Büksi Zsuzsanna: Ütések és hárítások

Kitti lett a mai strandfoci bajnokság gólkirálya. Büszke vagyok rá, sokat dolgozott érte. A bandával Kittiékhez tartunk, hogy megünnepeljük a győzelmüket. Nem maradok ki a buliból. Azért sem, mert ma végre, el fogom hívni Kittit pizzázni, meg moziba.

A lányok vidámak, folyamatosan viháncolnak körülöttem, a csapat indulóját éneklik. A szurkolói keménymag, velem az élen, lelkesen kíséri őket az utcán. Kitti mellett haladok, egészen közel. Tusfürdő friss illata lengi körül, néha egymáshoz simul a karunk, ilyenkor ránézek, mosolyog. Nem húzódik el, mindössze akkor távolodunk el egymástól, amikor egyikünket meglökik a többiek. Megfognám Kitti kezét, de cinkes lenne ennyi ember előtt, ha elrántaná.

Nagyon bírom Kittit. Többek között azért, mert focizik. Jobban, mint némelyik srác. Jobban, mint én. Nem vagyok csapatjátékos, éppen ezért választottam inkább a bokszot. Az is tetszik Kittiben, hogy egész nyáron az anyukája lángossütőjében dolgozik, ötven fokban a strandolóknak süti a lángost. Soha nem hallottam panaszkodni emiatt. Sosem panaszkodott, csupán egyetlen egyszer. Amikor lelépett az apja. Akkoriban sokat sírt a vállamon. Akkor lettünk igazi barátok.

Át kell vágnunk a kis közön, nem messze a házunktól, de nem ugrok haza. Gáz csak úgy lelépni, akkor is, ha Anyának megígértem, hogy bokszedzés után rögtön hazamegyek. Két órája eljöttem a teremből. Lehajtom a fejem, a cipőm orrát bámulom, amíg áthaladunk az utcánkon.

– Máté! Egy mentő áll a házatok előtt – kiáltja valaki lelkes hangon, mintha szenzációt kürtölne világgá.

Megtorpanok, felkapom a fejem. A villogó mentőautó láttán görcsbe ugrik a gyomrom. Dübörgő szívvel bámulok előre. A dobbanások a bordáim alatt olyanok, mint az ütések a bokszzsákon, erősek, pattogósak.

– Nem ott áll – ellenkezik az egyik csaj tudálékosan.

Veszekedés robban ki a mentő miatt. Már nem hallom a szavakat. Rohanok. Az a mentő előttünk áll. Piros és kék fény villog a tetején.

A nagykapu félig nyitva maradt, felrohanok az első terasz lépcsőjén, végigtrappolok a folyosón. A szúrós fertőtlenítőszag felkeveri a gyomrom. A konyhába alig jutok be, akkora a tömeg. Két fehér pólós, piros nadrágos mentős hordágyat emel, mögöttük egy infúziót tartó fickó lépked. A hordágyon Apa csukott szemmel, falfehéren, állig betakarva.

A halántékomon lüktet az ér, izzadtságcsepp hullik az orromra. Kézfejemmel törlöm le, nem tudom elképzelni, hogy izzadhatok, amikor ráz a hideg.

Szapora szavak, nem értem, a falhoz húzódom, hogy elférjenek mellettem. Ahogy a hordágy elhalad előttem, a szívem úgy dörömböl a mellkasomban, mintha ki akarna szakadni.

– Apa… – motyogom. Elviszik, én meg felnézek anyám könnyes arcába. – Anya?

Azt hiszem, meg sem hallja, annyira rekedt, fuldokló a hangom.

– Semmi baj! Semmi baj!

Nővérem ismételgeti, miközben ölelgeti tíz éves húgomat, aki reszketegen kapaszkodik belé, hatalmas kék szemmel bámul maga elé. Talán ilyen, ha az ember sokkot kap. Talán én is éppen így bámulok. Talán én is így reszketek, mint a húgom.

Anya mellém lép. Megölel. Alacsonyabb, mint én, arcomat a hajába fúrom. Cigaretta szaga van.

– Mi történt? – kérdezem.

A gyomrom olyan, mintha egy bokszkesztyűvel soroznák belülről, ha nem marad abba a lüktetés, tutira kiadom a taccsot.

– Asszonyom – szól kintről az egyik férfi sürgetően.

Anya megszorít, majd gyorsan elenged.

– Bemegyek a mentővel a kórházba. Maradjatok itt! – utasít. – Ha hazajöttem, akkor megbeszéljük.

Nem tűr ellenvetést, már szalad kifelé. Menet közben kapja fel a kistáskáját az előszobaszekrényről. Becsapódik az ajtó. Felszirénázik a mentő, egyre halkul, ahogy távolodik a ház elől.

A nővéremre nézek.

– Elájult, meg hányt is – mondja.

Anna tizenhét éves, bár másfél évvel idősebb nálam, ő a főnök, de az biztos, én most nem maradok itthon, tudni akarom, mi van Apával. A nővérem elkapja Hugi kezét és kifelé rángatja. Nem sokáig kell húznia, a húgom szapora léptekkel követi. Két bukósisakunk van a két motorhoz. Anna az övét ráhúzza Hugi fejére.

– Nagyon kapaszkodsz! – figyelmezteti komolyan, Hugi bólogatni sem tud, akkora rá a sisak, de biztos vagyok benne, épp eléggé megszeppent ahhoz, hogy komolyan vegye Annát.

Mögöttük haladok, és gyűlölöm a közlekedési szabályokat és a sebességkorlátozást.

 

Órák óta ülök a szabad strandon egy fán. A Balaton halk csobbanásai a köveken alig hallatszanak el idáig, a levelek közt kinézve a világos türkizkék vízre látok, a nap meg-megcsillan a hullámokon. Felette tiszta halványkék az égbolt. A túlsópart dombjai sötét kékeszöldek, néhány barna és fehér pacával tarkítva, mintha valami foltozott pokróccal lennének letakarva.

A telefonomat babrálom, hogy ne kelljen gondolkodnom. Anya tegnap este nem parancsolt minket haza, amikor meglátott bennünket a kórházban. Többek között azért, mert féltette Hugit és nem engedte, hogy Anna fuvarozza. Még bukósisakban sem. Így, ha Hugit ott tartotta maga mellett, mindenképpen meg kellett engednie, hogy mi is ottmaradjunk, amíg Apát stabilizálják. Azt is tudom, Anya legszívesebben egész éjszaka a kórházban maradt volna apám mellett, mégis hívott egy taxit, és hazajött velünk.

Apát megműtötték.

Anyát reggel óta nem láttam.

A közösségi oldalamat babrálom. Kitti megváltoztatta a profilképét. Összeharapom a szám, a fogam alatt kiserken a vérem. Veszettül fáj.

Mindig azt hittem, Kitti soha nem fog ilyen képet kitenni magáról, amin kilátszik a fél didkója. Tökre nem ilyen. A bandát is leszerelte, mikor Apát elvitte a mentő, hogy ne velünk foglalkozzanak és rajtunk csámcsogjanak egész este. Küldött egy üzenetet, hogy beterelte őket magukhoz, eredeti terv szerint, és szétlőttek néhány seggfejet PS-en.

Behívom az Instát. Jobb erre koncentrálni, mint Apára, bár ugyanúgy fáj. Ugyanolyan rohadt érzés, csak valahogy másféle. Apa is a szívemben fáj, meg Kitti képei is. Olyan lüktető, szorító érzés, nem tudom megmagyarázni milyen. A lényeg az, semmivel sem érzem magam jobban tőle.

A fa kérge a hátamba nyomódik.

Bámulom Kitti bikinis képeit. Barna bőrét, homlokára tolt napszemüvegét, falatnyi neonrózsaszínű bikini felsőből kikandikáló tökéletes melleit. Nem rejti el a jobb karját, vállalja a tenyérnyi vörös foltokat a bőrén. Mindig azt mondja, aki szereti, az a foltjait is szereti. Igaza van.

Gyönyörű. De szép sortban, a tizenhármas számú trikójában is. Akkor is, amikor kócos haja a homlokára tapad, és az a tincs izzadt nyakába kunkorodik. Kipirult arccal, csillogó világosbarna szemmel. Szerintem igazából olyankor a legszebb.

Megváltozott, mióta Ramival pizsama partiznak. Legalábbis Kitti annak hívja, amikor együtt töltik az egész éjszakát és napokkal előtte röhécselnek azon, mekkora buli lesz! Vajon csókolóznak is? Megrázom a fejem. Nem! Kitti nem leszbi. Újra lenézek a képre. Nem azért, mert utálom a melegeket vagy ilyesmi, mégis baromira remélem, hogy Kitti nem az.

Elmerengek. Hófehér háromszögletű vitorlák úsznak mindenfelé. Irigylem a vitorlázókat. Apával rendszeresen kihajóztunk hétvégenként. A szívdobbanásaim a dobhártyámban dübörögnek. Félek, hogy nem vitorlázhatunk soha többé.

– Máté! – Kitti rekedtes mély hangja felborzolja a tarkómon a pihéket. Mégsem reagálok a szólításra. Nem mozdulok, hátha elbújhatok a falevelek rejtekében. Ő az egyetlen, aki ismeri a titkos helyemet. – Odafenn vagy?

A levelek, az ágak megzörrennek, ahogy Kitti felmászik mellém. Megkapaszkodik a fatörzsben, lassan leereszkedik velem szembe.

– Hogy van? – kérdezi.

Lábát könnyedén lóbálja, ahogy meglovagolja az ágat. Rövidnadrágja egészen felcsúszik izmos, barna combján. Ha nagyon akarnám, talán a bugyiját is megláthatnám. Apa azt mondja, tiszteljem a nőket. Gondoljak az anyámra, és a két tesómra. Úgy viselkedjek, ahogy szeretném, hogy velük viselkedjenek a fiúk.

– Hogy van? – kérdezi újra, türelmetlenül, amiért nem válaszoltam azonnal.

A fa törzsének döntöm a fejem.

– Nem tudom.

– Nem hívtad fel?

Kitti bírja apámat, azt mondja: Apa jó fej. Meg azért is kedveli, mert nem lépett le úgy, mint az övé. Ezen kívül Apa fájdalommentesen és gyorsan kezelte a metszőfogát, amikor tavaly egy meccsen megrúgták és letörött. De Apa úgy megcsinálta neki, hogy észre sem venni, hogy koronája van.

Megrázom a fejem. Nem merem felhívni Apát, sem a kórházat. Nem vallom be Kittinek, hogy gyáva vagyok.

– Nem jöttél dolgozni.

Vállat vonok, mint, akit nem érdekel, pedig de. Nem szeretném, ha elküldenének. Vágom, hogy a strandon szemetet szedni nem éppen álom meló, viszont könnyű, egész szépen kiegészíti a zsebpénzemet, és Kitti közelében lehetek. Így nekem megfelel, akkor is, ha napi fél doboz naptejet magamra kell kennem. Hófehér bőrű szeplősökből – olyanokból, mint én – gyorsan sült csirke válik, ha nem figyelnek oda.

– Peti dühös volt? – kérdezem, a hangomból tuti Kitti is hallja, hogy nem vagyok annyira laza. Peti a diákmunkások koordinátora, mondhatni a közvetlen főnököm.

– Tudja – feleli. – Holnap vár szeretettel.

De mi lesz ha…?

Nem merem végiggondolni, kimondani még úgysem. Mégis ott motoszkál bennem a műtét.

– Anyukád keresett. – Felkapom a fejem. Tehát hazaért! Hazajött a műtét után.

Apa.

Vajon jól van? Sikerült az operáció? Túlélte?

Anya hazajött. Keres.

A rossz hírt jobb minél később megtudni. Nem is akarom tudni! Maradok még Kittivel.

A lombok között az eget bámulom. Nem ment le a nap, túl korán van ahhoz, hogy Kitti itt legyen. Még nem zárt be a strand.

– Miattam léptél meg a lángossütőből? – kérdezem.

Behúzza a nyakát vékony vállai közé.

– Baj?

Miért suttog?

– Nem baj.

– Nem akarlak zavarni. Csak hiányoztál egész nap.

A szívem felugrik a torkomba, kiszárad a szám. Vajon erre mit kell felelni? Jó lenne valami frappánsat válaszolni.

– Az jó.

Nem reagál, egy falevelet bámul, majd leszakítja, az ujjai között morzsolgatja. Tuti nem ezt a választ várta.

– Mire gondolsz? – kérdezi. Érzem, hogy az arcomba szökik a vér.

– Vedd le a képeket az Instáról – bukik ki belőlem.

A széttépett leveleket leszórja, zöldek az ujjvégei. Rám néz.

– Milyen képeket? – Úgy kérdezi, mintha tényleg nem tudná.

– Azokat a bikiniseket.

– Nem tetszenek? – Nem válaszolok, így felszegi az állát. – Nem veszem!

– Nem akarom, hogy mindenki azokat a képeket bámulja a neten – vágom oda.

– Most féltékeny vagy?

A szívem a torkomba ugrik. Hogy jött rá? Valamit mondanom kell, hogy ne derüljön ki, hogy igaza van.

– Rondák. Túl photoshoppoltad.

– Nincsenek retusálva!

Tudom. Nem azért mondtam, mert igaz. Terelni akarok, és rávenni, hogy törölje őket.

– Akkor azért olyan szarok – mondom.

A szája széle megrándul, a szeme csillog.

– Érdekes. Te vagy az egyetlen, akinek nem tetszenek! Ráadásul bunkó vagy! Képzeld el, rengeteg lájkot kaptam rá! Ha annyira szarok lennének, akkor senki sem lájkolta volna őket! – Előhúzza a telefonját. Behívja a közösségi oldalát, az orrom elé tolja. – Noel imádja!

Ezt most miért csinálja? Miért éppen Noellel jön nekem? Amikor tudja, mennyire gyűlölöm azt a nagypofájú gyökeret. Ez övön aluli ütés.

Noel nem csupán egy szívet biggyesztett a kép alá, ami épp elég dühítő, hanem kommentelt is.

„Nem hittem, hogy ilyen bevállalós vagy.”

Kitti maga elé veszi a telefonját, két kézzel nyomogatja a betűket, majd a mobilt farmer sortja hátsó zsebébe dugja, szó nélkül lemászik a fáról. Vékony karján megfeszülnek az izmok, ahogy leereszkedik.

Előkapom a telefont, hogy megnézzem, mit írt.

Kitti: „Hinni a templomban kell, nagyfiú!”

Noel: „Nem járok templomba. Arrafelé túl sok az apáca. Bevállalsz egy hitetlent?”

Kitti telefonja folyamatosan pityeg, miközben lefelé mászik. Tuti biztos vagyok benne, Noel átment privátba, mert a nyilvános felületen nem jelennek meg újabb üzenetek.

Kitti sportcipőjének talpa halkan puffan, ahogy a fűre ér.

– Aztán csodálkozol, ha gusztustalan ajánlatokat kapsz – ordítom Kitti után. Nem akarom, hogy hogy egész este Noellel írogasson. – Tudod mit? Rohadtul meg is érdemled! – fröcsögöm.

Bántani akarom. Azt hiszem sikerül.

– Remélem, meggyógyul – suttogja. Alig hallom, mert elfullad a hangja.

A leveleket félrehúzva lesem, ahogy elszalad. Futás közben egyszer-egyszer a karjába törli az arcát.

 

Apa megáll a konyhaajtóban. A kórházban megnéztem a vesekövét, amit kiszedtek belőle. Tényleg olyan volt, mint egy igazi szürke kő. Apa bevallotta, hogy hetek óta gyötörte, fájdalomcsillapítókon élt és napi négy liter ásványvizet magába döntött. Azt hitte kijön, de a kő győzött.

Én ebből alig vettem észre valamit. Alig vagyok otthon. Heti öt napot dolgozom, hétfőn, szerdán, pénteken edzésre járok, és a haverokkal múlatom a szabadidőmet. Különben meg Apa máskor is szedett fájdalomcsillapítót, amikor fájt a feje. Minden front kikészítette. Emellett nyár van, Anya folyamatosan azt sulykolja belénk, hogy rengeteg folyadékot igyunk. Így aztán eszembe sem jutott, hogy Apának komolyabb baja lehet.

Nadrágja bő lett, ha nem tartaná az öve, akkor talán lecsúszna a derekáról, a pólójában elveszik, annyira lötyög rajta. Sápadt a bőre, beesettek a szemei. Talán azt kellene éreznem, hogy ijesztő, mert valószínűleg az is, de csak a boldogság áramlik át rajtam, ahogy meglátom. Saját lábán jön, és habár az ajtófélfába kapaszkodik, tartja magát.

Anya hozza utána a sporttáskát, fáradt az arca, de a szeme újra úgy ragyog, mint azelőtt. Szája sarkában mosoly bujkál. Hugi az első. Anya figyelmezteti, ne nyüzsögjön, mert Apa gyorsan elfárad, és ő valamiért megérti, nem zsizseg úgy, mint általában. Apa lehajol hozzá.

Ezután meghagyom a terepet Annának, mert látom, a nővérem a szoknyája szélét morzsolgatja, a szempilláján könnyek, reszket a szája széle. Szó nélkül, hosszan öleli Apát. Azt hiszem, sosem akarja elengedni. Megértem. Én sem akarom többé elengedni, azt akarom, hogy örökre velünk maradjon.

Szemem könnybe lábad, ahogy elnézem őket, torkomban a gombóc egyre duzzad, nagyokat nyelek, hogy leküzdjem. Nem sírhatok itt mindenki előtt. Milyen az már, hogy bőgök, mint egy kislány?

Végül rám kerül a sor. Megölelem. Gyógyszerszaga van. Vigyázok, óvatos akarok lenni, de ő lendülettel megszorít. Sokáig tart. Most jövök rá, miért nem szólalt meg Anna. Ha most ki kéne nyitnom a számat, csak zokogni tudnék a megkönnyebbüléstől, a boldogságtól, hogy itt van.

Átöleli a vállam, másik oldalán Hugi szorongatja a kezét. Anya előre ment Annával, megigazítják az ágyat. Apa fáradt sóhajjal leereszkedik rá, végignéz rajtunk, mindannyian ott maradunk, amíg el nem alszik. Ijesztően gyorsan, alig hunyja le a szemét.

– Biztos jól van? – kérdezem, remeg a hangom.

Anya megsimogatja a karom.

– Hamarosan felépül, sokat kell pihennie, hogy begyógyuljanak a varratok.

Elhiszem neki.

Másnap a reggeli edzésem után maradunk kettesben Apával. Kiszórom az izzadt sportcuccomat a szennyes kosárba, és mielőtt dolgozni indulok, benézek hozzá. A szobában a frissen vasalt ruha illata elnyomja a gyógyszerek kellemetlen bűzét.

– Mi a helyzet Kittivel? – Ez Apa első kérdése.

A nyakam lángolni kezd, a kellemetlen érzés felkúszik az arcomig.

Kittivel nem beszéltem napok óta. Láttam a lángossütőben, feltűzött hajjal, sortban, fehér trikóban. Titokban néha megálltam a kígyózó sor mellett, de sosem maradtam addig, hogy észrevehessen. Egyetlen meccsen játszott azóta. Kimentem, megnéztem. Meglátott, rám nézett néhányszor, mosolytalan arccal, összeszorított szájjal. Nem mentem oda, nem gratuláltam neki úgy, mint azelőtt. Különben meg Noel felbukkant mellette. Akkor én leléptem, nem akartam látni, hogy flörtölnek.

– Azt hiszem, utál.

Kitti nem vette le a képeket Instáról. Sőt. Többet tett fel. Miniszoknyásat, pancsikolósat, vizes haj dobálósat. Minden képen úgy fordult, hogy lehessen látni a karján a foltokat. Senkit sem érdekel a karja, ahhoz túl szexik lettek azok a rohadt képek. Elolvastam minden hozzászólást. Noelét is. Nem akarom, hogy bármi köze legyen egy olyan sráchoz.

Apa megszorítja a karom.

– Mi történt? Nem szereti a csokit?

Hónapokig minden nap vittem Kittinek egy szelet fehér KitKat-et a lángossütőbe, mert az a kedvence.

– Összevesztünk – ismerem be lehajtott fejjel. A takaró kockáit bámulom.

– Hát menj, engeszteld ki!

Felkapom a fejem. Hogyan engesztelhetném ki? Akkor be kellene ismernem, hogy bunkón viselkedtem. Meg aztán nincs semmi értelme. Noellel kavar.

– Esélytelen.

– Ha meg sem próbálod, akkor valóban az – feleli Apa komolyan. – Menj, szedj neki anyád rózsáiból. A lányok szeretik a virágokat. Szeretik, ha valaki beismeri, hogy hibázott. Kitti kedves lány, jószívű. Megbocsát. No, menj! Engeszteld ki! – Nem mozdulok, bámulok magam elé. – Egy próbát megér! Rajta! – noszogat.

Nehezen állok fel. Virágot adni olyan gáz. Meglátják, találgatják majd, kinek viszem. Még az is lehet, hogy kiröhögnek a hátam mögött. Ezzel fog húzni az összes diákmelós a nyár hátralevő részében.

Talán Kitti is ki fog nevetni.

 

A lángossütő előtt általában hatalmas sor áll. Ebédidőben ennél is hosszabban kanyarog, mint most. Kittit keresem az ablak mögött. Nem látom. Elsétálok a rózsacsokorral a büfé szolgálati bejáratához, hátha még nem érkezett meg. Majd ott megvárom, úgy lesz a legjobb.

Olyan érzésem van, hogy mindenki engem bámul. Elképzelem, hogy festhetek, rövidgatyában, trikóban, kezelhetetlen hajjal, kezemben anyám vörös rózsáival. Sejtem, hogy összesúgnak a hátam mögött, pedig papírba csomagoltam az egészet, néhány szál mégis kikandikál alóla.

A sarkon megtorpanok, mert meghallom Kitti hangját.

– Félreértettem – szipogja, majd csend. Biztosan telefonál. – Te is azt mondtad, hogy tök egyértelmű jeleket küld. Hát mégsem annyira kristálytisztán egyértelmű. – Megtorpanok. Noel. Kíváncsi vagyok, milyen jeleket küld, amik annyira kétértelműek.

– Kitti! – Az anyukája hangja szűrődik ki a fabódé fala mögül türelmetlenül.

– Igen, én is gondoltam rá, hogy azért – hadarja a telefonba. – De ha úgy lenne, akkor utána… Tudom! Láttam! Nem gondolod, hogy én fogok futni utána, mint egy buta kislány – mondja dacosan.

Tökéletesen megértem. Ne fusson Noel után, úgyis túl nagy az egója annak a rohadéknak.

– Ő legalább tudja, mit akar!

Fülelek. Kiről beszél? Ki az az ő? A szívem feldobban.

– Azt mondta, én más vagyok, mint a többi lány.

Ez én vagyok! Rólam beszél.

– Kitti!

– Rögtön megyek! – kiáltja, majd csendesebben folytatja. – Azt mondta, értem megváltozna.

A hátam a falnak döntöm. Nem. Nem én vagyok. Én ilyet soha nem mondtam.

– Miért ne hinném? Mert szerinted én kizárólag csak egy kósza numerára lehetek jó neki?

A gyomrom görcsbe rándul. Leesik, hogy Kitti még mindig Noelről beszél. Próbálom összerakni a képet, és hamarosan teljesen összeáll. Egyértelmű, Noel azzal kábítja a csajokat, hogy értük majd megváltozik, bármit megígér, csak hogy leteperhesse őket. Képtelenség, hogy Kitti bedől ennek a fals dumának. Ő sokkal okosabb ennél. Ezerszer.

– Nem kamuzik – hajtogatja Kitti. – És legalább valaki észrevesz. Randizunk. Ma este.

– Kitti! – Éles, haragos kiáltás.

– Azonnal! – válaszol az anyukájának, viszont még mindig nem teszi le a telefont. – Nem futok olyan szekér után, ami nem vesz fel. – hadarja. – Mennem kell!

Kilépek a sarok mögül, hogy elkapjam, mielőtt beszalad.

Késő.

Az ajtó előttem csapódik be.

Nem baj! Azért sem adom fel! Ringbe szállok érte.

Beállok a sorba és meglepem. Nem érdekel, mit gondolnak mások a virágról, és nem érdekel, hogy bámulni fognak. Akkor is lebeszélem Noelről, mielőtt késő lesz. Apa azt mondta, Kitti biztosan megbocsájt nekem, akkor lesz esélyem elhívni moziba. Talán el is jönne velem.

Nincs szerencsém ma délelőtt. Nem sokkal előttem Noel is sorban áll. Kittit bámulja, ahogy a lány villámgyorsan kenegeti a lángosokat. Amikor ő következik, az ablak elé lép, Kitti orra elé dug egy szelet csokit. Kókuszos szelet. Kitti utálja a kókuszt. Egy pont nekem.

– Akkor eljössz a nagykorúsági bulimba ma este? – Kacsint, a pultra könyököl. – Csinálsz nekem egy sajtos-tejfölöst?

Kitti kikap a csöpögtetőből egy aranybarnára sült lángost, zsírpapírra fekteti.

– Megígértem – válaszolja. Fel sem néz. – Fokhagymát?

Noel felmordul.

– Ez komoly? – Kitti felemeli a fejét, kérdőn felvonja a szemöldökét. Noel megrántja a szája szélét. – A fokhagymát ma kihagyom.

Kacsint. Émelygek, komolyan rosszul vagyok, talán a lángossütő körül keringő tömény olajszag miatt.

Kitti arrébb tolja a fokhagymaszószos üveget, szaporán tejfölöz, majd bőven megszórja reszelt sajttal és Noel elé teszi a lángost.

Noel végigsimít Kitti ujjain, egymásba fonódik a pillantásuk. Noel féloldalasan mosolyog.

– Kilencre érted megyek! Elkészülsz addig?

Kitti arca lángba borul. Hagyja, hogy Noel a kezét simogassa. Bólint.

Nem bírom tovább nézni. Kilépek a sorból, a rózsát a szemetesbe hajítom. Itt nyíljon meg a föld alattam, ha megakadályozom, hogy elkövesse élete legnagyobb baklövését. Ha neki Noel kell, akkor legyen vele boldog. Addig a rövid ideig, amíg Noel hajlandó vele foglalkozni.

Apa azt mondta, udvarlás ide vagy oda, mindig a lány dönti el, melyik fiút választja. Hát jó! De aztán ne jöjjön hozzám, ne sírjon a vállamon! Az enyémen ugyan ne! Ő választott!

 

Munkaidő végén leszegett fejjel, kedvetlenül indulok haza a strandról. Kittiék lángos sütödéje előtt azért felnézek, de már bepakolták az asztalokat és lehúzták a redőnyöket. Két diákmelós srác mellém csapódik és együtt lépünk ki az utcára. Már lement a nap, halványan pislákolva felvillannak az utcai lámpák. A levegő bár kicsit lehűlt, még mindig nyomja a meleget az aszfalt.

– Mit esznek ezen a csávón a csajok?

Feleszmélek a kérdésre, én is odakapom a fejem, ahová a többiek néznek. Noel áll a fagyizó előtt egy szőke rövidruhás lánnyal. Egyik kezével a csaj fenekét markolássza, magához húzza, és a nyakát csókolgatja.

Hol van ilyenkor Kitti? Miért nem látja? Miért nem látja Noelt a strandon ezzel a sok libával? Minden nap mást fűzöget, az a sok hülye meg bedől a szövegének.

Persze Kitti ritkán szabadul ki a lángosos bódéból. Anyukája napi egy óra szünetet engedélyez neki, amit általában a vízben tölt a barátnőivel. Néhány nappal ezelőttig nem érdekelte Noel. Mi történt, hogy most igen?

Fél életemet odaadnám érte, ha belenézhetnék a privát beszélgetéseikbe.

– Rohadt jó dumája lehet! – vágja rá a másik srác.

Több mint fél életemet odaadnám!

Fél füllel hallgatom az ismerősök beszélgetését, nem kapcsolódok be. Nem akarom, de még mindig Noelt bámulom a lánnyal a túloldalon. Kittiért kellene mennie. Erre itt nyalja-falja ezt a libát.

A szívem zakatol, erőteljesen veri a mellkasomat, mintha fel akarna ébreszteni, és feleszmélek.

Kitti lemondta! Kitti lemondta!

Elköszönök a srácoktól, és mielőtt elindulok, a motoromon ülve bepötyögök egy üzenetet Kittinek.

„Jó, hogy nem mentél el azzal a lúzerrel.”

Elküldöm. Kitti elolvasta, jelzi a telefonom.

Várok.

Nem reagál.

Még néhányszor elolvasom, amit írtam, majd újabb üzenetet fogalmazok.

„Beszélnünk kéne. Beszélhetünk?”

Bámulom az elküldött üzenetet. Kitti nem olvassa el. Vagy nem jelzi a telefonom. Elnézek a fagyizó felé. Noel és a lány már nincsenek ott.

Otthon csak turkálom a bolognai spagettit, amit Anya elém rakott. Nincs étvágyam. A kakukkos óra ezüst nyelvét figyelem, ahogy jobbra-ballra leng. Megcsillan rajta a lámpa fénye. Molyrágta apró lyukak tarkítják. Kattanva felér a nagymutató a tizenkettesre, kilencet bim-bammol. Félretolom a tányért.

– Nem vagy éhes? – kérdi Anya. – Ettél a strandon valamit?

Megvonom a vállam, kitolom a széket. A kapucsengő hosszan szólal meg, mintha valaki rátenyerelt volna. Anyára nézek, ő vissza rám. A csengő elhallgat, majd egy pillanattal később újra felberreg.

– Valaki nagyon be akar jutni – szólal meg Apa a szobájuk ajtajából újsággal a kezében. – Mi lenne, ha megnéznétek ki az?

Anya máris megy, hamarosan Rami rohan be a konyhába kopogós papucsban, hatalmas karika fülbevalóval a fülében.

– Itt vagy! – lihegi, megragadja a karom. Nehéz, édes illat lengi körbe, vörös az arca és önmagához képest csapzott a haja. – Jaj, de jó, hogy itt vagy!

Egyikünk sem szólal meg. Apa összehajtja az újságot, vállát az ajtófélfának dönti, figyelő állásba helyezkedik. Anya megérkezik, csattanva becsukja a szúnyoghálót.

– Téged keresett – közli, ami már számunkra is nyilvánvaló.

– Hol máshol lennék? – válaszolok csendesen Raminak.

– Nem tudom. Lent a parton a szabadtéri buliban, vagy a DJ feszten, vagy a csajodnál – hadarja. – Akárhol!

– A csajomnál? – köpködöm. Miféle csajomnál lehetnék?

Összeakad a pillantásom Apáéval, aki elmosolyodik, Anya kuncog. Mekkora ciki! Muszáj ezt előttük megbeszélni? Érzem, hogy megint elvörösödöm, a nyakamtól indul, és már a fülem is ég. A tenyeremet a nadrágomba törlöm, majd mélyen a zsebébe süllyesztem a kezem.

Rami végignéz rajtam, aztán legyint.

– Mindegy! Erről majd még beszélünk! Siessünk!

Elkér a szüleimtől, én meg a föld alá süllyednék, amiért úgy viselkedik velem, mint egy óvodással. Sebtében elköszönök, még odabököm, hogy majd jövök, elkapom a bukósisakomat, Anya Rami kezébe nyomja Annáét.

– Óvatosan vezess! – kéri, mielőtt kifordulok az ajtón.

Rami az udvaron szólal meg újra.

– El kell vonszolnunk Kittit Noel bulijáról, mielőtt bosszúból olyat csinál, amit örök életére megbán.

Terpeszbe állok, lesöpröm Rami kezét. Engem ne rángasson.

– Én oda nem megyek! – keresztbe fonom a karomat a mellkasom előtt.

Rami elém áll. Vizslatja az arcom. Rettenetesen idegesítő, pislogok tőle.

– Mi a fene van veletek? – kérdezi, a fülbevalóját babrálja. – Bele vagytok zúgva egymásba, erre úgy viselkedtek, mint két sértődött óvodás!

Hátrahőkölök.

– Miről beszélsz?

És mi történt Kittivel? Ő is ugyanúgy érez, mint én? Akkor miért ment el Noellel?

– Tök mindegy! – vágja rá Rami, megint a karomat rángatja. – Gyere már, mielőtt késő lesz! Ha te kéred, akkor eljön onnan. Én hiába mondtam neki, hogy tök egyértelmű jeleket küldesz, csak félénk vagy.

Ég a fülem.

– Nem vagyok félénk.

Kitolom a motort a garázsból.

– Kretén voltál. Nyilván azért, mert feltuningolt apukád műtéte, hiába mondtam neki, belelovalta magát, hogy utálod a képekért, mert utána felé sem néztél. Biztos benne, hogy barátnőd van.

– Ez nem igaz! – tiltakozom.

– Elmaradtak a csokik. – Nem tiltakozom. – A legutóbbi meccsén oda sem jöttél. – Továbbra sem tiltakozom. – Mert félénk vagy. Pedig kellett volna, tudod? – Megböki az oldalamat. Felnézek. – Mert rohadtul te tetszel neki, nem pedig Noel.

– Akkor miért vele ment el?

– Még mindig nem vágod? – Megrázom a fejem. – Bántani akar. Noel meg jókor bukkant fel a jó helyen, mint mindig – fintorogja, aztán a fejére húzza a sisakot.

– Sikerült neki – mormogom. Tényleg megbántott.

Noelék házát el sem lehet téveszteni. Hangosan dübörög a zene. Leállítom a motort, lekapom a fejemről a bukósisakot és berohanok. Rami papucsa kopog mögöttem a kövezett járdán. Sültek illata tölti be a nyári estét.

Az udvaron fiatalok beszélgetnek sörösüveggel a kezükben. Kempingágyakon fetrengenek, székeken ülnek, a grillsütő előtt forgatják a húsokat, izzik a szén, száll a füst, néhányan a füvön táncolnak. Hangos a nevetés. Sehol sem látom Kittit, sem Noelt. A gyomrom liftezik, a hányinger kerülget. Ismeretlen szakállas muksó kezembe nyom egy sörösüveget. Az ablakpárkányon hagyom.

Felmegyünk a házba, a lépcsőkorláton színes gömbizzók világítanak. Az ajtó tárva-nyitva, bentről ömlik a cigarettafüst, beszüremlik az orromba, kaparja a torkom. A folyosón két lány csimpaszkodik egy félmeztelen srác nyakába, úgy össze vannak gabalyodva, hogy nem tudom, melyik végtag kihez tartozik. Olyanok, mint valami háromfejű, többcsápú szörnyeteg. Eloldalazok mellettük.

A konyhában röhécselő csajok salátákat kevernek, Kittinek semmi nyoma. Ami nagyobb baj, Noelt sem látom.

Rátörök egy horrorfilmet néző csapatra, majd egy pisilő lányra. Már az emeleten nyitogatom az ajtókat. Rami Kitti nevét kiabálja.

Lépcső vezet a tetőtérbe, hármasával veszem a fokokat, végül kivágom az utolsó ajtót. A szobában gyenge fény.

– Takarodj innen! – Ez Noel hangja, látom a körvonalait. – Mondtam, hogy a padlástér tiltott terület!

Hol van Kitti?

Rácsapok a villanykapcsolóra. Noel féloldalasan az ágyon fekszik, felül ugyan meztelen, viszont a farmer halászgatyája rajta van. Megkönnyebbülök. Nem késtünk el! Annyira.

Noel morog, ahogy felém fordul, meglátom mögötte Kittit az ágyon. Kiszárad a szám, és keserű gombócot érzek a torkomban. Próbálom néhány nagy nyeléssel lejjebb küzdeni.

Kitti csupán egy fehér csipke bugyiban fekszik a sötétbarna gyűrött lepedőn, tágra nyílt szemmel bámul rám. Odaugrok, lerángatom róla Noelt. Biztos vagyok benne, hogy Kitti nem is akarja igazán ezt az egészet, ez a rohadék csak rádumálta a menő szövegével.

– Rohadt disznó! – üvöltöm és beküldök egy bal egyenest. Fáj az öklöm. Kemény a feje. Felnyög, visszaüt. Hányinger kerülget a gyomromra mért ütéstől, de néhány jól irányzott csapással sikerül a földre küldenem. Hagyom, had nyöszörögjön felrepedt arccal és törött orral.

Megfordulok. Rami Kittit ölelgeti, simogatja a vállát, az arcát.

– Buta csajszi – suttogja a fülébe szeretettel. – Kis hülyém!

Olyan, mintha becézgetné. Kittit bámulom, még mindig levegő után kapkodok. Ő ellöki magától Ramit, felnyalábolja a lepedőt, maga köré tekeri. Szikrázik a szeme, nem értem, mi van vele. Olyan, mintha rám haragudna.

– Mit képzeltek magatokról? – kiáltja. – Különösen te!

Most tényleg leordította a fejemet, amikor azért jöttem, hogy segítsek?

– Különösen én? – kérdezem megbántva.

Rám néz, teljesen egyértelmű, hogy rám gondol.

– Mi jutott eszedbe, hogy csak így betörsz ide, és leütöd Noelt! Normális vagy?

A zsebembe túrok, szemem sarkából Kittire sandítok. Engem néz, miközben összeköti a haját. Mit mondjak neki? Hogy mondjam, hogy megértse, szeretem, és nem akarom, hogy ezzel a szeméttel kavarjon.

– Meg akartunk menteni – böki ki Rami.

– Megmenteni? De hát mitől?

Rami megvonja a vállát.

– Noeltől.

– Nem értem. – Ramira néz. – Kimennél? Beszélni szeretnék Mátéval.

– Én szóltam neki – kel a védelmemre Rami. – Én hívtam!

Kitti szeme felvillan, mire Rami felpattan az ágyról, összeszorítja a száját és távozik. Úgy csapja be maga után az ajtót, hogy leesik a vakolat.

Ég az arcom, elfordulok oda, ahol Noel a karjai közé szorított fejjel jajgat. Lehajolok, felsegítem.

– Te nem vagy százas! – fröcsögi – Tűnj innen a picsába!

– Beszélnem kell Kittivel.

Kihúzom magam, hogy magabiztosabbnak látszódjak, bár remeg a hangom.

– Most? – kérdezi Noel és a karjába töröli az orra vérét. Egy darabig nézi. Megszívja az orrát. – Addig van időd, amíg lemosom magam!

Kitántorog a szobából. Kitti az ágyon ül karba tett kézzel.

– Mit keresel itt?

Talán már nem mérges. Egészen csendes és nyugodt a hangja.

– Jöttem, hogy…

Bután hangzana, ha kibökném, csak azért jöttem, hogy megmentsem, ahogy Rami is mondta, így megakadok.

– Megmentsél? – mondja ki ő. Kicsit elhúzza a száját. – Noeltől? – Bólintok.– És még?

Nézek rá. Mire vár? Mit kellene mondanom? Nézem kócos haját, száját, ami talán azért olyan duzzadt és vörös, mert Noel szétcsókolta. Ő meg hagyta neki.

– Én…

– Azt írtad, beszélnünk kell! – Elolvasta az utolsó üzenetemet? Akkor miért nem válaszolt? – Most beszélhetünk.

A szívem úgy dobog, mintha lefutottam volna egy félmaratont. Alig kapok levegőt.

– Elolvastad mégis eljöttél? – kérdezem megbántottan.

Kitti csak megvonja a vállát.

– Igen. Eljöttem.

– Nem értem – habogom. – Noel nem hozzád való!

– Akkor ki hozzám való, Máté? – kérdezi csendesen. Még mindig engem néz. A szememet fürkészi, mintha bele akarna látni a gondolataimba. Talán bele is lát. Úgy ég a fülem, mintha meggyújtották volna.

Zavartan a cipőmre bámulok.

– Én… – Megköszörülöm a torkomat. – Azt reméltem, hogy én.

– Téged nem érdekellek – válaszolja. Pislog, és gyönyörű, ahogy halványan elpirul.

– Ez nem igaz. Sosem volt igaz! – tiltakozom. Ki mondta neki ezt a butaságot, hogy elhitte? – Te találkozgattál Noellel – támadok neki, képtelen vagyok magamban tartani.

Aztán eszembe jut az utolsó találkozásunk és a beszélgetésünk a fa tetején.

– Te meg a képembe dörgölted, hogy ronda vagyok!

– Nem te! A képeid.

– Az ugyanaz.

Megrázom a fejem.

– Különben meg nem rondák – felelem. – De nem akartam, hogy mindenki lássa, milyen gyönyörű vagy, és lecsapjon rád, mint Noel.

– Te miért nem léptél?

A választ magam sem tudom, mégis megpróbálom összeszedni a gondolataimat és végre őszinte lenni.

– Akartam.

– De?

– Sokáig túl gyáva voltam, és mire elhatároztam magam, elkéstem. – vallom be.

A lábfeje kikandikál, majd a szőnyeget simogatja a nagy lábujjával.

– Elfordulnál? Szeretnék felöltözni.

Izzadt tenyeremet a nadrágomba törlöm. Felöltözik – dübörgi szívem.

– És Noel? – Az ajtót bámulom, meg a parkettára esett faldarabot.

Kitti nem válaszol. A kilincs megmozdul, és Noel, mintha hallotta volna a nevét, belép a szobába.

– Még mindig itt vagy? – kérdezi mogorván, teljesen lemosta magáról a vért. Egy zacskó zöldborsót szorít a képébe, alig értem, amit mondd. A hátam mögé siklik a tekintete. – Mit csinálsz?

– Hazamegyek.

– Mit csinálsz!? – Noel hangja egészen eltorzul, és feje elvörösödik.

Hátrébb lépek, hogy közéjük álljak. Kitti megáll mellettem.

– Sajnálom – mondja határozott hangon, egy pillanatra sem remeg meg. Csodálom, amiért nem fél. Amiért soha, semmitől nem fél.

Noel kivágja az ajtót, a kilincs a falnak ütődik. Úgy sejtem, ott is nyoma lesz a falon a mai estének.

– Kotródjatok innét! – üvölti.

Kitti felé nyújtom a kezem. Tenyerembe simul a tenyere. Puha, meleg az érintése.

A kapu előtt odanyújtom neki Anna bukósisakját, mielőtt felhúzná belenézek a szemébe. Megbabonáz azzal, ahogy rám néz.

– Hazafelé megállok valahol, veszek neked KitKat-ot, hogy kiengeszteljelek – mondom.

Odahajol hozzám, puszit nyom az arcomra:

– Sosem kérdezed meg? – A lehelete csiklandozza a nyakamat.

– Mit? – nézek rá csodálkozva.

– Hogy elmegyek-e veled moziba.

Megint csak lángba borul az arcom.

– Eljönnél velem moziba?

– Mit játszanak? – kérdez vissza incselkedve.

Végre átölelem, magamhoz húzom. Combja a combomhoz simul, melle az oldalamhoz ér, kezem remeg a derekán.

– Nem mindegy, hogy mit játszanak?

Megérinti az arcom. Végigsimítja le az államig, levegőt is alig merek venni. Elmosolyodik.

– De, igazából mindegy – mondja és fejére húzza a sisakot.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.6/10 (9 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük