Almási Zsófi: Berlintől északra

Almási Zsófi: Berlintől északra

Jól áll neki az egyenruha. Dora erre gondol, mielőtt elviszik. Aztán utaznak. Jelöletlen tehervagonokban, sötétben, miközben penészként telepedik rájuk a rettegés. Néhányan sírnak, mások a csöndjükkel próbálnak védekezni a könnyek ellen. A sarokban egy rekedt hangú férfi énekel, a hangja repül, repül, felkergeti a hideget a plafonon pislogó villanykörték közé. Aztán a vonat zökken egyet, a férfi elharapja a nyelvét, a szája és az álla vérző, sötét üreggé változik. Dora látja a fájdalom fehér villanását, mielőtt a férfi a szájára tapasztja a kezét: a körmei alatt fekete a kosz. Amikor megrázkódik a válla és sírni kezd, Dora elfordítja a fejét. Ki nem állhatja a könnyeket.

Hunyorog, amikor leterelik őket a vagonról. Az ég ránevet. Csillog a világ, szögletesen, forrástisztán, a szivárvány minden színében. A katonák is szögletesek: az arcuk, a zubbonyuk, a csizmájuk sarkáról visszaverődő napfény. Dora meglátja Hanst. Kimagaslik a többiek közül, az álla borotvált, az ujjai az előtte álló tiszt gallérját markolják. A hangja ideges, szörnyen ideges, a szavai a fagyott levegőn keresztül Dorához vágtatnak: fegyverropogás a viharban. A tiszt válaszát elnyomja a vagonokról ledübörgők cipőinek dobogása. Kávéillat csiklandozza Dora orrát, cigarettafüst, akácméz, korai halál. Abból, ahogy a tisztek végignéznek rajtuk, süket arccal, vak tekintettel, szögletes érdektelenséggel Dora tudja, hogy itt az élők közt is holtak járnak.

Sárban bukdácsolnak, sokan meg-megbotlanak, ahogy a kevésbé érzékeny orrokat is megcsapja a halálszag. Az izmok egyszerre rándulnak össze, a tarkókon égnek merednek a finom hajszálak, a pupillák magukba nyelik az illatokat, a színeket, az elugatott parancsokat. Egy pillanatig mintha a tenger íze töltené be a levegőt, aztán lövés dördül, és a hang puskaporszagú. A tisztek, a nők, a rekedt hangú férfi mind megdermednek. A többiektől távolabb álló, kusza hajú nő a lábán virágzó vérfoltot nézi. Menekülni akart. Hans kezében pisztoly remeg, a golyó lyukat üt a Mennyország aljába, és egy távoli felhőből egyetlen árva esőcsepp indul meg a sáros föld felé.

Árva, mint én, gondolja Dora. Árva, mint Hans.

A lövés után senki nem próbál menekülni. Elrothadnak, mielőtt a sor vége a vaskapu túloldalára érne. Furcsán tiszta a pillanat, amikor Hans észreveszi őt. A férfi arca – ovális, nem szögletes – beborul, a szeme – kék, kék, ragyogóan kék – Dora fülébe üvölti minden szenvedését. Dora hallja a szavakat. Miért, Dora, miért nem szaladtál? Aztán Hans eltűnik, a helyét átveszi az egyenruhája belsejébe varrt, ígéretes német tiszt. Dora látja, ahogy a férfi alig észrevehetően megrázza a kezét, mintha csak a titkát, hatalmas, rettenetes titkát próbálná visszaparancsolni a kabátujjába, vérrel kivarrt, mocsárszürke kabátujjába. Amikor Dora legközelebb ránéz, az ő Hansa már sehol nincs, és az idegen arc megijeszti a lányt. Ezt az arcot látja maga előtt, miközben tucatnyi vizsgálatot végeznek rajta, a fogát, a mellkasát, a tüdejét tanulmányozzák szögletes hangon suttogó, félénk emberek.

Este van, mire újból felsorakoznak. Holtak ruháit viselik, a bőrükön fekete tintával vésett billog, számok és betűk hozta halálos ítélet. Dora tudja, hogy bár ezek a számok csak az övéi, mostantól hivatalosan is csak egy a sok közül.

– Állj! – Hans hangja. Nem. Az egyenruhájába varrt férfié. A sor megáll, és Dora ereiben kökényízű a félelem. Hans kesztyűs keze a lány csuklójára fonódik, hidegen, keményen, és az érintése nyikorog Dora bőrén. Hans úgy rántja ki a sorból, mintha dühös lenne, pedig ő nem az, ő sosem az.

– Mit szorongat a kezében, Fraulein?

Egy mosolyt és egy ígéretet. A tegnapi napot és az ezer eljövendőt.

Dora néma marad, mert tudja, hogy Hans ismeri ezeket a szavakat. Tőle kapta őket ajándékba még hónapokkal, csókokkal, elsuttogott szerelmi vallomásokkal ezelőtt, amikor először borult árnyék Dora álmos szülővárosára. Sasok repültek aznap az égen, és Hans lehelete hideg volt a tejszínhabos csokoládé fölött. A férfi születésnapja volt, és Dora forró csokoládét készített neki, hiába tudták mindketten, milyen szörnyű pazarlás.

A lány írisze egybeolvad a pupillájával. Fekete, mint a félelem. Hans kesztyűs ujjai szétfeszítik Dora ökölbe szorított kezét, mintha keresne valamit, mintha bármikor is lettek volna titkaik egymás előtt. Papír karcolja Dora tenyerét. Aztán Hans visszalöki a sorba, hogy újból egy legyen a többiek közül. De most valahogy mégis más: Hans üzenete a kezében, a tinta az ujjai közt, Hans szorításának vörös csíkja a csuklóján, mind, mind, mind azt jelzik, hogy ő nem csak egy a sok közül. Ő az egyetlen, az egyetlen, akit a távolodó, hátra sem néző német tiszt szeret.

Tedd, amit mondanak. Tartsd titokban. Visszajövök érted. Szögletes szavak, egy ovális arcú férfi szögletes betűi. Szögesdrót Dora ujja alatt, ahogy végigsimít rajtuk. Hans szavai gyakran okoznak neki fájdalmat. Bújj el! Szaladj! Ne bízz bennem ennyire, Dora. Az istenért, ne bízz bennem ennyire! Nem tudta megmenteni. Meg fogja menteni, a lány tudja. Bagolyhuhogással telik az éjszaka a barakkban, ahol huszonnégy nő retteg együtt.

Napkeltekor a többiek beszélgetnek. Suttognak. Veszekednek. Dora érzi a hajnalt a bőre alatt és mosolyog. Majdnem felnevet, de ekkor eszébe jutnak Hans szavai. Tartsd titokban. A lány behúzza a nyakát, a tekintete a többi nőt fürkészi, a szeme hatalmas. Egy pihehajú, sokráncú nő visszanéz rá, az orrcimpájába könnyek kapaszkodnak. Gyereknevetésíze van a félelmének. Egy fiatal lány a sarokba kuporodva remeg, a bőre az arcára feszül, a koponyája kopasz. Messziről jött, gondolja Dora, és tudja, hogy igaza van. Kérdések vibrálnak a levegőben.

Mi lesz velünk? Senki sem meri kimondani.

Ezer szívdobbanásnyi idő telik el, mire a barakk ajtaja kinyílik. Napfény folyik a sápadt arcokra. Egy nő, egy sárga hajú, szürkeszemű nő, egyenruhában, bottal a kezében. Van valami az arckifejezésében, ami facsarja Dora orrát. Talán a szája vonala? Vagy a kis bemélyedés a két szemöldöke között? A nő bot köré font ujjai most fehérre olvadnak, ahogy egy lépést tesz befelé. Az árnyéka nagyobb, mint Ravensbrück maga.

– Mit bámulsz?

A szavai felszakítják az illúzió vásznát. Csak egy ember. Csak egy nő.

A botja felszakítja Dora bőrét. Csak sebek. Csak hús és csont.

Hónapokkal ezelőtt Hans megígérte, hogy egyszer vége lesz. Kettejük puha, árnyékmentes csöndjében megfogadta, hogy a világ visszabillen majd a helyére, a vérpatakok elapadnak, és Dora újból elhúzhatja a függönyöket. Sötétszürke függönyök, fehér virágmintával, szakadtan, ahol a macska felugrott rájuk. A nő most szukának nevezi Dorát, és a szeme azt kiáltja, sose lesz vége.

A barakkban marad, mert nem tud felállni. Lángol benne a világ, vörös, sűrű vérrel fűtve, fájdalomlángokkal emészti el őt, amíg a többieket munkát és ételt kapnak.

Két napig a gyerekekkel van, mire végre képes talpra állni. Két napig nem eszik egy becsempészett kenyérhéjon kívül semmit. Nem néz a tisztnő arcába, amikor bejön, de a hasában érzi a tekintetét. Megkéseli őt minden alkalommal, lesújt rá a botjával, amíg Dora be nem fogja a fülét és el nem menekül abba a világba, amelyikben Hans előtt is létezett.

A harmadik nap halált hoz. Erzsi, így hívják a nőt, és a testvérén kívül senki nem beszéli a nyelvét, de a szenvedést minden országban ugyanazokkal a könnyekkel írják le.

– Te! Vidd a hullát a többi közé!

Százezer halál nehezedik Dora vállára, miközben a földön vonszolja a nő testét. Közben végig a halálban is elkínzott arcot nézi, a sebeket a fejbőrén, ahol a borotválók nem voltak elég figyelmesek. Amikor három nappal később Erzsi testvére is meghal, megint Dora az, aki elviszi őt oda, ahol már nem bántja senki. Aztán ugyanezt teszi újabb tíz, húsz, száz nővel, hosszú heteken keresztül. Megismeri a tábort. Megismeri az olvaszthatatlan arcú tiszteket, a bűzt, ami egyre nő, ahogy a napok telnek. Néha lát férfiakat is, az övéhez hasonló, csíkos rongyokban, reményvesztettségtől kékülő mosollyal. Szivárványszínű a tábor. Fehér halottak, vörös árnyékok, sárga betegek, zöld levegő. Dora magába szívja a színeket, de Hans ismerős ibolyakékje nincs közöttük.

Nem beszél, mindig is félt a szavaktól. A hatalmuktól, a bennük rejlő lehetőségektől, a kérdésektől, amiket magukkal hurcoltak, bárhová is ment. Esténként retteg visszamenni a barakkba. Nem akar találkozni a többiekkel, nem akarja látni az ismerőssé vált arcokat, nem akar hallgatással felelni az újabb kérdésekre. Mit csinálsz, honnan jöttél, ki vagy te? Miért nem dolgozol, hol eszel, kinek a vére szárad a kezeden?

A teste legyengül és megerősödik. A háta már nem fáj, a feje viszont egyre gyakrabban. Színes foltok – karmazsin, rózsaszín, szederkék – ugrálnak a szeme előtt, ahányszor megpróbál elnézni a kezében lévő testről. Ezért inkább a holtak arcát bámulja, és nem törődik a szavakkal, amik lassan befúrják magukat a bőre alá, mint a szú a fa törzsébe, repedéseket, szakadékokat vágva a belső világa és a valóság közé. Minden nap várja, hogy Hans visszatérjen.

Harmincnégy nappal és száztizenhat utolsó úttal később az egyik tiszt megragadja Dora csuklóját. Nem visel kesztyűt, az ujjai hidegek, a szeme kék, kék, mint a pokol lángjai. A lány összerezzen.

– Nem bántalak. – A szavai édesen cseppennek Dora köldökére. Nem emeli fel a tekintetét a földről, csak a szíve dobban nehezen, fáradtan, megkönnyebbülten, rövid élete minden borzalmától elcsigázottan. A férfi őt nézi, pokolkék szeme arcul csapja a lányt, egyszer, kétszer, amíg Dora el nem vörösödik a birodalom színével. – Nehéz ilyet találni, mint te. Figyellek már néhány napja. Van szíved a munkához.

Dora ujjai remegnek. Nem gondolhat most a szívére.

– Este érted megyek.

Hans küldött téged? A Mennyország? A Führer? Ártani jöttél?

A férfi keze most Dora állán van, kényszeríti őt, hogy felé forduljon. A fekete szempárt magába nyeli az égboltszínű, nehezen lélegezve, merev rajongástól zihálva. A lány nem mozdul. Viharízű pillanat, amikor a tiszt szája gyors, kék mosolyra húzódik. Dora látja, hogy önmagával birkózik, de túlságosan gyűlöli ahhoz, hogy enyhítsen a szenvedésén.

– Megértetted? – A hangjából eltűnnek a színek. Dora bólint. Gyorsan, kétszer egymás után. Aki nem ismeri, talán azt hinné, fél. Hans tudná, hogy valójában csak menni akar, folytatni, amit elkezdett, elvinni egy újabb halottat a többi közé, az egyre emelkedő kupacra. A kupac addig emelkedik, amíg a szag elviselhetetlenné nem válik. Utána égetnek, és a sárga lángok éjjel megcsókolják az őszülő eget, a lelkek pedig sírnak, miközben eltűnnek.

Más éjszakákon távoli bombák hullanak, a robbanások hangja megtölti a tábort és reményt hoz azoknak, akiknek szüksége van rá. Berlin a célpont, suttogják a barakkban, Berlint, Berlint, Berlint bombázzák. Dora elképzelni sem tudja, mekkora bombák kellhetnek ahhoz, hogy a hangjuk ekkora távolságokon nyújtózzon keresztül.

Reméli, hogy Hans nem Berlinben van, ahol a halál zuhan le az égből. Halottak, majdnem halottak, nemsokára halottak. Néha úgy érzi, az egész világ elpusztul, mielőtt vége lenne a háborúnak.

*

A férfit Janniknak hívják, és alig két hónapja került Ravensbrückbe, eddig Dachauban teljesített szolgálatot. Sovány, de nem túlságosan, a vonásai szögletesek, a haja sötétszőke, és minden lépésében Németország nagysága dobban. Végigsimít Dora arcán, az állán, a nyakán, a vállán, az oldalán, miközben kapkodva szívja be a levegőt.

– Nyisd ki a szemed!

Dora kinyitja. A férfi székre terített egyenruhájáról Hans jut eszébe. Hol marad? Négy hét is eltelt, négy hosszú hét, imbolygó árnyakkal a falakon, kínzó, égető éhséggel, porladó emberekkel. Dora úgy képzeli, a füst még a Mennyországba is eljut. Hogy lehet, hogy Isten nem érzi a szagát? Hogy lehet, hogy nem látja az országokon keresztül lángoló máglyákat, a vérző városokat, a megbillogozott, állatnak kikiáltott embereket? A gyermekeit. Miközben Jannik kibújik a nadrágjából Dora arra gondol, Isten talán nem is létezik. Talán lelőtték az égből, miközben egy repülőgépet próbáltak eltalálni, talán alázuhant, mint a vadászaton elejtett madarak, egy utolsót kiáltva földet érés előtt.

– Te nem vagy olyan büdös, mint a többi. Találtál magadnak egy jóakarót, Schlampe?

Nincs részvét a szemekben. A vágyból született remények hazudnak. Minden szó hazug. De nem minden német tiszt kegyetlen.

Amikor visszabotorkál a sötétben a barakkhoz, a tisztnő már várja. Az ütések nyomán kék tinta folyik szét Dora bőre alatt, tucatnyi fájó, sajgó folt. A földre esik, a tenyerén vérvörös rózsa nyílik másodperceken belül, de az ütleg csak újabb harminc másodperccel később marad abba. A barakktársainak kell bevonszolniuk, a lába nem bírja el. Érzi, hogy mocskos, beteg kezek simítanak végig a homlokán, hogy aggódó, fáradt suttogás járja körbe a priccseket, ahogy szótlanul összegömbölyödik. Hol marad Hans?

Felrobban körülötte a világ. Színek, ezernyi, milliónyi, sosem látott szín táncol a szemhéja alatt, miközben odakint újból bombák hullanak. A füle zúg, és azt kívánja, bárcsak meghalna.

Miriam, a kedves, öreg Miriam, a szomszéd priccsen alvó nő hajol most Dora fölé, a szavai alig többek a téli fák ágai közt átbújó napfénynél.

– Ne add fel, kedves, nem hagyhatod, hogy ők győzzenek…

Dora a nő kezén lévő véraláfutásokat nézi, és nem válaszol. Azt kívánja, bárcsak ő is napfény lehetne Miriam száján, vagy egy őzeket kergető kutya a fák között. Hans kutyáját Lukának hívták. A szőre az ősz színeiben égett, egyedül a nyelve lógott rózsaszínen, a pofáját állandó mosolyba hajlító, lihegő nyelve. Dora összeszorítja a szemét, amíg a fájdalom álomba nem üldözi.

Másnap reggel két újabb holttestet kell a gödörbe hurcolnia. Járvány van, suttogják, és ő hisz nekik. A száján át lélegzik, hogy ne érezze a szagot, és nem figyel az álluk elé kendőt szorító őrökre. Napokon belül a bentlévők fele megbetegszik, az őszi meleg vajként keni szét a hívatlan halált a foglyok és a fogvatartók közt. Jannik egészséges marad, a teste erős, a keze durva, a mozdulatai azonban gyengédek. Dora felnyög alatta, és ahogy a napok telnek, Jannik szemei megszűnnek üvegszemeknek lenni. A lány minden este elmegy hozzá, amíg a járvány tart, és tiszta vizet iszik a férfi készletéből, levest és marhahúst eszik, az állára folyt levet Jannik törli le, és elmélyült arccal nézi Dorát, gyerekszemekkel, görbetűmosollyal. Dora a férfira néz, mire az ujjak – kesztyűtlen, érző ujjak – végig simítanak a nyakán, bátortalan határozottsággal, ahogy a csikók állnak fel életük első heteiben. Hans apja lovakat tartott, mielőtt feláldozta őket a háborúért. Hans és Dora együtt nézték a nyurga lovacskákat, miközben a Nap megolvasztotta a felhőket, a vörös kékkel, a kék szürkével keveredett, és a világ hosszú percekre lehunyta a szemét.

Amióta háború van, mindenki hatalmas, keréknyi szemmel jár, amit a rettegés a fáradtságuk ellenére is nyitva tart.

A férfi ujjai most Dora arcán nyugodnak.

– Hogy hívnak? – kérdezi Jannik, a hüvelykujja elválasztja Dora rózsaszín ajkait. Dallamos léptek dobbannak egy üres csarnokban, és a lány szíve velük lódul, amikor hosszú idő óta először megszólal.

– Dora – súgja, és a szavak végig söpörnek a rettegő bizonytalanságával kikövezett átriumon. Nem, Dora nem fél, és ezt most már Jannik is tudja, ez látszik a szemén, hideg, sóvár szemén, ami most ezer kérdést címez a lány lelkének, amikre a válasz ugyanolyan halálos ítélet, mint a fekete billog Dora alkarján.

– Dora – ismétli a férfi, ámulva, félig lehunyt szemmel, mielőtt megcsókolná a lányt.

*

A halottak sosem fogynak el. A tél csókot lehel a sáros földre, megdermeszti a barakkok körül csordogáló vizet, fehérre mázolja Jannik csókjait. Amikor a tisztnő botja túl durván, túl sokszor sújt le Dora gyorsan soványodó testére, a férfi megjelenik a barakk ajtajában, a csizmája sáros, a karján piros szalag, mögötte az ég dühös viharszínű.

Az oldalán álló tisztnő arca most először rebbenő bizonytalanságról árulkodik. Jannik gyékényharagja rudak közé szorított ökörként vergődik, a nyelve végigszalad szája szögletes vonalán, egyenruhája aranyként csillogó gombjai parázsként szikráznak az őrlődő csend néma mozdulatlanságában.

– Megtiltom, hogy még egyszer kezet emeljen erre a lányra. – A nő felé fordul, az arca távoli, mint a Berlinre hulló bombák, és a tisztnő igent mond, kócos, értetlen igent, ami savanyú, mint a reggeli lehelet. – Most leléphet.

Milyen érdekes, gondolja Dora, Hans csizmája se csillogott soha.

Néhány napig nem dolgozik. A férfi szobájában marad, kellemes melegben, miközben odakint halálhírként terjed a szóbeszéd. Éjfél is elmúlik, amikor Jannik esőszagúan, tölgyfalevélként remegő ujjakkal visszatér.

– Ma ketten megpróbáltak megszökni. A nő… messzire jutott.

Dora minden kínja ellenére felül az ágyban, és a holttestre gondol. Vajon visszahozták ide, a máglyaként emelkedő kupacra, vagy otthagyták a fák között, hogy a tűlevelek szolgáljanak sírjául? Talán az erdő megsiratja majd, ahogy itt nem siratta volna senki, és talán, talán a békés fák közé még van bátorsága lenézni Istennek, és észreveszi majd az elnyílt szájú, vasalt arcú halottat, akit lábai a Mennyországig cipeltek.

A férfi cigarettára gyújt, és a füstben Dora Hans illatát érzi. Tedd, amit mondanak, emlékeztetik a lányt a papír okozta vágásba bújtatott szögesdrótszavak, ezért Dora előredől, hagyja, hogy lábai teste minden kínja ellenére megtartsák a súlyát, és a Jannik szemében villanó, tükörfényű meglepetés elég igazolást nyújt ahhoz, hogy tudja: most sem értette félre a néma szavakat. Segíts nekem, Dora, segíts, az isten szerelmére, vigyél ki ebből a vérrel áztatott, fekete földű erdőből. Átöleli a férfit, ahogy Hanst ölelte át, kibújtatja a kabátjából, lehúzza róla a sáros csizmát, az ágyra fekteti, és gyöngéden ül az ölébe, miközben meleg keze Jannik kihűlt mellkasát simogatja. A cigaretta anélkül ég le, hogy Jannik egyet is beleszívott volna, és a keze már nem remeg, amikor kisöpri Dora rövid haját ezer titkot őrző arcából.

Újabb kérdések bukfenceznek kettejük rendíthetetlen, sima felszínű tóként terpeszkedő kapcsolatában, olyan válaszokkal, amiket nem lehet hangosan kimondani. Szűzhóbékét kötnek a szoba ziháló csendjében, törékeny tetejű, mély megegyezést, aminek a részleteit elbújtatják ködként szitáló, csodálkozó fáradtságuk alatt.

*

A nő gyomorfekélyben halt meg, és Dora a saját gyomrát marcangoló, szaggatott szélű fájdalomra gondol, miközben a kerítés tövéhez vonszolja a holttestet. Milyen egyszerű lenne, ha a saját érzéseit is ugyanilyen könnyedén lángra lobbanthatná! Milyen egyszerű lenne megszabadulni gyengeségének ragyogó nyomaitól, ha egyetlen gyufaszállal porig égethetné a saját történetét.

A szögesdróttal megerősített fémkapu kinyílik, és egy hadviselt, karcolt hátú autó áll meg az őrbódé előtt. Dora a holttestet nézi, és nem gondol a kapu túloldalán húzódó, hólepte szabadságra. Hans ígérete elég ahhoz, hogy ne gondoljon rá.

Az ujjait használva hajkefének megfésülködik, miközben Jannik szobája felé sétál, a léptei hosszúak és nyugodtak, mint mindig. Az őrök közül akad, aki biccent is neki. Piros fülcimpájú, nyakig begombolkozott férfiak között vág át a halálszagú táboron, és kettőt kopog a férfi ajtaján. Amikor benyit, egy pillanatig ibolyakéken vibrál a levegő.

Dora arca fehér vászon, érzelemecsetet tartó keze nem mozdul, hogy ezerszínű vonalat húzzon, amikor meglátja a Jannikkal szemben ülő, ovális arcú német tisztet. De belül felsikolt, és Hans meghallja. Lustán fordul felé, meglepetésében sűrűn csapnak kettőt a szempillái, de más jelét nem mutatja, hogy felismerné őt.

Miattam jött vissza. Hans, Hans, kecsketejízű Hans, dalolja csöndesen a lány, miközben Jannik szája alig leplezett paszulymosolyra húzódik. Három ember íze keveredik a reménytelenség szagú levegőben. Aztán Hans ajka hátrahúzódik a fogáról, a nyaka gúnyosan előrebiccen, ahogy az egyenruhája belsejébe varrt férfi átveszi a helyét.

– Nagyobb fegyelmet kellene tartania, Herr Graf. Rossz az, amikor az emberei az igazságról mernek fecsegni – mondja száraz puskaporhangon, rossz helyeken hangsúlyozva, hidegen tálalva a sértést. Jannikot mintha a fagy dermesztette volna mozdulatlanná.

– Igen, uram. Gondolok majd erre a jövőben.

– Azzal, hogy gondol rá, semmit nem ér el.

Ágakként reccsennek Hans szavai, de Jannik nem őz, hogy elmeneküljön. Borzként rázza le magáról a felettese szavait, és csak bólint, de a szeme már sóváran simít végig Dora arcán.

Hans cigarettát vesz elő a mellényzsebéből. Öngyújtóval kattint tüzet, és félvállról kérdezi:

– A kommunista is kér?

Dora megrázza a fejét, és igyekszik a csöndje mögé bújni.

– Jól választott magának, tizedes. Nem dohányzik, szemrevaló, és ahogy elnézem, nem az a szószátyár fajta.

– Beszél ő, uram. Csak fél az idegenektől…

– Csakugyan? Talán akkor tennem kéne afelől, hogy ne legyek neki idegen, nem igaz?

Jannik szája feszítővasmosolyra húzódik, ahogy kötelességből nevet felettese disznóságán. Dora lehajtja a fejét.

Ne bántsd őt, Hans. Jó ember.

Hans szája vonala megkeményedik, amikor a fejét még egyszer Dora felé fordítja. Hosszan szív a cigarettájából, a mozdulat szögletessége megijeszti a lányt.

– A jelentéseket holnap délre ezzel együtt a szobámba kérem – int hanyagul Dora felé már távozóban. Dora csak most veszi észre, milyen fényes a csizmája.

– Értettem, uram – mondja rekedten Jannik, de addigra már becsukódik Hans mögött az ajtó. A jajgató téli szél bebújik a lány ruhája alá. Egyikük sem szólal meg.

Sajnálom, Dora, pislogja Jannik égboltszínű szeme, és a karja egész éjszaka a lányt öleli.

– Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – kérdezi valamikor éjfél körül, amikorra az álom az őszinteségen kívül minden mást kiűz a szavaiból. Odakint az emberek gondolatként égnek el, cipőhalmok növekszenek a fenti szobában, de te meg se rezdülsz, nem sírsz, nem könyörögsz, és úgy nézel a holttestekre, mintha nem volnának többek papírnehezéknél. A szél hegedűjén félresiklik a vonó, és a hamuként vágtató levegő felsikolt. A félelem girhes farkasként köröz Jannik körül, amikor cigarettára gyújt. Dora kiveszi az izzó szálat a férfi ujjai közül és megcsókolja a bőrkeményedéseket halszálkatenyerében.

– Nem lesz semmi baj – mondja, és ahogy a cigaretta elfogy, vele apadnak Jannik köves partokon hullámzó, zavartság kavarta aggodalmai is.

*

Hans plafonig érő irathalmaz mögött ül, a szája felett barnásszőke bajusz terpeszkedik, csontból faragott hamutartójában csikkek nyüzsögnek.

Dora frissen fürösztve áll a küszöbön, sovány arca puha, tekintete fekete kitinpáncélként hárít minden, a szobában keringő rágalmat. Hans szögletes mozdulattal emelkedik fel a székből, de egyelőre nem szól semmit, mosolytalan, fagyott arccal mustrálja a lányt, kedvetlenül, mintha észre sem venné Dora cédrusjelenlétét. De a lány látja a sötét, szivárványszínű karikákat a férfi szeme alatt, ahol hosszú szempillái gyűrött bőrét karcolják, ismeri az utat, amit Hans miatta tett meg, és igyekszik megérteni a fáradtságát.

– Gyere ide!

A férfihoz lép, és Hans a kezébe fogja Dora szappanillatú arcát, szürke egyenruháján ragadós kátrány a piros szalag. A leheletük összekeveredik, a majdnem-csókok emléke végigzörgeti Dora egyenes csontjait.

– Azt tetted, amit tenned kellett a túlélésért, ahogy én is. Azzal, hogy kiharcoltam az áthelyezésem, magamra irányítottam a figyelmet. Hamarosan rájönnek.

Egyenes, üres, hideg szavak puffannak a vörös parkettán. Hans pillantása bezáródik, a fáradtsága sírgödröket ás kettejük közé. A keze borostyánként fonódik a lány csuklójára.

– Sajnálom, Dora.

*

Másnap a szivárványcsináló tisztnő vezetésével átkutatják Dora barakkját, és megtalálják a fal repedésébe rejtett, sokat gyűrt üzenetet. Szögletes szavak. Herr Graf szavai, hangzik Hans ítélete. A megtorlás angyalaként áll az ajtóban, a háta mögött összefogott kézzel, beesett, keményre torzult arccal. Hansként, nem a kabátja belsejébe varrt tisztként, de Dora nem ismeri ezt az új, botsáska léptű, szürke férfit, akit olyan régóta szeret, és aki most keserűen lebiggyedő szájjal tartja tőle a három lépés távolságot. Ez az új, varjútollú Hans elviteti Jannikot, akinek kiáltásai később belemarkolnak a vérző alkonyatba. Ennek az új Hansnak erőszak remeg a bőre alatt, mint megannyi húsrágó, csontzabáló bolha. Eltűnnek a színei, megfakul, megváltozik. Két hét telik el anélkül, hogy Dorára nézne, két hasmenéssel és hányással teli, hosszú hét.

Dora háta mögött a földre köpnek a barakkban lakó nők, a röhögő német őrök a karja után kapnak, ráncigálják, a combjához dörgölőznek, mohó gyerekként csimpaszkodnak belé, hörgő elégedettségük kavicsként csikorog Dora fülében. Sarat rúgnak rá dulakodás közben, vérrel kevert, húgyszagú sarat, ezrek hanyag koporsófáját. Aztán Hans vörös alakja felbukkan, a röhögés abbamarad és az őrök elengedik a lányt. A kettejük közti csöndben remélve lüktetnek a kimondatlan szavak, Hans kiüresedett tekintete erőlködve állapodik meg Dora mocskos arcán, összeszorított állkapcsa tucatnyi ütést mér a lány törékeny mellkasára.

Érints meg, fohászkodik némán, de Hans elfordul, visszamegy az iratai közé, hogy szögletes rendet tegyen a pokolként lángoló táborban. Másnap Jannik megszökik, és az őrök nem találják meg. A tisztnő botja újból lesújt Dora sáros bőrére, és nincs senki, aki megállítsa. Emberhordással telik egy hét, és a lány nem érti, miért nem keresi őt Hans, aki megígérte, hogy mindig szeretni fogja.

Azt tettem, amit mondtál, gondolja Dora, miközben megpróbálja kidörzsölni a bőre alatt kígyózó, fekete tintát. Mocskosnak érzi magát, szörnyűnek, bűnösnek. Sikítani akar, de Hans egykori, mára idegenné vált szavai nem engedik. Tartsd titokban. Keserű, füstölthúsízű szavak, láthatatlan tintával hímzett talány Dora bőre alatt. A vérében keringő titkok, bíborvörös pecsétes halálos ítéletek, teljesítetlen, teljesíthetetlen parancsok, lehetetlen kérések. Dora előtt feldereng egy mosoly emléke, amikor a Jannik szökése utáni nyolcadik napon a hullahalomnál állva elsötétül előtte a világ. A színek és a hangok összemosódnak, a piros tiszt még utoljára ibolyaszínű hős lesz, az a férfi, aki egy mosolyt adott Dorának azon a forró, áprilisi napon, és azt mondta, bárhogy is lesz, vigyázni fog rá.

Egy autóban ébred, a volánnál egy Jannik Graf nevű, összevert arcú, civilruhás német ül, mellényzsebében Hans Fürstenberg névre kiállított útlevéllel, zavaros hegyipatak tekintettel. A kesztyűtartóban Dora iratai, kettejük precízen összeállított életének pedánsan dokumentált lépései. Házassági szerződés, svájci lakcím, országelhagyási engedély. Hans tervei, Jannik fényképével a sajátja helyett.

– Mi történt? – suttogja Dora, miután átnézi az iratokat, és hidegnek érzi maga körül a szentjánosbogárfényű levegőt.

– Lehetőséget kaptunk. Elhagyjuk Németországot, Dora.

Kaporízű könnyek marják a lány torkát.

– Hans…

– Ő szervezte meg az egészet. Segített megszökni, amikor rájött, hogy szeretlek.

– Jannik, én…

– Ne aggódj. Minden rendben lesz, megígérem neked. Megmenekültél.

Hát persze.

Hans megfogadta, hogy így lesz. Tartsd titokban, emlékeztetik most a férfi szögesdrótszavai. Tartsd titokban.

Amikor megnézi az útlevelét egy körömnyi papírra írt üzenet esik ki belőle.

Jannik nem tud semmiről. Maradjon ez így. Nem maradhattál itt, nem élted volna túl. Közeledik már a vége. Utána elmegyek érted és együtt leszünk. Ebben az életben vagy a rákövetkezőben, de együtt leszünk, Dora.

*

Mire a távolban feltűnnek egy város fényei Dora átöltözik, és az útlevelet a mellkasához szorítva, felszegett fejjel ül Jannik mellett, Hans levele üstökösnyi lángcsóvaként égeti a tenyerét. Jannik a kezéért nyúl, és Dora nem rándul össze.

Hansra gondol, és a percre, amikor legközelebb találkoznak majd. Mert találkozni fognak. Ebben az életben, vagy a rákövetkezőben, de találkozni fognak.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.4/10 (14 votes cast)

Leave a Comment

5 hozzászólás

  1. 10/10 🙂
    Kedvenc mondataim:
    “Csillog a világ, szögletesen, forrástisztán, a szivárvány minden színében.”
    “Hans kezében pisztoly remeg, a golyó lyukat üt a Mennyország aljába, és egy távoli felhőből egyetlen árva esőcsepp indul meg a sáros föld felé.”
    ” Berlin a célpont, suttogják a barakkban, Berlint, Berlint, Berlint bombázzák. Dora elképzelni sem tudja, mekkora bombák kellhetnek ahhoz, hogy a hangjuk ekkora távolságokon nyújtózzon keresztül.”
    örülök, hogy olvashattam 🙂

  2. Azt hittem, hogy a lovas-lájkgyűjtős részletek után én nem foglak téged szeretni. Meggondoltam magam. Ritkán adok 10 csillagot, de teljesen megérdemled, és annyira szeretném, ha ilyen stílusú, történelmi regényt is írnál!

  3. Nem nagyon szoktam kommentelni a novellákhoz – még ha el is olvasom őket -, de ez most nagyon megfogott. Gyönyörű és jól működő, szinte költői képeket használtál a történeted megfestéséhez, ami nekem tényleg olyan volt, mint egy festmény betűkből.
    Nem csak a stílus, bár az volt, ami megfogott, de a történet is nagyon bejött. Borzalmas történelmi eseményeket mesélsz el emberi módon, nem finomodva, de nem is durván.
    Egyedül ami kicsit kilógott az a pozitív kicsengésű vége volt. Egy ilyen történetnél nem várná az ember, én is azt éreztem, hogy a katasztrófa felé robogunk a főszereplővel, viszont megleptél, amiről nem tudom viszont eldönteni, hogy jó-e vagy rossz. Egy kicsit talán mindkettő:) Ment a tíz csillag.

  4. Köszönöm szépen a véleményeket, nagyon örülök, hogy tetszett! 🙂

  5. Kemény történet. Egy sokszor lerágott csontról, ilyen újszerűen írni,nem semmi! A végén pedig egy frappáns fordulat. Így kell ezt csinálni!