Barsi Tamás: Szikra a jégen

A karácsony idén december kilencedikén, tizenhét óra tizenkét perckor kezdődött, legalábbis Szamosi Anna – papíron Veressné Szamosi Anna – számára. Tizenhét óra tizenhárom perckor véget is ért. Egy percébe telt, hogy elolvassa a férje legújabb Facebook-posztját és megnézze a mellékelt fotót. Gábor összeölelkezve állt néhány fiatalos férfival és nővel. Egyenpólójukon összeolvadt egy szív egy végtelen nyolcassal. Kellemes ünnepeket kívánt. Ennyi. Anna kicsit megnyugodott: ez nem is olyan szörnyű, mint a korábbiak. De mardosta a csalódottság is, mert reménykedett, hogy Gábor egyszer csak üzenetet küld neki poszt helyett. Hiszen mégiscsak ő a felesége. Vagy csak volt? Anna reményeibe mélyen beleivódtak a kétségek.

Elvált nőként kezelték az egyetemen a kollégák, a lakógyűlésen a szomszédok és Jucika, a fodrász. De nem tartották magányosnak: a lányaink mindig itt lesznek neked, hajtogatta Gábor is, amikor zsebre vágta nagybátyja örökségét és útnak indult. Csak az egóját vitte magával. Másfél éve a Facebookon tartják a kapcsolatot, vagy mit. Gábort, az esztétika tanszéken lébecoló egykori adjunktust, posztmodern Gauguinként, online követték az ismerősei – az egyetemen szinte mindenki –, még a lányok gimijében is bejelölte boldog-boldogtalan.

– Anya, láttad apa posztját? – kérdezte Sári, ahogy hazaért.

– Persze, ez a kép most egészen normális.

– Tényleg? Anya, te haladsz a korral. Kúl! – És eltűnt a szobájában.

Anna felfigyelt a dicséretre, de a délutáni csetelést nem zavarhatta meg. Vacsoránál szokta szóra bírni őket. Nekilátott az előkészületeknek: a mindennapi mozdulatok elmosták a melankóliáját. Ismét nyílt a bejárati ajtó: Klári, a nagyobbik lánya jött meg, éppen az aktuális barátját rúgta ki telefonon, kiabált és bevágta maga mögött a szobája ajtaját.

– Te is láttad apád posztját? – kérdezte Anna Klárit vacsoránál.

– Anya szerint tök normális, amit apa csinál – kotyogott közbe Sári. – Végre nem szentségel a posztjain, ez haladás, nem?

Klári Annára nézett, komolyan, felnőttesen. Aztán elnevette magát csengőn, fesztelenül, kissé gúnyosan.

– Ó, te kis hülye – villantak a fogai Sári orra előtt –, fogalma sincs róla!

– Anya, tényleg nem érted? – fordult Sári Annához.

– Egy poliamor közösségből posztolt – világosította fel Klári. – Náluk több nővel is együtt élhet egy férfi és vice versa. Vagy a kettő egyszerre.

Annát fojtogatta a szégyen, legszívesebben bezárkózott volna a hálószobába. Klári megsimogatta a kézfejét:

– Azért ne drámázd túl. Ez a huszonegyedik század, szabadság. Jobb, mint amikor a szülők adták össze a gyerekeket, nem? Apa meg… ilyen.

Csend. Anna Gábor korábbi üzenetein merengett. Az üzbég kutyaviadal győztes szukája, tele véres sebekkel: legyen, itthon ez illegális. A kínai tetoválószalonban a hátára varrt sárkányok: az ő bőre az ő dolga, a lányok szerint a tetkó művészet. Viszont a thai luxusbordély felfújt szájú pincérnői már vérig sértették. Átsírt és -dühöngött pár éjszakát, de mégis visszaszívta azt a kívánságát, hogy Gábor szedjen össze tőlük valami csúnyaságot. Végül a legutóbbi: más nőkkel él együtt. Megjött hát a személyre szóló üzenet, amire olyan régen vágyott, és közölte vele, hogy negyvennyolc éve, hatvan kilója és százhatvan centije a benne pislákoló lélekkel együtt, mindenestől elavult.

Feleszmélt. Egyedül ült a konyhában a vacsora maradékával és a lakópark álmosodó fényeivel. Kereste magában azt a mákszemnyi valamit, ami ma tizenhét óra tizenegy perckor még biztosan megvolt, de most gigantikus üresség tátongott a helyén. Elkezdett mosogatni, de az esti rutin most nem nyújtott menedéket.

– Szentimentális, hülye tyúk vagy – olvasott be magának törölgetés közben.

Nem használt sem a forró zuhany, sem a kedvenc testápolója. A hálóban ült a fürdőköpenyébe bugyolálva és az ágykereten zongorázott a körmeivel. Végül behozta a laptopját a hálóba, és utánanézett a poliamoriának. Az összes weboldal a kapcsolatok etikusságán lovagolt.

– Etikus? Ez? – dühödött fel Anna. – Akkor ezzel én még egészen szűzies maradok! – És rákattintott egy társkereső oldalra.

Regisztrált – álnéven –, fizetett, kérdőíveket töltött ki. Bevallotta a korát, a gyerekeket, a foglalkozását. Bűnös bizsergés fogta el az első levelek érkezésénél. Egy óráig kitartóan, kedvesen és türelmesen válaszolgatott. Az első szép, hosszú bemutatkozó levélre még azt hitte, hogy egy magányos, zseniális költő dobta össze neki hirtelen a szicíliai villájában, de amikor ötödszörre jött majdnem ugyanaz a szöveg, tudta, hogy hülyének nézik. Éjfél felé előmásztak a célratörő jelentkezők is, akiket elsősorban az érdekelt, hogy mehet-e az anál. Felháborodtak az elutasítására: hogy mer válogatni ebben a korban? A mélypontot a rejtett farokfotók jelentették. A gyomra jelezte, eddig és nem tovább. Nehezen aludt el, tetőtől-talpig mocskosnak érezte magát.

 

Reggel fél hétkor egy öregasszonyt látott tükörben; árkok a homlokán, ráncok a szemöldökei között, a szája mellett, a nyakán és kicsit a dekoltázsában is, megereszkedett mellek, makacs zsírpárnák a csípőjén. És ha így mennék be, kacérkodott a gondolattal, de a kolléganők szemrebbenés nélkül vonultak fel „előnyös öltözetben” az évfolyamok előtt, így végül vastag, téli harisnyát és bársonyszoknyát vett fel. Ez a szett megkövetelte a sminket.

A szerda igazi daráló: délelőtt két előadás – magyar őstörténet és kora középkor –, délután két szeminárium, közte ebédszünet helyett tornatermi felügyelet. Számított az a kis ügyeleti díj is, mert Gábor keresete hiányzott, de elsősorban fogyókúrának szánta. Az előadások kifárasztották és a magány amúgy is meghozta az étvágyát. Nem engedhette magát a menza közelébe: felzabálta volna az A és a B menüt is.

Szenvtelenül nézte a kosárlabdapályán elharapózó indulatokat. Utólag maga sem értette, hogy miért nem ültette le a kakaskodókat öt percre lehiggadni. Csak akkor tért vissza lélekben, amikor a fiú megszólította:

– Elnézést, tanárnő, van egy kis gond – mutatta a lábszárát.

A térdénél szakadt fel a bőre, sötétvörös csíkokban vérzett.

– Rá tudsz állni? – riadt meg Anna, a fenének sem hiányzik egy ficam meg egy belső vizsgálat az év végére.

– Persze, semmi gond – hadarta a fiú. Hatalmas, mogyoróbarna szemei kérlelték Annát, ne firtassa az okokat.

– Gyere a szertárba – indult el Anna a terem sarkából nyíló, gumi- és bőrszagú kabin felé.

A fiút az íróasztalhoz ültette, amíg Betadine-t, gézt és sebtapaszt hozott. Leguggolt a fiú elé és óvatos simításokkal tisztogatta a lábszárát, hátha mégis fáj neki, csak hősködik. A fűtött, ablaktalan helyiségben hamar megérezte a parfümje izzadtsággal kevert szagát.

A fiú keresztbe tett kézzel, a csípőcsontjait szorítva ült a széken. Lekapta a szemét Anna ívelt vádlijáról és elvörösödött.

– A tanárnő sportolt fiatalkorában? – kérdezte hirtelen.

– Fiatal koromban? – kérdezett vissza Anna fanyar mosollyal. – Műkorcsolyáztam.

– És nyáron? – vágott vissza a srác azonnal, mint akinek az élete múlik azon, hogy fenntartsák a szemkontaktust.

– Versenytánc – sóhajtott, és intett a fiúnak: – Kész vagy, mehetsz.

– Maradhatnék még öt percet, tanárnő? – kérte a fiú lesütött szemmel. – A térdem még zsibbad.

Anna visszafojtott egy mosolyt és visszasietett a tornaterembe. Az ügyeletes tanár legfőbb feladata a jelenlét.

A katalógusban utánanézett a sebesült néhány adatának. Jól jöhet néhány infó, ha ez a bizonyos Beregszászi Ádám ügyet csinálna a dologból. Az anyja neve doktor Szlávits Andrea. Nem lenne jó összetűzni vele, főleg, ha ügyvéd. Eldöntötte, nem küldi ki Ádámot a szertárból, maradhat, amíg akar. A fiú tíz perccel a meccs vége előtt jött elő. Egyszer összeakadt a tekintetük. A fiú hálásnak tűnt.

Aznap nem hívta be a dékán asszony, ezt jó jelnek tartotta. Bőven elég volt neki így is a sok megjátszott sajnálkozás meg kárörvendő tekintet, amit Gábor posztja miatt kapott. A büfésnéni a fejét csóválta és nem számította fel a café lattét. Zempléni, a tanszék egyik docense, sokadjára kelt ki Gábor ellen. A kollégák összemosolyogtak a háta mögött. Béla már egy ideje nyomult, de Anna nem akarta észrevenni. Még nem szedte össze magát eléggé ahhoz, hogy kimondjon egy őszinte, empatikus „nem”-et.

Zúgó fejjel, gyalog indult haza a csípős levegőn. A Mészáros utcában stadionkivilágítás fogadta. Jégpályát alakítottak ki a szanaszét privatizált régi vágóhíd parkolójában. Ingyen lehetett csúszkálni, a vállalkozó bevétele korcsolyakölcsönzésből és büfékajából származott. A két hatalmas reflektor fényében megbújó nosztalgia becsalogatta Annát pár körre. Pontos mozdulatokkal, elegánsan siklott. Megbámulták.

A csizmáját húzta, amikor étolajszagú, harcsabajszú fickó köszönt rá és átnyújtott egy lekváros palacsintát. Övé volt a büfé. Megkérte, hogy tanítgassa a kezdőket és a bizonytalanokat. Ő hozza a tanítványokat, Anna csúszkál velük. Fél órára ötezer, a fele Annáé. Na jó, háromezer. Anna kalkulált: ha naponta háromtól hétig kijön, esetleg hétvégén is, az csinos kis mellékes, és a csípőjére ragadt zsírpárnákat is elintézi. Elvállalta.

 

Másnap háromkor már várta az első tanítványa, egy négyéves kislány. Este kilenc után lesegítette a jégről a tizenkettediket, a kilencven kilós Zsanit. Lőttek egy közös szelfit, amit a tini azonnal posztolt. Anna hullafáradtan könyökölt a büfé pultjára. A tulaj, akit mindenki Hugónak hívott, jóízűen felkacagott, amikor meglátta, majd leszámolta neki a pénzt. A lába hazafelé menet remegett a gázpedálon. Betömte a lányok vacsorájának maradékát, puszit nyomott a homlokukra és elaludt a kanapén.

Sári ébresztette, hogy késésben van. Kapkodva összeszedte magát, de így is csúnyán lekéste a szemináriumát. A teremben a tanári asztal mögül Zempléni nézett rá. Általánosban meg gimiben szoktak helyettesíteni, dohogott magában Anna. Bosszantotta Béla követelődző tekintete. Úgy érezte, a férfi nem meghódítani akarja őt, hanem várja, hogy ő hódoljon be. Makacsul hallgatott, ahogy Béla kisétált a teremből.

Jobban várta az utolsó szemináriuma végét, mint a hallgatók, és már repült is a koripályára. Megfogadta, hogy jobban beosztja az erejét és nem marad túl sokáig. Nyolc-nulla-kettőkor elindult az öltöző felé.

– Akkor nincs tovább? – bukkant fel Hugó feje a lángosok között.

– Holnap korábban jövök – mentegetőzött.

– Ez van. Sajnálom, haver – vonta meg a vállát Hugó egy vastag kötött sapkás alak felé fordulva.

Anna azonnal ráismert a mogyoróbarna, bámuló szemekre. Egy pillanat alatt döntött; a civilizálatlan énje készen állt a válasszal, még mielőtt a kérdés felmerült volna:

– Oké, de ő az utolsó! – kiáltott oda Hugónak.

Amíg Ádámra várt a jégen, Anna magyarázkodott magának: ez a fél óra időben nem sok, de ezzel is keres; a fiúnak a sérülés miatt jár egy jutalomfalat; egyébként meg azt tanít korcsolyázni, akit akar.

A fiú a pálya szélén várta. A tartásából látszott, hogy abszolút kezdő, aki álló helyzetből is elesik. Idegesen toporgott. A mozgás majd megnyugtatja, gondolta Anna. Megmutatta neki az alaptartást. Ádám figyelmesen utánozta. Az első körben Anna ment elől, a menetiránynak háttal koszorúzott, két kézzel húzta maga után Ádámot. A fiú szünet nélkül mosolygott Annára. Durván tíz méterenként elesett, feltápászkodott, és mosolygott tovább. A következő körben Anna megfordult, hátranyújtott karokkal húzta Ádámot. Egyszer hátrapillantott, Ádám éppen a lábát bámulta. Próbálta sportolóként felfogni: neki muszáj volt testhezálló melegítőt felvennie, mert a polár anyag melegen tart és kényelmes. Másrészt a tanítványnak figyelnie kell az oktató mozdulatait, ha fejlődni akar. De azért este, a fürdőszobai tükör előtt megállapította, hogy a lába és a feneke még rendben van.

Ádámot ostorral sem lehetett volna elkergetni a jégpályáról. Este nyolckor ott állt az öltöző előtt. Előre kifizeti a következő napot, amikor elmegy, árulta el Hugó, és rákacsintott Annára.

Ügyes, ismerte el magában Anna, és bár csendes, már-már hallgatag fiú, szembeötlően kitartó. Szimpatikus.

– Sok vizsgád lesz a téli időszakban? – kérdezte tőle az egyik alkalommal.

– Ááá, csak három kollokvium. Négy tárgyból megajánlották a jegyet – magyarázta a fiú. – De ha januárban is nyitva lesz a koripálya és itt lesz a tanárnő, akkor korcsolyából is szívesen… – mosolyodott el ismét. Annának kedve lett volna megsimogatni az arcát.

– A jégen szólíts Annának. Tegeződhetünk, de nem a haverod vagyok.

Ádám napról-napra beszédesebb lett. Anna hol diszkréten megmosolyogta, hol irigyelte fiatalságának naiv, őszinte gondolatait. Teljesen hiányzott belőle az a dörzsöltség, ami legtöbb hallgatóban a tinédzserkor végére felgyűlik. Ártatlanság sugárzott belőle, erős ártatlanság.

– Egyébként – kíváncsiskodott Anna, és szándékosan Ádám elé csúszott – van már barátnőd?

Ádám korcsolyájának a kopogása elhalkult mellette. Rossz érzés fogta el, de őrizte a mosolyát. Visszacsúszott a falfehérré vált Ádámhoz.

– Vagy barátot szeretnél? Tudod, nekem semmi bajom a…

– Jaj nem, dehogy! A nőket… – bicsaklott meg Ádám hangja, és nyelt egy hatalmasat – a lányokat szeretem.

– Ne haragudj, semmi közöm hozzá.

– Maradok a szokásos biológiai felállásnál – jelentette ki megjátszott komolykodással Ádám és Anna meghallotta a fiú tíz évvel későbbi hangját. Vagánynak, magabiztosnak és ha őszinte akart volna lenni magával, izgatónak találta.

Az öltöző bejárata fölött 20:30 vöröslött. Elbúcsúztak:

– Holnap nem tudok jönni. A tanszék karácsonyi vacsorájára kell mennem.

– Kár.

Anna lábujjhegyre állt és nyomott Ádám arcára egy puszit. Már kikanyarodott a parkolóból, amikor látta, hogy a fiú még mindig ugyanott áll.

 

Az ünnepi vacsorára kis fekete kosztümöt vett fel és téglavörös rúzzsal emelte ki az ajkát. A lányoknak tetszett. Vajon Ádám mit szólna hozzá?, kérdezte magát a tükörben. Az étteremben „véletlenül” a Zemplénivel szemben ültették le. A férfi tekintetéből lerítt, hogy rá akar ugrani, de ő hűvösen állta az újabb ostromot, még evés után is, amikor a többiek kettesben felejtették Bélával. Néhány kolléganője arca azt üzente, amit a társkeresők: örülj, hogy még valaki hozzád nyúlna, te vén tyúk. A dékán asszony időnként megindult az asztalukhoz, de mindig feltartotta egy-egy nyalizó kolléga.

– Ne haragudj, elronthattam a gyomrom, hazamegyek – mentette ki magát Anna és kérte a kabátját.

Az utcán pengeéles levegő csapott az arcába. Dideregve tipegett az autójához a körömcipőjében.

– Gyere vissza, megfázol – szólalt meg mögötte Zempléni. – Csörögjünk egy kicsit! Attól jobban leszel.

Anna megértette, hogy ezt nem halogathatja tovább. Ennyire kettesben nem voltak és nem lesznek soha:

– Ne haragudj, Béla – nézett egyenesen a szemébe –, de nem. Részemről nem.

Béla átkarolta. Egy szál átizzadt ingben volt, Anna megérezte az igazi szagát. Soha nem volt még ilyen biztos a döntésében.

– Gondold meg. Gábor úgyse hagyja ott azt az orgiát.

– Engedj el, vagy sikítok.

Béla nemcsak elengedte, de kicsit lökött is rajta, amitől kibicsaklott a bokája. Sietve bicegett az autójához.

– Akkor majd felszed egy segédmunkás – szólt utána Béla.

Fuldoklott a kormány mögött, mintha a tüdeje elfelejtett volna a lélegezni. Nem mert indítani. Béla elindult az autó felé, azt hitte, mégis visszamegy. Anna pánikba esett, padlógázzal tolatott ki a parkolóból. A kocsi csak az út közepén állt meg. Dühös dudaszó és villogó reflektorok térítették magához. Hazafelé kisírta magából a történteket, majd nesztelenül nyitotta az ajtót. Az előszobatükörben a saját hulláját látta. Ez egyszer hálás volt a mobiloknak. Nem tudott volna mit mondani a lányoknak.

Másnap, amint végzett, ment a jégre. Már kötődött ehhez a kölcsönözhető kék műanyagkorikból, palacsintából és forralt borból teremtett kis világhoz. Este hét után egyre gyakrabban nézte az órát, nyolc óra kettőkor pedig szomorúan siklott a pálya kijárata felé. A jégen folydogáló tömegben hirtelen feltűnt Ádám megszeppent arca. Anna gyorsan kidörzsölte a szeméből a könnycseppet és intett a fiúnak.

– Elnézést a késésért, ezt nem tudom még olyan gyorsan felvenni – mutatott a lábán egy szépen varrt, bőr korcsolyára.

– Nagyon menő – nevetett Anna megkönnyebbülve. Nem tudta megállni, hogy ne adjon neki egy puszit. Az orrcimpája megrezdült egy illatfoszlánytól.

– Anyukám karácsonyi ajándéka – motyogta Ádám szégyenlősen. – Megtoldotta egy arcszesszel, hogy tartsam rendben az arcbőrömet. Persze túltoltam. Bocs, ha bűzlök, mint egy drogéria.

– Az illatot pár napon belül megszokja az orrod. Utána csak annyit szabad feltenni, hogy ne érezd az illatát. A férjem szerint ez a szabály.

– Köszönöm. Anna, igaz, hogy a férjed… poliamor közösségben él?

– Nagyon úgy tűnik. Miért?

– Ez nem bánt téged?

– Az bánt, ahogy bánik velem a „Nagy Utazás” álarca mögött. Több feleség kell neki? Legyen. Csak előtte hívjon fel, és mondja ki, hogy vége, elválok!

– Te is elválhatsz tőle…

Anna bólogatott.

– Ez a poli-poszt betette a kiskaput. Január másodikán keresek egy válóperes ügyvédet.

– Minden este kijössz, amíg a jégpálya működik?

– Úgy terveztem.

– Kivéve karácsonykor.

– Na igen. De huszonhetedikén már itt leszek.

– Eljönnél velem vacsorázni huszonhatodikán? Ha nincs más programod…

– Ne hülyéskedj, ha valaki az egyetemről meglát minket együtt, abból baj lehet.

– Ha korcsolyázás közben látnak meg, az oké?

– Menj inkább lazulni a barátaiddal. Vagy hívd meg a barátnődet egy teaházba.

– Nincsenek igazi haverjaim és nincs csajom. Magányos vagyok, szerintem te is. A karácsony nem a magányról szól.

– Nézzenek oda – hüledezett Anna –, pár napja egy szót alig lehetett kihúzni belőled, most meg felszólalsz, mint egy politikus. Netán lemaradtam valamiről?

Ádám ajkai szétnyíltak, hosszan bámulta Annát.

– Nem mondtam el mindent neked.

Anna elengedte Ádám kezét. Vergődtek a gondolatai Gábor háreme, a netes perverzek beszólásai és Zempléni erőszakoskodása között. Mindennek a tetejébe még ez a fiú is a bolondját járatja vele. Felsóhajtott:

– Ez szomorú.

– A Tavirózsában ismerem a séfet. Ott leülhetnénk. Csak egyetlen este…

Anna nem bírta tovább cérnával. Azonnal túl akart esni a keserűségen, amit a fiú tartogatott neki:

– Ádám, ha akarsz valamit mondani, hallgatlak. Itt és most!

– Erről nem tudok ennyi ember előtt beszélni – hajtotta le a fejét a fiú.

– Akkor ne beszélj – hagyta ott Anna és pár lendületes rollerrel az öltözőben termett.

Mire Ádám kikeveredett, már a kocsijában pihegett. Érezte, hogy türelmetlen volt, már a szemérmes kíváncsisága is mocorgott, de félt, hogy csak az elmúlt napok csalódásaira tenne rá még egy lapáttal. Hazamenekült.

 

Hideg, inkvizíciós gondolatokra ébredt: mit keres az életében egy nála huszonöt évvel fiatalabb félfelnőtt, egy távoli, röhögve hűtlenkedő férj, miért hagyta, hogy a Béla belezúgjon és kihozza magából az állatot, ha úgysem kell neki?

Gondolkodni akart, egyedül. Mihelyt az óráit leadta, hazament. Hugónak betegséget füllentett; csak két este maradt hátra szentestéig, és már eleget keresett egy gazdag Jézuskához. A lányok között szétosztotta a korcsolyapályán szerzett pénzt. Rohantak vele a plázába. Egy hatalmas csésze tea mellett olvasgatott a nappaliban, de valójában az utolsó találkozásuk képei peregtek előtte folyamatosan. Az ünnepi teendők zökkentették vissza. Összeállította a menüt szentestére, sütött-főzött, és várta a gyertyagyújtást.

Huszonharmadikán este zizegett a telefonja, üzenete jött a Facebookon. Hagyta elsötétülni a képernyőt, nem érdekelte Gábor újabb hülyesége. Csak lefekvés előtt nézte meg az értesítést: „Ádám ismerősnek jelölt.” Tépelődött, de a lányok ismerősei között is voltak tanárok, ez meggyőzte.

A szenteste évek óta nem sikerült ilyen jól. A lányok büszkén mutogatták, mivel lepték meg magukat, és Annának is vettek ajándékba egy új korcsolyacipőt. Huszonötödikét pizsamában töltötték. Huszonhatodikán késő délután a lányok moziba mentek. Anna nem is bánta, úgyis el akart pakolni. Kezébe akadt a telefonja, az ünnepek alatt rá se nézett. Reflexből megnyomta a gombot: „Ádám üzent neked”, állt a képernyőn. Nagy levegőt vett és koppintott: „A Tavirózsában foglaltam asztalt, 26-án este 8-ra. Remélem, eljössz. Én ott leszek. Á”

Annát kiverte a víz. Már hat óra felé járt. Ha elmegy, máris készülődnie kell. Nő akart lenni dekoltázs, erős smink és határozott illatú parfüm nélkül. A legjobb barátnőm fiával találkozom, szuggerálta magát a tükörben, beszélgetünk kicsit, boldog új évet kívánunk egymásnak és tünés haza.

Az étterem bejáratánál megremegett a lába. A pincér az asztalukhoz vezette. Ádám felállt, Anna két ál-puszit lehelt az arcára. A kék ing és a fekete zakó adott neki két-három évet, fiatal pályakezdőnek mondta volna. Koccintottak és az ünnepekről beszélgettek, de csak vánszorogtak a mondatok.

– Befejezheted a titkolózást – tette le a pezsgőspoharat Anna. – Itt senki nem figyel bennünket.

Ádám bólintott. Anna látta rajta, hogy összeszedte a gondolatait. Ez megnyugtatta.

– Azért estem el a meccsen, mert téged bámultalak, és nem figyeltem a többieket.

Anna szótlanul bólintott, de érezte a szívverését.

– Amikor letörölted a vért a lábamról, az olyan volt, mintha simogatnál – folytatta Ádám –, és ettől felállt. Próbáltam elrejteni előled, de nem mehettem ki a szertárból a micsodám elé tartott kezekkel…

Annából egy pillanatra kitört a kacagás, de azonnal a szája elé tette a kezét.

– Bámultalak volna diplomaosztóig, ha nem csúszol a Zsanival. Ő az egyik évfolyamtársam húga. Szóval megtudtam, hogy itt vagy esténként, és azt gondoltam, ha fizetnem kell, hogy veled legyek, nekem oké. Már úgy értem, hogy…

– Tudom, hogy érted.

– És mialatt fogtad a kezem, meg belém karoltál… végig felállt, állandóan a lábadat vagy a fenekedet sasoltam. Kellett pár nap, hogy a jégre is tudjak figyelni. Csodálatos fél órák voltak.

– De mi rontotta el? – vágott közbe türelmetlenül Anna.

– Semmi, sőt. Amikor azt kérted, szólítsalak Annának, azt hittem, közelebb kerültem hozzád. Utána megkérdezted, hogy van-e barátnőm…

– És ezt te úgy értetted, hogy…

– Úgy értettem, hogy ha lenne barátnőm, akkor csakis te lehetnél az – nézett Ádám egyenesen Anna szemébe.

Csend telepedett közéjük, a képzeletük egy kis időre meghajlította a valóságot. Aztán visszatért a valódi külvilág, az ünnepi traktáról kiszabadult baráti társaságok fesztelen zsivaja. Ádám vett még egy nagy levegőt:

– Amikor elmesélted, mi bánt a férjedben igazán, akkor döntöttem el, hogy én nem fogok így bánni veled. Inkább odaállok eléd.

– Köszönöm – suttogta Anna. – Elindulhatnánk?

A pincér azonnal hozta a kártyaleolvasót. Anna körbekémlelt, merre tudnának diszkréten kisurranni. Az egyik asztalnál Zempléni hóhértekintete fogadta. A férfi felállt, és a mosdó felé indult. Megzsarol vagy beköp és fegyelmit kapok, futott át Anna agyán, de kénytelen volt elismerni, hogy ha most utánamegy, mindkettőre sor kerülhet. A fegyelmit már úgysem kerülheted el, súgta Anna rideg, számító énje, viszont zsarolni csak azt lehet, aki fél. Várt pár percet, amíg Béla elveszti a türelmét és visszaül az asztalához. Akkor felállt, Ádámmal felsegíttette a kabátját, majd belekarolt és kisétált vele. Biccentésre sem méltatta Bélát, udvarias érdeklődéssel figyelte a férfi tébolyultan kigúvadó szemeit.

– Hazaviszlek – jelentette ki Anna, miután beültek az autójába. Később is ő irányított. Soha nem volt domináns a takaró alatt, most pedig Ádám ajkai, ujjai és a férfiassága is mind-mind az ő kéjét kereste. A fiú lelkesen tanult, mint a koripályán. Anna kócosan és kissé rendezetlenül keveredett haza, jóval éjfél után. A nappaliból a tévé fényei szűrődtek ki; Klári kattintgatott a kanapén. Ránézett, mint aki mindent tud, és a kezébe nyomta a távirányítót. Szó nélkül eltűnt a szobájában.

 

Klári a reggelinél sem hozta szóba az előző estét. Anna örült, hogy nem kell magyarázkodnia. Még nem. Amikor felkelt, ismét egy nőt látott a tükörben, és ennek minden percét ki akarta élvezni. A koripályán Hugó, a büfé és a tanítványok kitörő örömmel fogadták. Kora délután az egyetem központi száma villant fel a telefonján. A dékán asszony hívta:

– Anna, be kellene jönnöd.

– Ma délután?

– Nem. Most azonnal. Nem érek rá estig!

Béla, az Újévet se tudod kivárni?, morogta magában Anna, és a kijárat felé szlalomozott.

A dékán asszony irodájában a fegyelmi bizottság komor arcai fogadták. Annának összeszorult a gyomra. A dékán asszony hadarni kezdett a diktafonjába:

– Nullanégy-per-tizenkilences számú fegyelmi eljárás, az etikai szabályzat tizenkilenc-ef pontjának megsértése miatt: esélyegyenlőséget veszélyeztető szociális kapcsolat létesítése. Eljárás alá vont személy: Veressné Szamosi Anna, személyes adatok zárójelben.

Anna végigfutott az arcokon. A tagok komorsága unalomba fordult, csak Zempléni fészkelődött a székében.

– Fogjuk rövidre – folytatta Zsuzsa. – Tegnap egy hallgatónkkal láttak a Tavirózsa étteremben, kettesben. A hallgató neve a jegyzőkönyvben adatvédelmi okokból nem szerepel. Az étterem videofelvétele bizonyítja, hogy ezzel a hallgatóval testileg érintkeztél. Tessék – egy kinyomtatott, videóból kivágott fotót tett Anna elé. – Noha az arcok nem látszanak tisztán, a közös vacsorát és a testi érintkezést tanúvallomás bizonyítja.

Anna ártatlan arccal közbevágott:

– Vajon kié?

– Ez az eljárás végéig bizalmas – válaszolta a dékán asszony és beszívta az ajkát, hogy csak a szeme kacagjon. – Ha elismered az etikai vétséget, fegyelmit kapsz és az előléptetésed két évvel kitolódik. Ha kéred az eljárás lefolytatását, a tegnap este történtek előzményeit is részletesen kivizsgáljuk. Ez, további terhelő adatok felmerülése esetén, elbocsátással is zárulhat.

– Tisztelt elnök asszony! – állt fel Zempléni. – Okunk van feltételezni, hogy…

– Díjazom a fantáziád – intette le a dékán asszony –, de az említett videofelvétel és a tanúvallomások a testi érintkezésen túl semmi mást nem bizonyítanak.

Anna felé fordult:

– Nos?

– Elismerem – suttogta Anna.

A dékán asszony darált tovább:

– Az eljárás alá vont személy az etikai vétséget elismeri, a kapcsolatot azonnal megszakítja. – Felpillantott a diktafonjából, Anna bólintott. – A fentiek alapján az eljárás alá vont személyt megrovom és elrendelem előléptetési idejének két évvel történő meghosszabbítását…

– Elnök asszony, ez… – sipított Zempléni felháborodottan.

– … figyelemmel arra – nyomta el Zemplénit a dékán asszony üvegrepesztő szopránja –, hogy az eljárás alá vont személynek több, mint húsz éve tartó szakmai karrierje során soha nem volt fegyelmi ügye. Az eljárás alá vont személy a fentieket elfogadja, fellebbezési jogáról lemond. Kelt, dátum, aláírások – sóhajtott egy nagyot, és leállította a diktafont. – Végeztünk. Béla, gépeld le légyszíves.

 

A jégpálya előtt várta Ádámot. A fiú futva indult elé, ahogy meglátta. Anna beijedt, hátha Zempléni most is leskelődik és azonnal kibújt Ádám öleléséből. A fiú csalódottan pislogott, Anna habogva magyarázott:

– Egy kollégám… ott volt az étteremben tegnap… beköpött az egyetemen. Fegyelmit kaptam, ha meglátnak minket együtt, kirúgnak… Nem találkozhatunk többet, Ádám… Sajnálom.

– Nem az ő dolguk! Abba szeretek bele, akibe akarok! – üvöltötte a fiú elkeseredetten.

Ebbe az ártatlan naivitásba zúgtam bele, mosolygott magában Anna. Kihúzta magát, átölelte Ádámot és csókolta, amíg bírta szusszal. A régi, jégpályás mosolyukkal lihegtek egymásra:

– Egy kis emlék, tőlem – susogta a fiú fülébe, és elindult az autója felé.

Majd bambuljuk egymást diplomaosztóig, vigasztalta magát hazafelé Anna. Alig lépett be az ajtón, a lányok rávetették magukat:

– Anya, ne már! Ezt meg hogy képzelted? Mit fognak rólunk gondolni?

Egykedvűen nézte őket. Bármi is a bajuk vele, nem lehet durvább a ma délutáni rémálomnál:

– Higgadjatok már le! Mi van?

– Hogy összejöttél azzal a másodéves sráccal – torkolta le Klári.

– Honnan tudjátok ti…

– Az összes barátnőm a fegyelmi határozatodon csámcsog a Facebookon. Valami papírt is feltöltöttek. Ugye, hogy ez kamu? – kérdezte Sári sírós hangon.

– Ez nemcsak erről szólt… – rázta a fejét Anna lemondóan. No nézd csak, állapította meg magában, amilyen büdös ez a Zempléni, olyan gyorsan gépel. Keserűen mosolygott a lányokra.

– Na, mit mondtam – fölényeskedett Klári.

Anna türelme fogytán volt.

– Ez az ügy csak rám tartozik. Semmi köze hozzá nemhogy a Facebook pletykagépeinek, de még nektek sem!

– De miért kellett ezzel a sráccal… – kérdezte Sári.

– Mit miért kellett? – horkant fel Anna.

– Hát összejönnöd vele! Legalább elbújhattatok volna – oktatta ki Klári.

Annáról lepergett a pimaszság. Az Ádámmal töltött idő őt is tanította, de az igazi leckét búcsúzás előtt kapta a fiútól: abba szeret bele, akibe akar. Tökéletesen leírta ezt az új, még szabadabb, de még veszélyesebb világot, melyben lubickoltak a Gáborok, Bélák meg az internet kujonjai, mert a saját szabadságuk nem ott ért véget, ahol a másiké kezdődött, hanem ahol a másik testi, lelki vagy szellemi ellenszegülése képes volt megálljt parancsolni a terpeszkedésüknek. Mivel Klárit hidegen hagyták az ilyen eszmefuttatások, neki az egyszerűsített változatot adta elő:

– Ide hallgass, kislányom. Vannak férfiak, akikkel jobb elbújni egy motelbe. Például a társkereső penészlovagjaival…

– Fenn vagy a társkeresőn? – döbbent le Sári.

– …vagy a nyomulós kollégámmal, aki simán megdugott volna egy parkolóban. Sőt, apátokkal is ez lett volna a legjobb. De ez a másodéves srác, tudod, ő nem az elbújós kategória. Inkább olyan „állj ide mellém, hogy mindenki lássa, kinek a pasija vagy, és smárolj le az utca közepén, hogy az összes ribancot üsse meg a guta”-típusú srác. Különben is: huszonegyedik század, szabadság. Úgyhogy le lehet állni a drámázással, anyátok… ilyen.

– De ez akkor is… – kapta fel a vizet Klári.

– Te jó ég, kotorásznak a zárban! – szakította félbe Sári.

Az egész környék tudja, hogy ebben a házban nincs férfi, hasított Annába a felismerés. Felkapta a kovácsoltvas esernyőtartót és meglapult az ajtó pántok felőli oldalán, hogy a betörő ne lássa meg egyből. Mihelyt az ajtó kinyílt, vasútállomások vécészaga tolult be az előszobába. Anna egy loncsos hajú, lerongyolódott hobó hátát pillantotta meg. A fejére sújtott le, olyan erővel, hogy belereccsent a koponyája. Azonnal bevágta az ajtót és bereteszelte. A lányok előmerészkedtek, közös erővel hanyatt fordították a gazembert. Anna ismerte fel először a szőrös, sebes, hegektől eltorzult arcot:

– Klári, hívd a mentőket! Sári, hozz egy vizes törölközőt! Apátok hazajött.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.3/10 (10 votes cast)
4 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nagyon jó lett ez a novella. 🙂
    A téma ellenére könnyeden fogalmazol, és különösen tetszett, hogy nem tökéletes a főszereplőd, és ezt tudja is magáról.
    Tetszik a fanyar humorod…
    Gratulálok!

  2. Szia!
    Azt kell mondjam, ez az eddigi kedvencem 🙂 Nagyon ügyesen gazdálkodtál a karakterszámmal, kerek egész, nem elsietett történetet kaptunk, pont annyi figurával, amennyi kellett. A stílusod gördülékeny, nem szívesen hagyja félbe az olvasást az ember, ha belekezdett.
    Tetszett az is, hogy nem idealizáltad túl a romantikus szálat, realisztikus lefolyása és vége volt; a csavar pedig a történet végén feltette a pontot az i-re, gratulálok, igazság szerint nagy örömmel elolvasnám az ezt követő eseményeket is 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük