Bálint Erika: Telihold

Bálint Erika: Telihold

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

*

„Az égen akkor fönn megállt a Hold, csak ennyi volt: fejem fejedre lassan ráhajolt.” (Márai Sándor)

Péter egy júniusi délután, a kórházban találkozott először Anettel.

Az anyjáért ugrott be, megígérte neki, hogy kocsival elviszi bevásárolni a városszéli szupermarketbe.

Késésben volt, kettesével szedte a fokokat, és ahogy befordult a gyógyszerszagú folyosóra, nekiszaladt egy szőke, copfba font hajú, fehér köpenyes lánynak. Az ütközéstől a copfos elejtette a kezében tartott dossziét, tartalma fehéren terült szét a szürke kőpadlón.

– Bocs – kapkodta össze Péter a papírlapokat, és a lány kezébe nyomta.

– Nem te vagy a szólógitárosa annak a híres-neves helyi bandának? – nézett rá a copfos. – A lányok bálványa, az isteni Péter…

Hangjában játékos gúnyolódás vibrált, de a bőréből áradó friss szappan illat, és zöld fényű tekintete arra kényszerítette a fiút, hogy lenyelje a pimasz kérdéstől feltámadó mérgét, és bólintson. És nemcsak bólintott, hanem válaszolt is:

– Talált. Holnap is játszunk a kastélyparkban. Eljössz?

– Meglátom. Egyébként Anett vagyok – mondta a lány, és eltűnt a folyosó kanyarulatában.

És ott volt a koncerten.

Az első sorban állt, és azon estén Péter csak őt látta, a fehér nyári ruhás, gyerekméretű, karcsú testet, ahogy együtt ring a zene ütemével.

Amikor elült a tapsvihar, a gitárját a dobállványhoz támasztotta, és leugrott a színpadról. A kijárat felé hömpölygő tömegben utolérte a lányt, és megfogta a karját.

– Megiszunk valamit?

Anett zölden csillogó szemében nem volt meglepődés, olyan természetességgel bólintott, mintha várta volna ezt a meghívást.

Egy közeli kerthelyiségben ültek le. Beszélgetni kezdtek, és Péter számára lassan megszűnt a külvilág. Akkor érzett néha ehhez hasonlót, amikor a színpadon állt a gitárjával, és nem létezett más, csak a zene. Most a lány volt a zene, ahogy beszélt, ahogy nevetett, ahogy fejének és kezének apró mozdulataival ritmust adott a szavainak.

Anett belvárosi lány volt, a gimnáziumban érettségizett, aztán szülei nyomására háromszor is felvételizett az orvosira, de nem vették fel, ezért már több mint két éve a kórházban dolgozott, ahol az apja volt az orvosigazgató.

– És megpróbálod újra a felvételit? – kérdezte Péter.

– Nem tudom. Nincs sok kedvem hozzá, de apám hajthatatlan. És te? Mit csinálsz, amikor nem gitározol?

– Autószerelő vagyok. A szakközépbe jártam, aztán nem tanultam tovább.

– Nem szerettél tanulni?

– De. Csak…

Anett kérdő szemmel nézett rá, várta a folytatást.

Péter a város szélén, egy munkások és lumpenek lakta, ételszagú bérházban nőtt fel. A proli negyedben, ahogy a városi folklór emlegette az ötvenes években épült, mára lepusztult lakótelepet. Az apja annak idején gyári munkás volt, hétvégenként meg a lakótelep éttermében muzsikált. Mostanra már csak alkalmi munkák jutottak neki, és az így megkeresett pénz java része a kocsmában úszott el. Évekig az anyja keresetéből éltek, aki takarítónő volt a kórházban, ott, ahol Anett apja az igazgató…

A fizikai munka és a koránkelés szétnyúzta a testét és az idegeit, és Péter, látva kínlódását, már az általános iskola után el akart menni dolgozni, de az anyja nem hagyta. Ne velem törődj, okos vagy, tanulj, mondta neki.

Péter így került a szakközépiskolába. A tanárai bíztatták, jelentkezzen a Műszaki Egyetemre, eszes és ügyes kezű, de ő az érettségi után beállt az Opel szervizbe. Szerelőnek.

De mindezt nem akarta Anettre zúdítani. Nem sajnáltatni akarta magát, csak megmondani az igazat.

– …csak nem úgy alakultak a dolgok – fejezte be a megkezdett mondatot.

Tudta, ezzel a válasszal most elmaszatolta az igazságot, bujkál a lány elől. Ezt nem akarta, mert valami vonzotta hozzá, szerette volna megérinteni a kezét, magához húzni, és egészen közelről érezni bőrének friss, szappan illatát, ami ott, a kórházi folyosón az orrába szökött, és azóta is újra és újra visszatérő bizsergést keltett a hasában, ha a lányra gondolt. Megijedt ettől az érzéstől, félt, hogy olyasmire vágyik, amit sosem kaphat meg.

– Egyébként az apám cigány – bökte ki végül.

Ha megmondta valakinek, hogy félig cigány, gyakran látta a másik megrebbenő tekintetét és a szájára fagyó mosolyt, úgyhogy most szemét a lány arcára szegezte, és elszorult torokkal várta a reakciót.

De Anett csak mosolygott, tekintetében csodálkozó érdeklődés volt, mintha a világ eddig ismeretlen, de izgalmas része nyílna meg előtte.

– Akkor tőle örökölted a zenei tehetségedet, nem?

– Lehet.

Péter mindig reménykedett, nem örökölt semmit az apjától, nem azért, mert cigány volt, hanem mert egy lusta, iszákos fazonnak tartotta, de ezt nem mondta el a lánynak. Csak azt, hogy a zenét valóban tőle kapta, mert még négy éves sem volt, amikor az apja a kezébe adta a hegedűt, és kiderült, hallás után bármit le tud játszani. Esténként elővették a hangszert, a szomszédok meg verték falat: legyen már csend, a szentségit! Ezek a szép idők aztán lassan elmúltak, de a zene szeretete megmaradt. Kiskamasz volt, amikor az anyja összespórolt neki egy gitárt, aztán a szakközépben a haverokkal csináltak egy zenekart.

Az idő elszaladt, a pincér zárórát kiáltott. De Péter még nem akarta elengedni a lányt.

– Járjunk egyet – vetette fel, és fellélegzett, amikor Anett rábólintott.

Visszasétáltak a kastélykertbe, a fák lombkoronája felett telihold világított, fénye sejtelmessé satírozta a sötétséget.

Elcsendesedve haladtak a park keskeny ösvényén a kis tó felé. Péter a lány rövid lépéseihez igazította sajátja ütemét, mozgásuk ritmusára néha összeért a karjuk, és ettől az ismétlődő, véletlen érintéstől az a jól ismert, hasából induló bizsergés elárasztotta a testét. Szerette volna megfogni a lány kezét. De nem merte. Még nem.

Egy eldugott padra telepedtek le a tavacska partján. Ahogy ott ültek, szorosan egymás mellett, Anett bőrének friss, szappan illata átütött a fák hűvös, zöld kipárolgásán, bekúszott Péter orrába, és minden józan megfontolását és korábbi félelmét semmivé tette.

Megérintette Anett kezét. A lány ekkor felfelé fordította a tenyerét, Péter meg rásimította az övét, ujjaik összefonódtak. Így ültek egy darabig, a fiú sem mozdult, mintha ölelkező ujjaiktól várta volna a másik válaszát, hogy ugyanazt akarja-e, mint ő. Anett a térdére húzta összekulcsolt kezüket, és mozdulata azt üzente, igen. Péter ekkor maga felé fordította a lányt, és arcát két tenyere közé fogta. Olyan gyengéden nyúlt hozzá, mintha egy gyönyörű pillangó szárnyát akarná megérinteni, és tudja, egy hirtelen, durva mozdulat elriasztaná.  Közel hajolt hozzá, és száját finoman a lányéra tapasztotta.

 Anett átölelte a nyakát, vékony csontozatú teste engedelmesen simult Péterhez, és ő óriásnak és erősnek érezte magát, ahogy ölelte ezt az aprócska lányt.  Nyelvét szétnyíló ajkai közé tolta, keze a lány arcát simogatta, aztán elindult lefelé, és megérintette a mellét. Tenyere a ruha anyagán keresztül is érezte a csöppnyi halomból kiemelkedő bimbó keménységét, szerette volna a szájába venni és megcsókolni, megpróbálta kiszabadítani a fehér felsőrész fogságából, de Anett megfogta a kezét.

– Ne itt. Ne így…

*

Csak egy hét múlva feküdtek le egymással. Nem mehettek egyikük lakására sem, úgyhogy Péter a haverját, Sanyit kérte meg, adja kölcsön a garzonját pár órára.

– Felszedted a doki lányát? Na, és milyen? – kérdezte Sanyi.

– Tegyél ki tiszta ágyneműt – hagyta Péter figyelmen kívül a kérdést.

– Meg kell adni a dugás módját, mi?

– Hülye.

Péter durvának érezte a szót, dugás, mert talán az a fehér ruha tette, amit a lány viselt, amikor először megcsókolta, de ő tisztának és fénylőnek látta Anettet. És valóban, az együttléteik mindent megváltoztatattak, amit addig tudott a szexről. Sok lánnyal volt már korábban, de most minden mozdulat, minden érintés új értelmet nyert, a puszta, nyers vágyat átszínezte az addig ismeretlen érzés. Hogy nem egyszerűen egy nőt ölel, hanem Anettet, az ő illatát szívja be, a lábai közé hajolva az ő nedvét érzi a nyelvén, a farka az ő mélységét fedezi fel. A lányét, akit szeret.

Azt hitte, örökre így marad.

*

Azon az augusztus végi estén a kastélykert tömve volt, a lelkes rajongók alig akarták leengedni a színpadról Péteréket.

Aztán, mire összeszedték a hangszereiket, minden elcsendesült, az erős fényű színpadi lámpák vakon meredtek az éjszakába, csak a park kanyargós sétányát szegélyező kandeláberek gyér fénye csíkozta áttetszővé a százados tölgyek közötti sötétséget.

Anett és a banda tagjaihoz tartozó többi lány a színpad szélén vártak rájuk, és amikor a fiúk bepakolták a hangszereket a kis furgonba, előkerült egy üveg pálinka, meg néhány doboz sör. Elvonultak a kert végébe, a kis tóhoz, és leheveredtek a fűbe.  Ellazultan feküdtek, bámulták a felhőfátyolon áttetsző, zölden foszforeszkáló csillagokat. Anett hozzá simult, és Péter érezte, hogy remeg a teste.

– Fázol?

– Ühüm – bólintott Anett, és akkor Péter felé nyújtotta a pálinkás üveget. A lány ritkán ivott, de most másodszor is meghúzta az italt. Spiccessé tehette, mert fejét Péter vállára hajtotta, és bágyadtan kuncogott minden faviccen, amit a többiek elsütöttek.

Később egy buta kis dalt kezdett el dúdolni az örökkévalóságról meg a búcsúzásról.

Péter akkor nem törődött a dalocska szövegével, csak ölelte a lányt, aki mint kagyló a héjához, úgy simult a testéhez.

Éjfél tájban a holdat eltakarta egy felhőfoszlány, mintha kendőt húzott volna fénylő arca elé, és hűvös szél támadt.

Anett akkor megcsókolta Péter arcát, és azt suttogta, ő most hazamegy. A fiú is felállni készült, de a lány a vállánál fogva visszanyomta, azt mondta, maradjon csak nyugodtan, azt a pár száz métert a lakásukig egyedül is meg tudja tenni, a Fő utcán kell mennie, nem fenyegeti semmi veszély.

– Vigyázz magadra, hívj, ha hazaérsz – szólt utána Péter, és akkor Anett visszafordult, intett a kezével, ne félj, minden rendben lesz.

De semmi sem lett rendben.

Azon az estén a lány már nem jelentkezett, és nem hívta a következő reggelen sem. Péter félóránként próbálta elérni, megcsörgette, sms-t küldött. Hiába. Délre a mellkasát szorító bizonytalan érzés már a torkát szorongatta. A félig szétszerelt autó mellé rakta a csavarkulcsot, és szó nélkül kilépett a műhelyből. Beült az ütött-kopott kis Fiatba, és bement Anették belvárosi lakásához. Kétségbeesetten nyomta a csengőt, míg végre a szűkre nyitott ajtórésben megjelent Anett anyja.

– Miért fekszik rá a csengőre!? Mi olyan sürgős, hogy…

– Anett? – szakította félbe türelmetlenül Péter.

Az asszony fitymálóan felhúzta vékonyra szedett szemöldökét, mintha azt kérdezte volna, ja, hát erről van szó!?

– Nem mondta magának? Megjött az esze. Elment.

Péter először csak annyit értett meg a felé dobott szavakból, elment.

– Hová? – kérdezte értetlenül.

– Pestre.

– De hát miért? Mikor jön vissza?

– Nem érti? Meg-jött az e-sze – ismételte meg az asszony minden szótagot erősen megnyomva, és már csukta volna be az ajtót, mint aki úgy érzi, teljes magyarázatot adott a történtekre, nincs miről beszélni tovább.

Péter az ajtónyílásba tette a lábát.

– És mikor jön haza? – kérdezte az olyan ember hangján, aki még mindig nem fogta fel a felé vetett szavak értelmét.

– Nem jön vissza! – kiáltott az asszony. – És jobban teszi, ha békén hagyja a lányomat! – Aztán, talán mert Péter kétségbeesett tekintete felélesztett benne valamennyit a mélyre süllyesztett együttérzésből, lágyabb, szinte anyáskodó hangon még hozzá tette: – Értse meg, nem magához való.

Péter zsibbadtan állt, vadul cikázó gondolatai robbanásig feszítették koponyáját, izzadt a tenyere, a kék munkásing nedvesen tapadt a hátához, ugyanakkor fázott is, bőrén – talán az asszony ellenségesen rideg tekintetétől –, hideg borzongás futott végig. Érezte, ahogy a testes nő az ajtót apró mozdulatokkal elhúzza, majd rátolja bakancsos lábfejére, mintha szavak nélkül figyelmeztetné, vegye már el!

Tehetetlenül megfordult, és lerohant a lépcsőn. Az utcán elvakította az erős déli nap, könnyezni kezdett a szeme. Beült a kocsiba, a kormányra hajtotta a fejét, és mintha az a hirtelen déli fény maradandó károsodást okozott volna, szeme újra és újra megtelt könnyel. Nem törődött vele. Végtelenül fáradtnak érezte magát.

Sokáig ült ott, aztán megszólalt a mobilja.

– Hol a faszban vagy!? Az a nagypofájú fószer már egy fél órája itt veri a nyálát, hogy mi van a Mercijével…

Az ingerülten tárgyszerű hang magához térítette Pétert, hát basszák meg, csapott öklével a kormányra, aztán beindította a motort, és elindult.

Értse meg, nem magához való, dörömbölt a kínzó mondat a fülében, ahogy visszafelé autózott a műhelybe. Ezt mondta neki annak idején az anyja is, amikor, kiderült, hogy járnak Anettel.

– Kisfiam, mit akarsz te a főorvos úr lányától? Meglátod, nem vezet ez jóra…

Igaza volt. Ide vezetett.

Később aztán számtalanszor végig gondolta, hogyan jutott a szerelmük odáig, hogy Anett szó nélkül lelépett.

Volt benne valami elűzhetetlen, rossz érzés, hogy minden egyéb ok mellett ő követte el a legnagyobb hibát, amikor azon az estén nem kísérte haza Anettet. Mindig arra gondolt, megérdemelte, amit kapott, mert a koncert utáni örömmámorban, a sör és a pálinka hatása alatt nem figyelt a lányra, testének remegéséből arra következtetett, hogy fázik, a buta kis dalocskából meg arra, hogy egy kicsit spicces, és bár füle halotta, de agya nem fogta fel a jelentését annak a primitív kis szövegnek a végső búcsúról.

És lehet, hogy tényleg fázott, de ő nem melegítette fel, hagyta elmenni.

Pedig voltak előjelek.

Anett már augusztus elején említette, hogy a szülei azt szeretnék, hogy menjen fel Pestre, és ha már nem akar az orvosi egyetemre járni, de legalább azt a három éves szülésznői képzést végezze el, ne maradjon lóti-futi, képzetlen ápolónő a kórházban. De ha ő megkérdezte tőle, tényleg akarod, mindig csak megrántotta a vállát, á, dehogy, akkor mi lenne velünk?

És tudhatta azt is, hogy Anett szülei nem csak a tanulás miatt akarják a lányukat elküldeni a városból, hanem mert nem örülnek ennek a kapcsolatnak.

Kísértette az emléke annak a délutánnak, amikor a lány felvitte magukhoz, hogy bemutassa a szüleinek.

Ültek a nappaliban a dohányzó asztal körül, Anett apja fiamnak szólította, és száraz udvariassággal érdeklődött a munkája felől.

– És zenél is. Náluk ez családi hagyomány – csicseregte Anett lelkesen.

Péter érezte, ahogy a lány anyjának a szeme megáll rajta, mintha rejtett, titkos jeleket keresne az arcán.

– Szóval zenész a kedves édesapja? És milyen hangszeren játszik? – kérdezte.

– Hegedűn.

 Az asszony szeme megrebbent, és szája vékony vonallá húzódott, és Péter tudta, rájött az igazságra.

*

Sokáig volt egy visszatérő álma.

Tengerparton vannak, Anett mezítláb fut a víz mellett, nevetve felé int, aztán leguggol és játszik, mint egy gyerek; kagylókból kirakja a nevét a forró homokba, ő meg nézi ártatlan profilját, és álmában is tudja, ez a boldogság; de váratlanul egy erős, haragosan sötét hullám nyalja végig a fehér homokot, aztán visszahúzódva magával rántja a kagylókból kirakott nevet és Anett is eltűnik a partról…

 – Ne, ne! – ébredt ilyenkor saját kétségbeesett ordítására, és nem tudott tovább az ágyban maradni. Kiment az erkélyre, nézte a holdat és a csillagokat, amelyek pont úgy ragyogtak, mint az utolsó közös estéjükön.

Az ilyen éjszakákon a hamutál megtelt félig elszívott cigarettákkal, amikor pedig eljött a hajnal, Péter kimerülten állt fel az asztaltól, és kényszerítette magát, hogy megkezdjen egy újabb napot.

Anett nélkül.

Az első időkben a banda tagjai többször megkérdezték tőle, mi van Anettel, hol van, ő ilyenkor csak megrántotta a vállát, nem tudom. Csak Sanyinak mondta el a teljes igazságot, hogy Anett szó nélkül ment el, és azóta sem lehet elérni, sosem veszi fel a mobilt.

– Hát, akkor ennyi – mondta a barátja. – De no problem, annyi a csaj, mint égen a csillag…

Pétert nem vigasztalták meg ezek a hányaveti szavak, heteken keresztül próbálta hívni Anettet, a telefon mindannyiszor hosszan kicsengett, aztán csak a leküzdhetetlen távolság hideg csendje maradt a készülékben.

Az idők folyamán Sanyi sokszor bíztatta, szedjen fel lányokat, mert elmennek a legjobb évei, mikor akar megdugni egy nőt, ha nem most?

– Nem tudok szerelmes lenni – mondta neki Péter ilyenkor.

A barátja úgy nézett rá, mintha egy furcsa, számára felfoghatatlan szót használt volna.

– Szerelem!? Hagyjad már! Nem szerelem kell, csak egy jól működő farok!

És hiába bizonygatta neki Sanyi, hogy Anett is csak néhány numera volt, ő sosem tudott így gondolni a lányra.

Pedig ismerte az összes szót, a dugástól a szopásig, amik ott röpködtek körülöttük, amikor a haverjai – és régen ő is –, a lányokkal megesett kalandjaikról beszéltek. De most, ha eszébe jutottak az öleléseik, magában mindig úgy fogalmazott, amikor szerettük egymást Anettel. Újra és újra látta maga előtt karcsú meztelenségét az apró mellekkel; orrában ott volt a friss szappanillat; nyelve megőrizte teste nedves bejáratának savanykás ízét; emlékeiben ott maradt a lány elhomályosuló tekintete és mélyről jövő torokhangja, amikor ő belé tolta a farkát.

És sosem tudta elfelejteni azt a délutánt sem, amikor Anett nyelvét ott érezte a vállán, és hallotta a hangját, szeretem az ízedet; amikor érezte, hogy a lány szájával elindul a testén, és öléhez érve nyelvével végigsimítja ágaskodó farkát, aztán ajkával körül öleli. Keze őrizte a gyöngéd mozdulat emlékét, ahogy összefogta a lány leomló haját, mert nemcsak érezni, de látni is akarta, ahogy szája le-föl jár ágaskodó keménységén.

Erre a jelenetre sem gondolt soha obszcén szavakkal, pedig haragudhatott volna Anettre, és leránthatta volna a sárba mindazt, ami akkor köztük történt. De nem tette, mert emlékezett a boldogságra is, amit akkor érzett… Hogy Anett ennyire szereti őt.

Tudta, el kéne engednie a múltat, felejtenie kell, és végre teljes életet élni. Így aztán időről-időre lefeküdt valakivel, de minél vadabbul szorított magához egy lányt, annál erősebben rémlett fel előtte Anett arca.

Nem tűrt senkit maga mellett, a teste hiába tette a dolgát, az emlékei nem engedték szabadjára őt.

*

A következő év februárjában Péter jelentkezett a Debreceni Egyetem gépészmérnöki karára.

Levelező tagozatra, hiszen a keresetére szükség volt otthon, az apja továbbra sem dolgozott.

Nem akart íróasztal mellett ülő mérnök lenni, saját műhelyet akart, azt lehetett volna diploma nélkül is. De valami dühödt, dacos kényszer hajtotta, mert mindig ott látta maga előtt Anett anyjának a tekintetét, és meg akarta mutatni neki, és a hozzá hasonló többi, fagyott mosolyú, megrebbenő szemű embernek is, hogy ki is az a Vona Péter.

Négy küzdelmes év volt mögötte, amikor június végén Debrecenbe ment, hogy átvegye a diplomáját.

Amikor hazaért, a lakásban ételszag fogadta, tudta, készül az ünnepi vacsora. Az anyja a gáztűzhelynél állt, panírozott hússzeleteket rakott a lábosban sercegő olajba. Péter mellé lépett, megcsókolta, és az arca elé tolta a diplomáját.

– Na?

Várta, hogy az anyja vele örül majd, de ő csak bólintott, jól van, aztán lehúzta a lábast a tűzről, és felé fordult.

– A főorvos úrékat baleset érte.

Péter nem fogta fel rögtön, hogy kikről beszél az anyja, és nem értette, ők most miért fontosabbak, mint az ő diplomája. Sértett ingerültséggel horkant fel:

– Kiket?

– Anettka szüleit. A vasúti síneken akartak áthajtani, az expressz meg elsodorta őket… Meghaltak…

Péter szótlan maradt, nem tudta szavakba foglalni kesze-kusza érzéseit, az anyja meg csak állt a tűzhely mellett, és nem vette le róla a szemét.

– Jó – lett ideges a rászegeződő, fürkésző pillantásától. – Most mit mondjak? Sajnálom!?

Az anyja megsimogatta a karját.

– Menj, moss kezet. Kész a vacsora.

Nyomott hangulatban ettek, és az anyja már lepakolta az asztalt, ott állt a mosogató előtt, amikor hátra sem fordulva, csendesen megjegyezte.

– Ki kéne majd menned a temetésükre, kisfiam…

De Péter nem ment ki. Nem akarta látni Anettet, nem akarta, hogy az évek alatt lassan behegedő sebek újra feltépődjenek.

*

Két héttel a temetés után, egy este, az anyja épp elé tette a paprikáskrumplit, amikor megszólalt a mobilja.

Rád gondolok, amíg csak tehetem, már egyedül ez is elégedetté tesz – dúdolta egy női hang a telefonba.

A dalocska szövege egy fájó, múltbéli dolog felé sodorta Pétert, valami felé, amit annyi erőfeszítéssel a tudata mélyére űzött.

– Micsoda? – csattant fel.

Megérezte magán az anyja riadt tekintetét, felpattant az asztal mellől, és bement a szobába. A füléhez szorított készülékben tovább dúdolt a hang, az örökkévalóságról álmodoztunk régen, mi ketten…

És Péter fejében, hiába nem akarta, a homályos emlékkép éles kontúrt kapott, látta maga előtt az éjszakai kastélykertet, és a lány utolsó kézmozdulatát, ahogy visszaintett, mielőtt eltűnt a sétány kanyarulatában.

– Anett?!

– Én vagyok.

Péter, mintha agyából kihullott volna minden értelmes szó, és minden nyelvtani szabály, nem tudta megfogalmazni a benne kavargó kérdéseket, csak zavartan dadogott.

– Hogyhogy…? Hol vagy?

– Itthon, lakásunkban… Beszélni akarok veled… Gyere át!

Nem volt idő a válaszra, Anett letette a telefont. Péter meg csak állt ott, és megpróbált rendet rakni zaklatott elméjében.

Bár büszkesége azt diktálta, nehogy már négy néma év után azonnal ugorjon a lány hívó szavára, végül mégiscsak elindult.

Beszólt a konyhába, hogy elmegy, nem tudja, mikor jön haza. Az anyja ránézett, és bólintott, fejének mozdulata azt üzente Péternek, jól teszed kisfiam…

De ő nem volt ebben biztos, gyomra ideges táncot járt, és amikor megérkezett Anették lakásához, még percekig habozott. Aztán megnyomta a csengőt.

Csilingelő hangjára léptek zaja felelt az ajtó mögül, aztán ott állt előtte Anett.

Némán nézték egymást, egyikük sem mozdult.

A végleges lemondással terhelt hosszú évek bátortalanná tették Pétert, nem mert közelebb menni és megérinteni a lányt, pedig hányszor gondolt vágyakozva erre a pillanatra.

– Gyere be – szólalt meg végül Anett.

A nappaliban ültek le, és sokáig nem tudták áttörni a közéjük emelkedő csend falát. Péter elméje logikus magyarázatot követelt volna, de valahogy nem tudott olyan hétköznapi kérdéseket feltenni, hol voltál, miért nem jelentkeztél eddig.

Csak nézte a lány ismerősen ismeretlen arcát, ő az, gondolta, de valahogy mégis más, vékonyabb, sápadtabb. Régen derékig érő, dús haja most homlokán hátrafésülve, fiúsan omlott tarkójára; szabályos ívű, világosbarna szemöldöke kiemelte hatalmas szemét; sima, tiszta arcán különös hangsúlyt kapott a szép vonalú száj; szlávosan magas arccsontján megfeszült a finom, fehér bőr.

– Szeretném, ha megölelnél… – állt fel végül bizonytalan mosollyal a lány, és Péter elé lépett, de ő mereven, mellén összefont karral ült a fotelban, és amikor megszólalt, hangjában keserű, dacos visszautasítás volt.

– Hol voltál eddig?

Anett hozzáhajolt, és megfogta a kezét.

– Ne most – suttogta.

Péter orrába beszökött bőrének friss szappan illata, és mint régen, ott a kastélykertben, amikor először megcsókolta, most is kikergetett a fejéből mindent. A kérdéseket, a megalázottságot, a sértett bánatot.

Felállt és hagyta, hogy a lány a hálószobába vezesse.

Ott bent megálltak, vetkőztetni kezdték egymást, kezük óvatosan ért a másikhoz, és némák maradtak, mintha féltek volna, hogy a múlttól terhes, súlyos szavak darabokra szaggathatják a meghittség sérülékeny szövetét. Már meztelenek voltak, amikor Péter magához húzta Anettet, a hozzásimuló test otthonos érzéssel töltötte el, és ugyanúgy, mint régen, most is hatalmasnak és erősnek érezte magát a lány mellett. Sosem fogalmazta meg, de szerelmében mindig ott volt a védelem ősi, férfi ösztöne is, és bár Anett sokszor nevetett rajta, és azt mondta, nem cukorbaba ő, szeresse csak nyugodtan vadul és féktelenül; ő mindig féltőn ölelte, még a legszenvedélyesebb pillanatokban is, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon neki.

Először most is finoman helyezte száját az övére, de amikor a lány ajka megnyílt, és beengedte nyelvét, Péter vére nekiiramodott. Többet akart, megízlelni, és teljesen birtokba venni a lányt. Az ágyra fektette, ne mozdulj, suttogta a fülébe, és szájával végigjárta testét a nyakától le, egészen a has alján aranyló háromszögig, ott megpihent, és ahogy arcát a puha bőrre fektette, megérezte a lány ölének ismerős illatát. Kezét az összezárt combok közé csúsztatta, óvatosan széttárta, aztán lejjebb csúszott, le, egészen a duzzadt, rózsaszín húskapuig. Ujjával hozzáért, aztán megcsókolta, és nyelvével simogatni kezdte. Érezte Anett nedvének savanykás ízét, hallotta gyorsuló lélegzetét, aztán azt a tompa, mélyről jövő, jól ismert torokhangot is. Akkor feltérdelt, magához húzta a lányt, és egy erős mozdulattal belé hatolt. Szorosan fogta a keskeny csípőt, egyre célratörőbb ritmussal mozgott, tolta, húzta magán a lány szűk, csúszós simaságát, és Anett teste újra megszólaltatta benne azt a régen vágyott zenét, aminek szédítő, minden mást elmosó ereje most is a végső robbanásig repítette…

Aztán csak feküdtek az ágyon, Péter szorosan ölelte a lányt, szerette volna, ha örökre így maradnak. De hiába, elméje választ követelt. Elengedte a lányt.

– Miért hagytál el? – kérdezte.

Anett a hátán feküdt, szeme a plafont fürkészte, mintha a múlt filmje peregne ott.

– Akkor azt gondoltam, jobb lesz így. Mindkettőnknek. Az anyám sose hagyott volna békén minket… Tudod, hányszor vetette a szememre, hogy mit keresek én melletted, meg hogy a vér nem válik vízzé!? Nem bírtam, tovább…

– A telefont se vetted fel…

– Féltem, ha meghallom a hangodat, ott hagyok csapot-papot és visszajövök. És azt gondoltam, nem lehet. Tönkretennélek téged…

– És most mi lesz?

– Felvettek szülésznőnek a kórházba. Itthon maradok. Ott folytatom, ahol abbahagytam. Ahol abbahagytuk… ha te is akarod még…

Péterben viharos csatát vívott a lány utáni legyőzhetetlen vágyakozás és az évekig hordozott sértett bánat. Nem tudta, mit feleljen a tétova kérdésre. Felállt az ágyról, és öltözni kezdett.

– Elmész? – nézett rá Anett.

– Gyere, sétáljunk egyet…

A kastélykert kihalt volt, csak a lépéseik ütemére megcsikorduló kavicsok zenéje szólt a néptelen sétányon. Arra a kis tó melletti, eldugott padra ültek le, ahol először megcsókolták egymást. Anett Péter vállára hajtotta a fejét.

Körülöttük csend volt és béke, felettük meg, az ezernyi apró csillag között, ott ragyogott a telihold.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.5/10 (4 votes cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. Ó, ez nagyon jólesett a lelkemnek így kora reggel! 🙂
    Köszönöm!

  2. Zsánernek megfelelően korrekten megírt darab, de nincs egyéni hangja. Kicsit sablon. Vagy inkább nagyon. Inkább annak ajánlanám, aki nem olyan régóta kattant rá az olvasásra. És tini, nem az idősebb korosztály.