Bálint Erika: Mama

Bálint Erika: Mama

A szpíker harsogó hangjára ébredt. Tudta, az anyja a konyhában az ősrégi oled projektort nézi, a TV-t, ahogyan ő nevezte. Enyhén nagyothallott, és persze ezen a reggelen sem használta azt a pici készüléket, amit csak be kellett volna dugnia a fülébe.

 Így Sonáj hiába rántotta a fejére a takarót, a mély férfihang bekúszott a fülébe, és a szavak csatára hívó dobpergésként rázták fel félálmából. Mama, ne, sóhajtott magában, mert ugyan imádta az anyját, de néha nehéz volt vele az élet. Nyűgösen felkászálódott az ágyról, szorosabbra kötötte pizsamanadrágja madzagját, aztán kibotorkált a konyhába. Fél szemmel látta a kivetítőt, egy szemüveges, tudós külsejű férfi egy régi térkép előtt állt, és épp azt magyarázta, milyen szörnyű idők voltak azok a negyven évvel ezelőttiek.

– Negyven éve az emberek kizsákmányolták a természetet és egymást – szónokolta. – Ma a jólét napja beragyogja a korábban homályban élő országokat is. Ma nincsenek éhező gyerekek. Ma mindenki a saját országában tud boldogulni. Ma a szó szoros értelmében egy nyelven beszélünk. Ma a világ országai egyetlen gazdasági…

Sonáj levette a hangot. – Jó reggelt, mama!

Az anyja rápillantott.

– Miért halkít TV? Neked van rossz kedv?

Sonáj egy fáradt nyögéssel felrántotta a szemöldökét, és aprót bólintott, mert a kérdés telibe talált, a mama mindig a lényegre tudott tapintani. Kivett a hűtőből egy doboz tejet és összekeverte egy kis kukoricapehellyel.

– Kisfiam, én süt neked egy tojás!?

A mama még mindig törte az angolt, sose tanulta meg rendesen. Azt mondogatta, angol ide, angol oda, az ő anyanyelve a magiar. Ja, nem, javította ki magát, hiszen a mama mindig rászólt, nem magiar, kisfiam, magyar. Sonáj sokszor elgondolkodott azon, hogy lehet egy nyelv ilyen lehetetlen. Az y betű vagy j, vagy i hang.  Hogy lehet olyan kimondhatatlan hangot használni, mint a gy?  Szegény magiarok! Az anyja felé fordult.

– Nem kell, mama! Jó ez kása.

– Kása, kása. Miért nem te ül le és evés rendesen. Ma vasárnap, te nem rohanás a munkához.

– Mondom, mama, jó ez a kukoricapehely.

– Persze! Mert azzal mész szoba, ülsz számítógép elé. Sose lenni velem.

– Mama! Ne panaszkodj!

– Nem panaszkod. Csak sokat lenni egyedül, csak ez a nyomorult TV társ nekem. De ez is lenni öreg, mint országút, egyszer fog ez is kampec.

– Mama, nem kell megvárni, míg kampec. Mondtam, veszek neked valami szuper projektort.

– Nem kell. Nekem lenni szuper, amikor te vagy itt.

– Jól van mama. Meggyőztél. Jöhet a tojás.

*

Persze Sonáj tudta, a mamának igaza van. De a maga részéről úgy értékelte a helyzetet, hogy nem keveset van otthon, hanem sokat van távol.  A munkája gyakran hetekre messzire vitte őt, fotopoéta volt. A társadalom kiemelt, dédelgetett kasztjába tartozott, mert bár 2050-re sokféle emberi tevékenységet csúcstechnológiás eszközök helyettesítettek, mégis, ebben a pontos logikával felépítetett, hasznosság elvű világban egyre nagyobb értéke lett azoknak, akik emberül tudtak írni, festeni, zenét szerezni, vagy akárcsak főzni. Így volt ez az ő szakmájában is. A robottechnika nem tudta pótolni az emberi szemet, ami képes volt a látható valóság mögé nézni, olyan pillanatokat elkapni, amelyek összetettebbek voltak a puszta látványnál. Mikor megkérdezték tőle, hogy ugyan mi a fenét csinál egy fotopoéta, szeretette azt válaszolni, hogy a valóság égi mását keresi. Tudta, nem az ő eredetiségét dicséri ez a megfogalmazás, valami régi költőtől származik, de tetszett neki, úgy érezte, tökéletesen összefoglalja azt, amit számára a fényképezés jelent.

Karácsony előtt egy afrikai útról tért haza, négy hét távollét után. Úton az otthona felé látta az ünnepre készülő várost, égbenyúló fenyőfa sugárképek álltak a tereken, körülöttük vidám csengettyűszóra repkedtek a háromdimenziós angyalkák. Ahogy feljött a metróból, egy Télapó hologramján sétált keresztül, nem tudta időben kikerülni.

Amikor belépett a lakásba, a mama valami ismeretterjesztő filmet nézett a régi karácsonyi szokásokról. Nem fordult hátra, Sonáj tudta, nem hallotta meg, hogy bejött. Nem akarta megijeszteni, óvatosan a TV elé sétált.

– Istenem, Sonáj! Kisfiam! – tárta ölelésre a karját a mama. – Te értél haza időben! Leszünk együtt karácsony.

Ahogy magához ölelte az anyját, érezte madárcsontjait a kék selyem köntös alatt. A mama pici asszony volt mindig, és a kor még szikárabbá tette, de ahogy most a karjaiban tartotta, valami bizonytalan aggodalom futott át rajta.

– Jól vagy mama?

– Én lenni jól – legyintett az asszony. – Inkább te mondd, milyen volt dolgozás?

– A szokásos. Hőség volt, szenvedtem a napon, de a képek jók lettek. És ha az ügynököm nem tartott volna video mítinget minden nap, még jobb lett volna. Ment a szöveg a nagy semmiről, nem hagyott dolgozni.

– Nem lenni éhes, kisfiam?

– Kaptunk a repülőn 3D-s kaját.

– Milyen kaja?

– Tudod, mama! Választasz a menüből, és már nyomtatják is.

– Én tud képzelni, milyen volt. Én nem enged ételnyomtató az én konyha.

– Mama, nem mondom, hogy jobb, mint a te rántott halad, de hidd el, meg lehet enni.

– Akkor én hoz egy tea – indult a konyha felé az asszony.

Ahogy utánanézett a lassan mozgó, törékeny alaknak, arra gondolt, valami nem stimmel az anyjával. Most pont azt a játékos elevenséget hiányolta a mamából, amivel egyébként az idegeire tudott menni, mert nem lehetett mellette öt percig nyugodtan ülni, hiszen ha a mamának eszébe jutott valami – és mindig eszébe jutott –, már fürgén ugrott is, hogy csinálja. Sonáj felállt, kiment a WC-be, és bekapcsolta a falra szerelt Hommed készüléket. A felvillanó képernyőn megjelentek az utoljára mért adatok, és néhány értéknél piros felkiáltó jel villogott. Mégsem ijedt meg, mert az volt a tapasztalata, bármilyen tökéletes is ez az otthoni kis laboratórium, azért apróbb technikai malőrök becsúszhatnak, például elmozdul a WC-be szerelt mikrochip, és máris hamis lesz az eredmény. De a chip a helyén volt.

Mire visszatért a szobába, a mama már csinosan megterítette az asztalt, elrendezte a teás csészéket, és egy tányér süteményt is előhozott.

– Mama, a Hommed valami problémát mutat nálad. Nem vetted észre?

–  Kisfiam, én nem ért készülék. Illog-villog, de én nem tud minek.

– Mama, elmagyaráztam már. Ha pirosan villog, lehet, hogy valami baj van. Nem kaptál e-mailt az orvosodtól?

Kinyitotta az anyja q-tabletjét, amit a mama persze sose használt, hiába vette neki. Kétszázhetvenkilenc üzenetet bogarászott át, míg megtalálta anyja orvosának üzenetét. „Ez egy elektronikus üzenet. Kérem, ne válaszoljon rá. Az ön Hommed készüléke által továbbított adatok problémát jeleznek. Kérjük, saját érdekében keresse fel 2050. december tizennyolcadikán kilenc órakor az orvosi rendelőnket.”

– Itt az üzenet mama. Nyilván nem mentél el.

– Én nem szeret orvos.

– Én sem, de ha probléma van, muszáj elmenni.

– Én szed vitamin, majd jó lesz.

– Jól van, mama. Most jön a karácsony, de utána el kell menned az orvoshoz. Kérek egy időpontot neked.

*

Január első hetében elkísérte az anyját az doktorhoz. A nagy üvegajtó szétnyílt előttük, ahogy beütötték az e-mailen kapott azonosító kódot. A váróterem aprólékosan megtervezett berendezését a fehér és a lila szín uralta.

– Jézus, lenni lila, mint püspök – nézett körül Sonáj anyja.

–  Mama, miről beszélsz?

– Püspök… pap. Már csak segít ima.

Most sem értette világosan, mire céloz a mama, de ismerte, tudta valami rejtett értelmet tulajdonít a lila színnek.

– Mama, koncentrálj a fehérre. Abból több van itt.

Szerencsére szinte egy percet sem kellett várniuk, beszólították őket a rendelőbe.  Miután megcsinálták a szükséges teszteket és vizsgálatokat, a kapott eredmények egyből a Hummed rendszerébe kerültek, ahol a kompjúter összevetette őket az otthoni gépről érkezett mérésekkel és a nemzetközi adatbázissal, pillanatok alatt feldolgozta az információkat, és rövid idő múlva megjelent az összegzés.

Az orvos elmagyarázta a kapott eredményeket és summázta a diagnózist, vastagbéldaganat májáttéttel. Bár Sonájjal megfordult a világ, és úgy érezte, nem kap levegőt, mégis lopva a mamára pillantott, vajon érti-e, miről van szó.

A mama emelt fővel ült, nyakában ott csillogott az a kis fehér gyöngysor, amit még az anyjától kapott. Ez enyém talizmán, tette reggel a nyaka köré. A talizmán szó is a mama saját, Sonáj által sokszor fel nem fogható nyelvi világához tartozott, ahonnan időről-időre képtelen hangok, titokzatos szavak és megmagyarázhatatlan kifejezések bukkantak elő.

– Már csak a pallatív kezelésnek van értelme – fejezte be mondandóját az orvos, aztán egy kis kerek adathordozóra letöltötte az elektronikus leletet. – Rajta van a javasolt és ajánlott teendők listája is.  Ha bármi gond adódik, keressenek a virtuális rendelőmben.

*

A téli naplemente vöröses rózsaszín fényeit figyelte, aztán elfordult az ablaktól, és bekapcsolta a q-tabletjét.

– Megnézed, mama? – mutatott a feltöltött leletre.

– Nem érdekelni. Én tud baj mi. Hallani orvos.

Sonájt összezavarta a pánik. Mit lehet ilyenkor mondani…? Mi lesz most…? Nem lehet igaz, röpködtek a gondolatok a fejében. Miért van az, gyötrődött, hogy amikor kéne, az ember nem találja a megfelelő szavakat? Pedig az agya úgy dolgozott, mint egy számítógép, önmagát és a mamát vigasztaló mondatok fogalmazódtak meg benne, aztán villámgyorsan ki is törlődtek, mert mind banális volt ahhoz, hogy kimondja őket.

Nem tudta szavakba önteni a rémséget és a rémületet. A döbbenetet, miért pont az én anyám, amikor a várható átlagéletkor évtizedekkel megnőtt? A kétségbeesést, hogy mi lesz a mamával, és mi lesz vele a mama nélkül? A dühöt, hogy pont ez a nyomorult betegség! Ez, ami még mindig egy lépéssel a tudomány előtt jár!

És basszus, meredt a képernyőre, ez a száraz elemzés a betegség gyakoriságáról, várható lefolyásáról. És az odabiggyesztett végső konklúzió, hogy a várható élettartam hat-tizenkét hónap!

Csendben ültek. A mama szólalt meg.

– Kisfiam, én nem félni. Te se kell. – Vékony ujjaival Sonáj keze után nyúlt. – Van egy kívánság, kisfiam. Én akar menni haza.

– Haza?

– Én akar visszamenni, ahol szület.

Meglepetten nézett az anyjára, mert ritkán emlegette azt az országot, ahol született. A fiókjában ugyan őrzött egy régi, egyre halványuló fotót, amit néha elővett, és mutatta, hogy látod, ez én. A szőke kontyos nő és a hátul csurkába fogott hajú férfi között ott ült a kislány, akinek apró, szív alakú arcában fel lehetett ismerni a mamát. Szája szétnyílt, ahogy nevetett, és kicsi ujjával úgy mutatott előre, mintha a kamera túloldalán valami nagyon mókás dolog történt volna. Én apám – mutatta a mama az összekötött hajú férfit is a képen – játszott gitár, és sokszor énekelte a dal, „az öreg raszta tanítja every thing’s all right, és én csak dúdolom azt, hogy jó, jó nekem.”

A szövegből csak a raszta szót értette, és azt, hogy minden rendben van, de a mama elmagyarázta neki, nem is szól sokkal többről az egész, csak mégis, ahogy az apja, ő is szereti énekelni ezt a dalt. Sonáj meg szerette hallgatni a mama gyönyörű hangját, ami még így, hetven éves korában is tisztán szólt, ha úgy hozta kedve és énekelt. De most csendesen ült, aztán felállt, lecsatolta nyakáról a fehér gyöngysort, és gondosan visszatette a dobozába.

– Én akar látni Budapest. Utoljára. – mondta.

*

Annyi időt töltött a mamával, amennyit csak tudott. Mindennap ellenőrizte a Hommedet, félve leste anyja minden mozdulatát, és jeges rémület szorította el a szívét, ha úgy vette észre, hogy a mama többször ül le a fotelba és mered maga elé fáradtan, vagy kevesebbet beszél, mint régen. Éjszaka is gyakran felriadt, átment anyja hálószobájába, figyelte, ahogy lélegzik, megigazította rajta a félrecsúszott takarót. Ilyenkor néha sírt is, utat engedett a nappal elfojtott bánatnak.

Gyakran felkereste a doktort a virtuális rendelőjében, megkérdezte, nem lenne-e jó mégis a kemoterápia. De az orvos azt mondta, tudja, mit érez Sonáj, de tudomásul kell vennie, hogy az anyja jelenlegi állapotában már bármilyen vegyi kezelés csak árthat, a mája felmondaná a szolgálatot, ezért nincs más hátra, el kell fogadni a megváltoztathatatlant.

­

*

A doktornál tett látogatás után a mama megszállottan főzni kezdett. Minden nap furcsa nevű és ízű fogások kerültek az asztalra. Nem kevés pénzbe és időbe került a hozzávalók beszerzése, de nem érdekelte, mindent megvásárolt, amire a mamának szüksége volt. Persze egyik alapanyag sem volt már az, amit az anyja kért, csak valami hasonló.

– Látod, ez lenni gulyás – tett elé egyik nap egy vörösen gőzölgő, folyékony ételt a mama.

– Apámnak volt kedvenc étel. Persze nem lenni olyan, mint otthon.

A mama az utóbbi időben a főzési szenvedélytől eltekintve is nagyon megváltozott. Nem panaszkodott, csak mintha gondolatainak hangsúlya a jelenről áttevődött volna a múltra. Mindent elfelejtett, amit fél nappal azelőtt mondott vagy tett, de emlékei hálójában egyre erősebbek lettek a múlthoz kötő szálak. Az itthon helyett egyre többször emlegette az otthont.

Sonáj száját égette az étel. Otthon, otthon, gondolta keserűen. Itt vagyok neki én, és most, amikor össze kéne kapaszkodnunk a bajban, ő csak a régi dolgokkal van elfoglalva. Önmaga előtt is szégyellte, de féltékeny volt az anyja emlékeire. Felnőtt férfi vagyok, győzködte magát, nem viselkedhetek úgy, mint egy önző, szaros gyerek.

– Lenni nem olyan – kóstolgatta az ételt az anyja. – Hús lenni mesterséges, zöldségek génezett.

– Génkezelt, mama.

– Egyik lenni kutya, másik is lenni kutya.

Sonáj elmosolyodott. Az anyja gyakran használt olyan kifejezéseket, mint ez is, de néha lendületes, színes beszédmódját gúzsba kötötte az angol nyelv, és mérges volt, ha Sonáj nem értette meg, mit akar mondani. Ezt a kutya dolgot is százszor megbeszélték már. A mama azt mondta, nem az ő hibája, hogy az angolban a kutya az csak kutya, nekik otthon volt a kutyára egy másik szavuk is, és jó hogy volt, mert ha áperté – ez is a mama megfejthetetlen szókészletéhez tartozott – ki akarták jelenteni, hogy kár erőlködni, mert nincs különbség a szóban forgó dolgok között, akkor azt, mondták, hogy az egyik kutya, a másik meg az az angolul nem létező szó.

A mama kedvetlenül letette a kanalát.

– Nem lenni olyan, mint otthon. Semmi nem lenni olyan.

– Nem baj mama, de legalább nem nyomtatott kaja.

– És anyám sütni mellé lekváros bukta.

– Mama…– pattant fel Sonáj az asztal mellől.

– Én érzem számban az íz…hiány nekem…

Magához ölelte az anyját. – Ne sírj, mama. Megígérem, elviszlek haza.

*

Sonáj belépett a virtuális rendelőbe. A monitoron megjelent a doktor arca.

– A mama haza akar utazni. Budapestre. Több ezer kilométer. Mit csináljak?

– Nézze, ott is vannak kórházak. Magával viszi az elektronikus leletet, ha bármi történik, ott is tudnak majd segíteni. – Kis szünetet tartott. – Engedje az anyját élni, amíg lehet.

Így hát megszervezte az utazást, és májusban repülőre ültek, bár a mama nagyon gyenge volt már. A fájdalomcsillapítók elkábították, de amikor tolószékbe akarták ültetni a kiszálláskor, tagadólag intett, nem, én menni saját láb. Amikor kiléptek a gépből felsóhajtott: lenni itthon.

Sonáj keveset látott abból az itthonból, mert ugrásra készen mindig csak azt figyelte, mikor szorul majd segítségre az anyja.

És valóban, voltak nagyon nehéz napok, amikor a láz magasra szökött, és annyira rázta a hideg a beteget, hogy hallani lehetett az egymáshoz koccanó fogak hangját. Ilyenkor óvatosan a mama kulcscsontja alá ültetett porthoz kapcsolta a gyógyszeres kapszulát, és közben elkeseredetten vádolta magát, miért is engedett az anyjának, és vágtak bele ebbe az utazásba. Aztán eszébe jutottak az orvos szavai, hogy hagyja az anyját élni, amíg lehet, és győzködte magát, nem lesz baj, nem szabad hagyni a félelmet elhatalmasodni magán, mert most csak a mama számít, hogy neki legyen jó.

A könnyebb napokon aztán megittak egy-egy pohár bort, és ilyenkor az anyja felélénkült. Sonáj bérelt egy elektromos Mercédeszt, azzal járták a várost, útközben a mama boldogan mesélt az utcákról, amik persze már nem úgy néztek ki, mint régen, és a nevük is megváltozott, de mégis, egy-egy ott maradt épület, a Duna várost átszelő fényes víztükre, a hegyen magasodó karcsú nőszobor a múltat idézte fel. Az emlékek könnyeket csaltak a mama szemébe, aki egyébként önfeledten lubickolt az anyanyelvében, és akivel csak lehetett, beszédbe elegyedett. Peregtek szájából a furcsa zenéjű szavak, és büszkén pillantott Sonájra, ha megdicsérték, milyen szépen beszél még mindig magyarul.

*

Mire hazaértek, a beköszöntő június az erkélyük falát sűrű, zöld növény hálóval borította be, és mintha az egyre erősebb, harsogó színű folyondár az anyja életerejéből táplálkozott volna, a mama egyre gyengébb lett. A Hommed napról-napra rosszabb eredményeket mutatott, és Sonáj egy borongós reggelen újra belépett a virtuális rendelőbe. A monitoron megjelent a doktor frissen borotvált arca.

– Jó reggelt, örülök, hogy felkeresett, beszélnünk kell. Itt vannak előttem az édesanyja tegnapi laboreredményei.

Sonáj is tudta, hogy rosszak a leletek, mégis azt remélte, az orvos majd felmentést ad, azt fogja mondani, nem kell aggódnia, később eljön, és segít rajtuk. Hogy szavai elriasztják a leselkedő rémséget. De hiába.

– Sajnos, nem tehetünk többet – folytatta az orvos –, az édesanyjának már csak napjai vannak hátra.

– Nem, doktor! Maga nem ismeri az anyámat, ő nem fogja ilyen könnyen feladni!

Az orvos összekulcsolt kezeit az asztalra tette, nem szólt, mintha még egy kis időt adott volna Sonájnak, épp csak egy röpke pillanatot a reményre, aztán csendesen elbúcsúzott.

– Készüljön fel az elkerülhetetlenre.

 Sonáj nézte az elsötétülő monitort, fejében egymást kergették a szavak: elkerülhetetlen… készüljön fel… elkerülhetetlen…

Hétvégén a mama már nem tudott felkelni az ágyból, az izmai mintha leolvadtak volna róla, sokszor félrebeszélt, és ő nem értette, mit mond az anyja, mert azon az idegen nyelven mormolt valamit. Máskor megérintette a föléje hajoló fia karját, és azt suttogta, apa. Sonáj sírt ilyenkor.

Azon az utolsó hajnalon hosszú órákon keresztül ült az ágy mellett, fogta, szorította a mama kezét, mintha ezzel vissza tudta volna tartani attól a másik világtól, ahova már nem követheti, és amit semmilyen emberi tudomány le nem győzhet. Miközben nézte a párnán fekvő, egyre halványuló békés arcot, fejében ott zümmögött a dal, a mama dala: „Az öreg raszta tanítja every thing’s all right…”

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (3 votes cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. Kilóg a mai zsánerirodalomból – vannak venne gondolatok. A klasszikus sci-finél ebben nem lenne semmi meglepő, de ma már ma van.
    Persze nyafoghatnék, mert a sci-fi novellának ebben az esetben előrevetítést kellene tartalmaznia, és az hibás, egészségügyi vonatkozásai már ma sem érvényesek, nemhogy ötven év múlva azok lennének; a szándék és a sci-fitől független irodalmi kivitel megfogott.
    Nem pontoztam a csillagok alatt, mert igazságtalan lennék akkor is, ha tízet adnék, akkor meg pláne, ha kevesebbet. Ehelyett inkább megírtam ezt. Azt kívánom a szerzőnek, hogy mindig alaposan nézzen körül a témában, amelyről ír! A kirajzolódó trend követése pedig mindig nehéz, erre is kell számítani. Aztán a végére keresnék ütősebb mondanivalót. Igazából ezt már az elején meg kell találni, hiszen a novellákat többnyire nem a szerző írja, hanem a mondanivaló.
    Azt mondtam nyafoghatnék, és nyafogtam is. Sajnálom! Nekem másképp nem megy, de sokaknál csak legyintek és nem nyafogok. Az ennél sokkal, sokkal rosszabb.

  2. Bocsánat! Melléütöttem: Így szándékoztam: “Vannak benne…”