Bálint Erika: A vizes palack

Bálint Erika: A vizes palack

A földre zuhanó, vízzel teli műanyagpalack hangja megtörte az elfekvő osztály éjszakai csendjét.

Az ápolónő felriadt felszínes szendergéséből, megigazította magán világoskék nővérruháját, és elindult a hang irányába.

Margit szobájánál állt meg. A nyitott ajtón keresztül látta a félhomályos szobában az ágyon fekvő, nyugtalanul mozgolódó testet. Aztán meghallotta az öregasszony ijedt suttogását is.

– A víz! Hol van a vizem?– kaparászott sovány kezeivel maga mellett.

A nővér felkapcsolta az ágy feletti lámpát, lehajolt, benézett az ágy alá.

*

Margit volt a kisváros bolondja. Nap, mint nap elindult kertvárosi lakásából, nagy műanyag hálójában három teli üveg vízzel. Csak ment egyenesen előre, elérte a főteret, és ott körözött sötétedésig.

Fehér, rongyossá foszlott selyemruhát viselt, megkopott, elszürkült, valamikor hószínű félcipőt. Arcát vastag babapúder fedte.

– Ott megy Hófehérke! – gúnyolódott rajta a gyerekek több generációja. – Keresi a hét törpét! – röhögtek mögötte.

A városka jobb érzésű polgárai többször felvetették, valahogy el kéne tüntetni Margitot a város főteréről. Kínosan érintette őket a néma, elszántan körbe-körbe gyalogló nő látványa.

– Megértem magukat – mondta a szociális osztály vezetője a hozzá fordulóknak. – De van sok, tényleg problémát jelentő esetünk. Margit veszélytelen. Ráadásul segély sem kell neki, valami Amerikában élő rokona támogatja.

A rendőrség hasonló véleményen volt.

– Margit nem árt senkinek. Arra is alig van emberünk, hogy a bűneseteket kivizsgáljuk! Miért csinálnánk magunknak még belőle is problémát? – mondta a rendőrfőkapitány.

Így Margit télen-nyáron szabadon róhatta köreit a város főutcáján.

A hideg hónapokban is ugyanazt a vékony, fehér selyemruhát viselte a félretaposott, megszürkült, valamikor fehér cipővel, de érdekes módon, sosem fázott meg.

Úgyhogy az egészségügyi hálózatnak sem okozott gondot.

Mire Margit végül bekerült az elfekvő osztályra, már kevesen emlékeztek a történetére.

Pedig családja generációkra visszamenőleg abban a kisvárosban élt. Az apja patikus volt, házuk a gyógyszertárral együtt a főtérhez közeli piac mellett állt. Saroképület volt, földszintjén az üzlettel, melynek ajtaja felett bádogtábla hirdette: Angyal Patika.

A család lakása az emeleten volt, nyáron a kitárt ablakokon keresztül beáradt a kerti rózsalugas illata. Margit anyja szerette a virágokat, féltő gonddal ápolta kertjét.

1939-ben, amikor a második világháború kitört, Margit a városka lánygimnáziumának harmadik évfolyamos tanulója volt, és hivatalosan eljegyzett menyasszony. Tizenhetedik születésnapján kapott egy vékony, finom aranygyűrűt a helyi fatelep tulajdonosának joghallgató fiától.

Ha nem jön közbe a háború, Margit, a szép, fekete, életvidám lány, ugyanazt a középpolgári életet élte volna, mint a szülei. Leérettségizik, férjhez megy, gyerekei születnek.

De Hitler Adolf képében közbe szólt a sors. Bár vallásukat nem gyakorolták, szembesülniük kellet a hivatalos ténnyel, miszerint ők zsidók.

Margit anyját nagyon megrémítették a hírek, az életüket korlátozó intézkedések. Kiújult addig kordában tartott migrénje.

De férje, aki a német kultúra őszinte csodálója volt, bízott a germán szellemben, amely a felvilágosodásból táplálkozott, és számtalan művész zsenit adott a világnak.

– Viola, ne nyugtalankodjék! Csak valami átmeneti félreértés lehet, ami most Németországban történik! Hát nézze, egy paprikajancsi! – lobogtatta felesége orra előtt az újságot, címlapján Hitler fotójával.

Margit apja szívesen alkalmazta a félreértés szót, később is, a tragikus események során.

Akkor is ezt mondta, amikor 1943 elején a bátyja azt mondta neki:

– Családostul ki kell mennünk Amerikába most, amíg még talán lehet!

– Félreértés! – rázta meg a fejét az apa. – Nem jól látod. Mi itt élünk, ez a hazánk. Elképzelhetetlen, hogy a kormány hagyja, hogy az ország bármelyik állampolgárát inzultálják. Mi nem megyünk sehova!

 Töretlen hite a józan észben azzal a lágy érzelgőséggel keveredett, amely egész lényét jellemezte. Ezért még hozzátette:

– Tudod, itt élned, halnod kell!

A bátyja kevésbé volt patetikus, annál inkább gyakorlatias. Ő a családjával együtt elhagyta az országot, még az utolsó pillanatban. Később, már a háború után, ők támogatták Margitot Amerikából.

Margitot 1943-ban eltanácsolták a gimnáziumból, mint nem kívánatos tanulót. Hullottak a könnyei, hiába vigasztalta az apja:

– Meglátod, csak valami félreértés ez. Hogy lenne nem kívánatos az egyik legjobb tanulójuk?

De bármelyik hivatalt látogatta meg a lánya érdekében, mindenütt visszautasították, felsőbb intézkedésekre hivatkozva.

Nemsokára újabb csapás érte a családot. Margit apjától elvették a patikát, zsidónak nem lehetett tulajdona.

Az apa bizakodó hitét még ez sem törte meg. Megállapodott az egyik alkalmazottjával, Bélával, a sánta patikussegéddel, hogy papíron övé lesz a patika, aztán ha elmúlnak ezek a bolond idők, mindent visszacsinálnak.

De a bolond idők nem múltak el.

Sőt.

Margit vőlegényét 1943. végén behívták munkaszolgálatra.

– Tavasszal hazajövök, és megtartjuk az esküvőt! – vigasztalta a magas, fekete, jóképű fiatalember a lányt.

A gyógyszerészné ekkorra már nyugtatókon élt. Amúgy is gyenge idegeit megviselték az események.

Margit azonban az apja lánya volt. Optimizmusa sokáig nem hagyta el.

– Ne sírjon, anyuska! – vigasztalta az elsötétített szobában migrénnel kínlódó anyját. – Mire eljön a tavasz, minden megváltozik. Hazajön Ábel, és megtartjuk az esküvőt! Meglátja, maga lesz a legszebb örömanya!

Margit apja is aggódott a felesége miatt. Hogy elvonja a betegeskedő asszony figyelmét az egyre szaporodó rossz hírekről, 1944 januárjában azzal állt elő:

– Drága Violám! Azt hiszem, itt az idő, hogy nekilássunk Margitka esküvőjét előkészíteni.

És valóban, az anya kikelt az ágyból. Beszereztek mindent, amit azokban az időkben lehetett.

Akkor készült az a fehér ruha, amit aztán Margit az élete végéig viselt, és akkor készítette a messze földön híres helyi suszter a hozzáillő fehér félcipőt is.

Azonban a vőlegény nem jött haza. Margiték már rég egy táborban voltak, amikor megjött az értesítés, odaveszett.

Ő tehát nem jött, de egy júniusi reggelen csendőrök verték meg a kaput.

– Holnap reggelre készüljenek el! Fejenként ötven kilós csomagjuk lehet.

Margit anyját megint ágynak döntötte a migrén, így a lány és az apja pakoltak össze az útra.

– Ne félj, csillagom – simogatta meg az arcát az apja. – Azt olvastam az újságban, táborokba visznek minket, ahol dolgoznunk kell, de mindenünk meglesz. Talán még könnyebb is lesz nekünk ezekben a háborús időkben.

Hajnalban átjött hozzájuk Béla, a sánta patikus segéd. A család a nappaliban ült, a sarokban ott álltak az összekészített csomagok.

– Patikus úr, vigyázok mindenre! – állt meg a segéd az apa előtt. Szemében könnyek csillogtak.

Margit apja felállt, megveregette a férfi hátát.

– Na de Béla úr, ne keseregjen. Meglátja, visszajövünk, és minden úgy lesz, mint régen!

Margit egy barna papírdobozt nyomott a bizonytalanul bólintó patikussegéd kezébe:

– Béla, úgy vigyázzon erre, mint a szeme fényére!

Másnap reggel a téglagyárba hajtották őket a csendőrök. A városka lakói elfordították szemüket a szomorú menetről, mintha abban reménykednének, hogy amit nem látnak, nem is létezik.

Aztán kiürült a téglagyár. A második nap estéjén az utolsó embert is felparancsolták a marhavagonba, és a szerelvény vitte magával Margitot, a családját, a városka összes zsidó lakóját egy meg nem nevezett helyre.

*

Margit 1948 telén tért vissza a szülővárosába. Sovány volt, és arca valami természetellenes derűt sugárzott.

Először Bélához, a sánta patikussegédhez ment.

– Margitka, hát hazajött? – ölelte át sután a férfi.

A lány csak bólintott. Béla széket tolt alá.

– Nem tudom mivel megkínálni, de egy pohár vizet hozhatok.

– Az jó lesz.

– Hát anyuskája, apuskája? – tért vissza a konyhából Béla.

– Anyuska meghalt a vonaton…

Margit mereven nézte az asztalra tett vizespoharat.

– Nem volt vizünk. Érti? Nem volt vizünk… Anyuska egész éjjel sírt, Margitka, adj egy kis vizet!

– És a patikus úr? – motyogta Béla.

– Apuskát kerestettem a vöröskereszttel. Az egyik férfitáborban halt meg.

Némán ültek a homályos konyhában. Aztán Béla lassan felállt, átment a szobába, és kezében egy barna kartondobozzal tért vissza. Margit ölébe tette.

– Nézze, Margitka! Megőriztem!

A lány felállt, melléhez szorította a dobozt, és elindult.

– Hazamegyek…

Béla nem mondta meg neki, hogy az az otthon már nem létezik. A patikát államosították, a fenti szép nagy lakásból pedig társbérletet csináltak.

*

Margit lassan lépkedett a hóval borított utcákon, míg elérte házuk zöld kerítését. Átment a kerten, anyja hajdani birodalmán. A gondosan nevelt rózsabokroknak már nyoma sem volt, a tél és az emberi gondatlanság legyilkolta őket.

A lakás bejárata nyitva volt.

A lány belépett a hallba.

Az kinyíló ajtó hangjára a valamikori nappali szobából kilépett egy középkorú asszony. Margit némán állt vele szemben a melléhez szorított papírdobozzal. Az asszony már perlekedésre nyitotta volna a száját, de aztán csak állt döbbenten.

– Margitka? – kérdezte bizonytalanul.

A lány a megszürkült asszonyban felismerte valamikori szolgálólányukat, Katit.

– Hogyhogy hazajött? – csúszott ki az asszony száján, de aztán kijavította magát: – Hát itthon van?

Margit bizonytalanul, merev arccal nézett szét az idegen szagú lakásban.

– Nem mondták magának? – kérdezte Kati.

Margit csak nézett rá, és beljebb lépett.

– Leülhetek?

Az asszony befordult a nappali nyitott ajtaján, előhozott egy széket és a lány alá tolta.

Margit megsimogatta a szék vörös bársony kárpitját, régi a családi vacsorák jutottak eszébe.

Egy pillanatra úgy tűnt neki, mégiscsak hazaérkezett.

– Nem maradhat itt! – hallotta aztán Kati hangját. – Két család lakik itt társbérletben, hat gyerekkel. Alig férünk – próbálta magyarázkodással enyhíteni durvaságát az asszony.

Margit szótlanul felállt, a papírdobozt féltőn magához ölelte.

Csendesen csukta be maga mögött a lakás ajtaját.

*

Béla, a sánta patikussegéd segített neki, miután a népi demokrácia helyi képviselői elmagyarázták, hogy Margit nem mehet vissza a régi lakásba. Osztályidegen, örüljön, hogy nem telepítik ki.

– De, tekintve a tekintendőket – mondta a pocakos tanácselnök –, a régi házuk nyárikonyhájába beköltözhet.

Margit ugyanolyan szótlanul lépett ki a tanácselnök irodájából, ahogy Katit hagyta ott.

Béla szerzett neki egy ágyat és egy szekrényt, és attól fogva a nyárikonyha lett Margit otthona.

A beköltözése utáni tavaszon, amikorra már mindent elvettek tőle, Margit előhúzta az ágy alól a barna papírdobozt. Kiemelte belőle a fehér selyemruhát, a fehér félcipőt, és a cipő orrába dugott finom, vékony karikagyűrűt. Felöltözött, ujjára húzta a gyűrűt, a hálójába tett három vízzel töltött palackot, arcát a kisasztal feletti tükörben beszórta babapúderrel, és a piac melletti utcán elindult a főtér felé.

Attól fogva mindennap ott sétált, lassan, körbe-körbe.

Sem hang, sem érintés nem törölte le azt a néma, fagyott derűt az arcáról.

Aztán 2010 nyarán, egy meleg napon, Margit hirtelen megtorpant a főtéren.

Úgy állt ott, mint aki egyszerre rájött, most már biztos, hogy sosem találja meg azt, amit a hosszú, végeérhetetlen sétái során keresett.

Mereven állt, mint egy szobor.

A kiérkező mentősök nehezen boldogultak vele. Kezeit próbálták lefejteni a vizes palackokról, de nem ment.

Azokkal együtt tették be a mentőkocsiba.

*

A nővér megtalálta az ágy alá gurult vizes palackot. Szerencsére nem pattant szét a zuhanáskor.

Margit mellé tette az ágyra a másik kettő mellé, és rásimította az öregasszony madárkaromra emlékeztető csontos ujjait.

– Ne nyugtalankodjon, itt a víz! – kapcsolta le az éjjeli lámpát.

Mielőtt kilépett a szobából, még hallotta az öregasszony sóhaját.

– Anyuska, Apuska …

A műszakváltáskor fedezték fel, hogy Margit meghalt az éjjel.

Beesett, sovány mellein átölelve tartotta a három vizes palackot.

Arca nyugodt volt és kisimult.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.6/10 (7 votes cast)

Leave a Comment

3 hozzászólás

  1. Olyan volt mint egy ballada

  2. Nehéz egy ilyen történet elolvasása után bármit is írni. Elhittem neked, nagyon valós volt Margit sorsa.

  3. Szerintem az, hogy valaki zsidó származású, nem olyan, hogy “hivatalos tény” amellyel “szembesülnie kell”, tehát ezt a mondatot-gondolatmenetet valahogy át kellene fogalmaznod. Egyébként (már amennyire a családtagok visszaemlékezéseiből tudom) legalábbis a középfokú tanintézetekbe járó zsidó származásúak járhattak suliba még abban az időben, csak ugye kellett a csillag-kitűző, meg vagy az utolsó padba, vagy teljesen külön padba kellett ülniük. Bár ezek ipari tanuló-sulik voltak, lehet, hogy a gimi más rendszerbe tartozott. Deportálás ideje alatt hogy a bánatba kaptak volna főleg MUSZ-osról hivatalos értesítést, amikor 1: már nyilván a család fellelése is nehéz dolog lehetett ilyen körülmények között 2: az én pl Don-kanyar környékén elhunyt sima katona hozzátartozóimról se lett soha teljesen fix értesülés, hogyan-hol-mikor halt meg. Annyit lehet tudni csupán, hogy azóta sem jöttek vissza…

    A Margit vajon mit csinált-hol volt a ’45 és ’48 tele közötti 3 évben? Mert az 3 eléggé fontos év volt mindenféle szempontból. A nyári konyha amúgy reális elem.

    Egyébként szép írás lett, a három vizespalack szimbolikája pedig külön tetszik, gratula hozzá: SzM