meg. Hiába terveztem el, hogy beszélni fogok, mégis úgy éreztem, hogy nem lenne szabad. Biztosan nem lenne jó, ha tudna a képzelődésemről. Az álmokról. A hallucinációkról. Róla.

Danisha észrevehette, hogy valami nincs rendben, mert letolta az orráról az olvasószemüvegét és aggódva méricskélni kezdett. – Minden oké?

Direkt siettem az öltözködéssel, magamra vettem a kabátomat.

– Hogyne.

– Akkor jó – mondta pattogó hanggal. – Írok fel neked egy kis vitamint a görcsre.

Danishától elköszönve és magam mögött hagyva a klinikát, úgy döntöttem, a szokottól eltérően taxi helyett gyalog megyek haza. Fejembe húzott kapucnival és sálba bugyolálva mentem át a George Washington hídon Fort Lee felé, miközben a szél arcomba fújta a havat. Mostanában elég gyakran jártam arra. Nem csak azért, mert mindig magával ragadott Fort Lee és New York annyira különböző látképe, hanem Miatta is.

Két héttel a műtét után láttam őt először. A kórházi szobámban éppen egy New Jersey Ördögök mérkőzést néztem, amikor a szobatársamhoz, Ralphhoz, látogatók jöttek. Odacsődült a család apraja-nagyja, szülők, feleség, gyerekek, még az anyós is. Hozzám soha nem jött senki, mert Danishán kívül senkim sincsen. A szüleim, nagyszüleim meghaltak, egyke lévén aligha tudtam volna bármilyen rokont felmutatni, akit érdekelt is az állapotom. Régi hajdani edzőtársaim, tanítványaim és barátaim küldtek ugyan lapokat, de egyik se vette rá magát, hogy akár egy jókívánsággal is feldobja az amúgy is elcseszett kedvem. Brendon, a legjobb haverom volt az egyetlen, aki betolta a képét, de mivel nemrég szerződtették le a Rangershez, neki legalább nyomós indoka volt a távolmaradáshoz.

Az ágyhoz szegezve mi mást tehetne az ember, mint magába roskadva meccset néz? De amikor Ralph egész pereputtya beözönlött az apró kórterembe, csak nagy nehézségek árán küzdöttem le magamban, hogy valami epéset káromkodjak arról, hogy kórházba gyógyulni jár az ember és nem lármázni.

Már fogalmaztam magamban a legjobb szövegvariációt, amivel elküldhetném őket melegebb éghajlatra, amikor az anyós egy halom pitét pakolt ki Ralph elé. Csak fejemet rázva bámultam az amúgy is túlsúlyos szerencsétlent, aki egymás után pakolta magába a süteményeket, mikor hozzám is elért a pite illata. Nem tudom megmagyarázni, de az aroma beindított nálam valamit. Citrom, méz és gyömbér. Valahányszor csak rá gondoltam, úrrá lett rajtam egy furcsa, bizsergő érzés. Mintha az agyamat elködösítette volna valami, lecsukódott a szemem és fejemben tisztán, kivehetően láttam Őt. Az első alkalommal egy tükör előtt állt. Hosszú haja a méz színére emlékeztetett. Mosolygott miközben kefélte a haját, majd citromos parfümöt fújt magára.

Szippantottam a levegőből és orromat újra átjárta az illata, aztán hirtelen, mintha egy derekamra kötött lánccal odarántottak volna, egy autó volánjánál találtam magam. Időm sem volt, hogy gondolkodjak. Két hatalmas reflektor világított a szemembe. Elrántottam a kormányt. Az autó eleje nekicsapódott a Washington híd egyik fémoszlopának, mire a szembejövő kamion a kocsi oldalának ütközött. A fém meghajlott és nyikorgott. A csontok megtörtek és egy nő sikoltozott. Aki valójában én voltam.

Danisha egy pupillalámpával vizsgált, miközben két másik nővér sürgölődött mellettem. A testem minden porcikája rángatózott, görcsbe ugrott és a saját akarata szerint mozgott, anélkül, hogy kontrollálni tudtam volna. Nem érzékeltem mást, csak a mellettem lévő monitor élénk csipogását és Danisha hideg kezét, ahogy az arcomhoz ért. Az egyik nővér feltűrte a hálóing ujját, majd valamilyen hűs folyadékot fecskendezett a vénámba. Éreztem, hogy a görcsök megszűnnek, ellazul a testem és szépen lassan megnyugszom.

Pár nappal később Danisha tájékoztatott a történtekről és a rohamról, ami egyik pillanatról a másikra jelentkezett nálam. Nem tudta megmondani, hogy mitől lehetett, én is csak arra emlékeztem, hogy nem sokkal azelőtt még a meccset bámultam és bosszankodtam Ralph rokonai miatt, majd egyszer csak egy teljesen más helyen találtam magam. Az Ő testében.

A hosszú napok bezártsága mellett folyamatosan csak azon gondolkodtam, hogyan lehetséges ez. Aztán arra jutottam, hogy biztosan csak elbóbiskoltam. Álmodtam. Történnek mindenkivel olyan valószerű álmok, amikben szó szerint fizikális fájdalmakat él át. Én éreztem, ahogy a torkomat kaparja a kiáltás, ahogyan az oldalról nekem jövő kamion összepréseli a tagjaimat, és ahogy a csontok átszúrják a bőrömet. Az eszem legeldugottabb zugában mégis arra gondoltam, hogy mi van, ha tényleg megtörtént? Mi van, ha a mézhajú nő köthető valahogy hozzám?

Napok, hetek teltek el és ez alatt az idő alatt egyáltalán nem láttam Őt. Danisha kiengedett a kórházból, végre visszaköltözhettem a Hudson folyóra néző lakásomba. Szokás szerint nem várt rám más, mint Hugo a huskym, aki kaparászni kezdte a bejárati ajtót, amikor meghallotta a kulcsaim csörgését.

Pár keservesen unalmas és tehetetlenséggel töltött nap telt el, míg visszatértem a közeli gimnáziumi munkahelyemre. Kosárlabdaedző és tortatanár voltam abból a fajtából, aki egy régi diákkori vállsérülés miatt elfelejthette az NBA csapatba való kerülést. A diákcsapat jelentette számomra a családot. Ők pótolták mindazt, amit a szülők, nagyszülők elvesztése, testvérek hiánya örök nyomot hagyott bennem.

A tanári kar egy apró összejövetellel ünnepelte meg a visszatérésemet és a látszólag sikeres műtétemet. Az igazgató kukafedél méretű tenyerével megveregette a vállam, majd hálás arccal megköszönte, hogy visszatértem. Aztán a kezembe nyomott egy kekszet, amit a matematika tanárnő a tiszteletemre sütött. Gyömbér.

Úgy éreztem, mintha a talaj kiszaladna a lábam alól. Megszédültem. Az igazgató elkapta a karomat és felnyalábolt, de ez nem gátolta meg, hogy újból más bőrében találjam magam. Újabb rántás a derekamnál. Sötétség, aztán alig érezhető, gyenge fény.

Rettegtem. Magamhoz szorítottam egy plüss nyulat, aminek fél füle hiányzott. Egy szekrény mélyén kuporogtam, miközben rázkódott mindenem. Valaki a szekrényajtón túl döngő járással ment keresztül a szobán. Tudtam, hogy engem keres. Féltem, mert biztos voltam benne, hogy rám talál. A könnyek lefolytak az államon és lepotyogtak citromszínű fodros szoknyámra. Aztán a járkálás abba maradt. Rászorítottam a kezem a számra, hogy még levegőt se vegyek. Kiabálni akartam. Segítséget kérni. De senki nem segíthetett.

Az ajtó feltárult és megjelent mögötte egy kövér, tokás, cserzett arcú férfi. Először csúfondáros vigyorra húzta a száját, majd elkapta a csuklóm és kirántott a szekrényből.

A frászt hoztam az igazgatóra és a teljes tanári karra. Összeestem és földön vonaglottam. Azonnal hívták a mentőket, aminek csak az lett a vége, hogy újból a kórházban kötöttem ki. Danisha tajtékzott. Magát hibáztatta, hogy ilyen hamar kiengedett és elhatározta, hogy mindenáron kideríti, hogy mi folyik velem. Én továbbra is hallgattam mindkét incidensről.

Megálltam a George Washington híd közepén. Pontosan azon a helyen, ahol az általam látott baleset történt. Számtalanszor kilátogattam, hogy megbizonyosodjam, nem csak az agyam találja ki az engem kísértő rémképeket. Azóta többször is láttam Őt. A karambolt. Ahogyan meghalt. Mégsem mertem beszélni róla senkinek.

Lehajoltam az egyik horpadt acélkorláthoz. Végighúztam az ujjamat rajta. Még mindig látszódtak az égésnyomok és a kamion okozta karcolások. Ahogy az ujjbegyem hozzáért a fagyos korláthoz a testem bizseregni kezdett. Megtanultam már, hogy ez mit jelent. És elhatároztam, hogy végre teszek is valamit.

Megkövülten lecsaptam a telefont. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy az édesapám meghalt. Az utolsó élő rokonom. Az egyetlen, akire valaha is számíthattam. Bőgni kezdtem, mikor valaki a hátam mögött fojtott hangon megszólalt.

– Anyuci?

Megfordultam. Gigi a kanapé mellett állt és plüss nyusziját szorongatta. Nem tudtam mit mondani neki. Ki kellett szellőztetnem a fejem.

Már sírtam, mikor felhívtam a szomszéd lányt, hogy jöjjön át Gigirre vigyázni. Gigi nem értette, hogy mi folyik. Túl kicsi még, hogy beszélni tudjak neki róla.

Mikor a szomszéd lány megérkezett, magamhoz vettem a táskámat. Nyomtam Gigi arcára egy puszit, majd kiszaladtam a ház elé és beszálltam a kocsiba. Muszáj volt látnom az apámat. Bár egy ideje számítottam rá, hogy a rák elviszi őt is, de nem gondoltam volna, hogy ilyen korán megtörténik. Még csak a hatvanötöt is alig töltötte be. Hisztérikusan zokogtam, mikor ráfordultam a George Washington hídra. A telefonom megszólalt valahol a táskám mélyén. Reméltem, hogy Danisha hív. Biztosan tudott valamit. Az anyósülésen lévő táskában kotorásztam. Egy pillanatra vettem le a szemem az útról, amikor a kocsi megcsúszott. Irányíthatatlanná vált. Elrántottam a kormányt, mikor a kerék kicsúszott, az autó megpördült és neki csapódott az egyik acélkorlátnak. 

A hóban térdeltem, mikor egy arra járó férfi megszólított. Rémült szemekkel nézett rám és megpróbált felsegíteni. Megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Hát csöppet sem voltam jól.

A férfi nagy nehezen magamra hagyott és elbandukolt a másik irányba. Nem hazafelé vettem az irányt, hanem vissza a klinikára. Mikor berobogtam az előtérbe, a nővérek halálra rémült arccal vizsgáltak, nem sokkal később pedig Danisha is megjelent. A karjánál fogva berángattam az egyik öltözőbe.

– Mi a frász bajod van, Caden? – masszírozta a karját, ahol a kelleténél kicsit jobban megszorongattam.

Végre összeállt a kép. Annyi idő után, tudtam, hogy mit kell keresnem. Rengeteget olvastam utána a történteknek, de fogalmam sem volt, hogy ez velem is megtörténhet. Mély levegőt vettem.

– Mesélned kell róla, Danisha!

Barátom ledermedt.

– Mégis miről? – nyavalygott értetlenül továbbra is a karját dörzsölgetve.

– A donorról.

Láttam a szemében, hogy megleptem. Az arckifejezése pontosan tükrözte az értetlenséget, amire számítottam tőle. Aztán pár pillanat múlva feltolta orrára a szemüvegét és a vállamra tette a kezét.

– El akarsz valamit mondani?

– Nincs erre idő! – söpörtem le magamról a kezét. – Láttam őt. Láttam a balesetét a Washingtonhídon. Tudom, hogy ismerted!

Összecsücsörítette a száját.

– A donorról nem adhatok ki információt. Ezt a családnak kell jóváhagyni…

– Te is tudod, hogy nincs családja! – vágtam a szavába. – A lánya… Ginger. Hol van most?

Danisha most úgy méregetett, mintha nagyon közel állnék az őrülethez.

– Nézd, Caden, a legjobb lesz, ha most hazamész és kipihened magad. Felírok egy kis nyugtatót, hogy tudj pihenni…

– Kell a fenének gyógyszer! – Újból megragadtam Danisha vállait. – Nem tudom, hogy mi folyik velem, de tudom, hogy a transzplantáció miatt van! Értsd meg, a lánya, Ginger egy otthonban van, ahol bántják. Segítened kell!

Farkasszemet néztem barátommal, hátha rábírom a helyes döntésre. Addigra tisztában voltam azzal, hogy mi értelme a látomásoknak.

– Sajnálom, Caden! Hidd el, ha tudnék, segítenék!

A fejem őrületesen fájni kezdett.

– Kérlek!

Éreztem, hogy a lábaim remegni kezdenek és mintha minden részemre kihatna a hirtelen jövő fejgörcsöm. Kirázott a hideg és csak zuhantam a sötétség felé.

 

***

Anyuci mindig azt kérte, legyek jó kislány, ha elmegy otthonról. Mindig megígérte, hogy hamar visszajön, de már régóta nem láttam. Miután elment a nagypapához két rendőr bácsi és egy rendőr néni csöngetett be hozzánk. A néni azt mondta, hogy el kell mennem velük egy olyan helyre, ahol a mamám értem jön. Azt mondta, hogy egy olyan helyen kell laknom, ahol vigyáznak rám és ahol sok gyerekkel együtt játszhatok. De anyuci régóta nem jött értem.

Mr. Hollstein azt mondta, hogy anyu azért nem jön, mert rossz kislány voltam és hogy soha nem fog elvinni innen. Nem szeretek itt élni. Mr. Hollstein elvette Félfülű Urat, mert egyik ebédnél kiöntöttem a levest. Mr. Hollstein ide küldött, amit a többiek csak „Zárkának” neveznek. Nincsen ablak és csak egy takaróra lehet lefeküdni a padlóra. Fázom. Mr. Hollstein azt mondta, rossz voltam és ezért kell megbüntetnie. Anyuci sosem büntetett meg. Mr. Hollstein megütött. Levette a nadrágszíját és addig ütött, amíg azt nem mondtam neki, hogy én vagyok a hibás és megérdemlem a büntetést.

Mary, akivel egy szobában aludtam azt mondta, hogy nem szabad sírni, mert akkor Mr. Hollstein még jobban megver. Egyszer megpróbáltam elbújni a szekrényben, miközben Mr. Hollstein a nevemet kiabálta. Maryt is megverte, amiért nem árulta el, hogy hová bújtam. Azóta kell itt lennem és Mr. Hollstein néha hoz nekem zabkását. Nem szeretem a zabkását.

Itt anyuci nem fog rám találni sosem.

 

Lefekszem a földre és megpróbálok aludni. Odalent valaki veszekszik. Mr. Hollsteint is hallom. Kiabál. Velem és a gyerekekkel is mindig kiabált.

Valaki felfelé trappol a lépcsőn. Csak Mr. Hollstein szokott feljönni ide. Felülök és hátrahúzódom egészen a falig. Mindig akkor jön ilyen döngő léptekkel, ha mérges. Most megint meg fog büntetni. Nem szabad sírni.

Lenyomja a kilincset, de az ajtó nem nyílik. Mr. Hollstein mindig kulcsra zárja. Beszél hozzám. Nem Mr. Hollstein az. Nem anyuci.

Betöri az ajtót. A lépcső mellett felkapcsolódik egy lámpa, de nem a kövér Mr. Hollsteináll odakint. Valaki más.

Gigi?A nevemen szólít. Csak anyuci hív így. Kibújom a takaró alól. Egy szőke hajú bácsi az. Kinyújtja felém a kezét. – Gyere, elviszlek innen! – mondja.

 

Anyuci, azt mondták, hogy elviszel innen, de helyette egy bácsi jött, akinek olyan a haja, mint neked. Akinek olyan az illata, mint a tiéd. Azt mondja, hogy te küldted. Azt mondja, ezentúl ő fog vigyázni rám.

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.0/10 (4 votes cast)

Leave a Comment

3 hozzászólás

  1. Kellemes történet volt, bár a csattanót sejtettem. Talán még egy kicsit tovább is olvastam volna, azt a részt, amikor Danisha beadja végül a derekát 🙂

  2. Ügyesen összerakott történet. Az például nagyon jó ötlet volt, hogy a végét a kislány szemszögéből ismerjük meg. 🙂 Néha viszont elvesztettem a fonalat, hogy időben hol is járunk, bár ez talán a fáradtságom számlájára is írható. Ami viszont tényleg kritikai felvetés, hogy hajlamos vagy néha körülményesen fogalmazni. Gondolok itt például az ilyenekre: “… ami néha megmagyarázhatatlan okok miatt mondott ellen az akaratomnak és okozott nyomorúságos perceket.” És főleg az elején, a párbeszédes részben én soknak találtam a mimika, hanglejtés, cselekvés stb. leírását, olyan darabosnak hatott tőle a beszélgetés. Ettől, mindettől, függetlenül viszont nem bántam meg, hogy elolvastam a novellát, mert érdekes ívű, ötletes történet volt. 🙂

  3. Köszönöm szépen a hozzászólásokat, nagyszerű érzés végre kint lenni. 🙂

    Laura: Hogy néhány szóban nyilatkozzam, miért lett ilyen rövid: a novella a kiadó Írósulijába készült, ahol viszont volt némi megkötésünk a hosszúságot illetően. 🙂 Később átdolgozásra került, de örülök, hogy végre itt látom ilyen formában. 🙂

    Thayet: Köszönöm az észrevételeket az időbeli ugrálásokat illetően. Nehéz dolgom volt, hogy miként adjam le a különböző emlékeket, képeket, próbáltam különválasztani őket. És igen, hajlamos vagyok sokat szöszölni a mozdulatok és a mimikát illetően, igyekszem dolgozni rajta. 🙂