Verseczy H. Réka: Észak felől fúj a szél (részlet)

1.

Dédi mindig azt mondta, azért rajongok úgy a Szigethátú szörnyet körülölelő történelemért, mert az emberiség bukásának századik évfordulóján születtem.

– Ne gondold, hogy minden igazságot megtanítanak nektek arról az időszakról – csóválta öreg fejét, ahányszor a múltról kérdezősködtem.

Mi, fiatalok, lelkesen jártunk iskolába, hogy az ott hallottak alapján bizalmat vethessünk a fehérruhások ténykedéseibe. Mindannyian reméltük, és sokan hittek is abban, hogy egyszer majd visszatérnek a természetbe a kipusztult állatok, és újra lesznek tavak, amiken hajózni lehet. Abban az intézményben, ahova Ilze és én jártunk, rengeteg szakkör volt a múlt szépségeit tanulmányozandó, de arról, mi történt pontosan a kétezer-ötvenes években, nemigen tanultunk. Persze, aki volt olyan szerencsés, hogy tudós gyermeke legyen vagy épp kivételes módon élt még idős rokona, aki tudta az eszét a sötét évtizedben, az értesült a lényegről, hiába nem szerettek róla beszélni az emberek. Azt gondolom, szégyenletes volt mindenki számára a tény, hogy annak idején a tehetősebbek hagyták szomjan pusztulni embertársaikat, és ha a természet nem sínylette volna úgy meg az emberi mohóságot, hagyták volna feledésbe merülni a történelem ezen szakaszát, mint ahogy a szegényeket is tudatosan hagyták szomjazni.

– Szörnyűséget tettek az akkoriak – jegyezte meg apám, miután először elmesélte nekünk a szárazság évtizedének történetét. Tizenhárom éves voltam, és az ablak melletti asztalnál ültünk. Apa hússzeletet helyezett a tányéromra, aztán hozzátette: – De azt kell mondanom, szükséges folyamat volt ahhoz, hogy a Föld fellélegezhessen. Haldokolt.

Fellélegezhessen a Föld – sosem felejtem el, hogy így fogalmazott. Kirázott a hideg, és anélkül, hogy bármit is szóltam volna, kinéztem az ablakon. Tekintetem átsiklott az Újlánchíd fényei felett, és megállapodott a túloldalon omladozó épületek sötét csúcsainak tömegén.

Apám elfogult volt a történelmet illetően, és inkább tárgyilagosan beszélt róla, mintsem érzelmeket vegyítve hangjába. Akárhogy fürkésztem az arcát, együttérzésnek soha szikrányi jelét sem véltem felfedezni rajta. Ilze hasonlított rá ebben, egy kicsit mindig is hidegebb volt, és mindent tudósszemmel nézett – ő is azzá akart válni. Én azért sokat gondolkodtam azon, mik lehetnek a részletek, melyik lehetett pontosan az a nap, melyen minden elkezdődött – és Dédinél kutattam a válaszokért.

Miután apánk igencsak hézagosan felvázolta nekünk az ötvenes éveket és a 2064-es bukást, mely véget vetett mindennek, benyitottam Dédi szobájába, hogy kifaggassam a részletekről, hátha többet megtudok arról, hogyan jutottunk oda, ahol most vagyunk. Tudni akartam, hogyan élték meg az emberek azt az időszakot, érzékelték-e már korábban is, hogy baj van. Ismerni szerettem volna az érzéseiket, mert bizonyosságot akartam nyerni azon elképzelésemről, hogy az akkori emberek nem voltak mind ostobák és lelketlenek. Tudni akartam, vajon a Szigethátú új esélyt adott-e az emberiségnek, amikor néhány települést kikerült tombolás közben, vagy eljön-e értünk újra, hogy befejezze, amit elkezdett. Isten ő vagy csak egy szörnyeteg, amit felbőszített az emberiség zaja?

– Mindent én se tudhatok – tárta szét Dédi a karját.

Valaha orvos volt, és bár alig tűnt hetvennek, a maga száznegyvenhárom évével maga volt a két lábon járó történelem. Minden egyes elbeszélése – legyen az akár személyes vagy az egész emberiséget átölelő – csodálattal töltött el, és utána napokon át e történetek hatása alatt álltam. Ő volt Újváros utolsó olyan polgára, aki a Vízháború során kapott a Kékvér-kapszulából.

– Nem azt akarták, hogy sokáig éljünk – intett a kezével, miközben tekintete a távolba révedt. Arcán egy pillanat erejéig gúnyos mosolyt véltem felfedezni. – Azt akarták, hogy ne legyünk betegek a tervezett bombázásoktól. Akkor még senki nem tudta, működni fog-e kapszula, vagy hogy lesz-e mellékhatása, de úgy vélték, az értelmiségi családokat nem hagyhatják veszni.

Őt tehát semmilyen betegség nem tudta leteríteni. Az apja tekintélyes helyet foglalt el a politikában, így amikor érni kezdett az atomfegyverek bevetésének ideje, Dédi – és mindenki, aki befolyásos család tagja volt – kapott a kapszulából. Attól a naptól kezdve minden kórság csak lappangani tudott benne, de a szervezetét semmi nem kezdhette ki. Sajnos ezt már nem lehetett elmondani arról az életről, ami évtizedekkel a kapszula beszedése után megfogant benne.

A legjobban Dédi féltve őrzött képeit szerettem nézegetni, melyeken az akkor még egészséges természet egy-egy mozzanata vált örökké. Virágok, melyek vadon nőnek a fák tövében, hófödte hegycsúcsok, melyek lábát patakok csiklandozzák. Fű ott is, ahol ember nem szórt el magvakat, és tavak, mára kiszáradt medencék vizei, melyeken hatalmas hajókat tol maga előtt a szél, és a régen e területen álló Budapestről készült képek az elegáns belvárosi épületekkel.

A mi házunk egyike volt azon új épületeknek, melyek a kétezres évek első felének hangulatát árasztották. A maguk egyszerűségével idézték a letűnt időket, a modern korok hajnalát, melynek vörösbe forduló egét az emberiség elapaszthatatlan kíváncsisága égető fénnyel világította be, s amikor ez a kíváncsiság a technológia csúcsán delelt, amikor a Föld egészsége a szárazság jegyében egyre szembetűnőbben romlani kezdett, és az utolsó nukleáris fegyver is a Csendes-óceánban landolt…

– A föld megremegett a talpunk alatt – mondta Dédi, majd izgalmamat szándékosan fokozandó csak egy hosszas szünet után folytatta. – Azt hittük, újabb bombázó, de hiába vártuk a fejünk feletti zajok és a bútorok rázkódásának megszűnését. Órákon át rettegtünk, és vártuk, hogy megnyíljon alattunk a föld, vagy legalább ránk szakadjon a plafon. Azt gondoltuk, elérkezett a világvége. – Keserűen felnevetett. – Végül is az emberiség számára csaknem elérkezett. A Szigethátú, melynek azelőtt senki még csak nem is sejtette létezését, felébredt, és megelégelve az emberek ostobaságát, kikelt a vízből.

Ezután mindig elmesélte, hogyan számolt le az emberiséggel a víz istene, és mindazzal, amit az az elmúlt évezredekben felépített. A Csendes-óceánból emelkedett ki, s miután végzett Ázsiával, átgázolva Amerikán még Európában is tombolt. Ha egy ország nem a bombázások alatt semmisült meg, a Szigethátú szörny taposta agyon vagy a kiáradó óceán söpörte el. Az ember hite megrendült, mindaz, ami korábban csupán egy író fejében fordult volna meg, valósággá vált. Az istenek és vallások megkérdőjeleződtek, az emberek városai porrá lettek, s elkezdték újraépíteni a világukat. Európa közepén, az egykori Magyarország fővárosának helyén, a Lánchíd folyómederben nyugvó romjai körül egy új, tudatos társadalom született a holt nemzetek maréknyi túlélőinek összefogásában.

– Gyermek volt azelőtt az emberiség – mondta egyszer apám, és én sokáig egyetértettem vele. – A Szigethátú közbelépése kellett ahhoz, hogy felnőjön.

De ma már tudom, hogy az emberek nem változnak, sosem nőnek fel. Nyughatatlan kíváncsiságuk bűnbe csábítja őket, amíg meg nem égetik magukat. Ám miután a sebük begyógyul, és már nem emlékezteti őket semmi és senki a hibáikra, újból olyasmibe fognak, ami megzavarja az élet rendjét és a bimbózó békességet.

2180, az év, melyben először találkoztam Róval, arra enged következtetni, hogy azok az idők a gátlástalan felfedezések jegyében teltek, mert a lassanként regenerálódó környezet képe hamar elfeledtette az emberekkel, milyen volt, amikor tévedéseiknek halmaza nyomorúságba döntött mindent. A robottechnológia iránti lelkesedés alábbhagyott, s helyébe olyasféle telhetetlen törekvések léptek, mint az emberi test tökéletesítése vagy az elme halhatatlanná tétele.

– Annak idején a politikusok irányítottak, ma már a fehérruhások – morogta színtelen hangon Dédi csak úgy lezárásképp. – De hidd el, kicsi Hilja, nem szabad egyikben se megbízni.

– Apában se bízol? – kérdeztem reménykedve.

Dédi hosszas pillanatra eltűnődött, belenézett a nagy tükörbe, mely az ágya mellett állt, és amikor zavaros tekintetét visszaemelte rám, tudtam, hogy idős elméje újra elvesztette a kapcsolatot a jelennel, és visszazuhant a múltba.

– Ahogy ránk törik az ajtót, meghúzzuk a ravaszt – suttogta.

Csalódottan fújtam ki a levegőt és dőltem hátra a fotelben. Most is, mint mindig, felállt, megkerülte az ágyat, és kezét tördelve az ablakhoz csoszogott. Nem figyeltem rá tovább, mert szokásához híven érthetetlen motyogásba kezdett, míg el nem csendesedett teljesen a várost körbevevő Határkerítést fürkészve.

***

Egy napon, amikor épp nem az emlékek fogságában hánykolódott, így szólt hozzám:

– Vannak dolgok, amikről nem tudok beszélni, de úgy döntöttem, a naplómat elolvashatod. Éveken át írtam a bejegyzéseket, igaz, nem túl sűrűn ültem neki. Akkor írtam utoljára, amikor a lányom terhes lett édesanyáddal. Itt tartom a szekrényben, vaskos kis kötet. Csak annyit ígérj meg, hogy azokról a dolgokról, amiket leírtam benne, soha nem fogsz beszélni senkinek. Engem se kérdezhetsz majd róluk. Ígérd meg, és ne légy önző!

– Megígérem! – kiáltottam hálásan.

Azonban izgatottságom hamar szertefoszlott. Amikor Dédi kihúzta a fiókot, melybe egykor naplóját rejtette, szinte szíven ütött annak üressége.

– Talán Motodashi vitte el – tűnődött dédanyám olyan nemtörődöm hangon, hogy már-már vissza kellett fognom magam, nehogy csalódottságom szülte haragomban rákiáltsak. – Néhány hete kértem rá, hogy lomtalanítsa ki a szobát.

Tőle sosem tudtam meg, mi történt vele pontosan a háború idején, és hogyan épült fel utána lelkileg. Úgy gondoltam, volt egy fontos szál az életében, ami a háború során megszakadt, és azt azóta sem képes feldolgozni. Nem beszélt róla egyszer se, és amikor tiszta pillanataiban rákérdeztem, kik akarták rájuk törni az ajtót, és kihez intézte a szavait, csak fájdalommal vegyes haraggal legyintett indulatosan.

– Hagyj engem békén – vakkantotta. – Bár lenne elég erőm megölni magam! – Fél perc se telt el, és újra rákezdett. – Ahogy ránk törik az ajtót, meghúzzuk a ravaszt. Muszáj megtennünk, oké?

Magára hagytam, de nem tudtam nyugodni. Rengetegszer álmodtam a háborúval, hisz ha Dédi túl hosszasan mesélt nekem róla, mindig az lett a vége, hogy köd ereszkedett a tekintetére, és beleveszett titokzatos fájdalmába, míg én egyedül maradtam megválaszolatlan kérdéseimmel.

Miután kiléptem a szobájából, még egy darabig fortyogtam magamban az ajtó előtt állva. Az ő életének mozzanatain kívül talán csak néhai anyám felidézése foglalkoztatott akkoriban, amikor  betöltöttem a tizenötöt. Úgy éreztem, jogom van olvasni azt a naplót, sőt, engem illet, hisz az én őseimről szól, és arról a háborúról, aminek a részleteit mindenki el akarta felejteni.

Mindenki, csak én nem.

Szerencsésnek mondhattam magam, amiért dédnagyanyám még élt, de szerencsétlenségnek éltem meg, hogy életének bizonyos részeiről nem hajlandó beszélni. Megtagadta tőlem még anyám emlékét is, igaz, érthető volt – csaknem másfél évszázadnyi szenvedés állt mögötte, és gyakran találta magát az őrület határán. Félt, hogy magával ragadja, és nem engedi többé vissza, csak lebeg majd élet és halál között a kínzó emlékek ostroma alatt.

Aztán meghallottam Motodashi motozását a konyhából. Új remény költözött belém, miközben kisiettem hozzá. Éppen a tányérokat törölgette éppoly ügyesen, mintha az összes ujja meglett volna, holott bal kezén híján volt egy mutató- és egy hüvelykujjnak.

– Hol van Dédi naplója? – szegeztem neki rögtön a kérdést.

Motodashi egy háború előtti, 44-es orvosasszisztens volt házvezetőnői programmal felülírva. A romok alatt találták, és hosszú évtizedeken át elfelejtve állt becsomagolva egy raktárhelyiségben. Apám részt vett a helyiség laborrá alakításában, akkor találták meg Motodashit, és napokig mindenki kidolgozottságának csodájára járt; az utcán senki meg nem mondta volna, hogy csupán egy robot. A memóriája megsérült annak idején, így utólagos mély sajnálatomra újra kellett telepíteni. Még Ilze se született meg, amikor apánk hazahozta, hogy ápolja a nagyit, amíg ő és anyám a kutatóintézetben vannak. Húsz évet tárolt a memóriája, így pontatlanság nélkül tudott idézni anyám utolsó éveiben kiejtett szavaiból. A kedvenc idézetem tőle az: „Gyere ide, apróság, ne sírj. Az élet magában rejti az igazságot, csak elébe kell állnunk.”

Fogalmam sincs, hogy értette. Talán közelgő halálára gondolt, és arra, hogy azáltal fogja megtapasztalni a választ, amit az ember változatlanul még ma is kutat arra a kérdésre, mi végett vagyunk mi itt. De talán a reményekre gondolt, amik a labormunkában motiválták, és abban az esetben az igazság a gyógyír lett volna a betegségére, amiben nagyanyám is és végül ő is meghalt. Ha anyám igazi tudóslélek volt, inkább az utóbbi elképzelés lehet a helytálló.

– A háború utóhatása – magyarázta apám, amikor Ilzével már többet megértettünk ezekből a dolgokból. – A biológiai és nukleáris fegyverek következménye, hogy az előttetek lévő generációkból még haltak meg rákban emberek. De ti már tiszták vagytok, és szerencsére én is még nagyon sokáig tudok rátok vigyázni. – Emlékszem, megborzolta Ilze haját. – A reggeli bogyót soha, de soha ne felejtsétek el bevenni.

– Az utolsó mentett emlékem Heléna naplójáról, hogy apád elveszi a megsemmisítendő szemétkupac tetejéről, egy perc és hat másodperc erejéig olvassa, majd magával viszi – felelte Motodashi a mondat végére elveszítve kedves női hangját. Érintkezési hibás volt, így gyakran megtörtént, hogy monoton, fémes hangszínre váltott.

– Tehát nem semmisítetted meg!

– Nem semmisítettem meg.

– Szerinted megvan még? – kérdeztem lelkesen, miközben térdre vetettem magam, hogy belessek a bútorok alá. – És egyáltalán hogy néz ki?

– A tények ismeretében úgy vélem, megvan a lehetősége annak, hogy még megvan – csendült újra a jóindulatú női hang. – Barna bőrkötéses naplófüzet, foszladozó fedéllel, egy kiló, huszonnyolc dekagramm tartalommal.

Örömömben megöleltem Motodashit, mire az anya-program egyik már jól ismert gesztusával automatikusan reagált. Talán butaság érzelmeket táplálni egy robot iránt, de mindig jólesett, ha megsimogatta a fejem vagy viccesen megpaskolta a fenekemet. Anya halála után Dédi bezárkózott a szobájába, és azután már ki se tette onnan a lábát, így körülöttem az utolsó működőképes női figura Motodashi maradt.

Miután a lakásban hiábavalóan kutakodtam Dédi naplója után, eldöntöttem, hogy bemegyek a laborba apámhoz. Mielőbb a kezemben akartam tartani a füzetet. Hirtelen aggódni kezdtem az épségéért, féltem, egy rossz mozdulat, és értékes lapjai menthetetlenül odalesznek, mint a lehullott falevél, ami darabjaira törik, ha az ember rálép. Csak az járt a fejemben, hogy másfél kilónyi családi történelem vár rám, és már láttam magam, ahogy a fotel karfáján átvetve lábam egész éjszakán át olvasok.

Kilépvén a lakóépület ajtaján a Budai-hegység látványa tárult a szemem elé. Dédi azt mondta, az ő idejében zöld borította a gerincét és gyönyörű házak álltak rajta. Ma már a fele kopasz, és csak apám munkásságának volt köszönhető, hogy a másik felén egymásba kapaszkodnak a fák.

Az egyik hegyoldalon füves legelőt építettek ki az intézetben nevelt marhák számára. Mint mindig, most is egy 51-es ZarageX vigyázott rájuk; a háborúban rettegett gyilkológépet marhapásztorrá fokozták, vagy inkább, ahogy Dédi mondaná, marhapásztorrá léptették elő. A marhák szürke pontokként lődörögtek a füvön, miközben az 51-es megpróbálta őket látótávon belül tartani. Messziről is jól láttam, hogy az egyik állat megpróbálja kikerülni, majd hirtelen megugrik – az 51-es nyilván használta az ujjába épített ösztökét -, és visszarohan a csorda biztonságot jelentő gyűrűjébe.

Az Újvárosi Kórház és Kutatóintézet fehér, modern épület volt a hegy tetején. Jelentős méretével juttatta az ember eszébe, hogy ma már a tudósok kezében van az irányítás. Ez megnyugtatta az embereket, ugyanis a fehérruhások látványosan törekedtek arra, hogy újraélesszék a bolygót, és rengeteg jel utalt rá, hogy jó úton haladnak. Azt tanították, hogy a marhahúst is nekik köszönhetjük, hiszen hosszas sejtkutatások eredménye volt, hogy újra léteztek ezek az állatok.

A tudósok tehát nem politikusok voltak. A társadalom fejlődésének ügyét egy lapra tették a természet egészségének ügyével. Azt vallották, ha az emberiség nem akar újra felbukni a saját lábában, a természet érdekeit előrébb kell helyeznünk. Mivel a háború előtti időszakra pont ennek ellentéte volt jellemző, ezzel mindenki egyetértett.

– A tudomány nem fejlődhet a természet kárára – mondogatta apám az egyértelműnek tűnő igét. – Mert a természet gondoskodik rólunk, és a Föld a mi otthonunk.

– Ne legyintgess itt nekem, hogy ez egyértelmű – ripakodott rám egyszer Dédi, amikor szemforgatva, unottan sóhajtozva felmondtam neki az aznapi tananyagot. – Nézd csak a kerítésen túli kopár vidéket, és rájössz, hogy régen nem volt ez mindenki számára olyan egyértelmű.

Ha Dédi nem mesélt volna nekem a régi népek ostobaságának végtelen mértékéről, nem hittem volna el, hogy az emberi faj valaha is akkora sötétségben élt. Hát nem volt számukra logikus? Ha nincs természet, nem vagyunk mi se.

Mivel a kutatóintézetnek volt a legtöbb dolgozója, a város egyetlen olyan pontja is volt, ahova el lehetett jutni busszal. Mint a legtöbb modern holmink, ez a jármű is egy régi napelemes típusból lett megalkotva. Minden más helyre biciklin vagy gyalog jártak az emberek, hisz Újvárosban nem voltak még leküzdhetetlen távolságok.

Húsz percet kellett várnom a busz indulására, addig a megálló körüli fákban gyönyörködtem. Már egészen terebélyes volt a juhar, amit anyám ültetett azelőtt húsz évvel, az alatta sötétlő talajon pedig jól látszott, hogy az imént járt arra egy öntözőmester.

Miközben körüljártam a fát, egy körülbelül velem egyidős, ezüsthajú, szeplős lány bukkant fel, és sürgetően faggatni kezdte a sofőrkabinban bambuló embert.

– Mikó indul?

– Egészkor – hangzott a lusta felelet.

– Nem lehetne, hogy most?

– Egészkor.

Erre a lány leugrott a buszról, majd ajkát beharapva elnézett a hegy felé, mintha azon tűnődne, futva vajon gyorsabban elérné-e az intézetet, mint busszal. Aztán hirtelen felém fordult, és szúrós tekintettel végigmért.

– Tudós kölyke vagy, mi?

– Igen – válaszoltam megilletődve.

Nyers stílusából, fakó bőréből, kócos hajából és szürkés öltözékéből arra következtettem, hídon túli. Én a nyugodt, kiegyensúlyozott Felnegyed lakóihoz voltam szokva, azelőtt még soha nem beszéltem alsónegyedivel.

– És akkó az intézetbe csak ez a tetves busz megy fel, mi?

Bólintottam, mire egy türelmetlen sóhajjal elfogadta a tényeket. A jármű oldalára csapva felszállt a buszra, odavakkantott valamit a méltatlankodó buszsofőrnek, aztán ledobta magát leghátul. Addig néztem őt, ahogy összefont karokkal bámul maga elé, amíg vissza nem nézett rám, és mivel rögvest rám öltötte nyelvét, elkaptam a tekintetem. Indulás előtt inkább legelöl ültem le, hogy ne bámulhassam akaratomon kívül is szeplős arcát, leszálláskor pedig majd’ fellökött, annyira sietett. Ezek után mégis képes volt megtorpanni az intézet felé vezető járdán.

– Menjél má’ előre! – förmedt rám. – Zavar, ha mögöttem csoszognak.

Engedelmesen elsiettem mellette, és amikor egy perc elteltével összeszedtem a bátorságom, hogy megkérdezzem, mit keres arrafelé, amikor hátranéztem, már csak az üres buszmegállót láttam.

– Viszlát – motyogtam magam elé értetlenül, ám hamar elterelődtek a gondolataim.

A kutatóintézet egészen más világ volt, imádtam oda járni. Hatalmas üvegházi kerten át vezetett az út a bejáratig, és a különböző növények biztonságos ölelésében száz meg száz madár próbálta egymást túlharsogni. Itt-ott nyújtózkodott egy fehérköpenyes az ágak között vagy épp hasalt valaki a földön nagyítót tartva maga elé, hogy aztán a mellette heverő kis masinába feljegyezze megfigyeléseit. Ez volt az a vibráló élővilág, amit a tudósok ki akartak telepíteni a nagyvilágba, de mindent csak szép fokozatosan, alapos megfigyelésekkel megelőzve.

A Szilas Arborétum felé vettem az irányt, az volt apám munkaterülete. A folyosón a gyógyszertesztekre várakozó hídon túliak körmölték regisztrációs lapjaikat. Többségük idős ember volt, de akadt köztük egy-két életerős, apámmal egyidős férfi is. A Főtudós nem engedélyezte a fiatalokon történő tesztelést, mert bizony olykor megesett, hogy a mellékhatásokkal nem tudott megbirkózni valaki szervezete. Ugyanakkor a fizetség, ami élő csirkét és különféle tejtermékeket jelentett, igencsak busásnak számított akkoriban, és ha balul sült el valami, a tesztalany hozzátartozóit a megszokott fizetség sokszorosával kárpótolták.

A Főtudós olyannyira elégedett volt apám munkásságával, hogy róla nevezte el az arborétumot. Tanultsága révén lelkes és hasznos tagja volt ifjú társadalmunknak, mely neki köszönhetően volt a legzöldebb település Európa közepén. Ő irányította a növényi kutatásokat, azaz ha új facsemetét ültettek el a városban, az az ő érdeme volt, az ő gondoskodásából sarjadó új élet. Ha apám nem munkálkodott volna, talán fákat is csak az Utolsó Könyvek lapjain láthatnánk éppen úgy, mint a különböző állatokat. Amikor gyerek voltam, az első és legfontosabb dolog, amit megtanított nekem és Ilzének, az élet értéke volt, annak tudomásulvétele, hogy egy fa éppoly fontos, mint mi magunk.

Apám egy kis földkupac mellett térdelt, amikor megtaláltam. Ködös tekintettel nézett fel rám, mint mindig, ha kizökkentettem a munkából.

– Hát te mi járatban vagy erre? – mosolyodott el, amikor tudatosult benne hirtelen felbukkanásom.

– Dédi naplóját keresem – feleltem köntörfalazás nélkül, habár tudtam, nem szereti, hogy iszom Dédi szavait. – Motodashi azt mondta, nálad látta utoljára.

Apám eltűnődött egy pillanatra.

– Valóban belelapozgattam néhány hete – mondta. – Aztán jelentettem a könyvhatóságnak.

– Hogy tehetted? – tört ki belőlem hirtelen. – Legalább hagytad volna, hogy elolvassam, mielőtt elzárják!

– Hilja. Heléna nem öregségére bolondult meg. A naplója tele van azokkal az összeesküvés-elméletekkel, amik miatt annak idején olyan sok összetűzésbe keveredett a hatóságokkal. Kételkedem abban, hogy sok igazságot tanulnál abban a füzetben. – Látván csalódott arckifejezésemet még hozzátette: – Hidd el, nem volt benne semmi érdekes.

– Talán Ilzét is érdekelte volna – dünnyögtem cipőm orrával a földet túrva.

– Nem hiszem, hogy Ilzét lekötne egy ilyen érzelmeken alapuló olvasmány – nevetett fel apám. – Most is itt van, a gyógyszerlaborban segédkezik a megfigyelések rögzítésében.

Ilze akkor már tizennyolc volt, úgyhogy nagy örömére végre elkezdhette a tudományos tanbejárást. Nekem még fogalmam se volt arról, mihez kezdjek magammal az iskola után. Érdekelt a történelem, és imádtam az Utolsó Könyveket lapozgatni, így a tanári pálya állt hozzám a legközelebb, azonban nem tetszett az a része, hogy még a tanárok sem olvashattak UKÍK-ot (Utolsó Kézzel Írott Könyv), így csak annyit tudtak, amennyit a felejteni vágyó társadalom tudni és tanítás útján átadni szándékozott. Márpedig az UKÍK-ok tartalmazták a fájó igazságokat, meg a legőszintébb ostobaságokat, amiket ember valaha összehordott vagy épp elkövetett.

– Életem egyik legizgalmasabb pillanatában jöttél – zökkentett ki apám gondolataimból. – Hajolj csak ide, hadd osszam meg veled!

Apám lelkesedése rám is rögtön átragadt. Kis üvegdobozt tartott az egyik kezében, melyben egy nedves kendőn titokzatos magocska pihent.

– Mi lesz belőle, ha megnő? – kérdeztem.

Apám csipeszt fogott, és óvatosan kiemelte a magot az üvegből.

– Az emberi társadalom felemelkedésének kérges szemtanúja.

– Mindig ezt mondod – nevettem.

– Ő lesz Újváros első hársfája – mondta apám izgatottan.

Ettől aztán eltátottam a számat. Apám éveken át mondogatta, hogy annak örülne a legjobban, ha egészséges hársfa magot sikerülne létrehoznia.

– Egy hársfa!

– Bizony, egy nagylevelű hárs. Tudod, meddig él egy ilyen, Hilja? Akár ezer évig is!

Ragaszkodott hozzá, hogy én ültessem el a magot. Nem mindennapi lehetőség volt. Apám szerint még a háború előtti időkben is különleges alkalomnak számított elültetni egy fát. A mi időnkben, amikor a fák csodaszámba mentek, és Újváros minden egyes példányáról külön dokumentumokat tartottak fenn, még inkább megtiszteltetés volt effajta munkában részt venni. Állítólag gyerekként már elültettem egy magot, melyből később gyertyáncsemete lett, és Alsónegyedben bontott koronát, de nem emlékeztem rá. Amikor pedig apám finoman belefektette a hársmagot a tenyerembe, egy hosszas pillanat erejéig úgy éreztem, teremtő erővel bírok.

– Jól érzed – suttogta apám akkor már a földön hasalva, hogy a lehető legközelebbről szemlélhesse a ceremóniát. – Te most életet adsz egy óriásnak, ami még minket is túl fog élni.

2.

Másnap Ilzét az étkezőasztalnál találtam. Mindig ott olvasott, mert csak ott volt elegendő természetes fény délelőtt. Ebben a napszakban világított legjobban hófehér bőre, amire vállig érő, fényes, sötét haja és szürke szeme is rátett egy lapáttal. Mind külsőre, mind belsőre egymás ellentétei voltunk, ő apánk hideg színeit hordozta magán, én pedig anyánk aranybarna fürtjeit és sötét szemét örököltem. Ő komoly volt és a tényeket tartotta szem előtt, én pedig szerettem nevetni, és sosem értem be a tényekkel.

Nővéremmel való kapcsolatom nem volt se jó, se rossz. Annyira éhezett a tudásra, és annyit képezte magát, hogy magától szinte nem is beszélt, csak az olvasással foglalkozott. Akkoriban persze már a gyakorlati kutatás is lekötötte, és alig várta, hogy a zöldfülűeknek járó zöld köpenyt fehérre cserélhesse. A gyógyítás érdekelte, pontosabban a gyógyszerfejlesztés. A napjait tehát alsónegyedi kísérletalanyok között töltötte, és mesterével, Normanddal együtt várták az esetleges mellékhatásokat. Az emberek nem szedték azt a reggeli bogyót, amit Ilze és én, akik azt sem tudtuk, milyen érzés, ha fáj az ember hasa, így a kutatók megpróbáltak minden kis nyűgükre gyógyírt találni különböző enyhébb tabletták formájában.

– Nektek azért kell szednetek a bogyót, mert Dédi vére által még anyátok is hordozta a 63-as biológiai fegyverek okozta különböző betegségeket – magyarázta apám. – Ugyan gyerekkorotok óta tiszta a véretek, szeretném, ha még néhány évig szednétek a gyógyszert. Csak a biztonság kedvéért.

Úgyhogy Ilze és én rutinszerűen bevettük a bogyót minden reggel, és tulajdonképpen nem is gondoltunk rá többet a nap folyamán, mint ahogy jól működő szervezetünknek hála attól sem féltünk, hogy esetleg úgy végezzük, mint anya és a nagyi.

– Mit olvasol? – kérdeztem Ilzét, miután megköszörültem a torkom.

Nem nézett fel rám egyből, hanem mutatóujját az oldalra téve végigolvasta a mondatot, és még azután is csak akkor szakadt el tekintete a könyvtől, hogy megemésztette az olvasottakat.

– A tizenharmadik Dolly – hangzott a kurta felelet.

– Miről szól? – Feléledt a kíváncsiságom, amiért nem egy tudományos címet mondott, ám ezúttal sem hazudtolta meg magát.

– Klónozásról.

– És milyen állat volt Dolly? – kérdeztem unottan. Az akkori emberek nem tisztelték az állatokat.

– Honnan veszed, hogy állat volt? – kérdezett vissza Ilze felcsillanó szemmel.

– Az emberi klónozást mindig is tiltották, ha jól tudom.

Ekkor Ilze úgy fordította a könyvet, hogy egy pillantást vethessek az oldalaira. Eltátottam a számat – nem egyszerűen egy Utolsó Könyvet olvasott, hanem egy kézzel írtat. Ez azt jelentette, hogy a könyv a Szigethátú isten pusztítása után íródott, azaz akár tiltott gondolatokat is tartalmazhatott.

– Ugye nem gondolod, hogy egy bárány életéről olvasok ötszáz oldalon keresztül? – vigyorodott el Ilze.

– Hogy jutottál hozzá egy UKÍK-hoz? – szegeztem neki a kérdést, miután ösztönösen körülnéztem, biztosan kettesben vagyunk-e.

– Normand asztalán találtam.

– Szóval elloptad.

Ilze megrántotta a vállát.

– Ő lopta el – mondta. – Azt hiszed, a tudósok bármit kihozhatnak a könyvtárból? Ők se férnek hozzá az UKÍK-hoz, máskülönben apa naponta húsz tonna könyvvel jönne haza.

– Normand rá fog jönni, hogy elloptad – pánikoltam tovább. – Emiatt elveszítheted a Főtudós bizalmát, és örülhetsz, ha megengedik, hogy tanár legyél!

– Jaj, Hilja, ne szívd a véremet! Ha Normand észreveszi, hogy eltűnt a könyv, jobban teszi, ha örül, hogy megszabadult tőle. Örülhet, hogy csak én találtam meg, nem pedig olyan, aki emiatt jelentené.

Igazat adtam neki, úgyhogy sikerült megnyugodnom. Egy pillanatra elöntött az irigység, amiért ilyen nagy értékű könyvet olvas, és megint megsajdult a szívem Dédi naplója miatt.

– Ha már az UKÍK-nál tartunk – szólaltam meg kis szünet után, mielőtt még Ilze újra belefeledkezett volna az olvasmányába -, te tudtad, hogy Dédi tartott itthon egy naplót?

– És?

Egyedül éreztem magam fojtogató kíváncsiságommal.

– És apa jelentette!

– Te folyton a múlttal foglalkoznál – csóválta meg Ilze a fejét. – A kutatóintézetben azok közé tartozhatnál, akik a jövőt érlelik. Te is a jövő része vagy, a múlt baklövéseit pedig nem mi követtük el.

– Engem csak az érdekel, mitől gárgyult meg Dédi – erősködtem, miközben elfogott a meg nem értettség érzete. – Miért olyan nagy baj ez?

– Nem baj. Csak hülyeség. Mint ahogy valószínűleg minden az, amit leírt.

– Te nem is szereted őt – jegyeztem meg duzzogva.

– Én próbálom szeretni őt, de hogyan szerethetnék valakit, aki száznegyvenhárom éves létére folyton azt képzeli, hogy velünk egyidős?

– Ha néha meglátogatnád, tudnád, hogy szoktak lenni tiszta pillanatai!

– Tudom, hogy néha korához hűen viselkedik. És képzeld, ma is voltam nála. Én vittem be a reggelijét.

– Hűha…

– Hűha bizony. Megkérdezte, mi jót tanultam tegnap a laborban, és találd ki, mit mondott, miután felvázoltam neki a lényeget. – Hallgattam. Tudtam, mi fog következni. Ilze összegörnyedt, és Dédi fojtott suttogását próbálván utánozni azt mondta: – Ha ránk törik az ajtót, meghúzzuk a ravaszt. Muszáj megtennünk, oké? Szerintem ha tehetné, minden tudóst lelőne, mert én azt vettem észre, olyankor száll el az agya, amikor szóba jönnek a fehérruhások.

***

Ezután hetek teltek el. Ez idő alatt Dédi olyan beteg lett, hogy hiába jártam be hozzá minden nap, soha nem ismert fel. Folyton Lulunak hívott, és lényegtelennek tűnő dolgokról csevegett. Ami azt illeti, Ilzét és apánkat is Lulunak hívta – de legalább jó kedve volt.

Egészen augusztus utolsó napjáig.

Egy végtelennek tűnő éjszakát követő hajnalon halt meg, miután rettegve kisírta szemét a 64-es földrengés újbóli átélése alatt. Eleinte mellette voltam, és próbáltam megnyugtatni. Bár apám már rég elrejtette szobájának kulcsát, Dédi mégis felkelt az ágyból, és egy láthatatlan kulccsal hol bezárta, hol kinyitotta az ajtót.

– Ne menj ki, apa, nem fogsz visszajönni – mondta remegő hangon egy emlékbéli alaknak, majd azt is hozzátette, a vár alatti bunkerek elég gondosan lettek kialakítva ahhoz, hogy meglegyen az esély a túlélésre.

Azokról a bunkerekről beszélt, amiken ma a felnegyedi lakóépületek állnak. Dédi fiatal korában is itt élt a családjával, de akkor még Várnegyednek hívták a helyet.

Egyszer elmondta, hogy a háború idején a vár alatt kanyargó járatokat építették át a gazdagok védelmére szolgáló bunkerekké. “Kamrát” lehetett bérelni arra az esetre, ha a bombázások Magyarországot is elérnék, és amikor ténylegesen elérkezett a pillanat, amikor az emberek már nem mertek otthonaikban maradni, összecsomagolták legfontosabb holmijaikat, és leköltöztek a föld alá.

– Utána két és fél hónapon át éltünk egymás lábára lépve, miközben azon vitatkoztunk, valóban van-e félnivalónk – mesélte Dédi. – Úgy éltünk, mint a cigányok, hatan egy kis szobában, amit viccelődve csak kriptának neveztünk. Már csak azért is, mert senki nem mert volna rá mérget venni, hogy ezek a bunkerek valóban képesek minket megvédeni. Arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, elsősorban a szegények elől kell megmenekülnünk. Tudod, kicsi Hilja, nekik nem volt hová bújniuk, ellenben rengeteg gyereket szültek, hogy kapjanak házat a kormánytól. Nem akarok én itt okoskodni, hogy minek szül nyomorba az ember, de egy biztos, ők is biztonságban akarták tudni a családjukat.

Dédinek volt egyszer egy legjobb barátnője, őt hívták Lulunak – illetve gondolom, volt normális neve is, mielőtt megkapta ezt a becenevet -, és ő is egy szegényebb családból származott. Az első bombázások idején kezdett el dörömbölni Dédiék csapóajtaján. Addigra elveszítette a családját, és a gazadagok sorban kergették el, mert nem akartak osztozkodni a vízen és az élelmen. Ám amikor Dédiéknél próbálkozott, Dédi beengedte őt, és onnantól velük élt a föld alatt. Egészen addig, míg valaki fel nem jelentette őket, és Lulut elvitte a rendőrség úgynevezett “szakadékátlépés” megkísérlése miatt, ami annyit jelentett, szegényként próbált meg beolvadni a gazdagok közé.

Amikor Dédi sikoltozni kezdett, apa bejött és kiküldött a szobából. Benyugtatózhatta, mert hamar elcsendesedett. A különös az volt, hogy azokban a hetekben Dédi egyszer sem mondta azt, hogy húzzuk meg a ravaszt, ha ránk törik az ajtót. Apám szerint azért, mert az elméje még nem érkezett el a múlt azon pontjára, ahol ez a mondat főszerepet kapott. Ezekben a hetekben Dédi múltbéli énje még nem tudta, hogy majd egyszer meg akar húzni egy ravaszt.

Az utolsó mondata pedig az volt:

– Ha ezt túlélem, elmegyek Luluért.

***

Utána annyira magam alatt voltam, hogy napokig nem láttam létezésem célját. Dédivel meghalt minden, amit valaha szerettem. Már nem volt kihez bejárkálnom, hogy beszélgessünk, már nem kérdezte ki tőlem senki a tananyagot, és esélytelennek tűnt, hogy valaha is megtudok többet a múltról. Apám azzal akarta elterelni a gondolataimat, hogy a kutatásairól beszélt, és próbálta meghozni a kedvem a tudósszakma iránt. Így, hogy Dédi elment, és a történelem vele együtt odaveszett, a tanári pályát már annyira se éreztem csábítónak, mint azelőtt.

Végül is jó élmény volt elültetni a hársmagot – jutott eszembe egy nap, amikor úgy döntöttem, megpróbálok új célt találni az életemnek. Mivel még tizenhat se voltam, bő két évem volt eldönteni, melyik pályát válasszam, apám viszont megadta a lehetőségét annak, hogy már most elkezdjek bejárni a növényi sejtlaborba.

Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, végül sosem váltam fehérruhássá. Azonban a nap, amikor először mentem be tanulószándékkal az intézetbe, életem legfontosabb napjává vált.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.2/10 (22 votes cast)
34 hozzászólás Szólj hozzá
  1. “… az emberiség elbukik a saját lábában” Nem is tudom, hogy olvastam-e ennél kifejezőbb képet arra, amit teszünk a Földdel… Pedig sok YA, utópisztikus regényt olvastam.
    A Dédi alakja, történetei miatt születik valami folytonosság a főhős és a múlt között, nem a gyakori és sokat emlegetett “nulláról szinte csodatévő” tizenhat éves lányként tűnik fel számomra. Tudom, hogy Dumbledore, Gandalf és a többi legendás,” nagyöreg” szinte közhelyek, de nekem mindig sokat adnak ezek a karakterek ahhoz, hogy érteni akarjam az alaphelyzetet. Engem nagyon kíváncsivá tett.
    Gratulálok a kikerüléshez!
    Különösen tetszik, hogy Magyarország a helyszín.

  2. Ha egy jövőben vagy egy távoli helyen megvalósuló ideális világot ír le a mű, akkor beszélünk utópiáról. Ha negatív jövőről van szó, akkor az disztópia. Szerintem ez itt az utóbbi. Persze az sem példanélküli, hogy a kettő keveredik, manapság leginkább filmekben az a divat, hogy egy ideálisnak tűnő jövőbeni társadalomról derül ki, hogy mégsem olyan ideális. (Aeon Flux, Különvélemény, A pusztító…stb., de persze ez se új, már Huxley Szép új világában is ilyet olvashatunk (1931)) Több olyan is van, amiben az idealizált társadalom egy falon belül él, a falon kívül meg valami állítólagos szörnyűség van, amiről aztán kiderül, hogy nem is annyira szörnyű, sőt! Megint csak az Aeon Flux jut eszembe, de már az 1984-ben is van zónán kívüli terület vagy ilyesmi (nem emlékszem már pontosan hogy hívják).
    Számomra a nagy kérdés, hogy a sok ilyen történet között ez az írás tud-e valami újat hozni. Ez most még nem derül ki.

  3. Anikó, örülök, hogy tetszett. Jó a meglátás Hiljával kapcsolatban, nem egy tipikus hős típus.

    Lobo, nincsenek mumusok a falon túl, és nem is ijesztgetik ezzel a népet. A fal szimpla határt jelöl. Nincs járkálás, mert nem engedélyezett a vándorlás, próbálják stabilizálni a város népességét, gazdaságát.

    Köszönöm, hogy elolvastátok! 🙂

  4. Néha kicsit döcögősen ment az olvasás, több volt az infódömpoing, mint a valódi cselekmény. Az ezüsthajú lányos szál kicsit kilógott szerintem – mármint igen, sejtem, hogy lesz folytatása, de elég randomnak tűnt ebben a fejezetben, ahol a dédin van a hangsúly, és hetek telnek el anélkül, hogy újra lenne valami szerepe.

    Szóval őszintén bevallom, felületesen olvastam az infoblokkokat, kicsit fáradt voltam hozzájuk, úgyhogy azt nem tudom megállapítani, hogy mennyire logikus egyelőre a megalkotott disztópia, viszont amennyi eljutott az agyamig, az nagyon tetszik:) A hangulat, a szereplők, a felvázolt szituációk olyanok, amik miatt szívesen olvasnám tovább 🙂

    Gratulálok, és sok sikert!

  5. Ó, de kár! Biztos, hogy nem akarsz utólag néhány falontúli, lehetőleg kimondhatatlan nevű, trutymós-rücskös atomnyálmutánst beleírni? 🙂

  6. Magával ragadott a hangulata. Vagyis inkább az, amit előhívott bennem: a nagymamámnál ücsörgős, beszélgetős, emlékezős nyugodt érzést. Nekem végig sütött a nap, ahogy olvastam, és olyan békés volt, pedig a felvázolt helyzet nem sok jót ígér, mégis egyfajta érzelmi biztonságot sugároz. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a főhőnek lesz-e konfliktusa az apjával, és főként Ilse-vel, és mi lesz az. Olvasnám tovább, nagyon érdekes gondolatkísérlet, főleg, hogy érzek némi aktualitást is.

    A Dédi visszatérő rémképeit szerintem nagyon jól megfogta az író és élethűnek találtam a leírást, kedvem lett volna megsimogatni, megnyugtatni Dédit.

    Gratulálok a kikerüléshez 🙂

  7. Erin: Örülök, hogy tetszik, ami tetszik, bár sajnálom, hogy fáradtnak érezted hozzá magad. 🙂 Elismerem, hogy több itt a szöveg, mint a cselekvés, de ennyi világépítés és talapzat kellett a történetnek. Az ezüsthajú lány felbukkanása több szempontból is lényeges, habár itt csupán apró morzsaként hivatott bizonyos társadalmi különbséget érzékeltetni.

    Lobo, a kedvedért beleírok pár jetit, de hogy ne bolygassák fel a történetet, mindig csak a háttérben fognak elsétálni, túl a falon, miközben lelegelni való fűcsomók után kutatnak. Hehe, ha jobban belegondolok, mondhatnánk, hogy ez milyen röhejes lenne, de valójában annyi abszurd elemet tartalmaz a regény, hogy még csak ki se lógna a sorból.

    Arzénka, ezek a részek tényleg békésnek mondhatóak attól függetlenül, hogy el vannak benne hintve komorabb részletek. Nagyon örülök, hogy érezted olvasás közben, amit én is éreztem írás közben. Amikor Hilja ezeket meséli, eltűnődve gondol vissza a múltjára – bármi is történt a későbbiekben, ez a két fejezet még kellemes szakasz volt az életében. 🙂

  8. Kedves Réka,

    Jövök egy vallomással: a történeted nem eresztett, és frissebb fejjel (a kommentem időpontját ne firtassuk inkább) nekifutottam még egyszer. (Meg őszintén szólva tetszettek a reakcióid is – nekem itt nagyon sokat számít, hogy hogyan válaszol az író a véleményekre.)
    Ezt igaziból csak azért írom, mert bár tartom, hogy jobban szeretem lassan felfedezni a disztópiákat/fantasy világokat, rácsodálkozni a dolgokra és összerakosgatni a részleteket – belátom, hogy ez valószínűleg egyéni preferencia, plusz nem ismerem az egész regényt, lehet, hogy dramaturgiailag valóban így a legjobb.

    Na de a lényeg, hogy nagyon jó gondolatokat, félmondatokat fedeztem fel a korábban átugrott részekben (milyen kár volt kihagyni őket:D), és amit múltkor elfelejtettem kiemelni: a karakterek. Többdimenziósnak tűnnek, például az apa akadály a múlt megismerésében, ugyanakkor jó ember (a hársültetős rész különösen tetszett), Ilze sem egyértelűen sablonosan pozitív vagy negatív.

    Új információim birtokában kijelentem, hogy a világ még jobban tetszik (fantasy lesz vajon a Szigethátú-szál??), a horgok megfognak (mi történt a múltban, mit rejt a dédi naplója?), és nagyon szívesen olvasnám! Drukkolok:)

  9. Ismét beleszaladtam a dédi mesél kezdéssel, hogy egy jó kis történelmi regényt kapunk. Hát meg lettem vezetve…
    Azért mielőtt bárki megkövezne, mert ezen regények engem “nem vesznek be”, és öreg vagyok, és nem értem én ezt a YA dolgot, stb. Halkan megjegyzem, az én gyermekem is ezt a zsánert űzi, és igen látom, hogy több mint 15 ezer olvasás van rajta. Értem, van rá igény.
    Nos, háromszor kezdtem bele, nem adtam könnyen fel. Azt gondolom, nincs vele különösebb baj, kicsit lassú a leírásos rész, nem pörög annyira. Nekem egy dolog lóg ki belőle, ez a bizonyos Szigethátù szörny. Ez nagyon gyermetegül hangzik benne. Nem tudhatom, milyen lesz a regény folyamán, de annak a leírását lehetne kevésbé meseszerűen megfogalmazni.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  10. Kristin, a szigethátú szörny egy allegória. Nagyon régi történet arról, hogy ha az emberek kizsákmányolják a lakhelyüket, az el fogja őket pusztítani. Jókai is elmeséli a történetet A kőszívű ember fiaiban, ő Krák néven említi. Vagyis nem hiszem, hogy egy konkrétan a sztoriban szereplő szörnyről van szó. (Bár én örülnék, ha az óceánba csapódó atombombák következményeként feltűnne a kedvenc kriptoszörnyem, a Bloop. Sokkal menőnn, mint a jeti. Pláne mint egy vega-jeti… 🙂 )

  11. Felkeltette a kíváncsiságomat, kimondottan tetszett. A szóhasználatot néhol kicsit körülményesnek éreztem, nagyon gondosan fésültnek, különösen, mert egy tinilány szájába adtad ezeket a szófordulatokat. Amikor elkezdtem olvasni, azon gondolkodtam – falusi lévén, aki látott már marhacsorda által lelegelt mezőt -, hogy hányan élnek abban a városban, honnan van üzemanyag, hol és mivel gyártják a napelemeket, technikai eszközöket egy totálisan letarolt világban. Szóval ez tök jó, mert rengeteg kérdés megfogalmazódott bennem, ami már elegendő lenne hozzá, hogy továbbolvassam a történetet.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  12. Lobo, a megjelenítésének leírása gyermeteg. A Szigethátú szörny, lábával eltapossa ….
    Krak vagy nem is tudom, hogy hívják, egy több mint 200 éves legenda. És abszolút polipra hasonlító szörny. Ha ő jelenik itt is meg, akkor durva a lâbbal taposás kifejezés. Erre gondoltam itt. Ilyen leírással, ahogy a szerző ecseteli a dolgot, sokkal inkább Poszeidón jelenik meg előttem, nem egy polip.

  13. Eh, tudtam, hogy nem kéne Jókaival jönnöm, mert bele fogsz kötni, és előjössz a Krakennel, hogy az polip. Jókainál nem az, hanem kifejezetten a szigethátú szörny. Itt van: “A krák egy töméntelen nagy, tengeri állat, mely lenn a tengerfenéken lakik, s melynek néha-néha eszébe jut a vizek színére felemelkedni. Mikor aztán rengeteg nagy háta felmerül a hullámok közül, befedve tengeriszappal, telenőve tengeri fügével, tengeri tulipánnal, korallerdővel, akkor a penguinok, kormoránok azt gondolják, hogy ez valami új sziget, odatelepednek, ott fészkelnek, rondítanak a hátán; a krák engedi azt békével.” A sztori megy tovább, megtelepednek az emberek, várost építenek, szivattyúzzák a Krák zsírját, aztán gondol egyet, és lemerül, a hátán élők meg elpusztulnak. Régi tanmese na.
    Mindegy…
    A megjelenítése itt azért gyermeteg, mert egy gyermeteg történetre utal, amit most kezd megérteni és nem gyermetegen értelmezni.

  14. Hai-ó! 🙂

    Meg kell, hogy mondjam, hamar megéreztem a történetben az információs blokkok súlyát. Gyakran tapasztaltam, hogy a történet megáll, akár időben is visszaugrik egy kicsit, hogy elmagyarázzon valamit, ami engem itt-ott kirántott a történetből.
    VISZONT! 😀 Ez Sci-Fi. Vagyis pontot nem vonok le miatta. Itt különösképpen ez a lényeg; egy világ és a társadalom elképzelése, annak felvázolása, működése és szerkezete, és tapasztalataim szerint a zsánerben éppenséggel a történet az, ami csak egy eszköz szokott lenni, hogy a látnivalókon és a gondolatébresztőkön mint egy túrabusz átvezessen minket.
    Bár tényleg zavarnak engem az ilyen apró megállok, nem tudok Sci-fi terén haraguni rájuk. Én sétálok Rómában éppen, nekem kell nagy nehezen tógát felvennem 😀

    Ami a legesleginkább tetszett itt nekem az kifejezhetetlenül a sorok között ólálkodó ‘Szigethátú szörny’. Már pusztán a gondolat, hogy ez az új civilizáció máris kialakított önmagának egy saját mitológiát, ez számomra százszor mélyebbé teszi a történetet, mint bármi más. Az emberek gondolkodnak, meséket szőnek, magyarozatokat fonnak az ismeretlenbe; akár van benne valóság, akár nem. És a főszereplőnk is aktívan követi ezeket a morzsákat. Már említettem ezt a Renegátok történetnél, de én magam is jobban érdeklődök egy világ iránt, ha a benne élő lelkeket is érdekli az, ami körülveszi őket.
    A névválasztás is tetszik. Könnyedén lehetett volna egy “IIg’xhalarz, az Ősi”, ami oly gyakori szokott lenni, de ebbe nemhogy a nyelvem belefájdul, de egy ‘Szigethátú szörny’ sokkal könnyebb és élesebb, érzelmesebb képet ad arról, hogy mit kéne elképzelnük. Nem is tudom, hogy mondjam… ‘Személyesebb’ lesz tőle.

    Oh, és Lobo;
    Szerintem a falontúli, lehetőleg kimondhatatlan nevű, trutymós-rücskös atomnyálmutánsok lehet, hogy éppenséggel pont Dédi naplójában vannak elrejtve 😉 Apu karaktere pedig elrejtette azt az előszűrős részletből a történet másik végébe. Úgyhogy hajrá pozitív lektori, az igazságot a múltról tudnunk kell! 😀

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂
    Sok Sikert a Péntekhez!

  15. Lobo
    Ááá, ez így tényleg szigethátú. De mikor elolvastad ezt a részletet, te egyértelműen ezt a szörnyet képzelted el? Ilyennek láttad magad előtt?

  16. Hmm… Én nem olvastam Jókai történetét, de e Szigethátú szörnyeteget én végig egy hatalmas Godzillának képzeltem valami Atlantisszal a hátán.
    Az atomfegyverek talán segítettek az asszociációban.

  17. Hát az van, hogy nekem minden sztori nélkül, pusztán a “szigethátú szörny” kifejezésből a Jókai-féle sztori ugrott be. De hallottam, láttam én már máshol is ezt. Most rákeresve is találtam képeket, sztorikat a bálna hátán lévő városról. Azt hiszem kínai világmodell, amiben egy teknős hátán van a világ. A Kalevalában a Víz Asszonyának vízből kidugott térdére fészkel a kacsa, ami elindítja a világ születését.
    Ilyenek miatt gondoltam/gondolom én, hogy itt nem egy konkrét szörnyről van szó, ez a saját világát pusztító emberiség allegóriája.
    De lehet, hogy túl sokat gondolok.
    Akkor viszont jöhet a BLOOP! 🙂

  18. Erin, köszönöm, hogy újra átfutottad. Különösen jó érzéssel tölt el, hogy nem látod egysíkúnak a karaktereket, mert számomra is fontos, hogy függetlenül az adott történet horderejétől legyen személyiségük a szereplőknek. Részemről lehet akármilyen ötletes egy történet, ha nem élnek benne a szereplők, szóval nekem fontos ez.

    Kristin, azt hiszem, a regény első mondata elriasztja azokat, akik ódzkodnak a sci fitől, fantasytől, fiataloknak szóló történetektől, így nem kell potyára elolvasniuk, ha nem szeretik az ilyesmit. Ennek fényében köszönöm, hogy mégis nekifutottál. 🙂 A YA dolgon elgondolkodtam, bele is túrtam az internetbe, mit is nevezünk pontosan YA-nak. No és azt olvastam, hogy a szerelem, függőségek, továbbtanulás, kirekesztettség a fő témakör, illetve jellemző még rá, hogy felnőttek ritkásan bukkannak fel a történetben, nemigen kapnak lényeges szerepet. Hilja 15-16 évesen valóban nem tudja még, mit kezdjen magával, de mivel ez ebben a korban természetes, nem ez tölti ki a gondolatait. Ebben a történetben romantikus szál sincs, ellenben a felnőttek fontos szerepet kapnak benne. Nem tudom, egy kamasz főszereplő önmagában képes-e YA-vá tenni egy művet, erre nem kaptam választ azokból a cikkekből, amiket átfutottam.

    Ildikó: Kimondottan örülök, hogy kimondottan tetszett! 🙂 A kérdéseidre van válasz a regényben. A gondosan fésült mondatokat azzal tudnám magyarázni, hogy ha a kamasz éveidről beszélsz visszatekintve, nem az akkori szókészletedet fogod használni, hanem a mostanit. Ez egyébként nem tudom, mennyire van a regény ellen. Tény, hogy nem írtam le sehol, milyen távlatból mesél Hilja, de szerettem volna érzékeltetni, hogy nem két héttel ezelőtt lezajlott dolgokról beszél.

    Norbert, köszönöm a hozzászólásod! Az első két fejezetben valóban sok az infó, cserébe a folytatásban már nem elmondom, hanem csurgatva láttatom a világot. Itt még tényleg ugrál az időben, vissza-visszaemlékszik arra a múltra, amiben Dédi még élt. Egyébként maga a történet nem egy eszköz arra, hogy bemutassak egy világot, hanem a világ szimplán háttere a történetnek, ami tele van olyan fordulatokkal, amik egy hétköznapi, általunk megszokott világba nem illenek bele.

    Gondolkodom, mennyit mondjak a szörnyről. Bevallom, Godzillán kívül egyik általatok említett szörny sem ismerős, Godzillára is rákerestem, hogyan is néz ki, mert nem szeretem a filmet, és mindig egy T-Rex jut róla eszembe (most behúzom a nyakam, nehogy megdobáljatok, amiért mégis nekiálltam sci fit írni). A helyzet az, hogy én szeretem az abszurd elemeket, és a Szigethátú szörny is egy ilyen. Függetlenül attól, létezik-e vagy sem, azt érzékelteti, hogy bármikor bármi megtörténhet az emberiséggel, hiába gondoljuk, hogy nem – mint ahogy egy évvel ezelőtt elképzelhetetlennek találtuk volna azt, amiben jelenleg vagyunk. Megeshet, hogy gyermetegnek tűnik a megfogalmazás, bár én inkább csak egyszerűnek szántam, nem akartam lovagolni rajta – már csak azért sem, mert abban a világban, amiben Hilja él, a Szigethátú szörnyről mindenki tud annyit, amennyit tudni lehet. Furcsa lenne, ha Hilja úgy említené meg, mintha tudatában lenne annak, hogy a hallgatóságának fogalma sincs a szörnyről. Az ő világában nincs ember, aki ne hallott volna róla, de olyan sincs, aki konkrét “személyleírással” tudna szolgálni. Annyira nem is indokolt a cselekmény szempontjából, így ez olyasmi, amit simán rá merek bízni az olvasó képzeletére. 🙂

  19. Ó, a ” a történet egy eszköz arra, hogy bemutassak egy világot,” csak általánosságban mondtam a zsánerről, saját tapasztalat alapján, nem kifejezetten a te írásodról. 🙂 Ezt mint olvasónak úgy is korai lenne megállapítani csak egy apró részletből 😀
    De ha már megválaszoltad, személyesen én örömmel fogadom a hírt, hogy történetközpontú.

    Olvasván a szörnyről írt válaszodat pedig, szerintem minden jó döntést meghoztál vele kapcsolatban.
    (A Godzilla filmeket pedig én sem láttam, úgyhogy legfeljebb együtt szaladunk, ha a repülő kövek erre szállnak 😀 )

  20. Réka, persze, értettem, hogy visszaemlékezés, csak az Aranymosás részleteit mindig a reggeli első kávé közben olvasom, amikor még nem “bútol” a rendszer eléggé. Ilyenkor igyekszem szűkszavú lenni, mert hajlamos vagyok hülyeségeket írni. 😀 De ez nem von le semmit a részlet értékéből, különösen, hogy az első egy-két fejezet mindig a legfontosabb, ott lehet megfogni az olvasót. Szurkolok a pozitív értékelésért. Jó lenne egy jó kis magyar sci-fit olvasni!

  21. Réka, köszönöm a választ. Szerintem, ha Hilja a főhősöd, akkor belefér a YA kategóriába.
    Viszont sokkal érdekesebbé vált számomra a sztori, hogy írod, nincs szerelmi szâl.
    Ha segít az emlékezésben: a Poszediòn érettségi tétel. 😉
    Érdekes az is amit a szörnyről írsz. Látod hânyan hány féleképpen értelmeztük? És mennyire máshogyan képzeltük el? Érdekes.

  22. Köszönöm, Ildikó! 🙂

    Kristin: Jó, hogy a szörny értelmezése megihletett egy kis eszmecserét, mókás volt olvasni, ki mire asszociál. Érdekes, ki hogyan látja, bár bevallom, furcsállom a gondolatot, hogy egyáltalán azonos lenne mások kitalációival. Ő a Szigethátú – se nem óriásgyík, se nem polip, sőt, nem is görög isten. Hasonlítani persze miért is ne lehetne, hiszen akár lehetnek is hivatásbeli ( 🙂 ) hasonlóságok, de azonosítani őket egymással kár lenne.

  23. Mi is mint gyermekek vagyunk most a világodban, akik próbálják emberi képekben elképzelni ezt a hatalmas Szigethátút egy történet hallatán 😀

  24. Réka, azt írod, hogy “furcsállom a gondolatot, hogy egyáltalán azonos lenne mások kitalációival. Ő a Szigethátú – se nem óriásgyík, se nem polip, sőt, nem is görög isten. Hasonlítani persze miért is ne lehetne, hiszen akár lehetnek is hivatásbeli hasonlóságok, de azonosítani őket egymással kár lenne.”
    Részben igazad van, de ez így szerintem nem oké. Az rendben, hogy ez a te kitalációd, és hogy nem kell azonosítani se Godzillával, se más ismert szörnnyel. Ez teljesen oké, használjuk az előttünk élők, alkotók kulturális közkincsét, akár mitológiáról, akár szépirodalomról, akár popkultúráról van szó. De épp ez a lényeg, hogy ezeket használjuk. Ha a te teljesen egyedi és saját (akár szimbolikus, akár manifesztált) szörnyednek mindezek ismert, elismert, tudatosan vállalt mintái és előképei, az nagyon jó. De ha mindezeket tagadod, vagy tényleg nem tudatos, az szerintem baj. Szóval ne furcsálld, hanem inkább vállald, és domborítsd ki, használd fel a párhuzamokat!

  25. Szó nincs arról, hogy tagadom a hasonlóságot. Épp ez az, hogy van, de egyik másik szörnnyel sem azonos. Fentebb Kristin megjegyezte, hogy ha ez a szörny egy polip-szerű lény, pláne nem jó az a megfogalmazás, amivel leírtam – de inkább csak megemlítettem – a Szigethátút. Főként erre gondolok, hisz miért lenne a Szigethátú egy nyolckarú lény – persze nem írtam le, hány lába van, így feltételezhető, de nem állítható. Értem, amit írsz, és el is fogadom, plusz tényleg érdekes volt olvasni a felvetéseket, viszont a hasonlóság és az azonosság két külön dolog.

  26. Ez igaz, de itt nem is a hasonlóság és az azonosság különbsége a lényeg, hanem hogy vállalod-e tudatosan az előképeket. ha igen, akkor jó, mert megújítasz valamit, hozzáteszel valamit egy régi hagyományhoz. És ez jó dolog. Egyébként hogy fokozzam az élvezeteket, a szigethátúság nem zárja ki a polipságot. Nézd meg ezt a videót! 🙂
    https://www.youtube.com/watch?v=NMqmj8SsMns

  27. Hasonlóan képzeltem el ezt a történetet a korábbi hozzászólásod alapján, bár nem pont ezzel a grafikával, haha. 🙂
    Mit értesz régi hagyomány alatt?

  28. Hát azt, hogy a szigethátú szörny (hogy ennél a névnél maradjunk) meg úgy általában a nagy és pusztító tengeri szörny nem új dolog, számos előzménye van a mitológiától a popkultúráig. Ha ezeket is felhasználva, ezekhez csatlakozva gyarapítod, gazdagítod te is ezt a motívumot, akkor az tök jó.

  29. De nem sajna, épp ezt magyarázom! Ha te hozzá tudsz tenni valamit az eddigiekhez, az nagyon jó. Nem kell feltétlenül valami újat kitalálni. 🙂

  30. Érdekes disztópia. Úgy gondolom az “Ahogy ránk törik az ajtót, meghúzzuk a ravaszt. Muszáj megtennünk, oké?” mondatok a főszereplő életében is fontos szerepet fognak játszani.
    Gratulálok a kikerüléshez!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük