Bálint Erika: Ne félj a csendtől!

Bálint Erika: Ne félj a csendtől!

A kislány a sarokban ült, artikulálatlan hangon sírt, és kezével kétségbeesetten ütögette az arcát.

Lexi is üvölteni szeretett volna, mert tehetetlennek érezte magát, és a kézjelből tudta, a gyerek az anyját akarja.

De Klári elment, itt hagyta őket.

Kilépett az ajtón a fekete bőrönddel, amibe nemcsak a saját holmiját csomagolta be, hanem Lexi addigi életét is, otthagyva őt: kezdjen újat, ha tud.

 Az este, amikor hazajött a koncertről, először nem is fogta fel, miről van szó, amikor Klári azt mondta neki: elegem van, elmegyek!

Arra gondolt, na, megint a szokásos haragszomrád a hosszúra nyúlt záró buli miatt.

– Gyere ide! – tárta karját az asszony felé.

– Nem, Lexi, most nem fogsz behúzni az ágyba.

Klári mindig is szenvedélyes volt, a hétköznapokban ez a szenvedély Lexi szerint hisztivé vált, mindenen ki tudott borulni, de az ágyban mindig kibékültek, és a dolgok mentek tovább, változatlanul.

Most is ebben reménykedett.

– Ne butáskodj, kicsim, gyere ide!

Lexi magához akarta húzni Klárit, de az kifordult a karja alól.

– Hagyd abba! Nem értetted, mit mondtam? Elmegyek.

– Elmész? Na, ne már! Miért?

– Lexi, éveken keresztül asszisztáltam a te sztár életedhez, nyakamban egy kisgyerekkel. Elegem van!

Volt igazság abban, amit Klári mondott.

Tényleg keveset volt itthon, és még kevesebbet foglalkozott a kislánnyal. De nem tehetett róla, egyszerűen lebénult, ha mellette volt. Ő zenész, mérgelődött, szövegíró, neki a hangok és a kimondott szavak jelentik a világot, a csend elborzasztja, ő nem tud mit kezdeni egy gyerekkel, aki nem hall. Klárinak persze táncosnőként minden könnyebb volt, ő erőlködés nélkül tudott bánni a testével és a kezével, könnyedén kommunikált a gyerekkel, ő meg mindig csak kínlódott.

Ahogy most is.

Próbálta magához ölelni a sarokban síró kislányt, de az hisztizve ellökte a karját, és csak kivörösödött arcát ütögette, ANYA, ANYA, olyan erővel, hogy szinte már pofozta magát.

Lexi dühös volt. Anyád lelépett, gondolta, baszhatjuk. Most jött rá, hogy karriert akar! Jó vicc!

– Én lemondtam a színpadról – mondta Klári az éjszaka. – Te meg elmentél sztárnak lenni!

– Most mit akarsz tőlem? Zenész vagyok! – kiabált vele Lexi. – És különben is, ebből élünk! Mi a fenét kellene csinálnom? Máshoz nem értek!

– Akkor most kénytelen leszel máshoz is érteni! Mert most elmegyek, és Mimit itt hagyom. Még van pár jó évem, táncolni akarok!

– Most viccelsz? Hova mész?

– Nem számít. El!

– És mi lesz a gyerekkel?

– Megoldod.

Ja, megoldom, dühöngött most Lexi. Csak azt nem tudom, hogy. Már kilenc óra, délben meg találkoznom kéne a lemezkiadómmal.

És a kislány csak zokogott és zokogott, Lexi úgy érezte, széthasítja agyát az éles hang.

Próbálta felhívni Klárit, de nem vette fel; aztán SMS-t küldött neki, de arra se válaszolt. Akkor felhívta újra és újra, azt hitte, felrobban az idegességtől, most mit szórakozik vele Klári?

Végül kapott tőle egy SMS-t: Lexi, ne hívogass, majd jelentkezem.

A kislány végre elcsendesült, Lexi odament hozzá, megtörölte nedves orrát, aztán beültette a fotelba és elindított neki egy rajzfilmet. Emlékezett rá, Klári is ezt csinálta, ha egy kis nyugtot akart a gyerektől.

Végül felhívta az anyját.

– Lexikém, egy ideig tudok segíteni neked, de aztán meg kell oldanod ezt a helyzetet, nekem is van saját életem.

Lexi nagyot sóhajtott. Egyszerre mindenki a saját életére hivatkozik, először Klári, aztán most az anyám is, gondolta. És én mit csináljak ezzel a hétéves gyerekkel, vigyem talán magammal a koncertekre meg a próbákra?

Végre megérkezett az anyja, élénk kézjelekbe kezdett a kislánnyal, az asztalhoz ültette, és miután a reggeli elfogyott, rajzlapot és színes ceruzákat tett elé.

– Tündéri ez a gyerek! – fordult Lexihez. – Hasonlít rád, te is ilyen voltál gyerekkorodban.

Lexi csak nézett. Ezzel jön az anyám ebben a kibaszott helyzetben, hogy a gyerek tündéri, meg rám hasonlít? Azt hiszi, ezzel megvigasztal?

– Majdnem – vetette oda dühösen. – Csak az én fülem nem dísz volt a fejemen.

Rögtön tudta, ez egy nagyon rossz mondat volt, most nem a rajongói előtt áll, akik elvárják tőle azokat a néha tényleg kegyetlenül hülye szövegeket.

Most a saját otthonában van, és akiről beszél, az a gyereke.

A csend megállt a konyhában, aztán anyja sírós hangon azt mondta:

– Lexi, ne kísértsd az Istent! Hogy mondhatsz ilyet?! Megbüntet, meglátod.

Hát a büntetésen már túl vagyunk, gondolta Lexi.

*

Amikor Klári elment, magával vitt valamit, ami csak akkor kezdett el igazán hiányozni, amikor az asszony kilépett az ajtón a fekete bőrönddel.

Lexinek fájt Klári hiánya, nem tudta merre lehet. Mégsem érdeklődött utána a közös ismerősöktől, nem akarta, hogy kérdezősködjenek, mi történt, pláne hogy sajnálgassák. A zenekarban is csak annyit mondott a többieknek, Klári lelépett.

És nem tudott mit kezdeni a kislánnyal sem.

Elmúlt a nyár, aztán az ősz, és egy decemberi este, amikor hazaért a próbáról, anyja a vacsorája mellé odatett egy rajzlapot is.

– Mimi rajzolta.

Lexi felületesen rápillantott, nyilván a kislány egy újabb alkotása, de hát tele volt velük a lakás. Arrébb tolta a papírt, és enni kezdett.

Anyja mellé ült, és felemelte a rajzlapot.

– Megnézted?

– Ühüm.

– És?

– Mit és?

– Szerinted mit ábrázol?

Lexi megadta magát, ha az anyja műelemzést akar, elmondja neki, mit lát azon a nyomorult papíron, nehogy megint megbántódjon, hogy nem törődik az itthoni dolgokkal.

Ákombákomos ceruzarajz volt. Egy kislány ült rajta, előtte színes vonalkák, kiterjedés nélküli ceruzák. A lap közepén egy aránytalanul nagy, barna keretben egy magas férfialak állt, háttal a kislánynak.

– Ügyes – tette vissza a rajzot az asztalra, és újra a kanál után nyúlt volna, de anyja megfogta a kezét.

– Ennyi?

– Nagyon ügyes.

Anyja ekkor felállt, és szó nélkül kiment a konyhából, Lexi meg ingerülten nézett utána, mi van már megint, mit mondott rosszul?

Egy rózsaszín papírmappával a kezében tért vissza, és sorban Lexi elé tette a gyerekrajzokat.

Kislány, kézen fogva egy nőalakkal. Kislány, két nőalak között, távolabb tőlük egy háttal álló férfialak. Aztán sorban a többi rajz, megint kislány és nő, kislány és háttal álló férfi, kislány és két nő…

Lexiben ekkor megmozdult valami.

Ez az arcnélküli, mindig háttal álló férfialak lenne ő? Ez, aki mindig elmenőben van? Hát tényleg Klárinak van igaza, és ő egy menthetetlen seggfej, egy sosem volt apa, aki az évek során nem volt képes megbirkózni azzal a csalódottsággal, hogy neki, a menő gitárosnak és énekesnek siketen született a gyereke? Aki nem tanult meg kommunikálni vele, mert nem akarta tudomásul venni a megváltoztathatatlant? Aki minden orvosi vizsgálat után távolabb került a gyerektől, mert minden diagnózis úgy kezdődött, hogy sajnos a folyamat nem visszafordítható?

Felállt. Elment a kedve a vacsorától.

*

A stadionba meghirdetett karácsonyi nagykoncertet Lexi még végigcsinálta, aztán kevesebb fellépést vállalt, és ez egyúttal kevesebb próbát is jelentett.

Lassan megtanulta az alapvető jeleket, igaz, mélyebb eszmefuttatást nem tudott volna elmutogatni, ahhoz a kézbeli kifejezések nagyon is egyértelműek voltak. Jó, rossz, jön, megy sír, nevet. Nem lehetett spekulálni velük, mint a szavakkal, hogy ezt mondom, de mást gondolok, viszont a leghétköznapibb kifejezések is nagyon plasztikussá váltak a test és az arc játékával.

Egy idő után elkezdte élvezni a jelbeszédet, mókás arckifejezésekkel és kézjelekkel kommunikált, anyja és a kislány sokszor nevetett rajta. Egy már eltemetett, játékos, gyerekkori énje került felszínre a jeleléssel.

Néhányszor ő vitte reggel a gyereket a két sarokkal odébb álló speciális iskolába, ahol a többi tanuló is siket, vagy erősen nagyothalló volt.

Nem szerette az épületet, reménytelenség szaga volt.

De a kislány otthonosan mozgott ebben a közegben, és végül is, a gyerekek itt is gyerekek voltak, csak a máshol megszokott zsivajgásuk hiányzott a folyosókról.

És hát az oktatás is más volt.

– Művész úr – mondta a tanítónő, amikor egy alkalommal kifogásolta, hogy a gyerek nem nagyon, sőt egyáltalán nem halad az írás-olvasással –, tudomásul kell venni, hogy ezeknek a gyerekeknek mindig is problémájuk lesz, mert a jelnyelv és a beszélt nyelv szerkezete eltérő. Nem tudunk gyorsabban haladni, mindenkire tekintettel kell lenni. És hát, vannak itt olyanok is, akiknek nemcsak a hallásukkal van baj.

*

Egy tavaszi délutánon nagy papírdobozt hozott haza a hóna alatt, és amikor a kislány kíváncsian nyúlt utána, Lexi intett neki:

– NYUGALOM. ÉN MEGMUTAT.

Aztán bevitte a dobozt a szobába, és kiborította tartalmát a vajszínű szőnyegre. Színes fakockák gurultak szét.

– ÜL IDE – mutatta a kislánynak.

Lexi a kezébe vett egy kék kockát, melybe vonalak voltak belevésve, a gyerek elé tartotta, és intett neki, figyelje az arcát, aztán rést formált a szájával, ujját pedig a kockán lévő vonalakra helyezte.

De a kislány értetlenül nézett.

Lexi újra és újra megismételte, NÉZD, vonalak a kockán, NÉZD, mozgó száj.

De hiába.

– EVÉS. ESTE. EMBER – jelelt a gyereknek, és közben megint arra a vonalakkal megvésett kék kockára és a résre húzott szájára mutatott.

Amikor végül a kislány sírni kezdett, Lexi anyja bejött a szobába. Hagyd kisfiam, elfáradt már, mondta, Lexi pedig elkezdte a kockákat visszapakolni a helyükre.

De ezután mindennap előszedte a dobozt, megint és megint, és a kislány egy napon, sok sírás és hiszti után, diadalmas tekintettel a kék kockára vésett vonalakra mutatott, és sebesen mozogni kezdett a keze.

– EGY. EGÉR. EBÉD. EMEL.

Lexi magához ölelte a gyereket. Végre, kiabálta, végre! Nézd, megértette, végre megértette, mondta a konyhából beszaladó anyjának, aki melléjük huppant a földre, és nemcsak ő sírt örömében, de Lexinek is elszorult a torka, mint mikor a büszke, fiatal apa először látja meg újszülött gyerekét.

Aznap este tortát sütöttek, a tetején színes cukorkából ki volt rakva a kék kockára vésett kriszkraszk, egy E betű.

*

Lexiből APA lett. A gyerekből pedig Mimi.

Gyúrták, alakították egymást. Lexi úgy gondolta, ez a világ a beszélő és halló emberek világa, és Miminek még akkor is meg kell próbálnia a beilleszkedést, ha az olyan fájdalmas lesz, mint amikor a rövidebb lábat a hosszabbhoz próbálják nyújtani.

Ragaszkodott ahhoz, hogy a kislány tökéletesen megtanuljon írni és olvasni, és nem csak papírról, de szájról is, hogy tudja, mit akarnak mások mondani neki.

Miminek persze voltak a szavaknál sokkal érzékenyebb eszközei is a külvilág megértésére. Lexi megtanulta, hogy bár Mimi nem hallja, amit ő mond, de minden más módon érzékeli őt. Sokszor átlátszónak érezte magát a kislány előtt, mert amit szavakkal egyébként el tudott – vagy el akart – volna kenni előtte, az benne volt a tekintetében, a testtartásában, és Miminek nem kellet magyarázat, hogy tudja, most valami emészti őt.

A nehéz pecekben pedig, amikor mindketten elfáradtak, amikor Mimi szemébe könnyek gyűltek, mert valamit nem sikerült megértenie, akkor Lexi elővette a gitárját, Mimi kezét a faborításra simította, hogy tenyerével érezze a hangszer remegését, és elkezdett játszani.

És Mimi nevetett, ha vidám volt a zene, legörbülő szájjal mutatta, ha szomorú, Lexi pedig boldog volt, mert a lánya nem hallotta ugyan a zenéjét, de kezén keresztül képes volt érezni azt.

Ez a lejáratott, rongyosra használt szó, érezni, új dimenziókat tárt fel Lexi előtt, egy másik világ kapujává vált, túl a halláson, ahova ő is követte Mimit.

És ahol már nem félt a csendtől.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.8/10 (5 votes cast)

Leave a Comment

6 hozzászólás

  1. Kedves Erika!

    Gratulálok, gyönyörű írás. 🙂

    @Andi

  2. Én nem nagyon értem. Most csak úgy be lehet küldeni ilyen hosszú irományokat, vagy versenyre készülnek ezek?
    Mer ez már a harmadik.
    Valaki tájékoztatna.

  3. Kedves Bendegúz,

    most olyan novellák kerülnek ki az oldalra, amit korábbi íróiskolai kurzusok részvevői készítettek, illetve olyanok, amiket más írókörök tagjai írnak. Ez azt jelenti, hogy nincs verseny, a magazin nem vár mindenkitől novellákat, hanem ezekből a körökből lehetett beküldeni történeteket.

    A korábban meghirdetett Érints meg pályázat elbírálása még folyamatban van, regénypályázatra 2018-ban kerül majd sor, nyári üzemmódban pedig a magazin novellákat, interjúkat, írástechnikai játékokat közöl.

  4. Megható novella, köszönöm, hogy olvashattam. 🙂

  5. Mindenkinek köszönöm, aki elolvasta, ha tetszett, annak külön örülök. 🙂

  6. Kedves Bendegúz, szíven vagyok szúrva az “iromány” szóval 🙂