Bilics Tímea: A notesz

Bilics Tímea: A notesz

A megszokott asztalánál ült a hátsó sarokban, az újságos állvány mellett. Bár a kis körasztalhoz helyezett szék eredetileg nem volt olyan kényelmes, mint a nagyobb, négyzet alakú asztalok melletti párnázottak, ő akkor is ezt a helyet szerette, mert onnan belátta az egész teret. Törzsvendég volt a kávézóban, napjai nagy részét itt töltötte. A napilapokat az első betűtől az utolsóig kiolvasta, minden nap elfogyasztotta kedvenc habos kávéját és szilvás süteményét, a régi szép időkön merengett, máskor pedig csak békésen szemlélődött. A kávézó a kis mellékutcában álmos ablakaival, kopott parkettájával, régi bútoraival, hímzett terítőivel és a sok-sok régi képpel a falon és igazi régimódi hangulatot árasztott. A levegőt folyton édes-fűszeres illat lengte be, itt volt a legjobb a kávé és a sütemény a környéken, a legkellemesebb kiszolgálás és a legmelegebb cserépkályha, így minden korosztály szívesen tért be megpihenni a nyüzsgő nagyváros után.

A hosszú ücsörgést a kemény, fa széken mindig megérezte idősödő teste. Mégsem merte megkérdezni, hogy elcserélheti-e egy kényelmesebbre. Tétlenül szenvedett hosszú hónapokig és közben azon töprengett, hogyan szerezhetne egy párnázott széket magának. Egész pontosan azt a zöld bársonnyal bevontat, a régi zongora melletti asztaltól. Magas karfái, köríves háttámlája és selymes bársony bevonata valódi mennyországnak tűnt az egyszerű, favázú thonet után.

Egy napon támadt egy ötlete és onnantól izgatottan készülődött. Részletekbe menően mindent megtervezett és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy cselekedjen. Egy kora tavaszi délelőttön a reggeli és ebéd közötti csendes időszakban épp becsukódott az ajtó az utolsó vendég mögött. Lassan az ajtó fölé függesztett csengő is elhalkult, csupán a régi kakukkos óra ketyegett a falon. Sápadt napfény tört magának hangtalanul utat az ablaktáblákon át, homályos árnyékokat rajzolva a kopott parkettára. Azon a napon csak két főből állt a személyzet, az egyik alkalmazott épp hátul volt a raktárban, a fiatal pincérnő pedig háttal állva csevegett az udvarlójával telefonon. Eljött a pillanat. Szíve a torkában dobogott az izgalomtól. Gyorsan cselekedett, kicserélte székét a zöld bársony bevonatúra, alig telt bele pár másodpercbe. Diadalittasan huppant az új szerzeményébe, és elégedett mosoly ült az arcára, ahogy az új szék puhán és süppedősen magába fogadta. Aznap még kicsit félénken fürkészte a felé irányuló tekinteteket, hátha észreveszik a cserét, de senki sem szentelt neki figyelmet a kávézóban. A zöld bársonyszék ott maradt az újságos állvány melletti asztalnál, és Ő azóta teljes kényelemben szemlélődhetett. Az eseménytelen mindennapok után jó érzés volt újra és újra visszagondolni a készülődés örömére, a cselekvés izgalmára és az elégedettségre, ami azután elöntötte. Arra vágyott, bárcsak meg lehetne ismételni. Épp ez adta neki az ötletet is. Előbb csak a kávéházi székek csereberéjére, egészen addig, amíg azok már teljesen összekeveredtek és egyik sem volt az eredeti helyén. Gondosan rajzolt nyilvántartást vezetett a székek helyzetéről, hogy melyik csere valósult már meg és melyik van még hátra. A személyzetnek és a vendégeknek fogalma sem volt a háttérben, titokban folyó, nagyszabású hadműveletről. Büszkeséggel töltötte el, hogy mindezen történésekről csakis neki van tudomása. Ám egy nap a székek elfogytak és ő is kezdte unni ezt a mókát.

Egy alkalommal középkorú pár kezdett hangos veszekedésbe a szomszédos asztalnál. Felháborodással töltötte el, ahogy a férfi igazságtalanul becsmérli a nőt. Gondolkodás nélkül cselekedett. A pulthoz indult egy süteményért, de a vitatkozó pár asztalához érve leguggolt, mintha cipőt kötne. Helyette azonban a férfi fűzőit kötötte egymáshoz, majd elégedetten ült vissza a helyére. Kis idővel később a veszekedés hevében a férfi felugrott, nagyot csapott az asztalra, bántóan szidalmazta az asszonyt és a kijárat felé indult. Azaz indult volna, de krumpliszsákként vágódott el a fapadlón. Amikor a férfi meglátta az összekötözött fűzőket, feje elvörösödött a szégyentől. Nem szólt semmit, csak kioldotta a csomót és kiviharzott, az ajtót hangosan becsapva maga után.

A kávéházi vendégek az első meglepetés után mosolyukat alig palástolva váltottak cinkos pillantásokat, keresvén, ki volt ennek a nagyszerű tettnek az értelmi szerzője, de lassacskán elült az izgalom és az emiatti moraj. Ő alig bírta visszafogni a nevetést az arca elé emelt újság jótékony takarása mögött. Ugyanazon izgalom és jóleső érzés fogta el, ami az első székcsere után, de némi bűntudat is beárnyékolta azt, ami azután napokig aggasztotta. Végül arra jutott, hogy akár örömet is lehet titokban szerezni, az mindenkiben jó érzést szül.

Az első napokban keresni kellett az alkalmat és az ötleteket, hogy lehet meglepni a vendégeket. Először egy erősen náthás fiatal lánynak hagyott egy csomag zsebkendőt az asztalán, máskor a pincér lánnyal összebeszélve egy szomorkodó kisfiúnak küldetett süteményt név nélkül. Harmadszorra egy kedves üzenetet csent oda egy frissen elvált férfinak a kávé mellé, de olyan is volt, hogy zsebekbe csempészett be valami apróságot. Felbuzdulva a kezdeti sikereken, apró cukorkákat és csokoládét vásárolt és előre is készített néhány jókedvre derítő vagy vígasztaló, bátorító üzenetet. Rövid történeteket rejtett el a szalvétatartókban, vagy szokatlan helyekre ragasztott cukrokat és titkos üzeneteket, így azok váratlan időpontokban kerültek elő. Színt és izgalmat csempészett eseménytelen életébe, ahogy mosolyt csalt az emberek arcára. Egy aprócska noteszben pontos listát vezetett arról, hogy mikor és ki találta meg őket. Számozta őket, egészen ezerig és pipát tett a meglepetés mellé, amit megtalált valaki. Úgy számolta, karácsonyig elérheti az ezres számot. Ez lett a mindennapi kihívás számára, és esténként, amikor a tükörbe nézett, határozott ráncai és ritkuló haja ellenére is egy boldog és elégedett arc nézett vissza rá. Azonban mást is észrevett a tükörben: fiatalos csillogás költözött a szemébe, mintha hosszabb, hegyesebb lett volna a füle és különös vonzalmat kezdett érezni a csíkos zoknik iránt. Mi a manó? – mondogatta vidáman és olyankor lejjebb húzta a nadrágja szárát, nehogy lelepleződjék.

Rövid idő alatt híre ment a városban, hogy ebben a kis mellékutcai kávéházban meglepetések várják a vendégeket. Egyre többen jöttek, mindig tele volt már, különösen így, karácsony táján. Egy napon, amikor a noteszében már közeledett az ezres számhoz, az véletlenül ott maradt az újság alatt a kávéházi asztalon. Másnap visszatérve már nem találta, a személyzet sem tudott róla semmit. Nagyon elszomorodott. Hiába úszott karácsonyi fényekben a kávézó, viselt mikulás sapkát a személyzet, terjengett vaniliás fahéj illat a levegőben és sütött melegen a kályha, semmi nem tudta jobb kedvre deríteni. Csak ült egykedvűen a sarokban és egyre azon tanakodott, mi lesz most a kitűzött céllal és az ezer ajándékkal. Ez így ment másnap és harmadnap is, de a notesz nem került elő. Továbbra is járt a kávéházba, ám onnantól ismét csak csendesen szemlélődött, eltűnt a fiatalos csillogás a szeméből és nem beszélt senkivel. Olykor még halvány mosolyt csalt az arcára néhány, korábban elrejtett ajándék feletti ujjongás, de már nem készített és rejtett el újakat. Nem tűnt fel neki, hogy a zöld bársonyszék a sarokban a nagy forgalom ellenére is mindig rá vár, mint ahogy az sem, hogy még mindig kerülnek elő ajándékok, és olyan helyekről is, ahova Ő nem rejtett korábban.

Egy karácsony közeli napon a zöld bársonyszékben valami nyomni kezdte a hátát. Felállt, hogy megigazítsa a párnát és akkor, a foszló szövet hasadékában, figyemes lett valami piros színű dologra. Egy apró csomagocska volt elrejtve oda. Óvatosan kivette, az ő nevére volt címezve. Izgatottan nézett körül, de senki nem figyelt rá. Remegő kézzel és gyermeki izgalommal bontotta ki a kis csomagot, a régi notesze volt benne. A szívéhez szorította és határtalan örömmel nyitotta ki. Meglepetésére azt látta, hogy valaki azóta is gondosan vezette a noteszt, az ajándékok meglelésének adatai pontosan be voltak vezetve egészen 999-ig, csak az ezres szám mellé nem volt semmi írva még. A csomagban azonban még valami volt: egy új notesz, egytől ezerig számozva; rajta pedig nagy betűkkel: Az ezredik ajándékot tartod a kezedben, boldog karácsonyt! Mélyen megindulva, könnybe làbadt szemmel nézett körül. Még mindig senki nem figyelt rá. Egy kivétellel. A pincérlány a télapó sapkában mosolyogva kacsintott rá, majd visszafordult kávét főzni.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.5/10 (4 votes cast)

Leave a Comment

One Comment

  1. Ha a kávézót egy létező helyről mintáztad, kérlek, áruld el, hol találom, mert annyira hangulatos helynek írtad le, hogy muszáj elzarándokolnom oda, ha létezik. :)) (A hangulatos jelző akkor is igaz, ha teljesen a te fejedből pattant ki.)

    Azt hittem, a néni manóvá változik a végén. Ez igazából a hozzászólásom első mondata lett volna, mert ez volt az első reakcióm a novella végét elérve, de aztán nem akartam elspoilerezni a történetet azzal, hogy ez rögtön megjelenik a főoldalon. De szóval én azt hittem, a néni rendesen manóvá változik. Kicsit levegőben lógónak érzem így azt a tükrös részt a hegyesebb füllel. Ezt leszámítva viszont nagyon tetszett a történet, rettentő kedves és jól megírt volt az egész. Semmiségekbe tudok csak belekötni úgy, mint, hogy úgy indítod a novellát, mintha egy konkrét napról készülnél mesélni, aztán rögtön ugrunk is a leírások után egy másikra, ahol kicseréli a saját székét, aztán egy másikra, és így nálam igazából a novella ritmusa az ajándékoknál billent helyre, mert ott nem éreztem már azt, hogy na, most ezen a napon elkezdődik a sztori. A másik, hogy komolyan felmerült bennem, hogy a néni fiatalabb korában zsebtolvaj volt, ilyen észrevétlenül (és fürgén) cipőfűzőt összekötözni meg zsebekbe rejteni dolgokat… 😀 Végigmosolyogtam egyébként a novellát, nagyon kedves (ezt már azt hiszem, mondtam) és hangulatos volt (és ezt is). Köszönöm, hogy olvashattam!