AsineD J.: Lady Izabella és a skót – 1-2. fejezet

AsineD J.:  Lady Izabella és a skót – 1-2. fejezet

1350, skót felföld

1. fejezet

Lady Izabella tekintete a lenyugvó nap sugaraira tévedt, ahogy átszűrődtek a viskó kis ablakán keresztül. Egy szénával teli helyiség sarkában kuporgott. Már lassan egy hete, hogy a banditák megtámadták őt és kísérőit, váltságdíjért cserébe. Rajta kívül mindenkit lemészároltak. Bella azóta némaságba burkolózva töltötte a mindenapjait. Korábban még hitt abban, a király katonái, vagy a jövendőbelije a megmentésére siet, de mostanra rájött, hogy teljesen egyedül maradt. Egy pillanatra lehunyta sötétzöld szemét, fejét a viskó falához támasztotta.  Mezítelen lábával félrelökte a tálcát, amin a vacsorája hevert. Nem volt étvágya ma sem.

Egy szürke patkány visítva futott a közelébe, miután észrevette az ételt a lábai előtt. Beleharapott a száraz kenyérbe, majd sietve a fészkébe vonszolta. Izabellának rajta kívül nem volt más társasága ebben a kis lyukban.

Lovasokat hallott közeledni. A kicsike ablakhoz osont, kikémlelt rajta. A dombtetőről két felföldi lovagolt le, egy hullámvölgyes ösvényen át az erdei viskóhoz, ahol raboskodott. Megfordult a fejében, hogy segítségért kiált, de amikor az egyik felföldi nagy, tömött barna zsákot emelt le a lóról inkább csendben maradt.

Nem sokkal később az ajtó nyikorogva kinyílt a két magas, hosszú hajú, szakállas férfi előtt, akik egy eszméletlen kisfiút hajítottak a szoba közepére. Bella csendben megvárta, míg az elrablói elhagyták a helyiséget, utána óvatosan a gyermekhez mászott. Megdöbbent, amikor a fiú vállig érő, szőke haját vér borította. Megfogta a gyermek csuklóját, fellélegzett, amint megérezte a pulzusát z ujjai alatt. A kölyök alacsony testét kék foltok csúfították. Izabella letépett egy darabot a szoknyája végéből, amit a kisfiú vérző halántékára helyezett. A fiú feleszmélt az érintésre, ijedt tekintettel nézett fel rá. Előkapta ruhája alá rejtett tőrét és össze-vissza hadonászott ele.

Bella nem volt elég gyors, hogy kitérjen a támadás elől, a kés mélyen megvágta a tenyerét, ahogy védekezni próbált.

– Nyugalom, nincs mitől tartanod! – Többször is el kellett ismételnie, mire a kisfiú valamennyire megnyugodott, majd abbahagyta a hadonászást.

– Te… te angol vagy? – kérdezte a gyerek.

– Igen. Izabellának hívnak és téged?

– Leonnak – felelte a könnyeivel küszködve. – Meg fognak ölni, ugye? – Eldobta a tőrt, amit a kezében tartott és sírni kezdett.

Izabellának megesett rajta a szíve.

– Ne félj, nem hagyom, hogy bármi bajod essék! – Magához húzta, majd megsimogatta a kicsi fejét.

– Rogner szerint az angolok mind hazug, gyáva férgek.

– Nem mind!

– Vérzel!

– Te is. Tedd vissza a rongyot a fejedre! – szólt a fiúra.

– De mi lesz a kezeddel?

– Mindjárt bekötözöm azt is.

– Nem lett volna szabad megsebesítenem téged, apa biztos le fog szidni érte. Nagyon fáj? Bellának rettentően sajgott a keze, de a kisfiú, olyan kétségbeesett képet vágott, amitől azt gondolta, a gyerek jobban tart az apjától, mint a banditáktól. Tudta, hogy Leon sokkos állapotban volt, amikor a tőrével hadonászott, ezért nem kiabált vele, amiért megsebesítette. Magába fojtotta fájdalmát.

– Semmiség, a mi kis titkunk marad, rendben? – A kisfiú könnyes szemmel bólintott egyet. – Hogy kerültél ide Leon?

– Untam a szobafogságot, ezért elszöktem a birtokunkhoz közeli tóhoz, amikor senki sem figyelt. Köveket hajigáltam vízbe, s hirtelen fejbe vágtak. Többre nem emlékszem.

– Istenem, a szüleid halálra aggódhatják magukat miattad.

– Anya biztosan, de apa és Rogner nem, ők biztosan megtalálnak engem. Visszakaphatom? – kérdezte Izabellától, aki felvette a véres tőrt a földről. – A keresztapám adta az ötödik születésnapomra. Mindig magamnál tartom. Nagyon sajnálom, hogy megsebesítettelek vele, de tudod, nagyon megijedtem – hajtotta le a fejét a fiú.

 Izabella hezitált. Úgy gondolta, egyetlen gyerek kezébe sem való ilyen éles fegyver. Sejtette, hogy nagyon sokat jelent Leonnak, ezért megtörölte a szoknyája szélében, mielőtt visszaadta.

– Csak akkor használd, ha veszélyben vagy, rendben? – kérdezte mire Leon bólintott egyet.  – Mondd csak, melyik klánhoz tartozol?

– McBride-okhoz. Neked van családod?

– Csupán egy nővérem van, akit nem láttam, mióta apám, Isten nyugosztalja, kitagadta a családból.

– Miért?

– Megszökött egy skóttal.

Leon felnevetett.

– Hogy hívják?

– Margaretnek.

–  Tényleg? Az én anyukámnak is ez a neve! – Ragyogott fel a kisfiú szeme. – Tudod mit, Bella?

– Nem, mit?

– Meglásd, apa és Rogner kiszabadítanak téged is! – mondta Leon egy nagyot ásítva.

–  Bárcsak így lenne, de most már próbáljunk pihenni, rendben? Alhatsz az ölemben, ha szeretnél.

– Én nem alszom lányokkal, főleg nem angolokkal! – Leon, olyan durcás képet vágott, amitől Izabella majdnem elnevette magát.

– Ahogy kívánod! – Izabella, a viskó sarkához sétált, talpát minden egyes lépésnél megszúrta a széna.

Leült, a hátát a falnak támasztotta.

Az ég hangosan dörögni kezdett, amitől Leon összerezzent. Felugrott, majd három lépésnyire tőle leült. Izabella elrejtette a mosolyát. Lehunyt szemmel próbált megfeledkezni az eső hangos morajlásáról.

Az éjszaka Leont rémálmok gyötörték, Bella ilyenkor csitítgatta, vigyázott rá. A kora reggeli órák kegyetlen lassúsággal teltek el, míg az ajtó nyikorogva ki nem nyílt. Nem látott tálcát a banditák kezében, sejtette, hogy érte jöttek. Leon, ijedten ült fel, amint felébredt.

– Csússz mögém! – súgta Bella a fiúnak.

– Elgyött’ az idő, kisasszony!

A banditák felráncigálták Izabellát a földről, amitől Leon pánikba esett.

– Hagyják békén! – kiabálta a fiú, aki előkapta a tőrét, és a hozzá közelebb álló bandita karjába vágta.

A férfi cifrákat káromkodva ordított fel fájdalmában. A sebéből ömleni kezdett a vér.  Elborult aggyal húzta ki a tőrt a karjából, a kisfiút pedig a viskó falához vágta. Izabella döbbenten nézte, ahogy Leon eszméletlenül a földre zuhan. Bellát a karjánál fogva kellett kiráncigálniuk a helyiségből, mert a félelemtől teljesen lemerevedett. Istenem, add, hogy életben maradjon!

A jéghideg talaj apró, éles kövei szúrták a talpát, ahogy a banditák vezéréhez kísérték. A hűvös őszi szél játszadozva kapott bele Bella hosszú, fekete hajába, mielőtt megállt előtte.

– Kellemes éjszakája volt, hercegnő?

Izabella arcon köpte őt. A kemény pofontól, amit válaszul a férfitől kapott, térdre esett.

– Csak semmi trükk, aranyom! A nemesnek, akinek eladlak, épségben kellesz. Tökéletes rabszolga leszel! Állj fel! – utasította őt, egy tőrt szorítva a torkának.

Bella nem szólt egy szót sem. Könnyek szöktek a szemébe, de nem hagyta, hogy végigfolyjanak az arcán. Szédült, alig bírt megállni a lábán, amikor a férfi a lovához vonszolta.

– Elviszem a nőt a Finlay lapályhoz, ti addig maradjatok a kölyökkel!

– Megölhetem a felföldi kölykit’ főnök? – kíváncsiskodott az egyik bandita.

– Ne! – kiáltotta Bella.

– Nocsak, nocsak, a foglyunk mégsem némult meg? – Izabellát kirázta a hideg a banditavezér mosolyától.

Az alacsony, szakállas férfi világosbarna szemét végig rajta tartotta, mielőtt újra megszólalt.

– Tudjátok mit? Mégsem visszük Londonba a gyereket! Gyújtsátok rá a viskót és tűnjünk el innen!

Bella fogvatartói vigyorogva indultak el, hogy eleget tegyenek a vezérük parancsának.

– Neee! – kiabálta Izabella, amint a két bandita fáklyával a kezében munkához látott.

Fekete füst szállt ki a viskóból, ahogy a tűz lángra lobbant a szénával együtt. Távolról csatakiáltás hallatszott, ami elvonta a banditák figyelmét. Izabella nem volt hajlandó végignézni, hogyan ölik meg a fiút, ezért kiragadta magát a vezérük erős szorításából, és a lángoló viskóba rohant. A fekete füsttől szeme könnyezni kezdett. Szerencsére még azelőtt talált rá Leonra, mielőtt a magasra csapó lángok a gyermekhez értek volna. Megkönnyebbült, amikor észrevette, hogy a fiú még él. A karjaiba kapta, és szorosan magához ölelte. Mielőtt kifuthatott volna vele a helyiségből, egy gerenda szakadt le előttük, elzárva az egyetlen menekülési útvonalat. Izabella kétségbeesett. Istenem! Kérlek, ne tedd ezt velem! – fohászkodott.

– Segítség! – kiabálta torkaszakadtából.

A füstös levegőtől hangosan köhögni kezdett. Felsikoltott, ahogy a lángnyelvek apránként elérték őket. Bella teste nem bírta tovább, földre rogyott a fiúval a kezében. Sötétkék szoknyájának szára lángolt, mikor a sötétség magával rántotta.

*

2. fejezet

Izabella álmában egy békés helyen járt, ahol egy angyal vigyázott rá. Hatalmas volt, mégis gyengéden ölelte magához. Testének melege megnyugtatta őt. Egy puha fekhelyet biztosított számára, ami százszor kényelmesebbnek bizonyult, mint a szalmazsák, amin korábban feküdt.  Zavartalan nyugalma egészen addig tartott, míg a lábához nem értek. Teste úgy sajgott, mintha még mindig a tűzben égne. Forgolódni kezdett a kíntól, ami a lábát gyötörte.

– Valakinek le kell fognia! – hallotta meg egy férfi hangját a közelében.  – Rogner, kérlek!

Ne! – sikította volna Bella legszívesebben, de a sötétség résen volt, hogy újra magával ragadja.

*

Izabella hagyta, hogy a hideg, mint egy hadvezér leigázza, és átjárja minden porcikáját. Vacogva feküdt az ágyban, míg valaki bele nem suttogott a fülébe.

– Kérlek, ne halj meg! Anya sokat sír miattad, amitől apa nagyon dühös mostanában. Most is a szobámba küldött, ahelyett, hogy lovagolni vitt volna. Hallod, te angol kutya?

Izabella még arra is gyenge volt, hogy kinyissa a szemét.

– Leon, azonnal menj a szobádba!  – A nő még pár szóval kioktatta a gyereket, mielőtt az ordítva elszaladt. – Bocsáss meg! A fiam túl sokat ólálkodik a katonák közelében. Gyógyulj meg! – Az asszony hangja ismerősen csengett Bella fülében, de az álom hamarabb rátalált, mielőtt rájöhetett volna ki volt az.

*

Izabellát hangos szóváltás riasztotta fel a puha fekhelyétől nem messze.  A teste továbbra sem engedelmeskedett az akaratának, így a két férfi kiléte rejtve maradt előtte:

– Ha ezek után sem ébred fel, nincs mit tenni. Sajnálom, Broderick úr! – szólalt meg az egyik.

– Ezt meg ne említsd az asszonyomnak! – recsegte a másik.

– Mit kíván, mit mondjak neki?

– Hazudj, mit bánom én, de tégy meg minden tőled telhetőt! Lehet, látta, ki rabolta el a fiamat! – mondta ismét a másik, mielőtt Izabella újra elszenderült.

*

Lady Izabella abban a pillanatban ébredt fel, amikor kínzó fájdalom futott végig a lábán. Szemét kinyitva Leont pillantotta meg az ágya előtt cicával a kezében. A kismacska mancsával Bella lábfején lévő kötést piszkálta. A fiú az állatot felkapva, sikítva kirohant a szobából.

– Anya!

Bella füle még akkor is csengett, amikor felült az ágyában. A nap sugarai fényesen ragyogtak át a szoba hatalmas ablakán, megvilágítva annak minden zegzugát, melyet díszes fafaragású útorok utaltak. Izabella egy pillanatra megrémült a kardokkal díszített fal látványától. Az ajtón hirtelen kinyílt egy fiatal szőke, hosszú hajú terhes asszony előtt.

– Margaret?! – Bella rekedt hangja úgy hangzott, mintha varjú károgás lett volna.

– Még megismersz? – A nővére kerek arca a boldogságtól ragyogott.

– Hát persze!

– Látod anya, mondtam, hogy felébredt! – Leon, nevetve szaladt közelebb hozzá. – Ugye megőrzöd a titkunkat? – suttogta halkan.

– Persze, nem esett semmi bajod?

– Minket, skótokat eményfából faragtak, nem úgy, mint az angol kuty…

– Leon! – figyelmeztette a nővére a fiút.

– Küldök valakit az orvosért! – jegyezte meg a testes, ősz hajú házvezetőnő, aki Leon után érkezett a szobába. – Gyere te is, fiatalúr!

– De én maradni akarok!

– Menj, mondd el apádnak a nagy hírt! – utasította az anyja Leont.

– Apa!

Az idős házvezetőnő a fejét csóválva hagyta el az ujjongó fiúval a szobát.

– Istenem, annyira örülök, hogy jobban vagy!

Izabella mosolyogva tekintett a nővérére, aki már a várandósága végén járt.

– Én is, bár sejtelmem sem volt, hogy van egy fiad!

– Rengeteget gyötört bűntudat, amiért magadra hagytalak, de miután elszöktem Broderickkel, apánk megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjek veled.

– Nekem is, de már nem tud közénk állni, mivel egy hónapja elhunyt egy vadászbalesetben.

Margaret szomorúan tekintett rá.

 – Isten nyugosztalja. Tudod, néha azt gondolom, nem azért tagadott ki, mert elszöktem egy skóttal, hanem mert túlságosan is emlékeztettem az anyánkra, arra a tévedésére, amit nem bírt elviselni.

– Szamárság! Szeretett téged! Ezért fájt neki annyira, amikor elhagytál minket.

–  Nagyon sajnálom, hogy korábban csalódást okoztam Bella, de szeretném, ha tudnád, örökké hálás leszek, amiért vigyáztál a fiamra!

– Igazán nincs mit! Leon erős gyermek, büszke lehetsz rá.

– Az vagyok. Az orvos szerint agyrázkódáson, és néhány apró égési sérülésen kívül nincs nagyobb baja, hála neked! Te sokkal tovább lábadoztál, mint ő. Bella, annyira megijesztettél. El kell mesélned mi történt veled! – Margaret leült az ágy melletti székre.

– Én sajnos nem a szívem szavát követtem, mint te, hanem Eduárd királyét, akinek parancsára apánk halála után férjhez kellett mennem. A kísérőimmel a jövendőbelimhez indultuk Skóciába, amikor banditák támadtak ránk. Mindenkit lemészároltak, kivéve engem – hajtotta le Bella a fejét. – Mindent tudtak rólam, még az is, melyik felföldi klán fejéhez kívánok férjhez menni.

– Ugye nem bántottak azok a szörnyetegek?

Izabella megrázta a fejét.

– Talán a banditavezér megtiltotta nekik, mivel így vagy úgy, de keresni akartak rajtam valamennyicskét.

– Gondolod, hogy összeesküvés áldozata lettél?

– Talán. A király a halálommal gond nélkül megkaphatná a Carmichael birtokot, amit annyira nagyra becsül, viszont a McAlisterek árulását nem tudom mire vélni, hiszen a menyasszonya volnék.

– Donald McAlisterről van szó?

– Igen. Tán ismered?

– Sajnálom, Izabella, de a jegyesed két hete elhunyt – felelte halkan Maggie.

– Mi történt vele?

– Elvitte a szívroham.

Izabella meghökkent.

– Olyan idős volt?

– És gonosz! Nála százszor jobbat érdemeltél volna! – Margaret mérgesen megrázta a fejét.

Izabella már szóra nyitotta a száját, de egy magas, vékony férfi lépett a szobába, ezért inkább csendben maradt.

 – Jó napot, hölgyeim! – jött közelebb hozzá az ősz hajú férfi.

Az orvos, miután bemutatkozott neki, megnézte a pulzusát, és a tenyerét egy pillanatra a homlokára tapasztotta.

 – Láza már nincs.  Hogy érzi magát?

– Fáradtan, mindenem fáj, de ettől eltekintve boldog vagyok, mert élek.

– Sajnos az égési sérülések lassan gyógyulnak, de hagyok itt újra a gyógyító füvekből készült krémből, rendben? – kérdezte mosolyogva, mire Bella bólintott.

– Nagyon szépen köszönjük, hogy meggyógyította a húgomat! – hálálkodott Maggie.

– Csupán a dolgomat végeztem, Lady Margaret. Az igazi érdem a férjéé és Rogner úré, akik kimentették Lady Izabellát és Leon úrfit a lángoló viskóból.

– Isteni csoda, hogy időben érkeztek! – jegyezte meg Margaret.

– Úgy van! – értett egyet az orvos. – Mielőbbi gyógyulást kívánok kisasszony, ajánlom, igyon sok mézes teát. – Ha a láza újra felszökne, kérem, értesítsenek – nézett rájuk, majd elhagyta a helyiséget.

Izabella sajgó fejét a párnára hajtotta. Utálta ilyen gyengének érezni magát.

– Pihenj, holnap folytatjuk, rendben?

Bella bólintott.

– Köszönöm a segítséged!

–   A nővéred vagyok! Az én otthonom a tiéd is! Szeretném, ha tudnád, itt biztonságban vagy. Holnap én leszek az első, akit meglátsz, miután kinyitod a szemed, de addig tartogasd az erődet. Jó éjt, Izabella!

Bella olyan fáradt volt, hogy azonnal elaludt, amint Maggie magára hagyta. Álmában békés helyen járt, ahol az a szőke angyal vigyázott rá, aki megmentette.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.1/10 (9 votes cast)

Leave a Comment

10 hozzászólás

  1. 1350: (csak a történelmi pontosság kedvéért – bocs, nem tudom kihagyni ;)) Európa ebben az esztendőben van túl történelmének egyik legsötétebb fejezetén, a nagy pestisjárványon. Az egész addigi berendezkedés szétesett, az ún klasszikus középkor legnagyobb válságát éli ekkoriban – sikeresen beletrafáltál az évszámmal egy meglehetősen érdekes (és hátborzongató) korszakba. Szeretem a klasszikus középkor időszakát, és a regényrészleteden jót mosolyogtam, hogy jaj de jó, senki se nyomorultul járványban pusztult el, hanem az egyik szívrohamban, a másik vadászbalesetben – Isten kegyelmes volt hozzájuk. Mindenesetre örültem az évszámnak és a skót-angol szerelemnek-ellentétnek. Leon helyes kölyök, tetszett a tőrrel hadonászás – nem baj, idővel megtanulja használni is. Szóval örültem a törinek, a korszaknak, a skót felföldnek, meg tetszett, hogy a nővérek imigyen egymásra találtak – jó ötlet volt. Van egy sortörésed meg néhány stilisztikai bakid, itt-ott lehetnének kissé plasztikusabbak a leírásaid (de lehet, hogy ez az én személyes dilim), és mindenképpen hajrá a regényhez, mert mindig jó egy jó középkori történetet olvasni. Csak így tovább: SzM

  2. Kedves Szakmáry Miett,

    nagyon köszönjük a véleményt, annyit reagálok még én, hogy néhány hiba valamilyen technikai gikszer miatt került a szövegbe, amit remélhetőelg javítottunk 🙂
    Ez egyébként még nem pályázati anyag, “csak” egy hosszabb novella, ami több részletben kerül fel 🙂

  3. A sok párbeszéd általában tetszik egy írásban, remekül lehet vele a cselekményt elmondani ahelyett, hogy a szerző mesélésére kellene hagyatkoznom. Így működik a “Mutasd, ne mondd!” Itt a sok párbeszéd számmora kevéssé vitte előre a cselekményt, a narráció sokszor tartalmazott olyan elbeszélő részletet, amely mégis csak elmondássá alakítja az elbeszélést a megmutatás helyett.
    A hátteret mindig óvatosan kell felépíteni. A középkori Anglia messze van, nagyon sok ismerettel kell bírnia annak, aki arról ír. Elképzeltem annak a kornak lángokban álló kunyhóját, és nehezen tudtam azonosulni a leírással. Akkoriban a kunyhókat többnyire a földbe ásták, két-három négyzetméternél alig voltak nagyobbak, hiszen az már épület lenne, azok pedig még falvakban is alig álltak. Az ilyen épületek szalma vagy nád fedelét pillanatok alatt elhamvasztja a tűz, ha egyszer lángra kap, onnan nincs menekvés, oda visszamenni, és onnan gyermeket kimenteni alig lehetséges.
    Alighanem az én hibám, hogy a középkori történet meséjének kellékei elterelték a figyelmemet, de nem vagyok romantikus alkat, valószínűleg nem tartozom a célközönséghez. Kicsivel több realitás, vagy tömörebb mese talán jobban lekötött volna. Ezzel együtt remélem, hogy az írás megtalálja az olvasóit!

  4. Nem vagyok sem profi író, sem történész, nekem összességében tetszett. Leon nagyon aranyos volt, ő lett a kedvenc szereplőm, főleg az ,,angol kutya” megszólítással és a speciális harcmodorával nyert meg magának.
    Kicsit több infót elfogadtam volna Isabella korábbi életéről, és ez a családi összejövetel valóban (talán túl) gyorsan összejött, de ennek ellenére élveztem, kifejezetten szeretem a középkorias történeteket.
    Csak így tovább!

  5. No akkor… aki történelmi regényt ír az borzasztó megpróbáltatásra készül!
    1. 1350. Ebben a korban óriási a Vallásosság. A pestis és még kitudja milyen halálos járványok miatt az ember fia/lánya legfőkképppen istenbe kapaszkodott. Valamint nem Istennek hívták hanem ÚR-nak vagy Krisztusnak. Ami a nemeseket illette, ők magolták a szentírást. Ezért nehéz elhinnem hogy valaki “megszökik” egy skóttal. Nem fogok zsákbamacskát árulni, a nőknek sajnos igen kevés szerep jutott a középkori történelem során.
    2. Ahhoz, hogy valaki úgymond Angol történelmi regényt írjon, ahhoz nem csak a skótokkal kell tisztában lennie hanem az angolokkal és az írekkel is + nem árt egy kis francia történelem. Ugyanis ezekben ez időkben maga a közélet megbeszélése volt a “Barátok közt”.
    Pl. legtöbbször akármi történt a zsidók voltak hibáztatva. Ez amolyan divat volt. Nem verik nagydobra de például a sárga csillag viselését I. Edward Angol király tette kötelezővé.( Hitler tőle vette át) A zsidók utálata az egész Britt szigeteken óriási volt, hisz nem hittek Krisztusban.
    Egy történelmi regény mindíg óriási körültekintést igényel. Nem csoda, hogy Ken Follet vagy George R.R. Martin évekig írja a sajátját, főleg, hogy utóbbi fantasy elemekkel is bír.
    3. Egyet sosem szabad elfelejteni a középkori történelemről. Férfi uralom volt. Szó szerint. Tehát, ha a férj azt kiáltotta a feleségének, hogy “csönd” akkor a feleség csöndben maradt, nem szájalt. Nem is mert szájalni a férjével mert az a szentírás ellen való vétek volt. Tehát ha női szemszögből írsz történetet, ezt mindenképpen tartsd szemelőtt.

  6. Kedves szerző!

    A történelmi hitelességhez nem tudok hozzászólni, mert a töri nem az erősségem, de én nagyon szépen magam elé tudtam képzelni a szereplőket és a történéseket. Csak utólag láttam felül az évszámot, számomra mégis kellemes középkori hangulatot teremtettél.
    Csupán egy-két kisebb hiba akasztott meg. Például: “Nekem is, de már nem tud közénk állni, mivel egy hónapja elhunyt egy vadászbalesetben.” Itt túl szenvtelennek tűnik apja halála iránt, pedig máshol úgy jön le, hogy szereti. Vagy egy másik apróság: “Izabellának hívnak és téged?” Szerintem az “és téged?” külön mondatban jobban mutatna, egyben valahogy így furán hangzott olvasás közben a fejemben, de lehet elég lenne oda egy vessző (úgy tudom, úgy helyes).
    A kisfiút imádtam, nagyon tetszik, ahogy a felnőttektől szavaiban átveszi az angolok lekezelését, ugyanakkor tudjuk, hogy kedveli Bellát. 🙂

  7. Először is leszögezem, hogy értem azon véleményeket, melyek szerint jobban oda kell figyelni a korhűségre. Azonban itt egy zártabb cselekményről van szó, több évnyi távolság után esetleg a testvérek először a pestisről kezdjenek beszélgetni?
    Attól még, hogy valami kihat egy országra, nem biztos, hogy minden területére hatással van, vagy minden embernél ez szerepel a fontossági sorrendje élén, ezért szerintem nincs baj azzal, hogy ezek kimaradtak, legfeljebb, ha belekerül, akkor mi – történelmileg tudatlanok is – okosodunk annyival, hogy volt egyszer egy pestis járvány ebben az időben.
    Továbbá ennyi erővel a 21. században játszódó romantikus regényekben a főhősöknek a bevándorlásról kellene beszélni, vagy rák helyett bombatámadásban meghalni. Sarkított példa, de remélem átjön a mondanivalóm.
    Kis csiszolgatás még, és jó lesz ez a sztori, vagy a következő, amit a szerző ír! 😉

  8. Szeretem a történelmi alapú regényeket, és bár el tudtam képzelni a jeleneteket, felmerültek bennem kérdések. Például valamiért fontosabbnak tartod a szereplők hajszínét, mint az öltözéküket, amiből pedig kiderülhetne, ki jómódú és ki nem (legalábbis én sokáig nem tudtam megállapítani, hogy Leon csavargó-e, parasztfiú vagy nemes). Tetszett, hogy Izabella sűrűn emlegeti Istent, hiszen akkoriban tényleg belé kapaszkodott mindenki, ahogy feljebb már István is írta. Leon valóban jó fej gyerkőc, bár engem zavar, hogy nem derült ki, mennyire kicsi.

    Néhol vannak fogalmazási hibák, de simán javíthatóak, szóval nem jelentenek igazi gondot, úgyhogy inkább néhány logikai bakit szeretnék megemlíteni.
    – Fekete füst nem keletkezik akárhogy, főként nem szalma és fa égésekor.
    – Fura, ha az író hol így, hol úgy nevezi a szereplőit, értem ezalatt az Izabella-Bella, Margaret-Maggie megnevezéseket. Az oké, ha a szereplők becézik egymást, vagy indulatuknak megfelelően váltogatják a megszólítást (ha Margaret mérges Izabellára, akkor nem hívja Izabellát Bellának például, vagy ilyesmi). Magának az Izabella névnek utánanéztél egyébként? Ez nem egy angol alakváltozat, hanem spanyol, esetleg héber. Miért lett hát az angol hercegnő Izabella?
    – A pulzus lecsekkolásának mikéntje szerintem akkoriban nem volt elterjedt dolog úgy, mint napjainkban (na és a szobafogság, mint kifejezés?), és az orvosok talán még nem is ismerték az agyrázkódást – ha mégis, Leon tünetmentesnek tűnik, vidám, ugrabugrál, életrevaló.
    – Leon biztosan utálhatja ennyire nyíltan az angolokat, miközben a saját anyja is angol? Ebben a korban több tiszteletet kaptak és vártak el a szülők.
    – Nem reális, hogy Izabella és Leon első párbeszéde a rokonokról szól és a kisfiú sűrű elnézéseiről. Nem az kellene legyen a téma, ki miért lett elrabolva? Ehelyett a szereplők szinte azonnal feloldódnak és nevetgélnek. A késsel kapcsolatban: Ha a veled fogságban lévő gyereknél meglátsz egy tőrt, valóban az-e az első gondolatod, hogy ilyen kisgyereknek nem szabad éles tárgyat birtokolnia, vagy inkább az, hogy: „De jó, van nálunk egy fegyver!” ? Először késként említetted, így nekem beugrott egy kép egy magabiztos kissrácról, aki azért jár-kel késsel, mert az utcán töltött élet során már hozzászokott ahhoz, hogy résen kell lennie. Késsel a csavargók járnak, tőrrel a nemesek – emiatt nem mindegy, mi is volt nála. A melyik-klánba-tartozol kérdés is erős volt anélkül, hogy elárultad volna, Izabella miből gyanítja, hogy egyáltalán nemes a gyerkőc. Az viszont, hogy Leonék egyik falán sok volt a kard, jó utalás volt arra, hogy nemes család otthona a helyszín, de ilyen utalásokat kicsit előrébb is elejthetnél, legalább egyetlen határozottat.
    – Fura, hogy Izabella semmit nem tudott a jövendőbelijéről. Oké, oké, meghalt két hete, megeshet, hogy nem értesült erről időben, mert lassú volt a hírnök, meg amúgy is el volt rabolva, de hogy még a férfi korát se tudta, meg azt se, hogy „gonosz”…?

    Nem tudom, kiderül-e, Leont miért rabolták el, ez eléggé elgondolkodtató. Eleinte Londonba akarták vinni, nem tudni, miért. Talán valaki megneszelte, hogy királyi vér van benne (mert elviekben egy hercegnő rokona a királynak, nem? márpedig Margaret, Leon anyja egy hercegnő), és ezáltal a jövőben megpályázhatná a trónt. De ha erről van szó, az a valaki Londonba kérte Leont és kész, ennek ellenére a banditák vezére spontán megölette volna, mintha értéktelen portéka lenne. Mi értelme volt akkor leütni őt és elrabolni? Kíváncsi vagyok.

    Tovább olvasom majd egyébként, mert maga a történet érdekel a kis bakik ellenére is. Azt olvastam, egy történettel addig nincs gond, amíg könnyen javíthatóak a hibái (tehát a javítások nem hatnak ki a teljes történetre), és itt nem láttam (nem érzékeltem még) nagy horderejű bakit. Engem amúgy nem zavart, hogy nem merült fel a pestis, hiszen egyelőre egy viskó és egy családi otthon volt a színhely, és olyan helyzeteket teremtettél, ahol tényleg nem kell egyből ez legyen a téma.

    Klassz, hogy kikerült egy darab a novelládból (tudom, tudom, ez még nem pályázati anyag, „csak” novella), és remélem, nem veszed bántónak az észrevételeimet, mert építő kritikának szánom.

  9. Tetszett a történet, de találtam pár dolgot benne, ami talán nem rossz, nekem mégis kevésbé tetszik. A szereplőről lassan hinted el, hogy kicsoda, fokozatosan, apránként tudjuk meg. Ez bár nem minden esetben rossz, de itt remélem, később kiderül a “háttér” is. Kicsit gyorsan egymásra találnak a rég nem látott nővérek, de valószínűleg nem erről fog szólni a történet. Ha ezek így szó szerint a teljes fejezetek, akkor számomra nagyon rövid, de valaki így szereti. Találtam benne olyan hibát, ami elgépelés. Nem tudom, mennyire nézik át mielőtt kiteszik, vagy javítanak bele, de lehet te is átolvashattad volna még előtte egyszer-kétszer. Tudom, ez apróság, de szembetűnik számomra. Illetve még egy, az, hogy alkalmanként , szerintem, elfelejtettél enter-t nyomni. Nem volt érzékelhető, hogy azt a szövegrészt, már nem a szereplő mondja, csak utána, ahogy olvastam. Számomra még talán egy kicsit sok a párbeszéd, de alapjaiban jó. Tetszik. Viszont az elrabolták a főhőst indítótörténet nekem nem jött be.
    Gratulálok az íráshoz! Tetszett!

  10. Azonnal a dolgok közepében találjuk magunkat, ami nekem tetszett. A történelmi kor éppen megfelelő mértékben van jelen, nem fullasztó, nem is kevés. A szereplők szimpatikusak és a stílus könnyen olvasható, lendületes. Rövid kis részlet ez, de nagyon örültem, hogy így is tudott meglepetést okozni. Pont annyi izgalom van benne, amennyit ez a részlet megkövetel, gratulálok az íráshoz, nagyon tetszett!