Büksi Zsuzsanna: Tévutakon

Büksi Zsuzsanna: Tévutakon

– Nemsokára ide kell érnie.

Végighúztam a kezem a kilátó kopott vaskorlátján, ujjaim átsiklottak a színes, néhol rozsdamarta lakatokon, amiket szerelmesek százai tettek fel a rácsozatra, majd megálltam egy világossárga lakat előtt. Gyengéden megfogtam és végigsimítottam rajta.

Gitta és Ádám, örökké, 1997.

Anyura néztem, aki szerintem szándékosan nem akarta észrevenni, hogy megálltam. A kilátó Duna felöli oldalán állt és a vizet nézte. Fel sem akart jönni, de mivel még mindig azt hiszi, kislány vagyok és vigyáznia kell rám, hogy le ne essek, felkísért, ha már ennyire meg akartam mászni azokat a meredek lépcsőket. Legszívesebben odavágtam volna neki, ugye tisztában van azzal, hogy augusztusban betöltöm a tizennégyet és igenis tudok magamra vigyázni. Mégsem szóltam. Anyuval lehetetlenség vitatkozni, mert mindenen képes megsértődni és akkor órákig hallgathatom, hogy milyen hálátlan kislány vagyok. Kislány!

Anyu hosszú, sötét hajába belekapott a szél és kócosra fújta. Láttam, ahogy összefogta egy mozdulattal és ráborította világoszöld selyemsálját. Szerette a zöldet, mert kiemelte a szeme színét. És szerette ezt a sálat, mert aputól kapta karácsonyra. Hátrébb lépett a korláttól. Apu mindig ugratta, mert tériszonyos volt. Anyu ilyenkor összeszorította a száját és sosem szólt vissza, de mindig feljött velünk, bármilyen magasra is másztunk.

Visszanéztem a lakatra és a száraira csatolt két kicsi lakatot kezdtem forgatni. A rózsaszínen – 2003. Éva – az én nevem és születési évem. A kéken pedig az, hogy László, 2010. Az öcsém.

– Ideje lemenni, Vica, rettenetes szél van idefenn.

Anyu hangjára felnéztem. Engem figyelt. Összehúzta magán a kardigánját. Anyu sokkal karcsúbb volt, mint én és ezt utáltam. Minden reggel négykor kelt, elment futni munka előtt és heti háromszor edzőterembe járt délután. Semmi anyukás nem volt abban, ahogy kinézett, sem abban, ahogy viselkedett. A pasik utána fordultak akkor is, ha én ott álltam mellette. Talán csak akkor nem, ha apuval voltunk hármasban. Akkor nem mertek, mert apu a kigyúrt vállaival és féloldalasan álló szájával nagyon félelmetes alaknak tűnhetett annak, aki nem ismerte. De én tudtam, hogy olyan, mint a vaj, kenyérre lehet kenni.

– Nem várjuk meg aput?

– Már nem fog jönni – felelte anyu.

Ridegséget éreztem a hangjában, azt a fajtát, amivel leplezni szokta a szomorúságát. Sosem láttam gyengének, dühösnek annál többször. Apu mindig azt mondta, hogy ne haragudjak anyura ezért, nehezen tudja kimutatni az érzéseit.

– De megígérte nekem, hogy itt találkozunk – suttogtam. – Ha megígérte, akkor biztosan itt lesz.

Megrázta a fejét, és felsóhajtott.

– Gyere, Vica, induljunk.

– Mindjárt megyek csak – a Dunára néztem, ahol egy uszály lebegett csendesen a vízen, és távolabb egy fehér vitorlás közeledett – megvárom, amíg elmegy az a hajó.

– Lentről is ugyanúgy látnád! – morogta anyu miközben kérdőn végignézett rajtam. – Boldogulsz egyedül?

Mintha nem tudta volna. Utáltam, amikor ezt csinálta.

– Persze! – tört ki belőlem indulatosan.

Bizonytalanul elindult a lépcső felé. Talán nehezére esett itt hagynia engem egyedül, vagy nehezére esett idefent maradni. Nem tudtam eldönteni. Megkapaszkodott a korlátban és óvatosan elindult lefelé anélkül, hogy a lakatunkra egy pillantást is vetett volna.

Régen nem ilyen volt. Minden alkalommal, amikor kijöttünk a kilátóhoz, akár hárman, apuval, akár csak kettesben, mindig megsimogattuk a lakatokat és leültünk a kopott padra, hogy felidézzük az emlékeket. Legalább ezerszer hallottam már, hogy tették fel a szüleim azt a lakatot a korlátra, meg a romantikus lánykérést. Mert apu cuki volt ám, csak az emberek előtt titkolta. Meg a születésemet is kívülről tudtam. És akkor még beszéltünk az öcsémről is.

– Mindjárt megyek, anyu! – kiáltottam utána, és bár tuti hallotta, nem reagált semmit.

A tenyerembe szorítottam a lakatot és a kecsesen közeledő vitorlást néztem. Tényleg nagyon fújt a szél, könnyezni kezdett tőle a szemem.

A Duna vize szürkének tűnt az égen gyülekező felhők miatt és a széltől erőteljesen fodrozódott. Én is éppen ilyen borúsnak és háborgónak éreztem magamat.

– Vica, gyere le, menjünk! Nem szeretnék bőrig ázni!

Anyu hangján éreztem, hogy elveszítette a türelmét.

– Egy perc!

– Eleget bámészkodtál mára. Begyullad a füled!

Tízévesen volt egy fülgyulladásom, életemben először és utoljára, de azóta folyamatosan azt hallgatom. A strandon állandóan rám szól, hogy vigyázzak a vízben, télen a hidegben és ilyenkor meg a szélben. Nem tudom, minden anya ilyen aggodalmaskodó, vagy csak az én anyám ennyire gáz?

Áthajoltam a korlát felett és körbenéztem odalent, tekintetem végigfutott a Dunán és megpihent ott, ahol a Sugovicával találkozott, hogy táplálja a kicsiny folyó vizét, amiről a nevemet kaptam. Megdördült az ég. Idefelé jövet alig találkoztunk emberekkel, pedig általában tele volt a part. Most csak egy bácsi sétáltatta barna vizsláját odalent és távolabb az úton megláttam aput farmerben és fekete pólóban közeledni. Kezét a zsebébe süllyesztette és a kilátó tetejét bámulta, ahogy jött felénk öles lépteivel. Csak vigyorogni tudtam örömömben, felemeltem a kezem, amellyel nem a lakatunkat szorítottam és odaintegettem neki. Azonnal visszaintett.

Elengedtem a lakatot, még egyszer végigsimítottam rajta mielőtt otthagytam a társai között, az időjárás viszontagságaira bízva. Tavaly nyáron vettem észre, hogy rozsdásodni kezdett.

*

– Nem várjuk meg aput a vacsival?

– Nem! – Anyu kurtán vetette oda nekem a választ, miközben elém lökte a tányért, és kipakolt a hűtőből. – Segíthetnél.

– Minek? – kérdeztem vadul és a széken hintázva elővettem a telómat, hogy felhívjam aput.

Egyáltalán nem akartam elhinni anyunak, hogy már megint kettesben kell vacsoráznunk. Ez szar, mert anyu ilyenkor már úgysem eszik semmit, csak benyom valami turbó protein löttyöt. Apuval jó volt asztalhoz ülni. Tudta, hogy mennyire szeretem a hasamat. Jókat kajáltunk együtt. Anyu persze mindig rám szólt, hogy nem kellene ennyit ennem. Mindig azt mondta, hogy ha így folytatom, akkor kövér leszek. Utálom anyut. Apu sosem mondott ilyesmit.

A telefon röviden csörgött ki, mikor apu felvette.

– Vacsizunk!

– Sajnálom, kicsim, nem érek haza! Később beszélünk! Szeretlek, édesem!

Felpillantottam és láttam, ahogy anyu az asztal mellett áll, és merev szemmel bámul rám, még a szája is remegett. Egészen ijesztően festett. Odavágta a felvágottas dobozt az asztalra.

– Megmondtam, hogy nem jön! A barátnőjével szórakozik, fogd fel végre! Nem vagy már kislány, Vica!

Felpattantam és megkapaszkodtam az asztal szélében. Na, persze! Ilyenkor meg azzal jön, hogy nem vagyok már kislány. Különben meg nem hittem el neki, amit apuról mondott. Akkor sem, amikor először említette, hónapokkal ezelőtt.  Egyáltalán nem gondoltam apuról, hogy olyan nagy nőcsábász lenne, csak rá kellett nézni. Apuval egyetlen egy baj van, hogy sokat dolgozik, de ha reggel elment, akkor pontosan megmondta, hogy mikor ér haza és ezt általában betartotta. Ha nekem ígért valamit, akkor mindig állta a szavát. Ha azt mondta, hogy szombaton leugrunk csónakázni, akkor biztos, hogy mentünk. Kivéve, ha esett az eső. Akkor pizzáztunk. Bár mostanában sosem találkoztunk reggelenként. Mindig korábban elment, mint, ahogy én ébredtem.

Otthagytam anyut a konyhában. Elment az étvágyam.

Anyu nem jött utánam. Sosem jött. Ha valami bajom volt és magamra csaptam az ajtót, akkor mindig apu vígasztalt meg. Általában sikerült felvidítania a hülye beszólásaival. Hiányzott.

Magamra rántottam a takarómat és átöleltem a hatalmas, bolyhos jeges macimat és szőrös, fehér bundájába fúrtam az arcomat. Valaki alig hallhatóan megkocogtatta az ajtómat, de nem nyitott be.

– Vica! – Hallottam anyu hangját.

Nem válaszoltam. Ha akar valamit, majd bejön.

Újabb kaparászás, mintha valami egér volna az ajtóm előtt. Idegesített.

– Mi van? – üvöltöttem ki a takaró alól.

– Jól vagy?

– Hagyjál békén! – És még jobban összekucorodtam, hogy ha bejön, akkor ne találjon meg.

De nem jött. A kaparászás abbamaradt. Egy ideig csendben figyeltem, majd kidugtam az orrom a takaró alól, miközben a macimat magamhoz szorítottam. Az ajtó alól fény szűrődött a szobámba, és odakintről vízcsobogást hallottam a fürdőszoba felől. Magam elé meredtem.

Apu mindig tudta, hogy nem szeretek egyedül maradni és mindig úgy intézte, hogy egy ilyen, szobába húzódás után méltóságteljesen bújhassak elő. De most nem volt itt.

Hanyatt vágtam magam az ágyon és hallgattam a fürdőszobából kiszűrődő zajokat. Elaludhattam, mert mire felriadtam már teljesen sötét volt, az ajtóm alól eltűnt a narancssárga fénycsík és a házban üres csend uralkodott.

Utáltam ezt a sötét csendet. Ráült a mellkasomra és nem kaptam levegőt.

Fel kell kapcsolnom a lámpát, hogy ne fulladjak bele ebbe az iszapos semmibe, de ha kinyúlok a takaró alól, akkor végem van, eltűnök én is, talán belefolyok a ragacsos sötétségbe.

A legrosszabb az volt, hogy hallottam saját zihálásomat, de mintha nem is belőlem jött volna, hanem valahonnan távolról, a testemen kívülről.

Amikor újra felriadtam, a sötétítőfüggönyön átszűrődő napfény világította meg a szobámat. Megkönnyebbülten ültem fel. A sarokba helyeztem Jegest és a tegnapi gyűrött ruhámban kibicegtem a konyhába. Hallottam anyu hangját a nappaliból és csendesen arrafelé oldalogtam. Fülén telefonnal állt, miközben a zöld blúzát gombolgatta. A vajszín szoknya frissen vasaltan simult a csípőjére, látni engedte izmos combjait és inas vádliját. Túl piszkafa lábai voltak, apu is ezzel ugratta, de anyu sosem értette a viccet és simán megsértődött rajta.

Az ajtónak támaszkodtam. Néztem a falon a képet, aminek a keretéből, az egyik sarokban, letört egy apró darab. Alig lehetett észrevenni. Apu vágta hozzá néhány éve a vázát hirtelen haragjában, amikor összezördültek anyuval. Alig veszekedtek előttem és akkor sem tartott sokáig, mert olyankor apu rendszerint összetört valamit, anyu meg csendesen visszavonult. Amúgy nem nagyon tartottunk törékeny díszeket szem előtt.

– Neked kell elmondanod neki! – förmedt a telefonba anyu, és abbahagyta a gombolkozást. Odalépett a kanapéhoz, megigazította az amúgy is tökéletesen álló díszpárnákat. – Te akarsz lelépni a nyomorult életéből!

A telefont a füléhez szorítva hallgatott és a szoba csendje rám nehezedett. Gyűlöltem ezt a csendet, kerestem valami hangfoszlányt, ami behallatszott odakintről. A madárcsicsergés, az utcai forgalom távolinak, valótlannak tetszett.

*

– Hónapok óta érzem, hogy valami nem stimmel – panaszoltam Rékának délután a könyvtár udvarában. Mindig kikísértem, ha kiment rágyújtani és akkor elsírtam neki az életem retteneteit. Megértette és ez jólesett.

– Azt mondják, a gyerekek megérzik az ilyesmit.

Réka, sosem faggatózott, nem olyan volt, mint a többi felnőtt. Fél évvel ezelőtt kezdett a könyvtárban dolgozni és egyből szimpatikus volt nekem.

Azt mesélte, hogy akkoriban költözött vissza a városba. Hat évet élt a fővárosban, ami szerintem tök szuper lehetett. Szerettem volna Budapesten élni, ott mindig történik valami izgalmas és sokkal több a lehetőség. Fura, hogy Réka mégis visszajött az unalmas kisvárosunkba. Azt mondta, hogy nem szerette a tömeget.

Amikor először találkoztunk, anyu megint letiltott a számítógépről és elkobozta a laptopomat. Tuti bevitte az irodájába, nehogy véletlenül megtaláljam, mert felkutattam az egész házat utána. Igazságtalan húzás volt egy hármasért. Ezen a téren is anyu volt a szigorúbb. Azt mondta, nem akarja, hogy egy boldogtalan, kilátástalan életet éljek felnőttkoromban. Mivel esélyem sincs fizikai munkát végezni, az egyetlen lehetőségem az, ha tanulok és bekerülök egy jó nevű egyetemre. Magasra tette a lécet. Úgy éreztem sosem fogom tudni megugrani.

Miután anyu elvette a laptopomat, dühömben elvitettem magam vele a könyvtárba, ahol száz forintért egy órát netezhettem, de ezt nem árultam el neki és ő nem jött rá. Zárásig ott maradtam. Azon a délutánon jött oda hozzám Réka először. Tök frankón segített megcsinálni a töri szorgalmimat, amire másnap ötöst kaptam. Ő megértette azt, hogy manapság net nélkül nem lehet élni. Anyut nem érdekelte hogy oldom meg a házit, csak annyit mondott, ha már a könyvtárban vagyok, lexikonozzam ki a leckét. Amikor van internet! Megáll az ész! Anyu néha egy régimódi őskövület.

– Apu nyaralni sem jött velünk. – Elnéztem, ahogy Réka meggyújtja a cigarettáját. – Fura volt, mert most először csinált ilyet.

– Talán megvolt az oka, Vica.

– Azt mondta, nagyon összejöttek a dolgok a cégnél és éppen most nem léphet le.

Réka nem válaszolt azonnal, leült a padra, de éreztem, hogy engem néz, figyelmesen.

– Segítsek?

Mindig megkérdezte, de ő nem olyan idegesítően, mint mások, akiket ismertem, nem éreztem benne a szánakozást. Megráztam a fejemet, leereszkedtem a padra és a támlájának döntöttem a műanyag botokat.

Réka első nap rákérdezett, hogy mi történt. Akkor nem mondtam el neki. Sosem beszéltem idegeneknek a balesetről.

– Húszéves évfordulójuk lett volna és szerintem totál megfeledkeztek róla. – Hátradőltem a padon és kinyújtóztattam a lábaimat. Jólesett. – Csak nekem jutott eszembe, de az nem olyan, tudod. Most már bánom, hogy nem figyelmeztettem őket.

– Azt hiszed, segített volna?

– Nem tudom, szerintem igen. Annyira érthetetlen, hogy karácsonykor még minden rendben volt velünk, aztán hirtelen meg már nem.

– Talán nem hirtelen történt, Vica.

– De, nekem igen. És mégsem az fáj a legjobban, hogy az apám kisétál az életemből, hanem, hogy anyám nyomorultnak nevezte. – Réka nem szólt. A szemében szomorúság bújt meg, ahogy végignézett rajtam, majd elfordította a fejét. – Azért fáj, hogy elmegy. Apu sosem kezelt engem másnak, mint ami vagyok. Nem nézett rám furán, sem sajnálkozva, úgy, mint anyu.

Réka szelíden megsimogatta a kezemet. Tudtam, hogy megért. Szerettem Rékát.

*

Anyu megsimogatta az arcomat és vállig érő barna hajam egy tincsét szórakozottan a fülem mögé simította. Nem szólt, de láttam rajta, hogy aggódik. Türelmetlenül összeborzoltam a hajamat, mert zavart így.

– Jól van, majd jövök – mondtam morcosan.

– Akarod, hogy segítsek? – kérdezte anyu bizonytalanul.

– Nem kell!

A hónom alá kaptam a botokat és elindultam a kerten át a kapu felé. A kerítés rácsain át láttam, hogy apu már ott vár rám. Ha képes vagyok rá, akkor tuti ugráltam volna örömömben és tánclépésben teszem meg az utat felé. Nem néztem hátra és nem intettem búcsút anyunak.

Először találkoztam apuval, mióta elköltözött. Pontosan öt napja nem láttam. Rájöttem, hogy mostantól hétvégi gyerek leszek és nekem hétvégi apukám lesz. Rohadt szar érzés volt. Amíg el nem költözött, addig azt hittem, hogy még visszafordítható ez az egész és a szüleim megoldják egymás között a gondjaikat, úgy, mint eddig mindig. Ahogy apu eddig mindig megoldotta.

– Nézd, kicsim, van az embernél egy határ, amit, ha átlép, utána már semmi sem lehet a régi.

A kocsiban ültünk egymás mellett. Apu vezetett.

– De az a határ még messze van, apu!

– Sajnálom, Vicuskám, de nálam betelt a pohár. Anyád nem mondta, igaz?

Ránéztem. Sima, napbarnított golyó fejére, amit azért borotvált évek óta, mert utálta, amiért olyan csúnyán kopaszodik. Az arcán a sebhely, ami a homlokától az orrán át a szájáig húzódott nyáron sokkal feltűnőbben virított, mint máskor. Örök emlék a balesetből. Azt hiszem sosem zavarta, mindig azt mondta, nincs fontosabb az életnél. A mi életünknél, hogy együtt maradhattunk. Az öcsémről ilyenkor nem beszélt. Csak anyun láttam, hogy fáj neki. Tulajdonképpen öcsit egyikünk sem ismerte olyan jól, mint ő. Pocaklakó volt, amikor a baleset történt. Hozzánk sosem állt olyan közel, mint anyuhoz.

– Anyu mondott dolgokat – feleltem csendesen, és lenéztem az ölembe ejtett kezemre. Tegnap festettem ki a körmömet rózsaszínre, és máris lepattogzott egy helyen. Szórakozottan kapargatni kezdtem. – Azt mondta, becsajoztál.

A kocsi lelassított. Felemeltem a fejem és figyeltem, ahogy apu megáll az út mentén.

– Mi van? – kérdezte rekedten. Ránéztem, paprikavörös volt a képe a dühtől. Ilyenkor szokott földhöz vágni egy vázát vagy egy díszpárnát, de a kocsiban nem volt mivel dobálózni.

– Jó – sóhajtottam. – Nem teljesen így mondta.

Jobb híján a kormányt kezdte el püfölni, mint valami idióta barom, muszáj volt kinevetnem. Olyan vicces volt, és én annyira jóízűt kacagtam rajta, hogy még a könnyem is kicsordult a szemem sarkából.

Erre abbahagyta, rám nézett és végre elmosolyodott. Azt hiszem, ha nevettem rajta, akkor mindig rájött, hogy gyerekesen viselkedik. Végtére is ő egy felnőtt, nem egy hisztis óvodás.

– Anyád tökéletesen ért hozzá, hogy elcsessze nekem a legjobb dolgokat is! – Felsóhajtott és átnyúlt, hogy megfogja a kezemet. Erősen megszorította, jólesett, hogy itt van velem. – Nem szándékosan teszi, csak kimondja, amit gondol.

– Nem mindig – feleltem elgondolkodva.

– Nehéz neki, Vica.

– Nekem is nehéz! – törtem ki vadul.

– Tudom, kicsim. Sajnálom! – Elfordította a slusszkulcsot és visszakanyarodott az útra. – Én szerettelek volna felkészíteni.

Érdeklődve néztem rá.

– Mire?

– Be akarlak mutatni valakinek.

Olyan vadul haraptam be a szám szélét, hogy éreztem a vér fémes ízét a nyelvemen, és nem sokkal később a fájdalmat is.

– És ha én nem akarom?

– Szeretni fogod – válaszolta magabiztosan.

Elfordítottam a fejem, és a város forgatagába temetkeztem. Nem tudom, miért, de eszembe jutott Kati mama, az anyai nagymamám. Az én agyam néha elég fura dolgokat produkál. A balesetet például teljesen kitörölte. Semmire sem emlékszem, és amikor erőltetem, akkor iszonyatosan megfájdul a fejem. Most meg az elmém belökte nekem Kati mamát, aki állandóan azt akarta, hogy anyunak új kisbabája legyen. Mindig ezzel nyüsztette.

– Higgyétek el, gyerekek, ez lenne most a legjobb.

Anyu olyankor mindig rácsapta az ajtót és elrohant. Apu meg utána. Én meg ott maradtam Kati mamával a konyhában. Könnyes szemmel bámultam a csukott ajtót, amiről ilyenkor leesett a függöny, és szerettem volna én is utánuk szaladni, de nem tudtam. Mindkét lábam gipszben, apu cipelt mindenfelé a karjában. Csúcsszuper apu volt. Kati mama ilyenkor elém tett egy adag tésztát, amit éppen gyúrt és megengedte, hogy játszhassak vele. Mire meguntam, addigra a szüleim általában visszajöttek.

 Nem tudom, Kati mama miért volt ennyire erőszakos. Anyunak világra kellett hoznia egy halott gyereket. Apu mesélte tavaly karácsonykor, amikor anyunak bent kellett még maradnia a cégnél és csak kettesben ültünk a villogó égősorral feldíszített fával szemben a kanapén és anyura vártunk. Apu akkor mesélt a balesetről.  És azt hiszem sok mindent még mindig nem mondott el. Mégis jólesett, hogy ilyen közel érezhettem magamhoz. Anyu harmincnégy órán át kínlódott a szülőszobán, mire megszületett az öcskös és valami megszakadt benne – apu így mesélte –, mert azt mondták az orvosok, hogy soha nem lehet több gyereke.

– Gyere, Vicus!

Apu érintésére riadtam fel, ahogy megszorította a vállamat. A szélvédő sötétített üvegén át néztem, ahogy lendületesen kiszáll a kocsiból és átjön, hogy kinyissa nekem az ajtót. A botokat elővette a hátsó ülésről, és felém nyújtotta. Sosem kérdezte meg, hogy boldogulok-e egyedül, vagy, hogy szükségem van-e segítségre. Tudta, hogy megoldom.

Türelmesen sétált mellettem, amíg felértünk a bejárathoz a kerten át, majd kinyitotta előttem az ajtót.

Az előszobában megtorpantam. A kinti napfény elvakított, és szoktatnom kellett a szemem a félhomályhoz. A folyosón ismerős alak körvonalait láttam. Lassan visszanyertem a látásomat. A karjaim megremegtek és éreztem, hogy kicsúsznak a botok alólam, ha apu nem kap el, holtbiztos, hogy összecsuklom, és a szőnyegre esem.

– Kicsim, jól vagy? – kérdezte aggódva.

A torkom összeszorult és éreztem, hogy reszketek.

*

Bevillant egy kép.

Hét éves lehettem, már iskolás voltam, dicsérettel végeztem az első osztályt, könyvet kaptam ajándékba az igazgató nénitől az évzárón. Nagyon büszke voltam magamra. Utána irány a Balaton. A legcsodálatosabb családi nyaralás volt, amire emlékszem. Mert azt nem törölte az elmém.

Az autóban sötét, apu vezet, én anyu mögött ülök és elszundítok, mert későn indultunk hazafelé a Balcsiról. Arra riadok fel, hogy veszekednek.

– Mekkora szemétláda vagy te! – fröcsögte anyám. – Egyáltalán elmúlt már tizennyolc?

Apu dühösen öklözött a műszerfalba.

– Nem tehetek róla, megtörtént.

– És mit akarsz csinálni most, hogy felcsináltad azt a kis kurvát, mi? – Anyu hangja gúnyosan csapódott.

Álmosan nyitottam ki a szemem, figyelmeztetni akartam őket, hogy én is itt vagyok, és nem tetszik, hogy így beszélnek egymással.

– Mit tudom én!

– Remélem, nem akarja megszülni. – Apám nem válaszolt azonnal, és anyu dühösen nekiesett, és az ökleivel kezdte püfölni.

A kocsi megrándult és a hátsó ajtónak csapódtam, fájt, ahogy bevertem a fejem és hangosan sírtam. Éles dudálást hallottam és elvakítottak a fények, majd egy csattanás, aztán sötétség.

A nagy, fekete semmi szippantott magába. Szerettem volna kiáltani, de a fekete massza bekúszott a számon át a torkomba.

*

– Megengeded, hogy segítsek? – kérdezte a jól ismert női hang.

A hideg futkosott a hátamon, a gyomrom görcsbe rándult, és úgy éreztem menten kidobom a taccsot.

– Nem kell – suttogtam rekedten, odabújtam apuhoz és széles mellkasába temettem az arcomat, hogy ne is lássam Rékát.

Apu gyengéden a hajamat simogatta és megnyugtatóan duruzsolt a fülembe, úgy, mint régen, amikor felriadtam egy rossz álomból.

– Jól van, kicsim, semmi baj! – Úgy reszkettem a simogatása alatt, hozzábújva, mint egy megrettent kis állat. – Semmi baj!

Most először nem hittem el neki. Emlékeztem és ezek az emlékek nem tetszettek.

Becsapottnak éreztem magam.

Réka ott állt a folyosón. Réka, aki lassacskán belopta magát a szívembe, akit kedveltem és megszerettem. Tuti, hogy a kezdetektől tudta, ki vagyok, és azért jött oda hozzám, hogy magához édesgessen. És az a legszörnyűbb ebben az egészben, hogy sikerült neki! Előtte felszabadultnak éreztem magam, kiöntöttem a lelkemet, meséltem a szüleimről. És most rettenetesen éreztem magam, mert azt hittem, Réka jobban megért engem, mint anyu. Szégyelltem azt, hogy néhány napja még úgy éreztem, jobban szeretem Rékát anyunál.

A könnyeim eláztatták apu pólóját, az átnedvesedett anyag az arcomhoz tapadt.

– Haza akarok menni! – zokogtam anélkül, hogy felemeltem volna a fejemet.

Arra lettem figyelmes, hogy valaki rángatja a térdig érő szoknyám szélét, anyu ragaszkodott ahhoz, hogy ha már lány vagyok, nyáron viseljek szoknyát. Akkor is, ha utáltam. Elszorult a torkom. Anyu.

– Hé! Játszol velem? – hallottam alulról egy vékony kis cinegehangot és még jobban rángatták a szoknyámat.

Felkaptam a fejemet és apu karjába kapaszkodva lenéztem a gyerekre, olyan óvodás forma volt, hat év körüli, pimasz vigyorral a képén bámult fel rám nagy csillogó szemmel.

Réka odalépett a kisfiúhoz és könnyedén felkapta.

– Gyere, Ádi! Majd később játszotok!

– De én most akarok, anyu! – tiltakozott a kicsi elnyújtva a szót, miközben Réka befelé vitte a szobába és magukra csapta az ajtót.

Tágra nyílt szemmel bámultam őket, majd értetlenül néztem vissza apura.

– Ez meg ki volt? – Elég döbbentnek tűnt a hangom és sejtettem, hogy éppen olyan bambának is látszom, ahogy éreztem magam. Ő megszorította a karomat és komolyan nézett le rám.

– Ádi az öcséd.

– Hogy mi van?! – törtem ki. Megráztam a fejemet. Lehetetlen. – Az én öcsém meghalt! – förmedtem rá utálkozva.

Megrándult a szája széle és mielőtt megszólalt, egy nagyot sóhajtott.

– Tudom – felelte rekedten.

– Akkor meg ne mondd, hogy ez a gyerek itt az öcsém, mert nincs igazad!

– Kicsim, figyelj rám! – Megvárta, míg ránézek, és próbáltam értelmes képet vágni, habár nem értettem ezt az egészet. – Testvérek vagytok, csak az anyátok más – magyarázta türelmesen és nem értettem miért csillog a szeme, mint aki boldog ettől az egésztől.

Úgy éreztem, rögtön megütöm. Ez a gyerek nagyjából annyi idős lehetett, mint amennyi az öcsém is lett volna, ha életben marad. Elfordítottam a fejem és az előszobaszőnyeg barna és kék rojtjait bámultam.

Nem akartam gondolkodni. Gyűlöltem, hogy apunak van egy egészséges gyereke is. Aki éppen annyi idős, mint öcskös lenne, ha élne.

Anyu tudta. Sosem mondta, de rádöbbentem, hogy azért viselkedett velem úgy, ahogy. Megpróbált megvédeni. Hogy tudott élni ennyi fájdalommal, anélkül, hogy megosztotta volna bárkivel is?

Letöröltem a könnyeimet és erőt vettem magamon, hogy ránézzek apura. Másnak láttam, mint azelőtt. Egész végig azt hittem, hogy, apu a jobb fej. De csak egy hazug. Ugyanúgy, mint Réka, akivel az apámnak évekkel ezelőtt is viszonya volt. Aki miatt megtörtént a baleset, és aki miatt soha többé nem fogok bot nélkül járni.

És aki miatt meghalt az öcsém.

– Haza akarok menni! – mondtam és éreztem, hogy a hangom éppen olyan kemény, mint az anyámé szokott lenni, amikor megbántották. – Anyuhoz.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (4 votes cast)

Leave a Comment