Bálint Erika: Nagyvárosi mese

Bálint Erika: Nagyvárosi mese

Vakolatrongyokba burkolózott bérházak ölelték körül a terecskét. Néptelen volt ebben a korai órában, csak a szél táncoltatott néhány száraz falevelet kavicsos útjain. Aztán megunva ezt a játékot az egyik magányosan álldogáló padnak feszült.

– Hova tűnt a kedves vendége?

– Megint veszekedni akar? – reccsent dühösen a pad.

– Csak érdeklődtem.

– Ja. Ismerem magát.

– Hiába pátyolgatta azt a rongyos alakot, mi? – susogott tovább gúnyosan a szél

– Most mit akar? Jött a kék-fehér autó, és a szigorú, egyenruhás emberek elvitték. Ennyi. Nem tehettem semmit. Majd visszajön! Szeretett engem!

– Nem magát szerette az, csak nem volt hova mennie!

– Ha a maga lelke így könnyebb – nyikordult a pad –, akkor nem szeretett. Nem számít. De a lelkiismeretem tiszta. Segítettem rajta, ahogy tudtam.

– Még jó, hogy nagy sajnálatában nem ajánlotta fel neki az egyik lábát! Tüzet rakhatott volna belőle a hideg ellen.

– Nem tehettem, de legalább könyörületes voltam vele.

– Könyörület!? Mi az?

– A lélek pozitív rezdülése.

– Nagy filozófus maga! Nevetséges!

 A szél átnyargalt a parkon, aztán újra a padnak feszült.

– És mit profitált a maga könyörületéből az a szerencsétlen?

– Helyet adtam neki. Nem bántottam, mint maga.

– Ugyan, ugyan! Ne túlozzunk! Ki bántotta?

– Maga! – recsegett-ropogott a pad. – Számtalanszor arcul csapta, felébresztette! Nem hagyta aludni! Csak tépte, cibálta, dühösen a fülébe süvített, mintha szegény embernek nem lett volna elég baja!

– Én csak a dolgomat végeztem, mint minden ősszel.

– Ne kerteljen! Emlékszek arra az esetre, amikor látta, hogy éhes, és egy üres kiflis zacskót görgetett a lábai elé, hadd szenvedjen még jobban! Legalább morzsákat hagyott volna benne neki. De nem, kisöpört belőle minden ehetőt, csak a papír maradt.

– Mindenki a saját sorsa kovácsa! Aki nem dolgozik, a morzsát sem érdemli!

– Jól felkészült közhelyekből!

A sarkon ekkor feltűnt egy rongyokba burkolózott, hajlott hátú alak.

– Na, jön már az ingyenélő! – süvített a szél, aztán mikor a férfi a padhoz vánszorgott, és nehézkesen leült, még jegesen az arcába süvöltött: – Pfúúúj!

Az ember megpróbált védekezni hideg korbácsütései ellen, összébb húzta magán kosztól foltos kabátját, és borostás állát a sáljába temette.

A szél pedig tovább járta körülötte rakoncátlan, kárörvendő táncát.

Egyszerre csilingelő gyereknevetés hangzott fel. Fekete kabátos öregasszony vezetett kézen fogva egy ötéves forma kisfiút. Amikor a padhoz értek, a gyerek megállt, és a bóbiskoló férfira mutatott.

– Nagyi, alszik a bácsi?

– Nem tudom, bogaram, gyere, menjünk – mondta a nagyanyja, és húzta volna tovább, de a kisfiú nem mozdult.

– De nagyi, miért alszik a bácsi?

– Biztos fáradt.

– De akkor mért nem megy haza?

– Talán nincs hová.

Az padon ülő ember ekkor kinyitotta a szemét, és kábultan az előtte állókra bámult. Az öregasszony feléje bólintott, mintha bocsánatot kérne tőle, hogy úgy néznek rá, mint egy kiállított tárgyra.

De a férfi nem törődött vele, a kiflit majszoló gyerekre meredt.

Az öregasszony elkapta lázas tekintetét.

– Biztos éhes – mormolta.

– Csak ne sajnálja! – suhintott ekkor a nénike arcába a szél, mire az összébb húzta sálját, és így sóhajtott:

– Majd megsegíti a jó isten.

Aztán kézen fogta a kisfiút.

– Gyere szentem, megfázunk ebben a hideg szélben.

Ahogy elindultak, a nap előbújt a szürke felhők alól, az öregasszony pedig – mintha figyelmeztetően megérintették volna a vállát –, megtorpant.  Visszapillantott a padon fázósan összegörnyedő alakra, aztán kivett egy kiflikkel teli zacskót a szatyrából, és a kisfiú kezébe nyomta.

– Eredj, add oda a bácsinak.

A gyerek nem szólt egy szót sem a rongyos emberhez, csak mellé ejtette a zacskót, aztán szaladt a nagyanyja után. Kézen fogva tűntek el a kanyarban.

A szél mérgesen kavargott, száraz port kergetett utánuk.

A pad pedig diadalmasan felreccsent:

– Látja, ez a könyörület!

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)

Leave a Comment

5 hozzászólás

  1. Aranyos, tanulságos. 🙂
    Régen olvastam, de ugyanannyira tetszik. 😉

  2. Köszönöm:)

  3. Újabb szépséges történet. Külön tetszett az alapötlet, hogy a szél és a pad beszélget egymással, és képvisel két tipikus hozzáállást a felvetett témához. Kiemelném az első mondatot, ahol előrevetíted a témát egy rendkívül érzékletes képpel. Már a “vakolatrongyok” szóval megfogtál 🙂 Köszönöm, hogy olvashattam!

  4. Nagyon szép történet. Tetszett a filozofikus, könyörületes pad. Igazán ötletes az egész írás.

  5. Köszönöm mindkettőtöknek, hogy olvastátok, és örülök, ha tetszett. 🙂