Tallódi Julianna: A regény esete a limbóval

Tallódi Julianna: A regény esete a limbóval

Megtörténik az ilyesmi, mondod magadnak, elvégre író vagy, világok lógnak a zsebedből, hősöket buktatsz meg és emelsz föl, s ha úgy tartja kedved, hazafelé a vonaton halálra ítélsz egy fél várost, és még a szemed sem rebben.

Világok jönnek és mennek, sztorik sikerülnek, és félresiklanak. De hogy pont ez, amiben így benne élsz?

Már hét éve írod ezt a szerencsétlent. Hét éve tartó viszony, nem folyamatos, persze, mert mindig voltak aktuális szerelmek, egynovellás kapcsolatok (némelyiknek regényt és halhatatlanságot ígértél, de tudtad, hogy nem lesz semmi, hogy hanyatlóban hagyod a dekadens világot, nem váltod meg a főhős lelkét, és egyáltalán, úgy gázolsz át az univerzumon, mint az összes többin). És van a többi regény, a többi világ. Mert nem bírsz magaddal, mert hajt a véred, és mert a fenébe is, kinek tartoznál a szerzői monogámiával?

Hét év. Néha csak egy-egy gondolatnyit szántál rá, cinkos összekacsintások, gyors jegyzetek valami füzet lapjára, néha ötletvihar saját magaddal, zuhany alatt, vacogós buszmegállóban, hajnali fényben derengő ágyon. Ölelkezés a sztoriddal, miközben az emberek bámulnak, hogy mit vigyorogsz, amikor szürke az ég, szemetel az eső, és még húsz perc van a csatlakozásig.

Aztán a meló. A füzetek (mert reménytelenül múlt századi vagy) és a billentyűk. Az áthúzott sorok. Az a szegény, kikopott Backspace.

Az átírások. A megsiratott jelenetek. (Vajon hol van a kivágott jelenetek temetője? Néha mennyire szeretnél ott guberálni!)

A kételyek. Hogy nem bízom benned. Nem vagy elég erős, nem vagy elég jó, és furcsa dolgokat találsz ki, túl furcsákat a világnak, de túl jelentékteleneket is.

Persze ezt nem mondod el a regényednek, de megérzi rajtad. Sosem vártad, hogy vigasztaljon, ha azt mondanád: „Nem vagyok elég jó hozzád”, vagy hogy „Nem hiszem el, hogy nem vagy foglalt. Valaki már megírt. Talán többször is”.

Tudtad, hogy eljön az a pont, hogy valamelyikőtök a hülye. El is jött, hol neked volt igazad, hol neki. Hol istenítetted, hol meg bírtál volna esküdni, hogy soha nem is értetted igazán, nem is akartad, csak ő üldözött folyton, te meg… mit is tehettél volna?

És aztán azt mondtad, mert így tanultad, és főleg, mert nem bírod nélküle: Megoldjuk. Ha mondatról mondatra kell, hát akkor mondatról mondatra. Ha ágrajzos ábrákkal kell telerajzolnod három A1-est, hogy megértsd a cselekményt, hogy a rejtett motivációk felfedjék magukat, akkor telerajzolod. Ha tíz embertől kell tanácsot kérni, akkor annyitól fogsz.

És megpróbáltad megoldani, újabb átírással, vázlatolással, a szereplők meginterjúvolásával, vassal, vérrel, vencsellővel.

A kapcsolatotok akkor átalakult, melózni jártatok csak össze, kételkedni, farigcsálni. Beszélgetés helyett utasítgatás, ölelgetés helyett anatómia. Szégyellted magad, ahogy patikamérlegen adagoltad az érzelmeket az aktuális jelenetbe, és nem mondtad többé őszintén, hogy szeretlek, inkább lelkifurdalással.

És ő sem lepett meg többször, véget ért az édes rajtaütések kora, és a balesetveszélyes, átszellemült andalgásoké. Csodálkoztál? Nem hát. Te vagy az oka. Meg ő. Kémia. Írástechnika. Dramaturgia.

Ha nem szeretsz, nem fogok neked sikerülni, mondta, és te tudtad, hogy nincs igaza, mert lehet szeretni rossz regényt is, és agyból is lehet jót írni. Ez megmondtad neki, de csak nevetett.

De hiába volt igazad, szép lassan beláttad, hogy nem tudod megfoltozni a dolgot. Láttad, hol rontottátok el, pontosan meg is nevezhetted volna, ha önkínzóbb vagy.

Még akkor is gyönyörű volt, félresiklottan, meg nem értetten, félkészen. Szomorúan bólogatott, hogy szerinte is.

Ez nem szakítás, mondtad (és úgy is gondolod azóta is), mert később, ha már rég nem láttalak, ha nagyobb leszek, tapasztaltabb, jobban fogom tudni, miről is szól az élet, majd akkor…

Megértő volt. Azt mondta, nem is lesz rossz társasága a limbó-létben, a se nem íródó, se nem elfelejtett írások különös, borongós szférájában. Ott van rengeteg friss és fiatal ötlet, világkezdemények, sorscsírák.

Természetesen megígéred neki, hogy nem leszel dühös, ha valamelyikkel összeszűri a levet.

Olyan öntudatosan mondja, hogy „mertem is remélni”, mintha tudná, hogy felvetted a kapcsolatot egy eddig lezártnak hitt régi kalandoddal. Furcsa, ahogy szereted, de már komolyabbak az arányai. Kisregény volt, de most akármi is lehet. Beindított, felvillanyozott. Jól állna neki a keményfedél, álmodozol. Halhatatlanságot ígérsz neki, és közben arra gondolsz, hogy mit tanulsz majd tőle az életről, az írásról, magadról. És hogy várnak-e rád a limbóban, ha majd tapasztaltan és önbizalommal telve visszatérsz.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (10 votes cast)

Leave a Comment

5 hozzászólás

  1. Nagyon tetszett! Azért én szurkolok az ilyen regényeknek, hogy mégis lendületet vehessenek azon a limbón, és lerázzák magukról a dramaturgia rémeit.

  2. Szép volt. Ez a viszony ilyen. Ebből többet tanul az ember, mint bármilyen kioktatásból. Mert él a “szentem”, ha hozzányúlsz ismét, életre kel, mert élni akar. Ez az írás mentes volt okoskodástól, túlszakmázástól, a lelkét érintetted a dolognak. Köszi.

  3. Hát ez szuper volt!
    Igen, van ilyen, és nagyon fáj érte az ember szíve. De néha így alakul. 🙂

  4. Köszönöm!
    Ilyenkor az ember megbékél a dologgal, és talán még örül is, hogy így döntött, de azért jó érzés kiírni. 🙂

  5. Milyen igaz… 🙂