Veronica Wran: Requiem (részlet)

Veronica Wran: Requiem (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1.
Zengő

 Az idő összesűrűsödött masszává változott, mely szintén csapdába esett a falak között.

Zengő már nem is mereng rajta, hisz magába szívja minden lélegzettel, és lenyalja cserepes ajkairól. Fejét az érdes kőfalnak dönti, nem érzi már a fagyos hideget, de tudja, ha elfordítaná az arcát, meglátná lélegzetét a kisablakon beeső, gyér fényben. Ismerős a perc, de már nem esik kétségbe. Csak békés nemtörődömséggel várakozik. Lábai és karjai zsibbadnak a mozdulatlanságtól, pedig felállhatna, akár az ajtóig is elsétálhatna. A gondolatra lába megrándul, így a ráfűzött lánc megcsörren. Az ajtó mellett ott az üres tányér és pohár, melyért, ha eljönnek, ő tudni fogja, hogy újabb éjszaka érkezett el. De ez még várat magára, így ő újra a tenyerében görgeti a kis kődarabot, majd tovább rója betűit a kemény falba.

Az első zajokra fel sem figyel, a kiáltásokkal sem foglalkozik, mert még túl messze vannak. Azonban, mikor a sietős léptek, és a fegyverek fémes hangja eléri a folyosót, Zengő figyelme az események felé fordul. Várakozón nézi az ajtót, lassan fel is áll, hogy az élet visszatérjen a tagjaiba. A lánc újra megcsörren, ahogy előrelép. Majd az ajtó kicsapódik, ő elejti a kődarabot, és indulásra készen leporolja a kezét. Azonban a cellába beeső árnyék idegen, ahogy a rosszindulatú kuncogás is az… És immár Zengő biztosan tudja, hogy nem ő jött el érte. És talán már nem is fog…

Egyik kezét a hasára szorítja, mikor belenyilall a fájdalom. Másik a falat érinti, ahogy a sarokba húzódik. Ujjai alatt érzi a kőbe karcolt szavak sorát, mikor felsikít…

Felriad. A hatalmas matrac széle a derekába mélyed, karjai kinyújtva megfeszülnek, ahogy megpróbálta magát távol tartani a láthatatlan veszélytől. Kipattanó szemhéjain túl azonnal érzékeli a valóságot, a helyet és időt. Így lehunyja a szemeit, összegömbölyödik, míg pulzusa és légzése le nem csillapodik. Hüvelykujja az ujjbegyein siklik, mintha még érezné rajta a rovátkákat… Izmit…

Túl korán van, még számára is. Pedig ő szereti kiélvezni a rendelkezésére álló időt, és a nyugalmat. A szürreális ellentétet az elmúlt percek, és a pillanatok között, melyben a város forgalmát hallgatva, lehunyt szemmel fekszik a selymes takaró alatt. De már az óra fölött áll, figyeli, ahogy a számok az ébresztés pillanatára váltanak, és egy mozdulattal azonnal elvágja az éles hangot. Összefogja hosszú, sötét haját, megigazítja sporttrikója pántját, és átsétál a gardróbszobába. Ujja az Ipod kijelzőjén táncol, a listák közt válogat, majd a készüléket a konzolba ülteti, és a szobát megtölti a zene. Negyvenöt perc a futópadon. A reggeli rutin része, ahogy a tusolás utáni ruhaválasztás is, és ahogy a kávékapszulát a gépbe helyezi.

Feszesre fésült copfjának egy tincse előrebukik, ahogy lehajtja az arcát, és mély lélegzetet vesz. Óhatatlanul is lehunyja a szemét… Felvillan a perc, az ajtó csapódása, a húsába mélyedő kő éle… Izmit…

Kinyitja a szemét, megszakítja a kapcsolatot a múlttal, és a csészéért nyúl. Orrát megtölti a jól ismert illat, élvezettel elmosolyodik. Épp úgy, mint az első lépésnél a futópadon. Az utolsó kortynál megpillantja a másik, kikészített csészét. Leteszi a sajátját, merengőn figyeli, sarkával a gránit színű kövön kopog, majd lenéz Henry Winston karórájára – még van tíz perc. Újra a csészére pillant, majd felkapja – száműzi, vagy menekíti a szekrénybe, de nem engedi a felvillanó új emléket összekeveredni a távoli múlttal.

– Jó reggelt, kisasszony! – a portás kilép a gyönyörű pultja mögül, mikor Zengő az íves lépcsőről a fehér kövekre lép.

– Jó reggelt, Mihály! – biccent a férfi felé, és kilép az előtte kitárt ajtón. Végigsétál a gondosan ápolt pázsitot átszelő járdán, és a parkolóban az autójához lép. Tekintete végigfut a többi rendszámon, de a parkoló már igencsak foghíjas.

            A város él és lüktet, korábban kel, mint Zengő, képtelen megelőzni. Zengő tesz egy kis kitérőt, hogy megnézze a Duna napfénytől sziporkázó felszínét. Napokig esőfelhő borította a várost, így most kiélvezi a látványt, majd tovagördül a forgalommal.

Leparkol névre szóló helyén, és rutinosan átlibben a macskaköveken a járdára. Megemeli táskát tartó kezét, megigazítja karóráját, mely elárulja, hogy továbbra is tíz perc előnyben van. De tudná ezt e nélkül is, hiszen Viktória – az asszisztense – elkerekedett szemmel szökken ki asztala mögül, mielőtt ő elérhetné a bejárati ajtót. Teljesen összezavarja, hogy Zengő eltér a menetrendjétől.

– Jó reggelt! – azonnal Zengő mellett terem, és követi őt a tizenkilencedik századi, impozáns asztalhoz.

– Szervusz, Viktória! Nincs semmi baj… – sóhajtja. Várja, hogy a világ visszabillenjen a helyére, és Viktória megszokott rutinnal elkezdje a beszámolóját:

– Itt a lista a múlt heti kifizetésekről. Egyetlen tartozás van, egy hete…

– Steinmetz Ábramán patikus asztalkája? – kérdezi Zengő a postát válogatva.

– Így van.

– Jelezd a titkárnőjének, hogy délután felhívom az étkészlet miatt.

– Rendben – bólint az asszisztens, tudja, hogy még dél előtt ki fogják egyenlíteni az eladott asztal számláját, ha az úr igényt tart az egyedi porcelánra – Kormos Ákos keresett, kérte, hogy hívd fel minél előbb. És Tibor kérdezi, emelhet-e az ajánlaton…

– Egy fillérrel sem adunk többet azokért a páncélokért, és ezt Thomas is tudja. Ha ekkora a kereslete, adja el másnak többért… – a borítékok között egyetlen egy kelti fel az érdeklődését, így elindul a régiségüzlet hátsó felébe.

– Intézkedem – ad át Viktória még egy jegyzéket, és visszatér az asztalához.

– Reggelizett már? – érkezik egy mély hang, és a hátsó irodából elősétál Sándor, a biztonsági őr. Borostás, morózus arca ellentétben áll varratott, fekete öltönyével, és tökéletesen kötött nyakkendőjével.

Pillantásuk találkozik, és a nélkül indul el, hogy Zengő válaszolna. Sándor úgy sétál el az értékes régiségek között, akár egy tiszteletet követelő cirkáló. Zengő egy pillanatra védtelennek érzi magát nélküle, de figyelme végül visszaterelődik az ezüstszínű borítékra. Felül egy magas székre, a bizánckori, mozaikkal díszített asztalhoz. Körmei a vadászjelenetet cirógatják, míg a felbontott meghívót olvassa. Végre valami érdekes…

Az idő telik, átnézi a jegyzeteket, beszél Ákossal, aki egy ékszer licitre hívta fel a figyelmét, de most aligha utazhat el. Tizenegy órakor megérkezik az előjegyzett érdeklődő. Zengő felnéz, de Viktória tökéletesen végzi a dolgát, így ő az emailjeit böngészi át. A kiállításról a barátnőjétől is értesül, de nem is várt mást. Még jó kikapcsolódás is lehet.

– Örülök, hogy újra látom, Zengő!

– Nem tudtam, hogy még az országban van, Kászim – feleli Zengő tökéletes arab tudásával.

– A barátaink marasztaltak. A feleségem pedig szívesen térne haza valami szép emlékkel… – a férfi sötét szemeivel Kleopátra szépségű párjára pillant, tudja, hogy költséges szuvenír lesz…

– Bízza őt nyugodtan Viktóriára. Ő gondoskodik róla, hogy a szívébe zárja gyönyörű országunkat – mosolyodik el Zengő, miközben segédje ügyesen tereli el az asszonyt egy lenyűgöző porcelánkészlet mellett. A nő szerelmes pillantással torpan meg.

– Nem kétlem – a férfi pillantása újra Zengő felé fordul. Tekintetük egy magasságban van, Zengő összefonja karjait maga előtt, tudja, mi következik, és csak egyetlen eredmény lehetséges.

– Addig mi is tárgyalhatnánk…

– Nem alkudozom, Kászim. Tudja jól: a ládika nem eladó.

– Minden eladó. Ezt ön jobban tudja, mint én – a férfi elegáns szövetnadrágja zsebébe csúsztatja a kezét, és magabiztosan közelebb lép. Zengő keresztbe tett lába majdnem hozzá ér, de Kászim ezt a határt nem lépi át.

– Ön pedig azzal van tisztában, hogy engem csak a jó ajánlatok érdekelnek – feleli Zengő már unottan, és újra a levelek felé nyúl.

– Megpróbálnám kísértésbe vinni… – a férfi a zakója zsebéből egy összehajtott papírt vesz elő, amin Zengő felismeri a tulajdonlevél formajegyeit. Kászim figyeli, ahogy az ápolt ujjak széthajtják, és mikor meglátja Zengő ujján a rubinköves, antik gyűrűt, már biztosan tudja: ma győzelmet arat.

És valóban. Zengő átolvassa a papírt, és pillantását izgalomtól csillogva emeli újra a férfira.

            A nap gyorsan eltelik, a napsütés kitart, és Zengő a járdán állva meghallja a város fölött elszáguldó szél hangját. Talán ma valóban elmehetne futni, kiszabadulhatna, elméje vágyik a térre, az ürességre. De fogalma sincs, meddig futna, meg tudna-e állni…

– Zengő! – Sándor hangjára összerándul. Gondolataiból a valóságba zuhan, és rádöbben, hogy itt érzi jól magát, itt van biztonságban. Mikor megfordul, a férfi a táskáját nyújtja felé, mely szinte elveszik hatalmas kezében.

– Köszönöm!

– Szívesen! Legyen szép estéje!

Zengő elmosolyodik, de annyi benne a szkepticizmus, hogy szinte íze van az ajkán.

            Ismét végighajt az ismerős utcákon, és a koraesti szürkületben megáll a piros kapu előtt. Felmutatja kártyáját az őrnek, aki végül beengedi. A megfelelő épülethez hajt, ott leparkol, és kulcsával belép a fekete folyosóra, mely jelenlététől kivilágosodik. Cipője hangosan kopog a betonon, sokszorozódva követi az ajtóhoz. Most sem kért segítséget, így egyedül nyitja ki és lép be rajta. Felkapcsol egy lámpát, a raktár polcsorai között elmélyülnek az árnyak. Célirányosan indul előre, újabb lámpát kapcsol, hogy tisztán lássa az évszámokat. Ujjai megérintik a kis táblákat, és lehunyja szemét a felvillanó emlékképek elől. Összeszorítja szemhéjait, és tudata megpróbálja félrelökni őket. Ő mégis úgy érzi, hogy beleütközik a komor gondolatokba, és azok megfeszítik a bőrét. Mikor a képek megfelelnek a keresetteknek, elkapja a kezét. Megáll, és kinyitja a szemét. A polcról leemel egy dobozt.

A helyiség végébe megy, leteszi a steril asztalra, és egy lámpa fényénél felbontja. Széthúzza az alapos csomagolást, és megpillantja a kristályfedeles ládikót. Automatikusan érte nyúl, de ekkor a lüktetés a tarkójában erősödik, és libabőr fut a hátára. Az érzés éberen tartja, így visszahúzza a kezét. Nem engedi, hogy a gondolatai újra elsodorják, hallgat a tudatában sejlő figyelmeztetésre. Visszazárja a dobozt, a karjába veszi, úgy indul el. Mély lélegzeteket véve kapcsolja le a lámpákat, és csukja be maga mögött az ajtót. Úgy koncentrál a zárra, mintha az tartaná egyben az elméjét. Néma csend veszi körül, semmi sem hallatszik. Tisztában van vele, hogy egyedül van, mégis feszülten néz körül a folyosón. Tekintete lassan fogadja be, de a legapróbb részleteket is. Szívverése felgyorsul, levegő után kap, és… minden elmúlik. Az ideges, feszült perc úgy ér véget, mintha elvágnák. Zengő gyorsan bezárja az ajtót, és hosszú léptekkel – amennyire ceruzaszoknyája engedi – a bejárathoz siet. Kilép az estébe, majd gyorsan elfordul, mikor egy elemlámpa fénycsóvája az arcába villan.

– Nem akartam megijeszteni. Minden rendben van? – az egyik őr közeledik felé.

– Igen. Persze – feleli Zengő gyanakvóan ráncolva a homlokát.

– A monitoron láttam, hogy… – kezd bele a férfi, és Zengőt elgondolkodtatja, hogy meddig állhatott ott ledermedve…

– Máshol járt az eszem, és összekuszáltam a kódot – mosolyodik el, amitől a férfi lágyít hivatalos arckifejezésén – De köszönöm!

Zengő az autójához lép, és beemeli a lábát, mikor a férfi búcsút int. Nem valószínű a viszontlátás, hisz nem sokat jár ide. Valójában az őrök sűrűbben cserélődnek, mint ahogy ő megfordul itt. De visszaint, mielőtt beülne, és az utasülésre ejtené a dobozt.

            Gyorsan elvégzi a többi feladatát is, és felméri hátramaradó idejét. Pár percnyi tétlenség, hiábavaló toporgás után kénytelen rájönni, hogy teste figyelmezteti valamire. Összefont karokkal áll a teraszajtónál, és a város felgyulladó fényeit figyeli. Azonban izmai mozdulatra készen megfeszülnek, szíve lassú, erőteljes dobolásba kezd – az adrenalin lassan betölti az ereit, és elárasztja a testét. Tekintete a távolba szegeződik, nem egy adott pontra, egyszerűen a semmibe révül, még csak nem is reméli, hogy rátalál valamire. Kilép magas sarkú cipőiből, és a gardróbszobába indul. Magához veszi a dobozt, és az egyik komódra teszi. Lehúzza magáról könnyű ruháját, és fellép a futópadra… Tekintete a dobozba fúródik, és fut, egyre csak rohan valahová. A negyvenedik percnél váratlanul leállítja a gépet, és kifulladva előredől. Megtámaszkodik, lehajtja a fejét, érzi, ahogy háta ível, és vadul emelkedik a lélegzetektől. Minden tagja remeg a szokottnál nagyobb igénybevételtől, de ez sem segít. Teste tovább háborog.

Újra a komódra néz, majd lelép a szőnyegre. Közelebb húzza magához a dobozt, sebesen felnyitja, és a fényes bútorlapra helyezi a ládikót. Teteje kristálytisztán csillog, oly hideg, mintha jégből lenne. De csak az emlék teszi, egy régi idő, régi estéje, melynek kegyetlen fagya olykor még felsejlik a bőrében. Megérinti a vésett fémpántokat, és a találkozásukba ültetett címert is, de vonakodik kinyitni. Két mozdulat, gyerünk…

Kegyetlen szívverése még ezt a bizonytalanságot is elnyomja. Gyorsan felnyitja, kimarkolja a leveleket, és bedobja őket a fiókba, mely hangosan záródik vissza a mozdulata nyomán.  Úgy lép hátra, mintha égették volna a tenyerét. Izmai már-már lángolnak, ahogy végigsimít haján, és ujjai a szoros szálak közé fúródnak.  Csak emlékek! Engedd el!

Talpa érzi a puha szőnyeg valamennyi szálát, ahogy keresztülsiet a fürdőszobához. Egy hideg fürdőt engedélyez magának, az mindent megold. Felkattintja a lámpát, a törtfehér csempék szórják az aranysugarakat. Kibújik a fehérneműjéből is, elsétál a hatalmas tükör előtt, és megnyitja a zuhanyt. A mozdulat azonban megdermed, karját lassan húzza vissza, és lép hátra. Újra a tükör előtt áll, de nem mer belenézni. Remegő karján egy lila folt sötétlik, végigsimít rajta, mintha letörölhetné… Kapkodja a levegőt, szíve ehhez az ütemhez igazodik, képtelen visszanyerni uralmát. Olyan erőfeszítéssel fordul a tükör felé, mintha maratont futna. Maga köré fonja a karjait, testét piros és lila foltok borítják. Tudta, hogy ezt fogja látni, ezért nem mert szembe nézni önmagával.

A hidegvíz sem segít. A karjai a meleg csempének feszülnek, ahogy bordái üvöltenek a fájdalomtól. A bőre lángol, a tüdeje égetőkemencének hat a berántott lélegzetektől, a víz nem mossa el.

Egyre azért könyörög, hogy múljon el.

Mikor remegő lábakkal újra a ruhásszekrényekhez lép, elhatározza, hogy nem engedi, hogy ez történjen. Nem történhet újra…

Az eltervezett ruha helyett másikat választ, egy méregzöldet, ami elfedi bőre nagy részét, és egy fekete tűsarkút. Hosszú, egyenes haját kibontva hagyja, csak a bal oldalt tűzi el, és kiválaszt egy pár köves fülbevalót. A rendelt autó pontosan a megbeszélt időpontban érkezik, és a sofőr kinyitja neki az ajtót. Az utak forgalommentesek, gyorsan elérik a galériát, melynek bejárata előtt egy biztonsági őr, és egy alkalomhoz öltözött hosztesz áll. Ő veszi át a meghívót, és úgy üdvözli Zengőt, hogy rá sem néz a papírra:

– Jó estét, Pataki kisasszony!

– Jó estét! – Zengő a lépcsőre lép, és a rusztikus pincehelyiség ajtaját már ki is nyitják előtte. A galéria hatalmas és hűvös. Mennyezetének boltíveit egy régi kor mesterei emelték, és ölelésükben Zengő végre képes mély lélegzetet venni.

A kiállítás mindössze öt képből áll, de mind igazi ritkaság. Két magángyűjtemény darabjai – meg kell tudnia, miért a ritka alkalom, hogy ma bemutatásra kerülhettek. Tekintete azonnal az egyik távoli képre szegeződik, az egyik központi darabra, melyet évtizedek óta nem láthatott a közönség… Még az ilyen szűk, kiváltságos körhöz tartozók sem. A galériában rajta kívül mindössze nyolcan vannak, Zengő feléjük biccent, ahogy a festményhez sétál. Egy pincértől elfogad egy pohár pezsgőt, lassan, nagy kortyokkal issza ki a poharát, majd leengedi karját. Sokáig néz fel a festményre, melynek látványa teljesen leköti a gondolatait, és kiszakítja a valóságból.

– Egy régi jó barát – a derűs hang úgy szivárog a tudatába, hogy nem zavarja meg annak békéjét. A mellette álló idős nő belekortyol saját pezsgőjébe, és Zengő tudja, hogy nem ez az első. Ő is felemeli a kezét, így a pincér azonnal egy másikra cseréli az üres poharat. A lány ebből is nagyot kortyol, de nem issza ki.

– Vannak régi ismerősök, akiket nem lehet megunni – mosolyodik el Zengő, és tekintete találkozik barátnőjéével.

Valéria ma is gyönyörű – borvörös, hosszú ruhájában, már-már túlzó drágakő fülbevalóival, melyeket csak kiemel, felnyírt, szinte ősz haja. Ujján hatalmas rubin csillog.

– Aggódtam, hogy nem jössz el. Furcsa volt a hangod a telefonban – mondja Valéria, miközben odaint egy újonnan megérkező párnak.

– Gondoltad, hogy magadra hagynálak Jerome-mal? – kérdezi a lány incselkedő mosollyal, csakhogy elterelje magáról a figyelmet. De persze most sem jár sikerrel.

Jerome az est központi alakja, híres francia műkereskedő. Valaha viszonya volt Valériával. A nő állítása szerint sosem volt szerelem. De elnézve a harminc éve tartó érzelmi vihart kettejük közt, Zengő megengedi magának, hogy ezt elképesztő hazugságnak tartsa.

– Mi történt? – kérdezi Valéria komolyan, így a lány tekintete rá emelkedik.

– Semmi különös – ingatja a fejét Zengő, és üres poharát visszateszi egy arra keringő tálcára.

– Elmondanád, ha aggódnom kellene – jelenti ki Valéria.

– Mint mindig – Zengő érzi, ahogy a combjának préseli apró retiküljét a hazugság puszta gondolatától. De Valériának nem kell ezt látnia, hogy tudja…

– Akkor halljam, mit gondolsz? – az idősödő nő egy kecses mozdulatot tesz a terem felé, majd várakozón megtámasztja állát vékony ujjain. Zengő mindig tökéletesen tudatában van környezetével, és uralja is azt. Mindig minden műtárgyról azonnali véleménye van, elég egyetlen pillantás. De most nyilvánvalóan egészen máshol jár. Olyan odafigyeléssel próbálja álcázni magát, hogy minden másról megfeledkezik. És ezúttal – bár felismeri – Valéria nem lát be a páncélja alá.

– Zengő…

Pillantásuk újra találkozik, és valami megrendül Zengő szemének zöld tükrében. Végül egy szó nélkül felhúzza ruhája ujját az alkarjáról. Valéria futó pillantása látja, és tudata megérti.

– Ez mikor történt? – kérdezi Valéria feszülten.

– Zengő! – a név ismerős hangon száll keresztül a galérián, majd követi tulajdonosa is.

– Örülök, hogy látlak Kriszta! – Zengő kedvesen, de kis távolságtartással fogadja az arcát alig érő két puszit – És hogy, éppen itt.

– Elkísértem Viktort – fordul Kriszta a nála úgy húsz évvel idősebb férje felé. Zengő jól ismeri, és meglepi a férfi jelenléte. Viktor komoly műkedvelő, de általában nem vonzzák az ilyen események, ha csak…

Zengő szeme felcsillan.

– Mit forgat a fejében? – Valéria élvezettel figyeli, ahogy Zengőben felszínre tör az üzletasszony.

– A szerelme tárgya – a nő mögöttük lévő festményre mutat. Lényegesen kevesebb áhítattal, mint korábban a férjére.

– Meg is értem… Mindig a ritkaságok varázsolják el – mondja Zengő halkan, egy jól időzített bók már sokszor vált jó eszközévé. És mikor Kriszta újra felé fordul, önelégült pillantásából tudja, hogy ez most sem lesz másképp.

– Üzenem, ha gondolja, koccinthatnánk egyet.

Mikor Kriszta távozik, újra a festmény felé fordul.

– Mikor történt?

– Még túl friss…

– Visszajön? – Valéria aggodalmát csak összefonódó karjai árulják el.

– Nem tudom… – néz fel Zengő is a festményre – Épp elég, hogy a közelben van.

– Hölgyeim! – Viktor lép hozzájuk, nyomában egy pincér három pezsgőspohárral.

– Rég láttam, Viktor! Merre járt? – Valéria régi ismerősként fogad egy csókot az arcán, majd a férfi mosolyogva válaszol:

– Az üzlet némi figyelmet követelt.

– Az ne mondja, hogy ismét magának keresi a pénzt! – viccelődik Valéria, de nincs benne őszinte vidámság.

– Már azt sem tudnám, hogyan kell! – nevet a férfi, és a poharát emeli erre az estére. Pár szót még váltanak, majd csatlakozik két másik férfihoz.

– Miért csinálod ezt? – kérdezi Valéria, mikor Zengő végre a galéria felé fordul. Ismeri, tudja milyen ügyes eszközökkel képes manipulálni a liciteket. Többször segített már Viktornak előnyös üzletet kötni. De nem érti az okát.

– Általában van valamilye, ami kell nekem… – feleli Zengő elszánt pillantással követve a férfit.

– Gondolod, ha megpuhítod, könnyebben beadja a derekát?

Zengő megvonja a vállát:

– Ha nem… Az újdonságok árnyékába kerülve, talán ráun.

Valéria kétkedő pillantással fordul felé.

– Van időm kivárni – feleli Zengő rezignáltan, majd előrelép.

            A diszkrét licit az egész este folyamán tart. A vendégek csendesen pezsegnek a képek közt. Viktor elégedett pillantást vet Zengőre, és alig észrevehetően felé emeli a poharát. Zengő pedig a markában érzi a sikert. Ám ekkor a hosztesz feltűnik az egyik hátsó helyiség felől. Ideges arccal siet keresztül a termen, és Jerome fülébe suttog. A férfi leplezetlen döbbenettel fordul felé, mintha nem akarna hinni a fülének. Zengő pedig érzi a belé fúródó, számonkérő pillantást. De nem tudja, mi történik. Valéria izgatottan tűnik fel mellette, őt is kibillentette egyensúlyából a kíváncsiság.

– Külső ajánlat érkezett – súgja Zengőnek, aki hitetlenkedve fordul felé.

– Hogyan?! De hisz ez egy zárt aukció!

– Hát úgy tűnik… van, akire nem vonatkozik a szabály…

– Tudjuk, ki az? – kérdezi a lány ingerülten.

– Nem – rázza a fejét Valéria – És ha jól sejtem, Jerome az ajánlatára sem tud nemet mondani.

– Beszélek vele! – lép előre Zengő.

– Zengő, ne! – Valéria úgy kap utána, mintha elment volna az esze.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.7/10 (24 votes cast)

Leave a Comment

38 hozzászólás

  1. Gratulálok a kikerülèshez! 🙂

  2. Csak én gondolom, hogy hétről hétre az írások egyre jobbak lesznek? Gratulálok a kikerüléshez!

  3. Poszttraumás stresszel küzdő régiségkereskedő, misztikus török kapcsolattal. Utazás, szerelem, gyógyulás, titkos török társasággal, ősi bizánci titkokkal… stb. Kb. ilyesmit látok és várok. Bár a cím sötétebb dolgokat sejtet, de még nem biztos, hogy ez a főhős requiemje. Ez még jó lehet. Mindenesetre grat és drukk.

  4. Csak hogy Attilát megelőzzem: “valamilye” ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! 🙂 🙂 🙂 Sebaj, megesik…

  5. Sajnos már értem hogy az enyém miért nem fog kikerülni,hiába nem talált a lektor akinek elküldtem mást csak néhány stilisztikai hibát és karakterhiányosságot a regényemben. Nem fogalmaztam kacifántosan meg nem nyújtottam hosszabbra mondatokat ugyanis amint látszik ez az itteni versenybírálók gyengéje. Mást sajnos nem tudok elképzelni mert sok dolgot amit a lektor mondott kijavítottam. Hjaj na mindegy…

  6. András, ahogy én látom, a következő a helyzet: Adott egy műkincskereskedő, vagy inkább műkincskereskedő megbízásából dolgozó csaj, afféle női Indiana Jones, vagy ilyesmi, aki főleg Közel-Keletre, de leginkább Törökországba jár cuccokért. Átélte a 99-es izmiti nagy földrengést, amitől még mindig poszttraumás. Valamelyik útjáról hozozz haza egy ládikát, ami valamiért fontos, egy titokzatos török mindenáron meg akarja venni, de ő nem adja. Hogy miért akarja megvenni, és miért nem adja, azt még nem tudjuk. Mi várható innentől: Megpróbálják ellopni a dobozt, esetleg viszik nővel együtt, talán ennek kapcsán ki is nyírnak valakit. Valami misztikus jelentősége van, vagy még valószínűbb, hogy útmutató vagy kulcs egy nagyobb kincshez. Vagy egy gonosz milliárdos, vagy egy sötét titkos társaság akarja megszerezni. Feltűnik majd egy jóképű idegen (vagány kincsvadász vagy egy pozitív titkos társaság tagja) aki kimentu a csajt, segít neki visszaszerezni a dobozt, közben szerelem szövődik és egy nagy akció keretében legyőzi a démonait is. Na valami ilyesmi szerintem.

  7. Javítok! A csaj gyerekként élte át a földrengést, a szülei meghaltak, és magához vette a műkereskedő. A doboz az öröksége, azért nem eladó.

  8. Tegnapelőtt üdvözöltem egy határozott kezdést, most értetlenkedve olvasom a homályt teremtő, ám láthatóan költőire faragott mondatokat. Tartok tőle, hogy a költőiség művi és mesterkélt, a forma elszakad a tartalomtól. Keveset tudunk meg a háttérről, a szereplőről, ám a tudás hiánya nem ébreszti fel a kíváncsiságot bennem.
    A legutóbbi regényrészlet alapján nyelvészkedtünk páran, most eszembe jut a mondat (vagy bekezdést nyitó) kötőszó. Utánagondoltam a nagybetűvel írt „De” értelmének. A „de” ellentétes kötőszó, a feladata a mondatrészek ellentétes értelmű összekapcsolása. Feledve azt, hogy itt nem mondatrészt, hanem álcázott mondatot szándékozik összefűzni a szóval a szerző, hiába keresem az ellentétet. A valóságban nem tartoznak azonos mondatba az összekötött részek, és nem állnak ellentétben egymással. Érdemes a nyelvtanhoz ragaszkodni, mert úgy gyakran kerülhetünk el logikátlan, hibás és a szándékolttól eltérő jelentésű megfogalmazásokat. Itt egy másik példa: „Tekintete végigfut a többi rendszámon, de a parkoló már igencsak foghíjas.” a rendszámok végignézése milyen ellentétet valósít meg az autók létszámával? Semilyet. A foghíjas parkoló és a végignézett rendszámok mennyiséges párhuzamban áll egymással.
    Úgy tűnik, csupán nyelvileg érdekel az írás, de(!) ez csak látszat. Nincs más, amivel foglalkozhatnék. Míg tegnapelőtt pár mondatból megtudtam lényeges dolgokat, ma ennek a többszöröséből sem kaptam iránymutatást arról, kivel és mi történik. Ez nem túl nagy baj, ha a szerző felkelti az érdeklődésemet pár jól fogalmazott gondolattal, de nem látok horgot, ami belém kapaszkodna.
    „A város él és lüktet, korábban kel, mint Zengő, képtelen megelőzni.” Itt legalább van, min töprengeni. Ki előz meg kicsodát? A város Zengőt, vagy Zengő a várost. Lelki szemeimmel látom a kemény léptekkel, kissé a kanyarba dőlő várost, amelyik előzi Zengőt. … hm…
    „Pillantásuk találkozik, és a nélkül indul el, hogy Zengő válaszolna.” Újabb kép. A Zengő válasza nélkül elinduló pillantások. Értetlenül szemlélem a képet, mert nem értem.
    „Az idő telik, átnézi a jegyzeteket,” Milyen, amikor az idő átnézi a jegyzeteket? Ezt nem a szövegösszefüggésből ragadtam ki, mert a bekezdés elején nincs min függeszkedni.
    „Zengő elmosolyodik, de annyi benne a szkepticizmus, hogy szinte íze van az ajkán.” Ehhez inkább nem fűzök kommentárt.
    A mondatok továbbra is kissé zűrzavarosak, és a regény is annak tűnik. Sok a misztifikáció, rengeteg szereplő jelenik meg, ám fogalmam sincs róla, miért kell velük megismerkednem. A biztonsági őr, a portás, a kolléga, a titkárnő – mind, mind egyformán fontos mellékszereplők lesznek?
    Jön a gyorsolvasás kényszere, nem tudom távol tartani magamtól. Hemzsegnek a szereplők, tobzódunk az érthetetlen misztikumban, untatnak a jelzők… Kénytelen vagyok nyelvészkedni, más nem foglalkoztat. Bocsánat!

  9. Kedves Lobo Marunga!
    Küldtél be regényt? Az itteni vázlatodból sikerre számítanék, ez nem rossz. 🙂

  10. Kezdem a pozitívummal: valami határozottan megcsillan ebben a regényben. Lehet, hogy érdekes témája lesz. Ez a kissé álomszerű mesélési mód is működhetne – akár. Bár most még nálam sajnos nem működött… Eleve, a regény három klasszikus “inkább ne tedd” helyzettel indít: 1. értelmezhetetlen prológusszerű valami, 2. főhős rémálomból ébredése, 3. főhős reggeli rutinja. Oké, gondoltam, lendüljünk túl ezen, nézzük, mi történik. Én egyébként azt hittem, hogy a Zengő az valami beszélő fantasynév, és egy férfit látunk, aztán kiderül, hogy egy nőről van szó, akinek ez az igazi neve, és ráadásul megszólít egy Mihály nevű portást, tehát az egész Magyarországon játszódik. Az ezt következő részből csak annyi maradt meg, hogy emberek csinálnak dolgokat. Tartozásról beszélnek, meghívót olvasnak, Sándor átmegy a helyiségen, stb. Feltűnik egy arab férfi a feleségével, aki meg akar venni valamit, ami nem eladó, de ez sem kap különösebb hangsúlyt. Aztán már el is telt a nap, és nem tudtunk meg szinte semmit, csak azt, hogy a főhősnek jól menő régiségkereskedése van. Aztán Zengő szenved, megfürdik, tele van ütésnyomokkal (?) a teste, ami valami konfliktust sejtet (van egy bántalmazó kapcsolata? bár a börtönös álom inkább valami varázslós-misztikus dologra utal), majd elmegy egy aukcióra. (Csak egy apró megjegyzés: “A kiállítás mindössze öt képből áll, de mind igazi ritkaság.” Itt szerintem szerencsésebb lenne egy másik szót használni, mondjuk, kuriózum vagy különlegesség, hiszen a hangsúly azon van, hogy ezeket a képeket ritkán lehet látni, a ritkaság szó pedig azt jelenti, hogy valamiből kevés van, ami nyilván igaz minden festményre.) Mondom, látok ebben a részletben lehetőséget, de a jelenlegi formájában annyira álomszerű az egész, hogy bennem alig maradt meg belőle valami néhány hangulaton kívül.

  11. Kedves Veronica!
    Nagyon sok mindent szerettem ebben a részletben. A kicsiny bolt, a furcsa (időutazós?) álmok, a munkájában kiváló régiségvadász, akinek volt egy nagy trauma a múltájban: csupa olyan toposz, amit örömmel fogadok egy regényben, nagyon tetszenek. Sajnos ahogy olvastam a részletet két problémám is volt. Az egyik az információ adagolás. A részlet végére sem tudtam meg, hogy milyen irányba indulunk, még úgy sem, hogy a fenti toposzok eléggé meghatározóak lennének. Ahogy Attila mondta, nem volt benne olyan horog, ami segített volna. Túltitokzatoskodtad?
    A másik problémámat engedd meg, hogy egy kiragadott mondattal jellemezzem: “A helyiség végébe megy, leteszi a steril asztalra, és egy lámpa fényénél felbontja.” Automatikusan kérdeznéd: a helyiséget? Egy kicsit képzavaros, az alanyok, a tárgyak összekavarodnak. Félre ne érts, kibogozható, csak nekem ettől szaggatottá vált az olvasásélmény.
    De ettől eltekintve mindig érdekes egy regény, ahol egy kompetens személy kerül váratlan szituációba, és a kalandok során nem csak az ellenfeleit, hanem önmagát is le kell győznie. Bízom benne, hogy egy működő kalandregényt sikerült kanyarítanod ebből.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  12. Kedves Veronica!

    Imádom a műtárgyakat, az antikvitások világát, ráadásul valami rejtély is kapcsolódik a cselekményhez, ezzel engem gyorsan megvettél. Ennek ellenére a részlet mégsem tudott megfogni, nem tudtam belemerülni az olvasásba. Talán amiatt, mert sokszor nem fogalmazol elég pontosan, nincsenek megfelelően átkötve a cselekmények, hirtelen, néha logikátlanul ugrunk egyik eseményről a másikra.

    Az is zavart, hogy a semmiből bukkannak fel szereplők. (Pl. Kászim, aki egyszer csak azt mondja, hogy örül Zengőnek, pedig korábban ott sem volt. Vagy legalábbis én úgy gondoltam, hogy senki nincs Zengő körül. Aztán persze rájöttem, hogy Kászim az érdeklődő, akivel az asszisztens foglalkozik. De ez egyáltalán nem tiszta elsőre, az ilyesmiket szerintem javítani kellene.)

    Az információadagolásnál is érzek gondokat. Túl sok a misztikum. Persze nem kell mindent kapásból megmagyarázni, de az sem jó, ha túl ködös marad a történet, mert az olvasóknak egy idő után idegesítővé válik, ha egyetlen apró választ sem kap, csak újabb és újabb kérdések merülnek fel. Azon is elgondolkoztam, hogy jó helyen kezdődik-e a regény. Én az elejéből, az átlagos napi történésekből jócskán húznék, és az esti kiállításra és a külső ajánlatra helyezném a hangsúlyt. Gondolom, ez lesz a fordulópont, vagy az a személy, aki az ajánlatot tette.

    Nem szoktam helyesírásra kitérni, de itt muszáj. A párbeszédek központozása elég hibás, és nagyon sok a …, nekem ezeknek az írtása nagy vesszőparipám. 🙂 Az E/3 jelen érdekes választás, olvastam már ilyen regényt, és az nagyon tetszett. Ennél a részletnél elgondolkoztam azon, hogy nem lenne-e jobb a múlt idő a valós történéseknél, míg a jelen maradhatna az álomnál.

    Egyébként a hibák ellenére érdekelne a regény, mert izgalmasnak ígérkezik, és arra is kíváncsi vagyok, hogy miféle misztikum keveredik a történetbe. Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  13. Küldtem, Attila, volt is már kint, és annyira kiakadtál tőle, hogy még ilyen elemzésbe se bocsátkoztál, mint most. 🙂
    De semmi gond.
    Amúgy szerintem túl szigorú vagy. Nem úgy értem, hogy ne volna igazad, teljesen igazad van. Csak kicsit elengedhetnéd magad, és megpróbálhatnád élvezni a szöveget. Jó, értem, neked ez bizonyos (igen magas) mérce alatt nem megy. Elfogadom.
    Akkor viszont legalább azt próbáld meg, hogy nem mindent az írótól vársz, próbálsz kicsit többet dolgozni a megértésért. A rendszámos mondat: Azért nézte végig a rendszámokat, mert ismeri őket, tudja, melyik kocsi kié. Vagy konkrétan keres valakit, vagy ellenőrzi, kik vannak ott, esetleg azt nézi, van-e ismeretlen. Vagyis jó megfigyelő, és ügyel a részletekre. DE! kevés a kocsi a parkolóban, ezért nem tud meg annyit, amennyit szeretne. Sokkal több van egy mondatban, mint amennyit nyelvtanilag jelent.

  14. Kedves Lobo Marunga!
    Sajnálom, ha szó nélkül elmentem a regényed mellett, az akkor történik, ha a zsáner számomra idegen. Ez nálam nem minőségi jellemzőt mutató adat, hanem annyi, amihez nagyon nem értek, arról nem mondok véleményt.
    Szigorú vagyok? Lehet. Korábban valaki valami ilyesmit írt: illene a maximális teljesítményt nyújtanunk. Én igyekszem így tenni, mástól is ezt várom. A kusza mondatok az értelmet zavarják, ez nemcsak nálam komoly küszöb, másoknál is így látom. Nem mindig kötözködöm a nyelvtannal, de itt nem jutottam el addig, hogy a tartalommal foglalkozzam, nehezen láttam meg a tartalmat. Tudom, ha valaki nem érti Bartók zenéjét, arról Nem Bartók Béla tehet, de őszintén: itt erről lenne szó?

  15. Kedves Szerző!

    Nagy kedvvel csaptam a lecsóba, szeretem az ilyen történeteket. Jól olvasható, gördülékeny szöveg, szép megfogalmazások…

    Csak valahogy sok lett egy idő után, nem a feszültséget keltették az apró utalások, egyelőre érthetetlen kis titkok, hanem idegesítővé vált a cselekmény, a sok név, vontatottnak éreztem a felvezetést. Nem tudom miért, de a végére elveszett az érdeklődésem a történet iránt.
    A fülszöveg alapján valószínűleg olvasnám tovább, mert ezt a zsánert nagyon kedvelem, de így az első fejezet nem győzött meg.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  16. Hát nem éppen szó nélkül, de mondom, nincs harag, ne sajnáld, sokat adok a véleményedre, még ha negatív is. 🙂 Sokkal tanulságosabb, mint egy “engemegybőlbevonzott” jellegű vélemény, függetlenül attól, hogy kinek van igaza.
    Hát igen, nagy kérdés, hogy itt az irodalom Bartókjai vannak-e, nyilván gyanítható, hogy nem, és nem is sok kicsi James Joyce (akit 27! kiadó utasított vissza). De az esélyt hadd kapja meg mindenki, hadd írjon egy szárnypróbálgató amatőr vagy hobbiíró is fura mondatokat, és legyünk mi az ügyes olvasók, akik próbálnak ezekbe érdekes jelentéseket látni! Szerintem ez az olvasás, nem az, hogy kapunk-e elég információt az első három oldalon.

  17. Ah, újra egy városi lány, aki nagyon érti a dolgát, nagyon menő, mindenkit ismer…, de engem egy csöppet sem kavart fel a története. Talán a későbbiekben kibomlik a sztori, de egyelőre elvesztem a sok név, arc között.

  18. Szerintem nem misztikusak a láncok, András. Két öteletem van: 1. Nem gyerekként élte át a földrengést, hanem börtönben. Mondjuk ez ellen szól, hogy azért egy 99-es török börtönben sem voltak láncok. Bár én nem voltam ilyenben… 2. Gyerekrabszolga volt, netalán elrabolták. Így viszont nyilván nem az öröksége a doboz. Lehet, hogy a ház romjai közül hozta el.

  19. Őszintén? Nekem a Zengő névről elsőre egy ló jutott eszembe. Megnéztem az utónévkönyvben, legit, fészen egyetlen ilyen nevű nő van, furcsa választás de akár miért is ne. A dőlt betűs bekezdésnél egyébként kifejezetten zavart hogy a névről nem tudtam eldönteni, férfiről vagy nőről van szó (lóról ugye nem lehetett).
    Szép gördülékenyen van megírva, ez segített túllépni Zengő csontig rágott belépőjén (sikítva felébred az ágyban – ez annyira ZS-kategóriás, bocsi) és előtte még a rabnős részen (jajjaj) és a heti aktuális, belül nem teljesen száz, kívül tökéletes üzletasszony-klisén és a központozási hibákon, főleg a sok “…”-on. A hármaspont számomra MAJDNEM mindig azt jelzi, hogy az író lusta volt rendesen megírni a mondatot, és az olvasóra bízza az addigra a szájába rágott gondolat vagy érzelmi reakció megfogalmazását.
    A főszereplővel kapcsolatban nem csak az ábrázolás szintjén érzek némi filmes-sorozatos-nőiregényes hatást. Ott szokták használni a “kisasszony” szót, ha a Miss Patakit kell lefordítani. Nem tudom, mai élőbeszédben egyáltalán bárki használja-e a modoros, kissé leereszkedő udvariaskodáson kívül.
    Nade mindegy, aztán jött a bizánci asztalka és jobban odafigyeltem, mert Bizánc számomra hívószó a misztikára, pompára és történelmi titkokra. Ennek kapcsán a mára már nem túlságosan izgalmas Izmit is megmagyarázódott, mert annakidején fontos bizánci, majd ottomán város volt. (Talán hangulatosabb lett volna Nikomédiaként szerepeltetni).
    Aztán sok lett a szerzői ígéretből. Lett utalás misztikára, romantikára, titok utáni nyomozásra, és hirtelen csak kapdodtam a fejem. Konzervatív olvasó vagyok, szeretem, ha a krimi a nyomozásról, misztikum a rejtvényfejtésről, romantikus a romantikáról szól. Nem hiszem hogy mindezt mindig muszáj egybekeverni, ráadásul úgy, hogy nem lehet az elején eldönteni, melyik is lesz a fő vonal. Én így fogalmaznám meg a logikai bakugrásokat meg infóadagolási problémákat, amiket mások is kiemeltek.
    Amúgy nem vagyok meggyőződve az “egész este tartó diszkrét licit” életszerűségéről, mégpedig azért nem, mert így lehetőség lenne az árat és ajánlatokat manipulálni, holott a licit pont ennek a megakadályozását szolgálja (akár nyitott, akár zárt). Voltam már régiségárverésen és az itt leírtakkal ellentétben hihetetlenül gyorsan, tapintható feszültséggel zajlott.
    Ez amúgy nem zavart volna, ha eddigre tudom, hogy most akkor mit is olvasok. Fülszöveg és borító segítene, igaz, ha annak alapján romantikával leöntött misztika akkor nem is olvastam volna bele, de ez csak én vagyok.

  20. Gratulálok a kikerüléshez.
    Jelenleg nem tudok sok időt szánni a hozzászólásra, így gondolataim kuszák lehetnek, előre is elnézést érte. Nem szokásom, most azonban elolvastam a többiek véleményét is, e sorok bepötyögése előtt. Szerencsére minden általam észrevett hiba és hiányosság említésre került már, így ezzel nem is foglalkoznék. Lobo mini vázlata, nagyon tetszett, érdemes lenne megírni 🙂
    Én abszolút mást látok eddig a sztori mögé, persze vetődhetek árnyékra is…
    A börtönjelenet láblánca az én megítélésem szerint jóval régebbi múltra utalhat, manapság cellán belül nem tartok valószínűleg hasonlót. Az aukción is volt egy elejtett megjegyzés: van időm kivárni… Ez akár arra is utalhat, hogy valami misztikum folyományaként bizonyos értelemben kortalan lényről / lényekről van szó. A misztikumot erősíti tovább a testén fizikai ok nélkül megjelenő foltok sokasága. Pontosabban ez nem is jel, egyértelmű bizonyíték. Ilyen betegség szerintem nincs, ráadásul valakinek a közelségéhez kapcsolják, szóval eléggé érdekes.
    Hogy mi sül ki belőle, arról fogalmam sincs, mindenesetre már a második dobozkával találkozunk, ami a történet beindításának egyik “mcguffinjaként” jelenik meg 😀

  21. Kedves Balázs!

    Honnan tudod hogy nem kerül ki a részleted? Még nem ért véget az aranymosás

  22. Kedves Veronica!

    Én most őszintén megmondom, hogy bajban vagyok.
    Nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem.

    Néhány elírást kiollóztam példaként, de lehet, hogy ezek másnak fel sem tűntek:
    „… és libabőr fut a hátára.” –> én fennakadtam rajta, szerintem inkább „libabőr fut végig a hátán”
    „De visszaint, mielőtt beülne, és az utasülésre ejtené a dobozt.”
    „– Az ne mondja, hogy ismét magának keresi a pénzt!”

    Szépen csavarod a mondatokat, de nekem néha kicsit sok. Előfordult, hogy visszaolvastam, mert nem emlékeztem, hogy mi volt a bekezdés elején.
    És azok a fránya nevek, már megint gondot okoztak! Hirtelen sok a szereplő, és kapkodtam a fejemet, hogy vajon ki kicsoda, és milyen kapcsolatban lehet Zengővel. (De ez továbbra is csak az én problémám!)

    A téma viszont érdekesnek tűnik!!!
    Még nem sikerült rájönnöm, hogy hová is sorolnám be a regényedet (ami nem feltétlenül baj (!)), és sok kérdés is kavarog bennem…
    Kíváncsi lennék, hogy mit hoz ki belőle a szerző (ahogy olvastam, Lobo fantáziáját is megmozgatta, és egy lehetséges verziót fel is vázolt nekünk 🙂 ).
    Zengőt elsőre fiatalnak véltem (futópad és a szövegkörnyezet miatt), végül elbizonytalanodtam, mivel idősebb korosztályhoz tartozó barátai vannak. És nagyon úgy tűnt, hogy ők régről ismerik egymást. Vagy esetleg itt lesz vmi csavar, ami miatt ő nem úgy öregszik, mint a többiek?
    És vajon a doboz hogyan kapcsolódik az életéhez? Hogyan kerültek rá sérülések, ha elvileg nem is verekedett senkivel? Vagy az elején lévő álom révén szerezte őket? Kié volt reggel a másik kikészített csésze?

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  23. @ Balazs
    Teljesen megértem, amiért kezded feladni. De ne tedd! Reménykedjünk benne, hogy nem jövő pénteken fog lezárulni az első kör.
    Szerintem egyébként néha a kevesebb több, és talán a lektorok is vélekedhetnek így.
    „Nem fogalmaztam kacifántosan meg nem nyújtottam hosszabbra mondatokat…”  hosszú távon, ha bonyolult mondatokat ír vki, az a hátrányára is válhat, mert elfárad és elkalandozik az olvasó.
    Legalábbis én így gondolom.
    Kitartást! 

  24. @ Attila
    Ha jól sejtem, ki is valójában Lobo, akkor nekem az ő részlete volt az egyik kedvencem! 🙂
    És nem sok mindent írtál hozzá, most visszanéztem.
    Remélem, hogy bekerül a Rakéta Projektbe, én nagyon szurkolok neki, mert jó kis történetnek indult a hibái ellenére!

  25. 8-as. Ki kéne bombázni a túlírásokat. A harmadát lehúzod, pont jó lesz, tömör és pont annyit mond, amennyit kell.

  26. Hát, Sylvia, vagy nem jól sejted, vagy ügyesen leplezted, hogy tetszett. 🙂 De itt most ne velem foglalkozzunk!

  27. Nem olvastam végig, zavart a túlírtság (aztán lehet, hogy így egy fantasztikus történetet hagyok ki, ki tudja). Én az egyszerűség (de nagyszerűség) híve vagyok, de ez az én magán szoc problémám 🙂

  28. Balazs: Az enyém sem fog kikerülni, úgy érzem… de nem azért, mert nem írtam bele cikornyás körmondatokat, hanem mert az eleje sajnos gyengére sikerült. Igazából már most tudom, mit és hogyan írnék át benne.

  29. A mennyezetig ugrottam örömömben, gratulálok a kikerüléshez!
    Béta olvasóként nagy előnyöm van, és úgy érzem, kiváltságos helyzetben vagyok.
    És elfogult vagyok: imádom Zengőt. Szeretem róla ezt a bemutatkozás jellegű bevezetést. De alig várom a többieket, hogy igazán kerek egész legyen! Csak pár oldal kellett volna még:-( Kedves Gorzó János, ön csak nem beépített ember?:-)
    Mindig kíváncsian olvasom, hogy a különböző könyvmoly típusok, mennyire másképp látják az egyes részleteket.
    Én laikus olvasó vagyok, és mindig magával sodor ez a történet.

  30. Először is, igen, gratulálok a kikerüléshez!
    Engem meglep, hogy épelméjű maradt szegény lány, elvégre van ez-az a háta mögött. És az is nyilvánvaló, hogy egymaga nem viszi végig ezt a történetet, ami még bárhogy alakulhat.
    Kellenek a valódi szereplők, és a valódi történet.
    De elérted, hogy várjam őket.

  31. Egyet tudok érteni az előttem szólók bizonyos észrevételeivel.
    De nekem tetszik az írás hangulata és stílusa. Szerintem illik Zengőhöz. Egyértelműen fiatalos intelligens lány, akinek, az az érzésem, több köze van a távoli múlthoz, mint a jelenhez. Talán ezt tükrözi a hosszú felvezetés is: hangsúlyt fektet a mindennapok részleteire, hogy minden mást kizárhasson. De ez aligha sikerül, nagyon úgy tűnik. A múltat nem hagyhatja figyelmen kívül, megremeg tőle a jelen.
    Mint minden kezdő írónak, Veronica-nak is segítségre van szüksége. De remélem, kap is, mert nagyon kíváncsi vagyok, mi történt Izmitben. És várok egy hatásos belépőt az említett rejtélyes visszatérőtől 😀

  32. Egyetértek Gorzó Jánossal, szerintem is valami misztikus sztorit kaptunk. Megkockáztatom, hogy időutazós történet, vagy az is lehet, hogy a főhős több száz, esetleg több ezer éves, ami a régiségkereskedő szakmában igen hasznos lehet. 🙂

    “Az idő összesűrűsödött masszává változott, mely szintén csapdába esett a falak között.”
    Ez persze lehet költői gondolat is, de mivel ez a kezdősor, ezért én ebben az esetben inkább a misztikumra tippelnék.
    Kedvelem az ilyesmit, gratulálok a kikerüléshez. 🙂

  33. Kedves Cinta!

    Ön a negyedik személy, akiben megfogalmazódott ez a kérdés. Ártatlanul pislogva azon kezdtem töprengeni, vajon minek köszönhető e gondolatok születése?
    Álljon hát itt a színtiszta igazság: egyszerű pályázóként a partvonal mellől szerényen figyelem a pályán lévő 24 sztár tündöklését. 🙂

  34. Nick, szóval nem női Indiana Jones, hanem női Russell Nash? 🙂

  35. @ Lobo Marunga
    Csak egy maradhat. 😀

  36. Mióta kikerültez a részlet, azóta tűnődőm rajta, hogy mi benne a furcsa. No, nem az eleje, azt eleve furcsának szánja a szerző, azon át is ugorhatunk, gondolom, az a funkciója, hogy tudjuk, nem szokványos regényt kapunk ébredéssel, kávéval és futópaddal, hanem misztikusat, még a betűk is dőlnek, ez nem az igazi, csak álkezdet.
    Aztán elkezdődik. A narrátor valahonnan a csillagok közül figyel, és lejegyez mindent, mintha kísérleti állat ketrece fölött vezetne labornaplót. Még a karakter nevét se tudja, csak tudósít matracról és karóráról. Majd váltunk, új helyszín, kissé színesebbé és közelibbé válik a kép, kiderül a furcsa keresztnév, és a mesélő hangja drámaivá mélyül. A portársnak gyönyörű a pultja, a pázsit dús és a Duna vize sziporkázik.
    Ez így sok a bizonytalanságból, sok a várakozásból, a lebegésből. Jó lenne két lábbal szilárd talajt fogni, és megindulni valamerre. Legalábbis olvasóként.

  37. Először is gratulálok a kikerüléshez. Biztosan sok munka és átfogalmazott bekezdés van mögötte
    Amikor először elolvastam ezt a néhány bekezdést, bevallom nekem is kicsit zavaros volt. Egymást követték az újabb és újabb szereplők, akikről nem mindig derült ki, hogy pontosan kicsodák, de számomra érezhető volt, hogy Zengőnek fontosak.
    Aztán szöget ütött a fejemben Gorzó János mondata, miszerint „valami misztikum folyományaként bizonyos értelemben kortalan lényről / lényekről van szó.”
    Ezután újraolvastam a részletet úgy, hogy Zengő esetleg öregebb mint gondolnánk és így már egészen más érzés alakult ki bennem.
    „Az idő összesűrűsödött masszává változott, mely szintén csapdába esett a falak között.”
    „Nem engedi a felvillanó új emléket összekeveredni a távoli múlttal.”
    „Újabb lámpát kapcsol, hogy tisztán lássa az évszámokat. Ujjai megérintik a kis táblákat, és lehunyja szemét a felvillanó emlékképek elől”
    „Teteje kristálytisztán csillog, oly hideg, mintha jégből lenne. De csak az emlék teszi, egy régi idő, régi estéje, melynek kegyetlen fagya olykor még felsejlik a bőrében. „
    „Van időm kivárni „
    Amennyiben valamilyen misztikus lényről/lényekről van szó máris izgalmasabbnak ígérkezik a ládikó, a régiség bolt, a megjelenő sérülések a bőrén, stb. Engem bizony érdekelne a folytatás.

  38. Mindenkinek hálás vagyok, aki időt és figyelmet fordított a regényemre!
    Tiszában voltam vele, hogy mély vízbe dobom, ha jelentkezem a pályázatra. A kezdő írok izgalmával és feszültségével figyelem az információáradatot, hogy leszűrjek minden olyat, amiből építkezhetek. Így köszönöm az észrevételeket!
    Bízom benne, hogy a történet kibontakozva, egészében eljuthat az olvasókhoz. 🙂