Bálint Erika: Tegnap, ma, holnap

Bálint Erika: Tegnap, ma, holnap

– Beszélni szeretnék veled – lépett hozzám egy fekete inget és farmert viselő férfi, amikor kijöttem a főiskola kapuján.

Húsz éves voltam, túl azon a koron, hogy féljek a cukros bácsiktól, mégis meglepett, hogy megszólított.

Ő is érezhette, hogy azonnali magyarázattal tartozik.

– Az apádról van szó – mondta.

Nekem nincs apám!csattantam fel rögtön, miközben azt gondoltam: „De mi köze ennek a pasasnak hozzá?”

– Dehogynem, mindenkinek van apja – mondta az idegen.

Nem akartam nyilvános vitát erről a kérdésről egy ismeretlen emberrel. Sarkon fordultam, és elindultam a villamos irányába.

– János, beszélnünk kell! – szólt utánam a férfi. Megtorpantam. Visszanéztem rá.

– Honnan tudja a nevem?

Magas alakja görnyedten állt a késő délutáni fényben, de kérdésemre megindult felém.

– Az apád mesélt rólad – ért oda hozzám. – Kérlek, szánj rám néhány percet!

Nyugodt volt a hangja.

– Ott van a sarkon egy kávézó, üljünk be!mutatott a túloldalra.

Nem mondtam rögtön igent. Teljesen padlóra vitt ez az idegen. Megzavart. Az apámról akar beszélni?

Azóta, hogy egy tíz évvel ezelőtti őszi reggelen, amikor – mialatt én a vajas kenyeremet majszoltam, – az anyám bejelentette, hogy apám elhagyott minket, nem láttam őt.

Anya akkor is, mint utána mindig, csak tőmondatokban válaszolt, ha apámról kérdeztem.

– Elmentismételte meg százszor is.

– Miért?

– Nem tudom.

– Nem szeret minket?

– Nem tudom.

Nagyanyám pedig falazott neki.

– Nem tudok én semmit apádról, amióta elment. Még azt sem tudom pontosan, miért hagyott itt benneteket. Ismered anyádat, nagy titoktartóhunyorított rám cinkosan.

Igazat mondott, anyám aztán tudott titkot tartani.

Egyikük sem akart apámról beszélni, vagy elmagyarázni, miért ment el.

Először magamat hibáztattam. Éjszakánként csak szorongattam az anyám első apaemlék eltakarítási rohamától megmenekített angol gumikatonát, és sírtam. Sorra vettem azokat a dolgokat, amikkel esetleg felhúzhattam az apámat. De sehogy sem tudtam megmagyarázni magamnak, miért nem keres. Ki voltam borulva.

Látszólag azonban ezt sem anyám, sem nagyanyám nem vette észre. Pedig reggelre néha vizes lett a lepedőm, szégyenkezve mutattam nagyanyámnak a sárga foltot az ágyamon.

– Nem baj kisfiam, biztos megint felfáztál – húzta le az ágyról gyorsan a lepedőt. – Kimosom, anyád észre sem veszi.

Később arra kezdtem gondolni, biztos meghalt az apám. De ha anyát kérdeztem erről, megint csak azt válaszolta: – Nem tudom.

Nagyanyám, ha hozzá fordultam, mindig azt mondta: – Kérdezd meg anyádat.

– Már megkérdeztem.

– És?

– Azt mondta, nem tudja.

– Na, látod, kisfiam, én sem – tárta szét a karját, aztán rögtön gurulni kezdtek a kerek szavak a szájából a szomszéd macskájáról, vagy arról, milyen részegen jött haza megint a kocsmából a szomszéd Béla, a sánta suszter.

Furcsa, de szerettem azt hinni, hogy apa meghalt, mert nem tudtam elfogadni, hogy egyébként ne akart volna látni engem a múló évek alatt.

Kamaszkorom tájékán aztán anyám, megunva állandó kérdéseimet, azt mondta:

– Jó, ha annyira akarod tudni, meghalt. Csak hagyj már békén!

– Akkor bemegyünk? – rázott fel gondolataimból az ismeretlen férfi.

Bólintottam. Nem tudom miért, de úgy döntöttem, meghallgatom.

A helyiség tömve volt, többen odaintettek nekem, ismertem őket az előadásokról. Nem akartam ott leülni.

– Menjünk máshova, itt nincs is hely – mondtam.

Az ismeretlen hosszú lábaival gyors séta tempót diktált, alig tudtam követni. Egy pub előtt álltunk meg. Olyan kávéházas volt a cirádásan díszített lámpákkal a bejárati ajtó két oldalán. Beléptünk.

Tetszett a hely. A pultos lány éppen Guinesst csapolt, a sör kemény habja hófehéren remegett a sötétbarna, sűrű italon. Ideges voltam, mégis összefutott a nyál a számban.

A sarokban találtunk üres asztalt.

– Egy sört? – kérdezte a férfi.

– Egy Guiness jó lesz bólintottam. Ahol lehetett, és volt rá pénzem, mindig ezt a sört ittam. Apám kedvence volt, gyakran hozott a külföldi konferenciákról néhány dobozzal. Amikor már nagyobb voltam, néha-néha megengedett egy kortyot.

A férfi intett a pincér fiúnak. Mire a két sör megérkezett, végre bemutatkozott.

– Faludy Ákos vagyok, apád régi barátja.

Tíz év óta ő volt az első ember, aki apámat kérdés nélkül megemlítette előttem.

– Egészségünkre!emelte fel söröspoharát.

Jobban megnéztem. Az arca sima volt, frissen borotvált. Szőke haját tüskésen rövidre nyírták, a söröspoharat tartó kezén vékony aranylánc csillogott. Olyan ötven év körülinek gondoltam, de az a fajta volt, akin nem látszik a kor, aki húsz éves önmagához képest csak megfakul kissé, de nem öregszik.

Babráltam a sör alátétet, kényelmetlenül éreztem magam. Egy számomra megmagyarázhatatlan történet közepén ültem.

– Az a helyzet, az apád találkozni szeretne veled – vágott bele mondanivalójába Ákos.

„Akkor mégsem halott?” döbbentem meg, de nem szóltam semmit.

– Mit gondolsz? – fürkészte az arcomat.

– Nem gondolok semmit, leszarom apámat. Tíz évig jól megvoltunk egymás nélkül – rántottam meg a vállam.

Sikerült kicsit erősebben az asztalra tenni a poharamat. Nem akartam elmondani neki, hogy én halottnak hittem apát.

 – Idegesít ez a téma? – kérdezte Ákos.

– Basszus, idejön maga a semmiből, és az apám magyar hangja akar lenni. Ha valamit akar az úgynevezett apám, miért nem jön ő maga? – löktem oda neki.

Kezei között lassan fogatatta a söröspoharát.

– Kórházban van – pillantott rám.

„Hogy tehették velem ezt?” dörömbölt a fejemben.

De hangosan csak ennyit mondtam: – Nem érdekel!

Kezdtem olyan tőmondatokban beszélni, mint az anyám. Persze kifejthettem volna bővebben is. Hogy én is voltam kórházban, napokig élet-halál között, nem sokkal azután, hogy az apám elment. Nagyanyám kikotyogta később, hogy akkor lázálmomban apát hívtam.

– Gondolom, nehéz volt apád nélkül!? – kérdezte Ákos. Kérdés és kijelentés volt egyszerre a hangjában. Nem válaszoltam.

– Én is apa nélkül nőttem fel – folytatta rövid szünet után, – ötvenhatban kiment Amerikába. Még kicsi voltam, sokáig minden közelembe kerülő férfiról azt reméltem, kiderül, ő az apám.

Most sírjak?csúszott ki a számon megint egy tőmondat.

– Szerettem a mamát, de mindig hiányzott az apám. Csak néhány képem van róla, meg az új, amerikai családjáról – mondta tovább Ákos, figyelmen kívül hagyva megjegyzésemet. – Pár éve hívott, látogassam meg, fizeti a repülőjegyet. De nem volt bátorságom a találkozáshoz. Volt egy dédelgetett apa képem, talán azt védtem – ivott egy kortyot a söréből.– Tavaly írt az új felesége, hogy meghalt. Valahol Arizónában van eltemetve.

Rám nézett.

– Itt a vége, fuss el véle – tártam szét a karomat, pedig sírni tudtam volna.

Nem az ő sztorija miatt. A saját nyomorult történetem fájt, apástól, anyástól, nagyanyástól. Mindenestől.

– Nem akarlak untatni, és az idődet rabolni sem – mondta Ákos.

Egy kicsi jegyzettömböt vett elő a zsebéből. – Van nálad toll? Nem találom az enyémet.

– Nem hordok tollat – ittam ki a söröm maradékát. Befejezettnek tekintettem a találkozót. Felállni készültem, amikor a nadrágja zsebéből csak előkerült egy toll. Ráfirkantott valamit a papírlapra.

– Ha mégis meggondolnád magad – nyomta a kezembe.

Ahogy hazaértem, magamra csuktam a szobám ajtaját, meg akartam nyugodni. De nemsokára hallottam nagyanyám hangját.

– Gyere Jánoska, kész a vacsora! – hívott a konyhából.

Anyámmal már az asztalnál ültek, a tányérokba kiszedve ott gőzölgött a lecsó.

– Úgy csináltam, ahogy szereted, sok tojással – intett nagyanyám, hogy üljek le.

– Volt valami érdekes ma a főiskolán? – nézett rám anya.

– Semmi – válaszoltam, de majd felrobbantam.

Egy darabig némán ettünk, nagyanyám ijedten járatta a szemét egyikünkről a másikunkra. Mindig megérezte, ha vihar készülődik.

– És bővebben? – kérdezte anyám sértetten.

Ő maga a legtöbbször tőmondatokban beszélt, de ha én nem adtam kimerítő feleleteket, azonnal felháborodott.

– Hagyd azt a fiút, látod, hogy fáradt! Nincs kedve beszélgetni – mondta nagyanyám a békeangyalos mosolyával.

– Attól még lehetne kedvesebb az anyjával!– tette le a villáját az anyám. Engem nézett.

– Valami bajod van?

Ő is mindig megérezte, ha valami nem stimmelt.

– Bajnak nem nevezném. De talán egy aprócska félreértést ideje lenne tisztáznunk! – gúnyolódtam, de sírás fojtogatta a torkom.

– Nem tudom, miről beszélsz! – lett ingerült anyám.

– Azt elhiszem. És nem fogsz örülni, ha elővezetem a témát!

Anya nem volt ijedős asszony.

– Akkor hadd halljam, fiatalúr! – kezdett el újra enni.

– Találkoztam apám barátjával.

– Hogy kivel? – állt meg a villa a kezében.

– Jól hallottad. Ez egy ilyen nap volt. Kiderült, hogy mégiscsak él az apám, sőt, annyira létezik, hogy még barátja is van! – csaptam az asztalra.

Mintha megszakadt volna a film, mozdulatlanul ültünk, mindenki hallgatott.

– Mondtam, hogy egyszer kiderül – fordult aztán nagyanyó anya felé.

– Hallgass! – ripakodott rá anyám.

– Lehet, hogy találkoztál valakivel, aki apád barátja volt – hangsúlyozta ki a volt szót anya. –De ez nem változtat azon, hogy neked már nincs apád!

– Szóval nincs? Mióta? Tíz éve? Öt éve?

Megint csend lett. Nagyanyó apró gömböket gyúrt a maradék kenyérszeletéből, lassan görgette őket ide-oda maga előtt.

Anyám nem adta fel a harcot.

– Jól tudod, hogy meghalt!

– Szerinted. De a dolgok mai állása szerint nagyon is él. Ráadásul itt, Pesten.

– Láttad őt a két szemeddel?

– Hagyjuk már ezt anya! Őt nem, de beszéltem a barátjával.

– És te egy idegen jött-ment szavának jobban hiszel, mint nekem? – kiabált anyám, de a szeme már könnyes volt. Sarokba szorították, ezt nehezen viselte.

– Anna, ne… – fogta meg a kezét nagyanyám.

– Csend! – ordított anya. Néha olyan volt, mint egy kiképző őrmester.

– Most hiába üvöltesz! – kiabáltam én is. – Ma kiderült, éveken keresztül becsaptál! Ezt ordibálással nem tudod semmissé tenni!

Nagyanyám felé fordultam: – És te falaztál neki!

Most már ő is sírt.

– Meg kell értened Jánoska! Megvolt a jó okunk rá, hogy akkor azt mondtuk neked, hogy meghalt az apád – nyúlt szipogva a kezem felé.

Elrántottam.

– Szóval igaz! Éveken keresztül hazudtatok nekem, miközben a becsületről papoltatok!

Csak nagyanyám hüppögése hallatszott.

Anyám összeszorított szájjal ült, a terítőt bámulta. Legyőzöttnek tűnt.

– Basszus, szóljon már valaki! Legalább azt mondjátok meg, miért? – tomboltam.

Senki nem válaszolt.

Ellöktem magam elől a lecsós tányért, és a konyhaajtó felé indultam

– Ez nemcsak rólad szól, hanem mindannyiunkról – kiabált utánam az anyám, amikor rájuk csaptam az ajtót.

Akkor még nem tudtam, hogy a becsapódó ajtó hangja a régi életem, a hosszúra nyúlt gyerekkorom végét jelzi.

A zsebemben az Ákostól kapott cetlit markolásztam.

Egy hét múlva becsapódott egy másik ajtó is. Az apám lakásáé, akit szó nélkül ott hagytam, miután elmondta nekem a féltve őrzött családi titkot.

Amikor otthon elmondtam, hogy voltam apámnál, anya megkérdezte:

– Akkor tudod?

Hangja, mint egy kettétört pálca, úgy recsegett. Bólintottam.

– Most jobb? – nézett rám.

Nyilván látta, hogy nem jobb.

– Megmondtam, hogy ne keresd!

Ezzel a saját részéről lezárta a témát. És az én guruló szavú nagyanyám is hallgatott.

Én pedig ott álltam a semmiben, nem volt senki, akivel beszélhettem volna.

Nem akartam századszor hallani anya „ugye megmondtam?” kezdetű mondatait, és idegesített nagyanyám szokásos dédelgetése is: „Nem a te hibád, Jánoska. Ne törődj vele, az élet megy tovább!”

És jó okom volt, hogy másokkal sem beszéltem. A barátaimmal sem.

 

A nyolcadik kerületben nőttem fel. Hárman voltunk haverok, már gyerekkorunk óta. Karesz a házunkban lakott, Márk néhány tömbbel odébb.

Különös emberek laktak az utcánkban. Elég volt egy nyári délután a kapu előtt ácsorognunk hátunkat az árnyékos házfalhoz támasztva, és olyan figurák vonultak el előttünk, hogy egy Fellini filmnek is dicséretére váltak volna

Például Vilma.

Vilmáról mindenki tudta, hogy kurva. Mi is. Bár sokáig nem voltunk teljesen tisztában a szó valódi értelmével, azt tudtuk, hogy a kurva, az valami nagyon rossz dolog.

Vagy a Jenő. Sovány, hajlott hátú ember volt. Az utcán szinte nem is ment, hanem fejét a nyaka közé húzva osont. Na, hát őt csak úgy emlegették a környéken, hogy a „buzi Jenő.” Az utca értékrendjében ő Vilma alatt állt.

Lehetett valaki piti zsebmetsző, tolvaj, nepper, díler, vagy akár még kurva is, nem számított. De ha valakire rásütötték, hogy egy hülye köcsög, az halálos volt.

Napokig szinte ki sem mozdultam otthonról. Nem akartam találkozni senkivel.

Aztán egy szombat délután mégis igent mondtam, amikor Márk felhívott.

 – A csajomnak új állása van valahol az Állatorvosi mellett, egy pubban pultos – mondta. – Ugorjunk be hozzá az esti buli előtt egy kis alapozásra!

A Corvin tetőre készültünk, egy She Fire partira. Három lemezlovas lány csinálta volna a bulit.

Nem jutottunk el odáig.

Szöszit, Márk barátnőjét kerestük, amikor beléptünk a pubba. A pult szemben volt a bejárattal, de nem láttunk ott senkit.

– Sziasztok – hallottuk kis idő múlva a hátunk mögül a hangját. A keze tele volt üres söröspoharakkal.

– Nagy a hajtás – mondta. – Gyertek be, amíg újakat csapolok, tudunk dumálni!

– Isztok valamit? – kérdezte aztán a pultnál. Bólintottunk.

A korsóinkkal kivonultunk a teraszra.

Az egyik asztal mellet három srác ült. Cigiztek, nevetgéltek, egymás után rendelték a söröket. Ahogy mi is.

– Hű de meleg van itt – intett a fejével feléjük Márk.

– Mi van? – értetlenkedett Karesz.

– Fogadjunk, hogy buzik – mondta Márk.

– Kit érdekel? – rántotta meg a vállát Karesz. – Miért nem szállsz már le róluk?

Engem is idegesített a téma, de nem szóltam semmit. Szarul éreztem magam az apámmal való találkozás óta. Legszívesebben elhúztam volna valahova nagyon messzire.

A sokadik sör után Márk felállt.

– Bemegyek, hozok még egy kört. Gyere, segíts! – intett felém.

Kicsit bizonytalannak éreztem a járásom, emlékszem, átfutott az agyamon, nem kéne már innom, mert még el sem kezdődött az igazi buli, de már fullon vagyok.

Ott támasztottuk a pultot, vártuk, hogy sorra kerüljünk. Egyszerre Márk dühösen hátrafordult.

– Te, ez megfogta a seggem! Hülye köcsög! – sziszegte, és már ütött is.

Mögötte a tömegben a három mellettünk söröző fiú egyike állt kékszínű, siltes sapkában.

Láttam, mindkét kezében üres söröskorsót tartott. Tudnom kellett, hogy Márk nem mond igazat.

Mégis, az öklöm lassan átszelte a levegőt és hozzácsapódott a fiú orrához. Piros vércseppek fröccsentek szét, de a kezem lecsapott újra és újra. „A kurva életbe, a kurva életbe,” dobolt a fejemben.

– Észnél vagy? – eszméltem Karesz ordítására.

Keményen lefogta a karomat, és egy székhez vonszolt. A pult előtt, a földön, ott feküdt az a szőke srác, feje körül lassan terjeszkedett a vértócsa.

Értetlenül néztem. Olyan volt, mint egy rossz álom. Aztán közeledő szirénahangot halottam.

Ujjak mutattak rám, és az ajtón belépő rendőrök elindultak felém.

Egy hét múlva, hosszú gondolkodás után meglátogattam azt a kék sapkás srácot, akit leütöttem a pubban.

Felismert, amikor az ágya mellé értem. Hátat fordított nekem.

– Figyelj… tudom, hogy nem örülsz nekem. De… de szeretnék beszélni veled – nyögdécseltem.

Nem válaszolt.

– Nem téged akartalak bántanimotyogtam tovább.

Még mindig nem nézett rám.

Nem veled volt bajom. Csak…

– Csak mi? – kiáltott fel dühösen. – Ha azért jöttél – folytatta kis szünet után, – hogy ne jelentselek fel, tárt kapukat döngetsz. Én nem jelentek fel senkit. Úgyhogy hagyj békén!

– Oké… oké – magyaráztam dadogva, – csak akkor derült ki az apámról, hogy évek óta egy férfival él.

Felém fordult.

– És mi közöm van nekem ehhez? – csattant fel újra.

Már izzadtam.

– Hát csak azt akarom mondani, nem rád haragudtam. Nem téged akartalak bántani.

Hallgatott.

– Kiborított, hogy ő is egy…– kínlódtam a szavakkal.

– Buzi!? – fejezte be a mondatomat a srác.

– Különben pedig – most újra kiabált, – egy fasz vagy, ha az apádra mutogatsz a saját hülyeségeid miatt!

Felvette a teásbögrét az éjjeliszekrényről, nehézkesen ivott egy kortyot. – Tudod mit? Nem ismerem az apád sztoriját, és nem is érdekel.

Megint hátat fordított nekem.

– Úgyhogy tűnj el, nyalogasd a sebeidet máshol!

Ahogy elindultam, még utánam kiáltott:

– Különben hozzá sem értem a haverodhoz. Nem az esetem!

Amikor kiléptem a kórház kapuján, sötét felhők borították az eget. A távolból dörgés hangja hallatszott. Elindultam a Keleti-pályaudvar felé. A Garay utcánál még csak csepergett, de mire a pályaudvarhoz értem, már szakadó esőben caplattam az állomás árkádjai alá. Rágyújtottam egy cigire.

A parázs már a körmömet égette, mire eldobtam a csikket.

Az eső elállt, kiléptem az utcára. Fellélegeztem. Tudtam, mit kell tennem.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.6/10 (8 votes cast)

Leave a Comment