Aux Eliza: Tea és macaron

Az ajtó panaszosan megnyikordul, a szívem a torkomban dobog. Nem vagyok felkészülve arra, ami odabent vár: a semmire. A bőröndömet a folyosón hagyom, remegő lábbal lépek be a húgom szobájába. Megcsap az állott levegő nehéz szaga. A bútorokon vastag porréteget keresek, de nem találok. A könyvespolcon ABC rendben sorakoznak a szerelmesregények, sehol egy pókháló a falon, a márványpadló is tükörfényes. Lilla ágya bevetve, az íróasztalán katonás rend. Mindig sejtettem, hogy anya szokott járni ide, de amióta a húgom meghalt, egyszer sem mertem bejönni, hogy a saját szememmel győződjek meg róla.

– Leti! Tíz perc, és itt a taxi! – szűrődik be anya hangja a szobába.

– Mindjárt megyek! – kiáltok vissza. Anya az elmúlt napokban teljesen bezsongott. Állandóan újabb és újabb dolgokat akar bepakoltatni velem az útra. Biztos most is a konyhában sürgölődik, és szendvicseket csinál, hogy azokat is betuszkolhassa valahogy a cuccaim közé. Nem, mintha a megérkezés után nem tudnék venni, amit akarok. Elvileg New Yorkban is vannak boltok.

Leülök Lilla ágyára, belesüppedek a habkönnyű paplanba. Még a takarója is rózsaszín. Előbb a falak, még, amikor hatéves volt, és hercegnős rajzfilmeket nézett; utána jöttek a fodros, pasztellszínű ruhák, majd a hétvégi teapartik velem és anyával. Mintha igazi hercegnő lett volna.

Régen imádtam ide jönni. Szerettem a szoba finom vaníliaillatát, a gőzölgő gyümölcsteát, és a szivárvány minden színben pompázó apró macaronokat. Lilla tanított meg feltartott kisujjal tartani a teáscsészét, és ő mutatta anyának a macaronreceptet, amire utána rászoktunk. Minden héten beszélgetés teával és macaronnal. Egy ilyen beszélgetés során mondtam el, hogy megkaptam életem első egyesét, hogy beleszerettem valakibe, és ez a valaki egy lány, és hogy jelentkeztem Júlia szerepére az iskolai színdarabban, de nem kaptam meg, mert a színpadra érve lefagytam, és egy szó sem jött ki a torkomon. Hiába volt ez Lilla szobája, az én életem is itt zajlott.

Az ággyal szemben álló fehér komódra pillantok. Vajon benne van még?

– Leti, itt vagy? – lép be a szobába anya, a kezében egy műanyag tárolóedény. Úgy tűnik, nem szendvicset csinált. Azt szalvétába és szatyorba csomagolta volna.

Anya értetlenül néz rám, amit nem csodálok. Fél éve nem jártam itt. Csoszogó lépteivel odasétál hozzám, és leül Lilla ágyára.

– Nem tudom, elmenjek-e. – A padlót nézem a talpam alatt. – New York nagyon messze van.

Anya hümmög, úgy látszik, pontosan annyira nem tud mit kezdeni a helyzettel, mint én. Amikor az előző szemeszterben jelentkeztem a gyakornoki állásra, azt hittem, minden simán fog menni: megkapom álmaim munkáját, elmegyek New Yorkba, és minden tökéletes lesz. Csakhogy az álomból idő közben rémálom lett.

– Mindig is ezt akartad – szól anya. Felpillantok rá.

– Nem lenne túl korai? Tudod… Lilla miatt?

Szomorúan elmosolyodik, és megrázza a fejét.

– A húgod is azt akarná, hogy boldog légy.

Megrándul egy arcizma, a szemében könnyek csillognak.

– Nem akarlak itt hagyni.

Nem akarom, hogy engem is elveszíts, anya!

A vállamra simítja a kezét. Pólón keresztül is érzem a tenyere melegét.

– Megleszek. Majd sokat telefonálok. Nem leszel távol olyan sokáig.

Az orvos is ezt mondta, amikor Lilla kórházba került. Csak ennyi meg annyi idő, és visszajön. Mégsem jött.

Anya átnyújtja nekem a tárolóedényt. Apró dolgok zörögnek benne.

– Gondoltam, jól esne – mondja. Felnyitom a dobozt, édes illat száll fel belőle. Megremeg az ajkam. A doboz tele van mindenféle színű macaronnal. Könny csípi a szemem, elsuttogok egy köszönömöt.

– Nem ehetnénk meg együtt? – kérdezem, a hangom meg-megremeg.

Anya arcán végigcsordul egy könnycsepp és Lilla takarójára hullik.

– Az jó lenne.

Felállok, és a komódhoz sétálok. Kihúzom a legalsó fiókot. Még mindig ott van: a rózsaszirmos teáskészlet, amit a nagyi hagyott ránk. Magamhoz szorítom a csészémet, és visszafordulok anyához.

– Esetleg egy tea is belefér?