Anita Boza: Diétás karácsony

– Komolyan a Grincs a kedvenc karácsonyi filmed? – kérdezi Soma, miközben nagyot harap a Mars szeletbe. – Az annyira gagyi.

Az irodát betölti a csokoládé illata, összefut a nyál a számban. Nem tudom nem Soma nyakát bámulni, ahogy a bőre alatt megfeszülnek az izmok, miközben rág. Elkapja a pillantásom, és elvigyorodik. Bosszant, hogy kinevet az örökös fogyókúrám miatt, de most az egyszer nem bánom, hogy félreérti, és azt hiszi, a csokiját kívánom.

Egyébként nem szoktam bámulni, max akkor, ha kiszívott nyakkal érkezik, vagy az előző napi szerelésében. Olyankor tudom, hogy jól sikerült az éjszakája, és irigységgel vegyes utálattal hallgatom a beszámolóját. Szerinte azért, mert rám férne már egy alapos kufirc, szerintem viszont azért, mert még nem vagyok túl a Lacival való szakításon, és mert semmi kedvem egyedül karácsonyozni.

– Igen – motyogom sértődötten, miközben visszafordulok a laptopom felé. – És nem gagyi.

– De, ultragagyi.

Felsóhajtok. Nem érdemes vele vitázni, lyukat beszél az ember hasába, nekem meg nincs időm, ezt a reklámszöveget holnaputánra le kell adnunk, és nem állunk vele valami jól. Talán előrébb tartanánk, ha Soma besegítene, de ő ehelyett nőkre vadászik az Elittárson, és engem fáraszt a randi ötleteivel. Nem tudok rá nem odafigyelni, a hangja olyan, akár a folyékony bársony. Érces, meleg, és elzsongít, néha az jut eszembe, hogy ha az Értelmező Kéziszótárt olvasná fel a csajoknak a randikon, az is működne. Vagy inkább nem is bársony, hanem kátrány, beleragad az is, aki nem akar.

Én persze nem. A mi kapcsolatunk más alapokon nyugszik azóta, hogy tavaly beállított az irodába, bemutatkozott, és közölte, hogy ő az új munkatársam, valamint allergiás a krizantémra, morze világbajnokságot nyert gimiben, és sosem fog megdugni, mert kollégákkal nem bonyolódik bele semmibe. Akkor köpni-nyelni se tudtam, mostanra megismertem, és elfogadtam, hogy ilyen szemtelenül lezser.

– Ezt olyan állítja, aki azért nézet horrort a nőkkel a randin, hogy azok féljenek, és nála töltsék az éjszakát? – kérdezem fanyarul.

– Réka, vitathatod a módszereim tisztaságát, de azt nem vonhatod kétségbe, hogy működnek – nevet fel, miközben összegyűri az üres csokipapírt, és a szemetesbe hajítja.– Figyuzz, ehhez mit szólsz? Harminckilenc éves, vállalkozó, szereti a jazzt. Sablon duma, de a kép alapján nem mondom meg róla, hogy tíz évvel idősebb, mint én.

Felnézek a monitorról, és pár pillanatig eltűnődve nézem Somát. Pontosan értem, mit esznek rajta a nők. Nem az a klasszikus szépfiú: az orra talán túl vékony, az egyik szemöldöke egy gyerekkori sérülés miatt csálé, a szája vastag, és félhosszú haját általában lazán felkontyozza a feje tetejére, de van a kisugárzásában valami, amitől hatással van az emberekre. Megvesz kilóra bárkit, kidumálja magát a leglehetetlenebb helyzetekből is, és amin én napokig rágódom, ő egy kézlegyintéssel elintézi.

– Nem az ilyen nőket hívják milfnek? – kérdezem szórakozottan, miközben kikapcsolom a laptopot.

Már húsz perce lejárt a munkaidőnk, de ha Somával beszélgetek, valahogy mindig elvesztem az időérzékemet.

– Én egyéjszakásnak hívom őket – pillant a monitorra. – Neked is ki kéne próbálni.

– A nőket?

– Akár, de azt nézni akarom.

– Disznó! – kuncogok.

– De komolyan – pördül felém az irodai forgósszékben hátradőlve, hosszú lábát lazán kinyújtóztatja, miközben a kezével hadonászik –, fel kéne szabadítani a gátlásaidat. Mikor csináltál utoljára valami igazán vad dolgot?

– Ha akarod tudni, épp tegnap. – Fogalmam sincs, miért vallom be neki, talán az idegesít, hogy olyan fölényesen vigyorog.

– Na, mesélj! Megfújtál a boltból egy diétás joghurtot?

– Nagyon vicces… – habozok, de már ajkamon a szavak, nem tudom őket visszaszívni, kikívánkoznak, mint a szellem a palackból. – Visszaírtam Lacinak.

Lefagy az ajkáról a mosoly, én meg úgy érzem, az iroda hőmérséklete két fokot süllyed. Hogy ne kelljen Somára néznem, az ablakra szegezem a tekintetem. Kint már szürkül, a ház előtti gesztenyefa kopasz ágai karmos ujjakként merednek ezerfelé.

– Ne csináld ezt magaddal! – mondja halkan Soma.

Nem tudom, hogy a hangjában megbújó szelídségtől, vagy a tekintetéből sugárzó gyengédségtől megy-e föl bennem a pumpa, de úgy érzem, a torkomban keletkező gombócot csak akkor gyűrhetem le, ha visszavágok neki.

– Jobb lenne, ha a tanácsodat megfogadva lefeküdnék fűvel-fával? Vadidegenekkel, akiket olyan társkeresőn szedek fel, amit elvileg komoly kapcsolatot keresők használnak? És reggel kilopóznék mellőlük az ágyból, mielőtt felébrednek? Kösz, nem. Na, szia! – Felpattanok, felmarkolom a táskámat meg a kabátomat, és kirohanok az ajtón.

A társasházban, ahol a cégünk béreli a lakást lecsószag terjeng, hangosan megkordul a gyomrom, ahogy elképzelem, hogy valakik most épp omlós belű, ropogós héjú fehér kenyérrel tunkolják a szaftját. Régen tojással és sok virslivel főztem lecsót, lédús, édes paradicsomból. Néha hiányzik, és nem csak ez, hanem a zsíros kenyér is, a töltött káposzta meg anyu rétese.

Kilököm a lépcsőház bejárati ajtaját, és nagyot szippantok a kinti, csípős levegőből. Már bánom, hogy ilyen gyerekesen viselkedtem, ég az arcom, ha arra gondolok, mit gondolhat most rólam Soma. Talán valahol igaza van, és ő csinálja jól, amiért lefektet mindenkit, aki megtetszik neki. Hiába vagyok a hűség és a hosszú kapcsolatok elkötelezett híve, ha esténként egyedül fekszem le.

Lassú léptekkel indulok a buszmegálló felé, miközben megnyúlt, imbolygó árnyékomat figyelem.

***

Két szénhidrátcsökkentett szendviccsel és egy édesítős kávéval felszerelkezve lépek másnap az irodába. Az első, amit meglátok, egy répából, újhagymából és zellerből álló csokor, ami vázában az asztalomon pompázik. Önkéntelenül is elmosolyodom, értékelem Soma kreativitását.

– Megértem, hogy felkaptad a vizet – fogad Soma, rajtam meg megint átsuhan a bűntudat, amiért úgy ráförmedtem. – Nem akartalak… megbántani tegnap. Csak szerintem sokkal többet érdemelsz egy olyan faszinál, aki megcsalt a szomszéd csajjal, aztán rád kente az egész szakítást. Ha arra gondolok, hogy emiatt a… pöcs miatt nem ettél egy jót az elmúlt nyolc hónapban, kinyílik a bicska a zsebemben.

– Nem miatta…

– Ja, persze – húzza el a száját.  – Jó, igazából nem az én dolgom.

Barna szemében megvillan valami, de lesüti a tekintetét, mielőtt rájöhetnék, mi az. Visszaül az asztalhoz, és tüntetőleg vadul püfölni kezdi a billentyűzetet. A munkamorálját ismerve biztos vagyok benne, hogy nem dolgozik, hanem valami nővel csetel, és ettől furán összefacsarodik a szívem.

– Köszönöm, hogy… aggódsz értem – mondom halkan.

Felnéz, és elmosolyodik.

– Ez természetes. Barátok vagyunk, nem?

Tűnődve nézem, és fogalmam sincs, mikor mentünk át kollégákból haverságba, majd haverságból barátságba. Az együtt töltött hónapok alatt észrevétlenül nőtte ki magát a kapcsolatunk. Tanácsokat adok neki, hová vigye a nőket vacsorázni, melyik nyakkendőt válassza a randira, és elmondom a benyomásaimat a fotón látott társkeresősökről. Ismerem, mint a tenyeremet, tudom, hogy délutánra már ingerült lesz a mozgáshiánytól és a bezártságtól, és hogy röhögve megveri a számítógépet sakkban. Ő meg tudja, hogyan kezeljen, ha rám jön a hiszti, meghallgatja a sirámaimat az exemről, és hazakísér, ha túlóra után későn végzünk. A tökéletes kapcsolat, mínusz szex.

Néha… nagyon-nagyon ritkán átfutott már a fejemen, milyen lenne a szex Somával – leginkább nyáron, amikor ujjatlan pólóban ült velem szemben, és jól látszottak az izmos, barna karjára varrt tetoválások, vagy ha felnyúlt valamiért a legfelső polcra, és a felcsúszott ingje alól kivillant a hasa. De már fejben sem voltam elég bátor, és visszahőköltem még a gondolattól is… Az ember nem fantáziálhat a barátjáról. Tilos. Szóval, egyértelmű a válasz.

– Persze. Azok – bólintok.

– Akkor készülj, barátocskám, este kiviszlek az adventi vásárba.

– Komolyan? – Gyerekes lelkesedés önt el.

– Aha. Ajándékot kéne választani anyámnak.

***

Megpróbálok úgy válaszolgatni messengeren Lacinak, hogy Soma ne vegye észre, miközben esz a bűntudat, és magam sem tudom, miért csinálom. Valószínűleg nincs szép szakítás, de a miénk Lacival gyomorforgatóan csúnya volt. Legjobban az bántott, hogy elképzeltem, Kitti, akivel összeszűrte a hátam mögött a levet, mindent hallott a szomszédban. Bár a csukladozó zokogásomat szerintem nem csak ő hallotta a legutolsó veszekedésünknél, hanem az egész lépcsőház.

Laci azzal védekezett, hogy miattam fanyalodott arra, hogy másnál keressen egy kis melegséget, és a végén azt vágta a fejemhez, hogy azért nem talál már elég vonzónak, mert meghíztam az évek alatt. Az agyammal tudtam, hogy mindez csak hazugság, ócska kifogások, amik mögé bújni próbál, de a lelkem és a gyomrom megjegyezte a szavakat. Szögek voltak az önbizalmam koporsójában, és onnantól kezdve valahányszor étel került elém, begörcsölt a hasam és már azelőtt elment a kedvem az evéstől, mielőtt nekiálltam volna.

Nyolc hónapja nem beszéltem Lacival, és most, hogy a felvillanó csetablakot nézem, halvány fogalmam sincs, miért keresett meg. A pár soros, érdeklődő üzenete olyan volt, akár egy múltból utánam nyúló kéz; négy nap kellett ahhoz, hogy egyáltalán rászánjam magam a válaszra, és azt is csak azért tettem, mert aznap este a szokottnál is magányosabbnak éreztem magam.

– Új pasi? – kérdi Soma kora délután.

Érzem, hogy az arcomat elönti a melegség. Hirtelen fogalmam sincs róla, mióta vizslat fürkész tekintettel.

– Aha. És nem egy, hanem egyből tizenkettő – vágom rá.

– Tinderezel?

Olyan meghökkent arccal bámul rám, hogy elnevetem magam.

– Dehogyis – felelem aztán, és kissé odébb mozdítom a gépet, hogy ne lásson a monitorra. – A nővéremmel csetelek. Nem tud dönteni, milyen ajándékot válasszon a férjének. – A hazugság csípi a nyelvem, keserű lelkiismeret-furdalást hagy maga után.

Soma pár pillanatig még tűnődve néz, érzem, hogy az arcom rákvörös. Kerülöm a tekintetét, a zöldségcsokromra szegezem a pillantásomat. Szeretnék tántorítatlan lenni, de egyre azt érzem, hogy Laci minden kedves, smájlis üzenetével inog az az elhatározásom, hogy megírom neki, hagyjon békén.

***

A Fő tér zsúfolásig tele. Minden évben kipakolhatnak ide a különféle árusok, hogy portékáikkal vásárlásra csábítsák a kilátogatókat. Soma kézen fog, hogy el ne veszítsük egymást a tömegben, hagyom, hogy vezessen.

 Elbűvölnek az illatok, a fények, a hangulat. A kivilágított pavilonok tetejére fenyőágakat függesztettek, masnik, díszek és színes fényfüzérek lógnak le róluk, megvilágítva a standokat. Fahéj, szegfűszeg, forralt bor és szalonnás langalló aromája keveredik a levegőben, sürgetőn emlékeztetve rá, hogy nagyon régen ettem utoljára. A pavilonok előtt asztalokat állítottak fel, amik roskadásig vannak különféle árukkal: kézműves termékek, illóolajok, kerámiák, kézzel készített ékszerek, karácsonyi dekorációk; rengeteg féle áruból lehet válogatni.

Somával végigjárjuk az összes bódét. Én mindent alaposan megnézek, megtapogatok, megszagolok, ő beletörődve követ. Élvezem a vásárt átható ünnepi hangulatot, elbűvöl ez a színes kavalkád. A színpad mellé állított hatalmas hangszórókból karácsonyi zene harsog, körülöttünk beszélgetnek, alkudoznak, nevetgélnek az emberek. Kérdezgetem Somát, mit szeret az anyukája, minek örülne, de ő a vállát vonogatja, azt feleli, bármilyen csecsebecsének. Így hát választok neki egy türkizkék sálat, ami olyan puha, hogy legszívesebben az anyagába fúrnám az arcom, egy elegáns, rénszarvasos asztaldíszt és kecsketejből készült szappanokat.

– Együnk egy langallót! – rángatja meg a kabátom ujját Soma.

A gyomrom hangosan, beleegyezőn felmordul a javaslatra, de ellenállok:

– Nem túl jó ötlet így este. Nehéz, olajos…

– És marha finom. Na, gyere!

A fekete kötényt viselő, kerekarcú asszony meleg mosollyal üdvözöl bennünket. Soma két langallót kér, és kedélyesen eldiskurál az asszonnyal, míg az villámgyors mozdulatokkal szelni kezdi a kenyérlángost. Figyelem az ételt, és mélyeket lélegzem a levegőt betöltő nehéz, ínycsiklandó illatokból: a szalonna húsos bukéja, a lilahagyma erőteljes, orrba mászó szaga, a sülő tejföl és olvadó sajt egyvelege támadás az érzékeim ellen. A gyomrom egyre hangosabban korog, örülök, hogy a színpadon óvodások kezdenek el karácsonyi dalokat énekelni, így legalább nem hallják a körülöttem állók, mennyire éhes vagyok.

– Tessék! – nyomja a kezembe Soma a forró szeletet.

– Á, én ezt nem tudom megenni – mormolom, miközben nagyokat nyelek.

– Dehogynem. Cserébe megnézem veled a gagyi Grincsedet – vigyorog rám, és nagyot harap a saját langallójába. Hirtelen elönt egy sürgető érzés, hogy mondjam el neki, levelezgetünk Lacival. Az üzenetekkel teli telefonom ólomsúllyal nyomja a zsebemet, a torkomat sírás kapargatja.

– Nem gagyi – felelem ehelyett. – Ha csak az idétlen, zöld lényt nézed, az, de a Grincs számomra a szeretetről szól. És arról, hogy nem az számít, mit látsz kívül, hanem az, mi van belül.

Soma összehúzott szemmel, elgondolkodva méreget. A tekintete szelíd és simogató, akár egy langyos kéz a téli éjszakában. A langalló melegíti a tenyeremet, Soma pillantása a szívemet. Megköszörülöm a torkom, hogy megtörjem a közénk telepedő mély csendet, ami furcsa módon inkább meghitt, mint nyugtalanító, de akkor felkiált mellettünk az asszony:

– Fagyöngy alatt állnak! Hamar egy csókot!

Meglepődve nézek rá, arcán huncut mosollyal mutogat a fejünk fölé, ahol kis csokor fagyöngy lóg.

– Nem… – tiltakoznék egyből, de Soma a kabátomnál fogva magához húz, és szájon csókol. Ajka perzsel, mint a tűz, sós szalonna és pikáns hagyma íze van. Egyetlen örökkévalóságnak tűnő pillanatra mindent elfelejtek: Lacit, az adventi vásárt, az éhséget, csak Soma létezik és én, két összetartozó ember egy tökéletes momentumban.

Amikor elenged, remeg a lábam… és remeg a szívem. Magamhoz térek, arcomat újra csípi a hideg, orromba sült gesztenye illata kúszik, csak a szám őrzi Soma szájának ízét és melegét. A kezébe nyomom az érintetlen langallómat és zavartan lesütöm a tekintetem.

– Mennem kell.

Nem tart vissza, végig a hátamban érzem a pillantását, amíg átvágok a tömegen, és bensőmben mélységes káosszal elindulok hazafelé.

***

Két héttel később

Mintha tojáshéjakon egyensúlyoznánk. Számtalanszor elkapom Soma fürkésző pillantását, de kerülöm a tekintetét, és nem adok alkalmat arra, hogy szóba hozza a vásárban történteket. Jobb ez így, nem akarom, hogy tudja, az a semmicske csók mennyire felkavarta lelkem mélyének állóvizét. Szerintem bolondnak nézne, mert biztos vagyok abban, hogy ő csupán brahiból csinálta, és magam előtt is szégyellem, hogy engem teljesen kizökkentett.

Péntek reggel, miközben átvágok a téren, lángos ínycsiklandó illatát sodorja felém a szél. Frissen sütik az egyik bódéban, ami előtt hosszú sor kanyarog, pedig még csak fél tizenegy van. Már elintéztem a postát, és a céges levelekkel a táskámban igyekszem áttörni a karácsonyi forgatagon, miközben az égből tétován hullongálni kezd a hó. Pont ideje, mert holnapután advent utolsó vasárnapja, és a hópelyhek látványa mintha mindenkit arra késztetne, hogy szippantson egy utolsót a szeretet illatából. Ami ebben a pillanatban a lángosos bódé felől érkező fokhagyma és piruló bacon aromájával egyenlő számomra. Csak fél marék gyümölcsös müzlit kaptam be reggelire, a gyomrom hangosan, sóvárogva feljajdul.

Nagyot nyelek, miközben legyűröm az éhséget, és tanácstalanul az órámra pillantok. A főnök tegnap elköszönt tőlünk, a hétvégét Bécsben tölti a családjával, szóval egy kis késés belefér.  Magamnak nem akarok venni semmit, de szívesen vinnék egy lángost Somának. Beállok a sorba, és kivárom, mire az ablakhoz érek, közben végig tuningolom magam, hogy csak egyet veszek. Kemény harc folyik a fejemben, az illatok ostromolják a határozottságomat, de megnyerem a csatát, amint a bódéban sürgölődő, fehér kötényes fiatal sráchoz szólok:

–  Egy… sajtos-tejfölöst kérek szépen! Elvinném.

Nyeldeklek, míg csomagolják, és már-már meginog az elhatározásom, de végül legyűröm magamban a mohóságot. Amint megkapom a rendelésemet, sietve lépkedek a pár méterrel odébb lévő bio-bódéhoz, és kárpótlásul veszek magamnak egy müzliszeletet, aztán a fahéj-, ánizs- és puncsillatot árasztó bódék sora közt rohanok a munkahelyemre.

Az irodába lépve félszeg mosollyal teszem le Soma elé az asztalra a még forró csomagot.

– Ejha! – füttyent egyet, amikor kibontja. – Mi van veled? Győzött a sötét éned?

– A gonosz mindig is bennem lakozott – sóhajtom megjátszott gondterheltséggel. – Kihozod belőlem a legrosszabbat.

Már nagyon megbántam, hogy csak egy lángost vettem. Soma néhány másodpercig gyönyörködik a sajttal gazdagon megrakott tésztában, azután rám pillant. Elveszek a tekintetében, melynek mélyén mintha csodálat villanna. Még a büszkeség is átsuhan az agyamon, de mielőtt gyökeret verhetne a gondolataim között, Soma csúfondáros hangon megszólal:

– Képes voltál megfogni ezt a zsíros, legalább hatszáz kalóriát tartalmazó és nem teljes kiőrlésű lisztből gyúrt tésztát? Miattam?

– Nem… Magam miatt. Míg eszel, csendben vagy.

– Jó, ne kertelj! Mit akarsz tőlem? – kérdezi gyanakvó hangon, de közben mosolyog a szeme.

– Odaadjam a szomszéd Gyuri bácsinak? – kérdezem tettetett felháborodással.

– Csak a testemen át!

– Ne álmodozz! – kuncogok, miközben kigombolom és levetem a kabátomat.

– Bár, még akkor se – komolyodik el Soma. – Ha beállítasz Gyuri bához ebben a falatnyi szoknyában, tuti szívszélhűdést kap. – Lassan, alaposan néz végig rajtam, a tekintete elidőzik a combomon.

Érzem, hogy vörösödöm. Felakasztom a kabátomat, és lehuppanok az asztalom mögé. Egész nap zavarban vagyok Soma társaságában, nehéz a munkára koncentrálnom. Furcsa ez a helyzet; mintha valami érezhetően megváltozott volna köztünk. Gyakran köszörüli a torkát, többször mögém lép, a vállam fölött nézi a monitorra írt terveket. Beburkol az illata: cédrus, citrom, édes gyümölcsök és mentol aromája kúszik az orromba. Lenyűgöz a közelsége, jobban, mint eddig bármikor.

Délután letesz elém két diétás szaloncukrot, én meg percekig csak forgatom a kezemben a mintás, zizegő papírú édességet, miközben azon kapom magam, hogy a csókunkon merengek.

– Nem szereted? – kérdezi, látva a hezitálásomat.

– Tudod… mennyi kalória van ebben? – kérdezek vissza rajtakapottan, a hangom rekedt.

Képzeletben éppen a fagyöngy alatt álltam, és ő újra a karjában tartott.

– Fogalmam sincs – rázza meg a fejét –, de vettem három dobozzal, szóval, láss neki!

– Három dobozzal? – szalad fel a szemöldököm. – Az jövő karácsonyig kitart majd.

– Ne aggódj, nem hagylak cserben! – nyugtatgat.

Lenyúl a lába alá, és elővarázsol egy szaloncukrot. Hosszú ujjaival kibontja, majd néhány másodpercig szemléli, végül a szájába dugja. Megbabonázva figyelem, ahogy a csoki eltűnik az ajka mögött, és különös módon irigy vagyok. Egy szaloncukorra! Megrázom a fejem, és ingerült mozdulattal fordulok a laptop felé.

– Te, ez nem is olyan rossz! – dünnyögi Soma, miközben újabb csokiért nyúl.

– Vigyázz vele, hasmenést okozhat – figyelmeztetem barátságtalan hangon.

– Ennyit arról, hogy ez egészséges – húzza el a száját.

Már csaknem lejárt a munkaidőnk, amikor félkézzel letámaszkodik mellettem az asztalra. Megremegek a közelségére, enyhén borostás arca alig pár centire van az enyémtől, érzem a szájából áradó csokiillatot. A papírhalom időközben felszaporodott az asztalán, és a gyűrött csomagolóanyagdarabok dundi angyalkákká formázódtak az ujjai alatt. Egyet letesz elém.

– Ez pont olyan, mint te vagy.

– Olyan kövér – konstatálom a fényes figurára pillantva.

– Dehogy – rázza meg a fejét, majd két ujjal benyomja az angyalka oldalát, ami így elveszíti a báját. – Tessék!

– Fú, ez így csúnya – kuncogok.

– Na, ugye! – vonja meg a vállát, miközben kiigazítja a kis figurát, hogy újra széles szoknyája legyen. – Így gyönyörű. És pont úgy mosolyog, ahogy te szoktál, látod?

Az angyalka fejére bök. A fehér papírra két gombszemet és egy mosolygó szájat rajzolt, nagyjából fültől fülig. Beharapom a számat, nehogy felnevessek, mert az látszik, hogy Soma nem egy rajzfenomén. Amikor ellöki magát az asztalomtól, és vigyorogva visszahuppan a helyére, hogy további figurákat gyártson, különös hiányérzetem támad. Legszívesebben megkérném, hogy jöjjön oda mellém, faljuk a szaloncukrot és a papírjából csináljuk együtt a bénábbnál bénább angyalkákat, közben pedig nevessünk a saját sutaságunkon.

Dühösen megrázom a fejem, és megállapítom magamban, hogy az agyamra ment a diéta. Talán emiatt fogadom el Laci meghívását is. Abban maradunk, hogy munka után a Fő téren futunk össze, az mindkettőnknek útba esik. Ahogy begépelem a választ, szinte azonnal meg is bánom. Főleg, miután Soma nekem szegezi a kérdést:

– Kimegyünk megint a vásárba? Ehetnénk egy… langallót.

Találkozik a tekintetünk, és úgy érzem, fullasztóan meleg támad az irodában. Remegő ujjakkal kezdem rendezgetni az előttem heverő mappákat. Soma a számra pillant, aztán lejjebb siklik a tekintete a mellemre, és látom, hogy nagyot nyel.

– Ööö… ma nem érek rá – nyekergem.

– Oké. – Érezhetően bezár, visszafordul a gépe felé, és a lábával dobolni kezd a széken, az eddig gyártott angyalkáit egy mozdulattal a szemetesbe sodorja.

Alig várom, hogy lejárjon a munkaidő, megfulladok a közelében, képtelen vagyok mást nézni, mint az arcélét, és nem tudok másra koncentrálni, csak arra, hogy megint langallózni hívott. Ez azt jelenti, hogy újra csókolózni akarna velem?

Miközben a kabátomat veszem, lopva Somát figyelem. Ingerültnek tűnik, és amikor azt hiszi, nem látom, engem méreget csalódott arckifejezéssel. Így még az a cseppnyi kedvem is elmegy a Lacival való találkozástól, ami eddig volt. Sokkal szívesebben mennék Somával.

Furcsán feszült vagyok, amikor kilépek a tojásrántotta szagú lépcsőházból. Az elmúlt hetihez képest szokatlanul hideg van, a levegőben látszik a leheletünk párája, fázósan húzom össze magam, miközben elhaladok a kivilágított, feldíszített fenyőfa mellett.

Egyből kiszúrom Lacit, kimagaslik a tömegből, barna sapkát és szőrmegallérú kabátot visel. Nyúzottnak és idegesnek tűnik, egyik lábáról a másikra álldogál, miközben nagyokat slukkol az ujjai közé csippentett cigarettából.

– Szia! – köszön rám, amikor meglát. – Fogytál? Nagyon jól áll.

Nem fogytam egy dekát se, mióta nem vagyunk együtt, de nincs kedvem magyarázkodni.

– Rászoktál a… dohányzásra? – kérdezem válasz helyett.

– Aha. Sok a stressz.

Pár pillanatig némán állunk, zavaró csend telepszik közénk. Nem olyan, amilyen Somával. Vele sosem érzem kellemetlennek, ha hallgatunk munka közben, vagy a kocsijában, amikor hazafelé fuvaroz. De Lacival most ciki így állni, a kesztyűm mintáit fixírozom, ő meg csak eregeti a füstöt.

– Miért… kerestél meg? – kérdezem végül, miközben ránézek. Szeme alá árkokat vájt az elmúlt pár hónap, nyúzottnak látom.

– Iszunk egy forró csokit? Sok tejszínhabbal. Az még a kedvenced, nem?

– Nem. Már leszoktam róla.

Laci összeráncolja a homlokát.

– Akkor valami kaja? A sarkon árulnak langallót.

A langalló említésére egyből beugrik Soma. A gyomrom összerándul, de nem azért, mert éhes vagyok, hanem mert eszembe jut a szaloncukor angyalkája és a csókunk. Hirtelen egyáltalán nem értem, miért Lacival állok itt, akihez már semmi közöm, és nem is akarom, hogy legyen. Mennyivel jobb, viccesebb és felemelőbb együtt lenni Somával, mint vele!

– Mit akarsz tőlem, Laci? – kérdezem újra barátságtalanul.

– Hát… az az igazság, hogy… szakítottunk Kittivel. Jobban mondva… félrelépett. Úgy nyitottam… rájuk, amikor egyik nap hamarabb értem haza a melóból. Aztán eszembe jutottál, hogy… – Zavartan elhallgat, lehajtja a fejét.

Értetlenül nézem, kínos a helyzet. Elégedettséget kéne éreznem, amiért Laci visszakapta a sorstól azt a fájdalmat, amit nekem okozott, de inkább türelmetlen és ingerült vagyok. Nem rá haragszom, hanem magamra, amiért ilyen ostobasággal töltöm az időmet, ahelyett, hogy…

Egyszeriben rádöbbenek, hogy Somának igaza volt, Laci totálisan hülyének néz. Akár azért keresett meg, hogy segítsek a sebeit nyalogatni, akár azért, hogy megpróbálja magát visszakönyörögni hozzám, egyikhez sem kívánok asszisztálni neki. Mert tisztán érzem azt is, hogy hiába gondoltam az ellenkezőjét, réges rég túl vagyok rajta.

– Hát, sajnálom, hogy így jártál – vonom meg a vállamat sután.

Megütközve néz rám, gyanakodva, hirtelen támadt érdeklődéssel figyel.

– Megváltoztál – mondja összeszűkült szemmel. – Van… valakid?

Somára gondolok. Melegem támad csak attól, hogy felidézem, milyen vele lenni. Laci felém fújja a füstöt, hátrébb lépek egyet. Hazudhatnám neki, hogy bepasiztam, de minek? Semmi köze hozzá. Semmi köze hozzám. Bolond voltam, hogy az elmúlt hetekben ennyi időt pazaroltam rá.

– Nem, viszont sietek, úgyhogy ne haragudj, de… – pillantok félre, és ebben a pillanatban észreveszem a Laci mögött feltűnő Somát.

A hatalmas, ezernyi fényben pompázó, gyöngyfüzérrel díszített karácsonyfa takarásából lép ki, majd amint észrevesz minket, megtorpant. Derűs arca elkomorodik, lángoló tekintettel mered ránk, és a pillantásától hirtelen úgy érzem magam, akár egy áruló. Aztán sarkon fordul, és kimért, merev léptekkel elindul a bódék mentén.

– Ne keress többet! – vetem oda Lacinak, majd szaladni kezdek Soma után.

Két sarokkal odébb érem utol, a tömegben kíváncsi tekintetek követnek, amint Soma nevét kiabálva igyekszem áttörni az emberek sűrűjén. Végül utolérem, de nem lassít, így a karjába kapaszkodva kényszerítem megállásra.

– Várj már!

– Mire? – sziszegi felém fordulva, az arca haragvó. – A nővéred, mi? Végig gyanítottam, hogy ezzel a görénnyel csetelsz.

– Nem akartam hazudni, csak…

– Csak? Csak mégis megtetted. Amúgy, szarok rá, tedd tönkre az életedet, ahogy akarod, semmi közöm hozzá. – Kirántja magát a kezemből, és elindul.

Fájnak a szavai, a földhöz szegeznek, nehéz tőlük lélegeznem. Ahogy széles, távolodó hátát nézem, összetörik bennem valami, és bekopogtat egy sürgető érzés: vele akarok lenni. Hozzám tartozik, mint a levegő, amit beszívok. Nem lehetek meg nélküle. Hogy nem jöttem rá előbb?

Soma leeresztett vállakkal távolodik, majd hirtelen megtorpan, mintha pontosan értené és letapogatná a bennem kavargó érzéseket. Megpördül és három gyors lépéssel újra előttem terem. Arca feszes, a száját összeszorítja. Az ajkamra szegezi a tekintetét.

– Vagyis, ez nem igaz – mondja rekedten. – Nem szarok rá, és gyűlölöm, hogy kibékülsz azzal a szeméttel. Tudod egyáltalán, milyen, amikor a közeledben van az ember? Van fogalmad róla, hogy olyan vagy, mint egy… trafó? Egyszerűen… feltöltődöm tőled. Mint a gagyi Grincsed a karácsonytól.

– Nem gagyi – nyögöm, miközben a szavaitól furcsán súlytalannak érzem magam, akár a pillecukor.

– De, az – morogja. – Azt mondtad, hogy nem a külső számít, de te… kívül-belül gyönyörű vagy. Egy éve nézlek az irodában minden nap, ismerlek, mint a tenyeremet. Száz társkeresős kufirc nem ért fel azzal az egy csókkal, amit a vásárban adtál. Ami… rémisztő. Lövésem sincs, mikor zúgtam beléd, de… megtörtént. Azt hiszem, most döbbentem rá, hogy megláttalak a szemét exeddel. És ez elég… mellbevágó.

– Belém… zúgtál? – Most már pillecukorba oltott léggömb vagyok, félő, hogy elrepülök a boldogságtól, ami Soma szavai nyomán elzsongítja a bensőmet.

– Mióta megcsókoltalak… nem társkeresőzöm. De már az az előtti héten sem találkoztam senkivel. Erre te… kibékülsz az exeddel.

– Nem békültünk ki… – lehelem halkan. – Én… beléd vagyok szerelmes.

Közelebb lép, a szívem ki akar ugrani a mellkasomból. Soma némán bámul, majd amikor megszólal, olyan halk a hangja, hogy alig értem, amit mond.

– Komolyan?

– Igen. Fogalmam sincs, mióta. De azt hiszem, jó ideje. Csak sokáig tartott felismerni…

– Akkor kvittek vagyunk.

Beleolvadok az ölelésébe, megszűnik a kinti hideg, körülöttünk gomolyog a szánkból kiszakadó pára, aztán összekeveredik és beburkol bennünket. Soma vérlázítóan lassan közelít hozzám, mire összeér az ajkunk, elepedek a vágytól.

A csókjának fahéjas cappuccinó íze van, a nyelve édes, és tüzeket gyújt bennem, ahogy az enyémen köröz. Minden porcikám remeg, mire elszakad tőlem.

– Most pedig együnk egy kürtös kalácsot! – mormolja a számba.

Mosolyogva bólintok.

Legyen!

Ideje visszakapnom magam.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (7 votes cast)
9 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Anita!

    Gratulálok ehhez a szívet melengető novellához, eddig fel sem tűnt, mennyire hiányzik az adventi vásárok illata. Annyira jól írtad le, hogy összefutott a számban a nyál. Örülök, hogy a romantika mellett egy komolyabb témát is érint a műved, Réka a saját magával vívott harcától vált élővé számomra. A rengeteg korlátozás közepette jó érzés volt olvasni a soraidat, színt és vidámságot loptál ebbe a szürke keddi napba. Köszönöm!

    Kellemes ünnepeket és további jó alkotást kívánok!

  2. Még a szemem sem kellett becsuknom, hogy ott legyek, csak a soraid olvasnom.
    Köszönömaz élményt! ❤️

  3. Gratulálok!
    Annyira vártam,hogy újra olvashassak tőled itt!
    Szívet melengető,bájos írás!
    Amikor meglátom a neved,már tudom,hogy megint jó írást fogok olvasni. Romantikában verhetetlen vagy!
    Köszönöm az élményt,boldog karácsonyt,jó írást kívánok!

    U.i.: lehet tudni valamit az aranymosás válogató regényedről?
    Köszönöm. 🙂

  4. Kedves Ildi, Zsuzsesz, Niki és Rebeka!

    Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastátok, és nagyon örülök, hogy tetszett!
    Áldott, boldog karácsonyt kívánok mindenkinek és jó egészséget!

    Anita

  5. Egy újabb remekül sikerült történet 🙂 Imádom az írásaid és nagyon várom hogy mikor lesz ez a történet könyv formájában elérhető 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük