Tamáska Eszter – Kék achát csillogás

Sariel a Mennyben is látott már harci sérüléseket, amikor egy-egy angyalférfi összeverekedett, vagy túlságosan komolyan vették a vívást, de olyan mélyfekete, sercegő vért még sosem látott, ami a bátyja hátán folyt végig. A szárnya kifordult a helyéről, a tövénél a rózsaszín hús gyulladt és méregtől foltos volt. Ha hozzáért, éles fájdalom hasított az ujjaiba, mintha savba nyúlt volna. Michael ájult volt, nem kérdezhette meg, hogyan szerezte a sérüléseit, de abban biztos volt, egy démon keze van a dologban. Mi más tehetne ekkora pusztítást? – sóhajtott fel bosszúsan, és a tátongó sebbe öntötte a vizi elfek elixírjét.

Azon az estén, amikor először találkozott elfekkel, a hold fényesebben ragyogott, mint bármikor. Sariel békésen az ablakhoz lépett, hogy visszaerősítse a nemeztakarót, de megakadt tekintete a tó csillogó felszínén. A vízen, olybá tűnt, mintha apró virágok nyílnának, ezüstös bibéjüket vízsugárszirmok ölelték körbe. Halk léptekkel lopózott ki a házból, vigyázva, fel ne keltse szállásadóját, ezt az élményt csupán magának akarta.

Amint odaért a tóhoz, azonnal a hűs vízbe dugta a kezét, és átélte a cseppek selymes cirógatását. Amikor a tenyerébe mert egy keveset, egy hosszú, úszóhártyás kéz megragadta a csuklóját. A karmos ujjak úgy szorultak a csontja köré, hogy azt hitte, menten eltörik, de nem hagyta magát, minden erejével küzdött. A lény elszántan a víz alá akarta rántani, de Sariel erőseket csapott a szárnyával.

Sokáig viaskodtak egymással, és az elf egészen a tó közepéig vonszolta, majd ott egy határozott mozdulattal a mélybe húzta. Sariel ijedten zárta össze a száját és a szárnyát, és a szemét még hosszú ideig nem merte kinyitni. Amikor mégis megtette, minden zöldnek, és átláthatatlannak látott, az őt rángató szörnyetegből egyedül egy feketepikkelyes halfarkat tudott kivenni.

Mikor már úgy érezte, megfullad, a víz hirtelen kitisztult, és egy halovány buborék kúszott a teste köré. Ha kinyitotta a száját, a víz nem tódult a tüdejébe, és odakint a kísérőjének is megváltozott a külseje. Karmai visszahúzódtak, pikkelyei rózsaszínre váltottak, szőke haja szárazon, lágy hullámokban úszott utána, mintha nem hatna rá a nedvesség. A hátán átlátszó, hártyás tündérszárnyak remegtek minden egyes uszonycsapáskor.

Sokáig haladtak a korallok és tengeri sziklák között, és Sariel úgy sejtette, már nem az édesvizű tóban vannak. Akkor kerülhettek át, amikor eltűnt a zöld derengés.

A messzeségben egy díszes, víz alatti palota körvonalai fénylettek, majd, amikor közelebb értek, Sariel szájtátva csodálta a hegyikristályból készült hattornyú épületet. Az arany várkapu leereszkedett előttük, és amint beértek, azonnal becsukódott. Bár a kastély a felszín alatt állt, az ablakain nem ömlött be a víz, és a lépcsőhöz érve a sellőnő uszonya is lábbá változott.

A gyémántpadlót vörösmoszatból szőtt szőnyeg fedte, a falakon festmények lógtak halakról és tengeri csikókról, az emeletre érve gyönyörű, hegyes fülű nők vették át az állatok helyét. Fejükön drágakő korona ragyogott, kezükben kagylót és jogart tartottak.

A folyosó végén egy rubinokkal kirakott ezüstajtó állt. Amikor Sariel vezetője szélesre tárta, egy szikrázóan fényes terembe léptek. A falakat világító kagylók fedték, a csillár aranyból, és különböző kristályokból készült. Az emelvényen egy kék liliomruhás nő ült, fején ugyanazzal a koronával, amit Sariel korábban a képeken látott. A vékony, csontos uralkodónő kinyújtotta hófehér kezét, és szigorúan csókot várt. Amikor Sariel azonban csak meghajolt előtte, elmosolyodott.

– A vízi elfek királynője vagyok, Meridia. Köszöntelek Atlantiszban, Sariel arkangyal. Mint te is láttad, vizünk egy része szennyezett. Népem elszigetelődött, és egy átok miatt, ha felszínre jut, szörnyé változik.

– Mondd, mit kívánsz tőlem?

– Áldd meg a tavat! Ha megteszed, cserébe kapsz valamit.

A királynő felemelkedett trónjából. Sziromruháját fehér kristálypor fedte, nyakában ezüstbe foglalt zafírszemek lógtak. Egy dobozt nyújtott át az angyalnak. A faragott ládika nem volt nagyobb egy szelet kenyérnél, és a belsejében két elixír feküdt.

– Ha megteszed, amit kérek, neked adom ezeket. A legsúlyosabb sebeket is kitisztíthatod a vörössel, az éjszínűvel pedig még a halálból is feltámaszthatsz egy földit.

– Köszönöm, de nincsen szükségem rá. Születésemtől fogva gyógyítok.

– Már nem odafent vagy, kedvesem – kacagott fel az úrnő, magas, csilingelő hangon. – Ezen a földön démonok járnak. Ráadásul, semmi sincs ingyen. Az elfeknél úgy szokás, hogy megteszed, amit kérek, és elfogadod az ajándékot.

– Értettem – mondta ijedten Sariel. A karcsú teremtésből olyan erő áradt, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni. Még ha tudta is, hogy az apjuk megtiltotta, hogy ajándékot fogadjanak el.

Amikor a királynő biztosra vehette, hogy nem fog ellenkezni, gyengéden végigsimított Sariel sötétbarna haján.

– Vigyázz magadra!

Az elixír valóban használt, Michael szárnya gyógyulni kezdett, de nem szüntette meg teljesen a mérgezést. A bátyja továbbra is eszméletlen maradt, a teste lángolt a láztól, és amíg a méreg nem ürült ki a szervezetéből, a szárnyát sem tudták fixálni.

Sariel kora reggel útnak indult az erődbe, hogy összeszedje a szükséges gyógynövényeket. A falu határán sok nyáriorgona-bokor nőtt, a lila virágokat az erszényébe tette, ügyelve arra, hogy mind tiszta legyen. Az erdei cikláment, édesgyökeret és levendulát hamar megtalálta, a mentát, kakukkfüvet, babérlevelet pedig a helyi fűszerestől szerezte be. Már csak annyi dolga maradt, hogy a növényeket összetörje, majd az őrleményt összekeverje a vérével, és hagyja kicsit állni.

– Hogy van Michael? – Sariel észre sem vette a húgát, az angyallány, mintha a semmiből jelent volna meg. Rosiel olajzöld szemében kétségbeesés villogott, vörös haja csapzottan hullott a vállára, mintha most ébredt volna. Vagy talán le sem feküdt? – gondolta Sariel, és gyengéden a csontos vállra tette a kezét.

– Meg fog gyógyulni. Nem kell aggódnod.

– Olyan szörnyű volt. Az a borzasztó energia, és a fájdalmas ordítás. Még mindig hallom.

Rosiel láthatóan borzongott, a karját összefűzte hófehér, csipkés ruhája előtt, ami sokkal többet engedett látatni a gömbölyű keblekből, mint azt az angyalok körében illendő.

– Te tudod, hogy mi történt?

– Nem, de az a villám, ami végigcikázott a felhők között, nem volt természetes. A falu végéből indult, és egészen az erdőig tartott, ahol Michael megsebesült. Biztos vagyok benne, hogy egy démonnal harcolt.

Sarielt nem hagyta nyugodni a dolog, egész nap azon őrlődött, hogyan csaphatott össze Michael egy démonnal anélkül, hogy Gabriel vagy Satanael közbeavatkozna. Mindhárom bátyja nagyon különbözött egymástól, de ha bajba kerültek, mindig számíthattak egymásra. Gabriel és Satanel viszont még csak látogatni sem jött el, mintha az egészről nem tudnának semmit. Pedig tudniuk kellett. A faluban minden angyal érezte az energiahullámot.

Mire a nap vörös korongja a horizont alá csökkent, a növények kellően kiszáradtak, és miután összezúzta őket, és a vérével pépet készített, reménykedve a sebre kente. A fekete vér továbbra is felbugyogott a vágásból, de a massza eltömítette a hasítékot, és az éjszaka folyamán Michael láza is csillapodott.

Sariel napokig cserélte a gyógyfüves borogatást, és a beteg szépen gyógyult, egészen a harmadik napig, ahol aztán minden újrakezdődött, mintha a méreg addig szunnyadt volna, és igazán csak most lendülne bele a rombolásba. Sarielnek muszáj volt segítséget kérnie.

Nem tudta, hogyan érhetné el a vizi elfeket. Mióta megtisztította a világuk kapuját jelentő tavat, nem mutatkoztak többé. Különleges mágiájuk nyelvét sem beszélte, és nem tudta, ha angyalszavakkal szólna, megértenék-e. Így maradt az emberei könyörgés, amit a legutóbbi találkozásukkor is használtak.

– Meridia, kérlek, segíts! Szükségem van az elixírjeidre. Hallasz? Mondd, hallasz?

Nem sokban reménykedett. A szél lágyan fújta a vizet, de a holdfényben fürdőző virágok nem tűntek fel, és Sariel már éppen indulni készült, amikor lánccsörrenést hallott. A hang közvetlenül mögötte szólt, és amikor megfordult, a szőke hajú kísérője állt mögötte.

– Mehetünk – felelte halkan, és ahogy lépdelt a bokáját körbeölelő aranylánc élesen csilingelt.

A palota szinte ragyogott. Az emeletet díszítő oszlopokra színes kagylókat erősítettek, a padlót tavirózsa szirmokkal szórták be, és a szolgálók mind káprázatos ruhájukba bújtak. A királynő gyönyörű, hófehér sziromruhában ült a trónján, hatalmas szoknyája a földet érintette, füleiben egy-egy kagylóformájú zafírfülbevaló lógott.

Az uralkodónő azonnal felpattant, amint Sariel meghajolt előtte, majd karon ragadta az angyalt, és az egyik oldalajtóhoz terelte. Lila pillangószárnyai szikráztak a csillárból áradó fényben.

– Mondd csak, ugye jól vagy? Szörnyű erőket éreztem, ezért küldtem utánad a hírvivőt.

– Én jól vagyok, de a bátyám megsérült. Felség, szükségem lenne még az elixírjére, hogy meggyógyíthassam. Bár azt nem tudom, mit adhatnék cserébe.

– Gyere velem.

Meridia végigvezette egy vörös korallfalú folyosón, majd egy függönyajtón keresztül beléptek a királynő pazar hálószobájába. A bútorok mind ezüstből készültek, a kék takarók selyemből, a lámpa hegyikristályból. A kékjáspissal díszített fésülködős asztal fiókját egy angyalszárnyas kulcs nyitotta.

Meridia kivette a fiókból a ládikát, de mielőtt még átadta volna, kihúzott egy hajtűt a feltornyozott frizurájából, és az angyal mutatóujjába szúrta. A halovány vércseppet szinte azonnal a szájához emelte, és amikor az ajkához ért, Sarielt megrohanták a látomások.

Egy magas, robosztus alak rajzolódott ki, hatalmas, fekete denevérszárnyakkal. A ruháját megtépték, a pólója szinte teljesen leszakadt a testéről, és a nadrágját is több helyen égett foltok tarkították. A haja hosszú, vékony fonatokban tekergett utána, fekete karmokban végződő ujjai fehér tollakat markoltak.

Amint véget ért a látomás, Meridia arca kétségbeesett volt.

– Azóta látom ezt, mióta leszálltatok a Mennyből. A jövőd veszélyt tartogat, és ez talán a bátyád támadójához is elvezet. Mióta megtisztítottad a vizet, a királyságom virágzik. Én vagyok az, aki tartozik neked, úgyhogy ne aggodalmaskodj a cserén. Fogadd ezt ajándékomul. Most már tudod, hogyan néz ki az ellenséged.

Az elixír lelassította a méreg burjánzását, de nem szüntette meg. Sariel egyre biztosabbá vált abban, hogy a fekete folyadék egy átok, és ha ez igaz, akkor csak úgy szüntetheti meg, ha megtalálja azt, aki okozta.

Keringtek pletykák a városban arról, hogy az a nő, akihez Satanel beköltözött, az ördög cimborája. Sariel kezdetben nem adott hitelt ennek a szóbeszédnek, a bátyja viselkedése azonban gyanakvásra ösztönözte. Gabriel és Satanel továbbra sem látogatták meg a beteg testvérüket, ráadásul a legidősebb pont egy olyan nőnél lakott, aki talán ért az átkokhoz. Meg kellett néznie, mi folyik abban a magányos viskóban a falu szélén.

– Nocsak-nocsak, még egy angyal – söpört végig egy mély búgás a kerten, és Sariel nem találta a hang tulajdonosát. Viszont érezte a súlyos energiatakarót, ami a vállára és a gerincére nehezedett, így azonnal szétnyitotta a szárnyát, hogy a belőle áradó tisztaság pajzsként óvja a támadástól.

– Beszédem van veled – kiáltott be a telekre, mire az ajtó magától kinyílt, a nőt azonban még mindig nem látta.

Óvatos léptekkel közelítette meg a házat, minden irányból veszélyt várva, de épségben beléphetett a konyhába. Az asztal mellett egy karcsú, feketehajú lány ült, vastag hajszálai a fenekét súrolták, és a nyakában egy lila, csepp alakú gránit pulzált. Az ékszer árasztotta magából azt a kellemetlen energiát, ami úgy ráborult a kapunál.

– Miben segíthetek? – kérdezte a lány, de nem fordult felé, hosszú ujjaival egy könyv lapjain siklott végig. Amikor Sariel odapillantott, azonnal megerősítette a védelmét, a szöveget ugyanis nem tudta elolvasni. És ez szörnyű dolgot jelentett. A könyvet a démonok nyelvén írták, az egyetlen olyan nyelven, amit az angyalok nem ismernek.

– Van bármi közöd ahhoz, ami az erdőben történt? A bátyámat megátkozta valaki. Valaki olyan, aki ért a démonok mágiájához, és aki a falu szélén lakik, ahonnét a villámlás megindult.

A nő végre felnézett a könyvből, a tekintete olyan zöld volt, mint a méreg, és nem is palástolta, hogy tudja, miről van szó. Nem tagadott, és nem védekezett, vékony, vörös ajkait széles mosolyra húzta.

– Cserét ajánlok. Ha átadod a feltámasztó elixírt és néhány tolladat, leveszem a bátyádról az átkot.

Sariel előkapta a táskájából az arkangyalok tőrét, és a nőre szegezte. Már abban sem volt biztos, hogy a boszorkány halandó-e. Csak nem egy démon, aki elrejtette az erejét? – fordult meg a fejében a gondolat.

– Ugyan már Lilith, minek kéred a tollát, ha el is vehetjük? – csattant fel egy öblös nevetés az ajtóból, de amikor Sariel megpördült, a démon helyét már csak füst jelezte.

Tudta, hogy valahol a szobában van, egyetlen mondatért nem jelent volna meg, de sehol sem látta. Hogy az árnyékban bujkált-e, vagy láthatatlanná vált, azt nem tudhatta. Még sosem találkozott démonnal szemtől szemben.

Éles fájdalom nyílalt a hátába, ahogy megrántották a szárnyát, és mielőtt még használhatta volna a fegyverét, a démon kiütötte a kezéből. Fekete, karmos ujjai között ott szorongatta a szárnyából kitépett tollakat.

– Most pedig, az jön, drágaságom, hogy átadod nekünk az elixírt. És csak azért, hogy lásd, milyen nagylelkűek vagyunk, cserébe meggyógyítjuk a bátyád.

– Egy szavadat sem hiszem.

– Igazad van, valóban nem vagyunk nagylelkűek, viszont imádjuk az élvezeteket. És megölni valakit, aki harcképtelen, nem izgalmas. Úgy akarom kitekerni a bátyád nyakát, hogy erejének teljében legyen. Ugye megérted?

Sariel a tőrt kereste a tekintetével, de azt Lilith már felvette a földről, és a markában tartotta. Tehát nem démon. Ha az lenne, már régen megégetné – sóhajtott fel Sariel. Egy démonnal harcolni, könnyebb, mint kettővel.

– Hol van Satanael? Mit csináltál vele, te boszorkány? – szegezte a kérdést a nőnek.

– Satanel nem az a típus, akivel túl sok mindent lehetne tenni az akarata nélkül. Jelenleg éppen Gabrielre vigyáz, amíg te átadod nekünk az elixírt.

– Hazudsz! Sosem paktálna le egy démonnal.

– Nem is velem kellett – búgta a fonott hajú, és karmos ujjaival megragadta Sariel csuklóját. – A férfiak nagyon ösztönös teremtések.

Sariel megpróbált ellenkezni, de a démon könnyedén rángatta maga után, és az emberek nem mertek szembeszállni vele. Úgy sétált végig a tömött utcákon, hogy egyetlen egyszer sem kellett lelassítania, a halandók elléptek az útjából, nehogy bajba kerüljenek.

Solt, a vendéglátója szerencsére nem volt otthon, valószínűleg a városházán másolta a feljegyezéseket, így Sarielnek nem kellett attól tartani, hogy a démon esetleg vele zsarolná. Jól tudta, hová tette az elixírt, de semmiképpen nem akarta egy pokolfajzat kezébe adni.

– Minek neked az a főzet? Ha jól tudom, a démonok képesek a soraik közé emelni a halandókat. Nincs szükséged feltámasztásra ahhoz, hogy szolgát találj!

– Ha egy csöppnyit okosabb lennél, tudhatnád, hogy nem fogom elárulni a tervem. Kell az elixír, és pont. Neked csak annyi a dolgod, hogy átadd.

Tervet kellett kovácsolnia. Az elixírt az erdőben rejtette el, de ha a tóhoz tudná csalni a démont, a vizi elfek talán megsegítenék. Nem volt a legbiztonságosabb mások jóakaratára alapoznia, de egyedül képtelen volt megbirkózni az ellenséggel.

– A tónál van.

– Rendben, akkor vezess oda!

Az eget borongós felhők takarták, de a zord időjárásnak hála az emberek elkerülték a tavat, és ez sokban javított Sariel helyzetén. A pergő homok sercegett a szandálja alatt, és vészjóslóan morajlott az ég, miközben a démon szüntelenül morgott maga elé.

– Mutasd, hol van!

Sariel a hullámzó vízre nézett, mintha rajta lenne az elixír üvegcséje, de némi keresgélés után rábukkant a vízrózsára.

– Ott van – mutatott a fröccsenő szirmokra. – Abban a virágba rejtettem el.

– Akkor hozd ide! – parancsolta a démon.

– Az lehetetlen. Megsérült a szárnyam.

– Ugyan már! – csattant fel a démon, és a víz felé taszigálta. – Pár tollat téptem csak ki. Ennyitől még tudsz repülni.

– A mi szárnyaink nagyon kényesek. Ha csak egyetlen pihe is elvész, lezuhanunk. Ha azt akarod, hogy én menjek oda, kénytelen leszel megvárni, amíg visszanő az, amit elvettél.

A démon persze nem volt türelmes, azonnal a magasba reppent, és fekete szárnyaival a virág fülé kormányozta magát. Kinyúlt érte, és már majdnem a markában tartotta, amikor az úszóhártyás kezek megjelentek, és a bőrébe vájtak.

Velőtrázó ordítás szakadt ki a torkából, és szabad kezével tűzcsóvákat lőtt a vízbe, de úgy pattant vissza rá a vízfelszínről, mintha ellentükör lenne, saját magát égette meg velük. Amikor az egyik eltalálta a szárnyát, már a levegőben sem tudott tovább fent maradni. A sellők a mélybe húzták, Sariel pedig nem bámészkodott tovább, azonnal a boszorkány házához rohant, hogy visszaszerezze a tőrét, és elintézze a gonosz nőszeméllyel, aki behálózta a bátyát.

Lilith döbbenten pattant fel, de mielőtt még a tőrért kaphatott volna, Sariel átvetette magát az asztalon, és a fölre döntötte. Szívesen végigszántotta volna a finom arcot a körmeivel, de gátat szabott az vágyakozásnak, és minden dühét a medálon töltötte ki. Egy határozott mozdulattal letépte a láncot a hattyúnyakról, és a szoba végébe dobta. Nem szándékozott megölni a nőt, az apja megtiltotta, hogy halandókat bántson, elég volt a mágiájának forrásától megszabadítani Lilith-et, máris gyámoltalanná vált.

– Ne bánts, kérlek! Kényszerített! Nem tehettem mást.

– Hol vannak a bátyáim? – kiáltott rá az egyre kértségbe esettebb nőre. – Hol van Satanael és Gabriel?

Váratlanul érte a támadás. Amint az ostor megcsípte az oldalát, az éles fájdalom szétáradt a testében, és Lilith könnyedén ledobta magáról. Sariel hitetlenkedve fordult a bátyja felé, és nem fért a fejébe, hogyan üthette meg Satanael egy ördögi halandó kedvéért.

– Lilith, itt van az elixír. Az erdőben volt – dobta oda a fiolát a zöldszeműnek az arkangyal, majd felvette a tőrt a padlóról, és a húga kezébe nyomta. A fekete bőrkesztyűje szorításában szinte világított az ezüst markolat. – Húgocskám, jobb, ha most visszamész Michaelhez. Mire odaérsz, az átok már semmissé válik.

– Mi lett belőled? – tőrt ki Sarielből a kérdés.

Satanel megváltozott. Mindig is kilógott az angyalok közül a hosszú, éjsötét hajával és a fényesen csillogó, fekete szemével, de most az energiái is félelmetessé váltak. A testét még meleg, arany derengés vette körül, de a mellkasában szörnyű gonoszság pulzált.

– Új korszak kezdődik, Sariel. A Mennynek, abban a formájában, ahogy most létezik, meg kell szűnnie. Belzebub elbukott, és új uralkodó került a Pokol trónjára. Satan néven új világot teremtek, és végleg lerombolom azt a képmutatást, amibe beleszülettünk. Ideje, hogy minden angyal szabad legyen, és ne csak akkor jöhessenek az emberek közé, ha az Öreg parancsba adja!

Sariel nem hitt a fülének. Mélységes bűntudatott érzett, hiszen nem vette észre, hogy a bátyja milyen változáson megy keresztül. Túlságosan lefoglalta a vizi elfeknél tett látogatás, a gyógyfüvek tanulmányozása, és az emberek megfigyelése. Minden az orra előtt zajlott, de túlságosan megbővülte ez az ismeretlen világ ahhoz, hogy feltűnjön neki.

– Hibát követsz el – súgta maga elé, és elvette a tőrt. Tudta, hogy képtelen lenne leszúrni vele a testvérét. Satanel lelke már szennyezett, és angyali születése talán megóvná a végső haláltól, de Sariel úgy érezte, ha megtámadja, semmivel sem lesz jobb nála.

– Meglátjuk. – A feketeszemű angyal lágyan végigsimított az arcán, és ahogy az ujjai haladtak Sariel szemhéja egyre nehezebbé vált. – Aludj, kicsi lány. Ezt már nem kell látnod.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (2 votes cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük