Szöllösi Kristóf: Acélszentek – 1. részlet

Szöllösi Kristóf: Acélszentek – 1. részlet

A gránát nem akart felrobbanni. Akárhogy imádkoztam, akármennyire próbáltam keresni a belső békémet, a megváltást jelentő repeszfelhő csak nem érkezett. Őszintén szólva, fogalmam sincs, miért vártam minden egyes alkalommal ennek az ellenkezőjét egy harmadik világháborús töltettől. Valószínűleg már rég besült az egész, és akkor se csinálna semmit, ha kibiztosítanám és hozzávágnám a szentély falához.

 Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és nekiláttam feltápászkodni. A legtöbben alighanem csalódottak lettek volna a helyemben, hogy ma se ölte meg őket a messiásnak kikiáltott harmadik világháború egyik ereklyéje, de én kifejezetten örültem a dolognak. A hívőkkel ellentétben én nem ilyen hülyeségek miatt kerestem fel a szentélyt, pusztán babonából. Pár éve kezdtem ide járni vadászat előtt, és mára rutinná vált az egész. Mindig, valahányszor csak új megbízást kapok, besétálok ide, letérdelek a gránát elé, és várom, hogy robbanjon. Elvégre, ha megöl egy kézigránát, amit még csak ki se biztosítottak, akkor aligha érdemes félisteneknek kikiáltott exoszkeletonokkal harcolnom a nap hátralévő részében.

 A géprombolók közül sokan azt mondják, eléggé fölösleges, amit csinálok, de alapvetően leszarom őket. Ha én nem szólok be a hobbijukra, az lenne a minimum, hogy ők se piszkálják az enyémet.

 A térdem hatalmasat reccsent, én pedig elmormoltam egy cifrább káromkodást. Meglátszik az a negyven év, akármennyire próbálom tagadni. Tavalyelőtt még gond nélkül térdeltem itt akár órákat, mostanra viszont eljutottam odáig, hogy felállni is alig tudok a durva betonról. Változnak az idők, azt hiszem.

 Már félúton jártam a kijárt felé, mikor megjelent a pap. A magas, kopasz, egyetlen farmernadrágot viselő férfi egy félig leomlott fal mögül lépett elő, és épp az övébe tűzött aranyozott pisztolyt babrálta elmélyülten. Felsőtestét bandajelek tucatjai borították, nem volt túl ügyes munka egyik sem, fél centivel a jobb szeme alatt pedig golyónyom árulkodott arról, miért tért meg nagyon gyorsan.

– Szebb napot, testvér! – köszönt nekem, mikor meglátott. – Felrobbant a gránát?

– Nem.

 Mégis milyen kérdés ez? Ha a képembe robban az a cucc, egész biztosan nem sétálnék most kifelé a templomból, nem?

– Szomorú dolog ez, testvér! – folytatta a pap. – Nem szívesen mondom ezt, de a gránát nem robban mindenkinek, mint ahogy a szent golyók sem biztos, hogy végzetes sebet ejtenek valakin. Csak akinek tiszta a hite, az tapasztalhatja meg a Világháború ölelését. Elmélkedj saját jelentéktelenségeden, lásd be, hogy azért hagyott hátra az apokalipszis, mert méltatlan voltál, és biztos vagyok benne, hogy a gránát robbanni fog.

– Oké. Majd feltétlen ezt fogom csinálni.

 Sok szektával volt dolgom az életem során, sok elbaszott hitet megismerhettem, de még az óbudai sebész papok sem riasztottak úgy, mint a harmadik világháború hívei. Ők szentül meg voltak róla győződve, hogy a világháború valójában az apokalipszis volt, és csak azok nem haltak bele a harcokba, akiket a lángvihar méltatlannak talált az elemésztésre. Ha valaki ezt a hibát orvosolni akarta, mindössze annyit kellett tennie, hogy addig imádkozik valami ereklyéhez, amíg az meg nem öli, netán felkeres egy papot, hogy az engedjen egy eredeti, világháborús töltényt a fejébe. Sosem értettem, miért pont ez a legnépszerűbb vallás Budapesten, és egy idő után már meg se próbáltam rájönni. Az élet nagyon sokat egyszerűsödik, ha megtanulunk bizonyos dolgokat tényként kezelni, és nem folyton az okok után kérdezősködni.

 Dani odakint várt rám, épp elmélázva bámulta a belváros lebombázott bérházait. Az alacsony, kölyökképű, hirtelenszőke srác gépromboló volt, akárcsak én, azonban mindketten tudtuk, hogy belőle sosem lesz felavatott testvér, inkább megmarad fegyverkovácsnak vagy tanítónak. Nem mintha nem tudott volna lőni vagy verekedni, és az exókat is kellően utálta, inkább csak arról volt szó, hogy hiányzott belőle az a kis plusz, ami ahhoz kell, hogy életed végéig félistenek megölésével keresd a kenyered. Úgy is mondhatnánk, hogy neki még megvolt a józan esze, nekem meg már egyáltalán nem.

– Végeztél, Ádám? – kérdezte halk, szelíd hangján.

– Persze. Sosem robban. Nem is tudom, minek járok még ide. Tiszta időpocsékolás az egész.

–Az ilyesfajta rituálék elég elterjedtek a felavatott testvérek körében. Van, aki minden munka előtt ugyanazt eszi, mások fényképeket néznek, te pedig úgy teszel, mintha a harmadik világháború híve lennél. Ezek a rituálék lenyugtatnak és felkészítenek a halálra. Szerintem ne hagyj fel vele. Elméletben egész hasznosnak hangzik.

 Amikor először magyarázta meg valamelyik szokásomat ilyen tudományos alapossággal, még berágtam rá. Elvégre ő csak egy nyamvadt kölyök, nincs még tizennyolc se, mégis honnan a francból veszi a bátorságot, hogy a magánéletemben turkáljon? De aztán be kellett látnom, hogy semmi ilyenről szó sincs. Dani mindössze mániákus sebességgel elolvasott bármit, ami a keze ügyébe került, és a legtöbb információt meg is jegyezte. Alighanem egyszer talált valami jegyzetet, ami a felavatott testvérek szokásaival foglalkozott, és azóta fejből vágta ezt a témát is.

 Szó nélkül, kényelmes tempóban indultunk a Vörösmarty tér romjai felé. Nem kellett sietnünk, megbízható karórám szerint még mindig jó egy órával a célpont előtt jártunk. Ezt az egy dolgot nagyon szerettem az exókban. A kiszámíthatóságot. Ha egyszer rád aggatták a modern haditechnika legjavát egy olyan lebombázott, pusztulni hagyott kontinensen, mint amilyen Európa, könnyen elhihetted, hogy te itt félisten vagy, de minimum legyőzhetetlen. És kit könnyebb kinyírni annál, aki legyőzhetetlennek hiszi magát? Alighanem senkit.

 A Vörösmarty tér elég alaposan megkapta a magáét a harcok alatt. Állítólag valahol a közelében NATO támaszpontot húztak fel, a szovjet pilóták pedig ezért kínos precizitással megszórták az egész környéket, nehogy elvétsék a kiemelt fontosságú célpontot. Bárhogy is volt, a kiégett, összeomlott romok mostanra csak csöveseknek, őrülteknek és piti bandatagoknak adtak otthont. A belváros szennye gyűlt itt össze, a mindenhonnan kitaszított söpredék, akikre még Óbudának sem volt szüksége. A legtöbben akkor is részegen hevertek, mikor megérkeztünk, ennek ellenére irigylésre méltó gyorsasággal szívódtak fel, mikor megláttak minket. Jól tudták, mi készül itt, és azt is, hogy ők ennek semmilyen körülmények között nem akarnak a részesei lenni.

 Nem álltunk meg a téren, hiszen őrültség lett volna nyílt téren harcba bocsátkozni egy exóval, helyette az egyik közeli sikátort céloztuk meg, aminek a túlsó végén a belváros legnagyobb bordélya üzemelt. Ide járt a célpontunk hetente háromszor, mindig ugyanazokon a napokon, ugyanabban az időben. Ha valaki nem változtat a szokásain kellő gyakorisággal, nagyon könnyen csapdába csalható.

 Dani mindössze pár pillantást vetett a sikátort övező romokra, aztán már oda is lépett az egyikhez, hogy felmásszon a tetejére. Úgy kapaszkodott fölfelé, akár egy macska, egy percig sem tartott, amíg elérte a legfelső szintet. Alig ért fel, már akasztotta le a válláról a saját készítésű mesterlövész puskáját, aztán kicsit hátrébb húzódott, hogy az utcáról ne lehessen egyből kiszúrni.

– A helyemen vagyok – csendült fel a hangja a fülembe csúsztatott adóvevőben. – A célpontnak egyelőre semmi nyoma.

– Akkor várunk – válaszoltam, és behúzódtam egy konténer mögé. Igaz, így nem láttam a sikátort, de nem is kellett. Dani pont azért jött velem, hogy ilyen helyzetekben a szemem legyen, és szóljon, ha megérkezik az, akit várunk.

 Ami azt illeti, mostani célpontunkat is mintha csak ő választotta volna. Más fiatalok mindig a lehető legveszélyesebb exókra akartak rámenni, hogy így bizonyítsák, vannak olyan tökösek, mint a már felavatott testvérek. Kinyírni a Kaszást, a Zsarnokot, netán az Utolsó Légió egyik Titánját, na, az már valami, kisebb kaliberű célpontokkal pedig vesződjenek csak a lúzerek. Dani nem így gondolkozott. Számára nem kaland volt az a három vadászat, amit egy felavatott testvér oldalán kellett eltöltenie, sokkal inkább feladat, és ennek megfelelően próbálta a lehető legkevesebb erőfeszítéssel teljesíteni az egészet.

 Alighanem ezért örült annyira, mikor közöltem vele, hogy a Pitbullt fogjuk megölni. A pesti Szakadár Blokk exója a feljegyzéseink alapján csak egy kis senki volt, egy jelentéktelen verőember, aki sikeresen elérte, hogy a páncélja ellenére egyszerű csicskaként tekintsenek rá. Nem hittem, hogy bármi gondot fog okozni a megölése, és egy kicsit még örültem is, hogy a Szabad Kereskedelmi Zóna végül engem bízott meg a feladattal. Az elmúlt hónapok során megcsináltam vagy féltucatnyi húzósabb melót, azok után a Pitbull megölése egész jó levezetésnek tűnt.

 Mivel sok időnk maradt, amíg megérkezik a célpontunk, a kabátom belső zsebébe nyúltam, és elővettem onnan egy koszos, számtalanszor összehajtott papírlapot. A Pitbull egy gyári exo volt, és ennek megfelelően mi rendelkeztünk a terveivel. A lapra nyomtatott rajzon feltüntették a páncél vastagságát, a standard fegyverzetet, a beépített lőszertár helyét, és még egy tucatnyi ehhez hasonló hasznos információt. Engem azonban most nem ezek érdekeltek, hanem a felavatott testvérek által hozzáadott kiegészítések. A rajzon legalább tíz vörös kör jelezte az exo gyengepontjait. Stílusosan a megölt pilóták vérével jelölték be mindegyiket.

 Természetesen fejből tudtam, hol érdemes támadni egy ehhez hasonló tucatpáncélt, amit még csak nem is moddoltak olyan durván, de azért még egyszer átfutottam az összes gyengeponton, alaposan memorizálva mindegyiket. Egyrészt az ismétlés sosem árt, másrészt mi a fenét lehet csinálni egy lebombázott város kellős közepén, egy nyomorult konténer mögött kuporogva, ami ennél értelmesebb? Alighanem semmit.

– Látom a célpontot. – Mikor Dani jó fél óra múlva végre megszólalt, hangja teljesen nyugodt volt. Lehet, hogy harcolni nem szeretett, de ettől függetlenül ő is a géprombolók közé tartozott, nem szart be egy egyszerű exótól. – Egyenesen felénk tart. Nem úgy néz ki, mint aki gyanít bármit is.

 Hát persze. Elég sok információt összegyűjtöttem a Pitbull jelenlegi pilótájáról, így tudtam, hogy igazi pesti panelpatkány az illető. Valamelyik kőbányai lakótelepen született, túlélte a gyerekkorát, jelentkezett a Szakadár Blokk hadseregébe, és addig taposott, amíg meg nem kapta a páncélt. Remek életút, igazi álomkarrier a legtöbb hozzá hasonló számára. Kár, hogy ennek most véget kell vetnünk.

 Összébb húztam egy kicsit magam, próbáltam a lehető legnyomorultabb csövesnek tűnni, aki csak a város utcáin hever, közben pedig leakasztottam az övemről az egyik EMP gránátot. Egyetlen apró mozdulat elég volt a hengeres töltet kibiztosításához, onnantól kezdve pedig csak várnom kellett, hogy a Pitbull a megfelelő helyre érjen. Most már Dani kommentárjára se lett volna szükségem, az aszfalton döngő súlyos lépteket nehéz lett volna nem hallani.

– Már közeledik. Tíz méterre van a sikátor bejáratától. – Dani a biztonság kedvéért suttogott, nehogy meghallja a pilóta. Állítólag néhány exo puskamikrofonokkal volt felszerelve, hogy idő előtt észrevegye, ha ellenség pofázik a közelében.

– Látsz rajta bármi módosítást?

– Főleg optikait. A magasságot nem változtatta, az ugyanúgy két és fél méternek tűnik, viszont látok rajta krómozott páncélt és kutyafejre formázott sisakot. De semmi más. Vagy várj csak… A kar alá szerelt géppuska kicsit vaskosabbnak tűnik az átlagnál. Az tuti nem .50-es, inkább valami nagyobb kaliber.

– Az még belefér. Közelharci fegyver?

– A szokásos csatabárd. Kés vagy kard nincs nála.

– Szóval semmi extra, csak kicsit ijesztőbben néz ki.

– Nagyon úgy tűnik. Akarod, hogy fejbe lőjem?

 Természetesen nem akartam, de ezt nem kellett mondanom, ő is nagyon jól tudta. Az a fajta istengyilkos lőszer, amit a puskájába töltött, majdnem annyiba került, mint a fejpénz, amit a Pitbull pilótájáért ajánlottak a budaiak. Minek pazarolni a drága ólmot, ha sokkal olcsóbb megoldások is a rendelkezésünkre állnak?

– Mindjárt ott van nálad. Készülj!

 Kibiztosítottam a gránátot, aztán pedig némán és mozdulatlanul hallgattam, ahogy Dani visszaszámol. Mikor elérte a nullát, kigurítottam az EMP-t az útra. Lassú mozdulat volt, pont azért, mert tudtam, a Pitbull egójának derogálna, ha fenyegetésként tekintene bármire, ami nem villámgyorsan, tökig fegyverben száguld az arca felé. A számításom bejött, az exo még csak rá se nézett a gránátra. Hibázott.

 Az EMP akkor robbant, mikor a Pitbull átlépett felette, és egy pillanat alatt megváltoztatta az erőviszonyokat. A páncél megbénult, nem mozdult többet. Karja ernyedten lógott, kezéből kicsúszott a méretes csatabárd, háta kicsit meggörnyedt, lábát enyhén berogyasztotta. Számtalanszor láttam már ilyen testhelyzetet, így nézett ki az a páncél, aminek az összes belső áramkörét hazavágta az EMP. Ritka szép látvány, az biztos.

 Tudtam, hogy nincs vesztegetni való időm, így egyből felpattantam a konténer mögül, és a célpont felé indultam. A késemet menet közben húztam elő az övemből, tekintetemmel pedig már kerestem is azt a részt a páncél hónaljánál, ahol két illesztés között pont el tudok vágni valami fontosat a pilóta testében. Ideális esetben a fickó még az előtt ki fog vérezni, hogy a ruhája rendszerei újraindulnak.

 Csakhogy ez nem ideális eset volt. Rohadtul nem. Alig tettem meg az út felét, mikor a Pitbull újra megmozdult, bámulatos könnyedséggel rázva le magáról a bénultságot. Velem nem sokat foglalkozott, csak megpördült, és a kar alá szerelt géppuskájából tüzet nyitott az épületre, aminek a tetején Dani lapult. A fegyver felugatott, a nagy kaliberű töltények pedig valósággal felzabálták a bérház maradékát. Tégla- és betondarabkák röpültek a levegőbe, de vér szerencsére nem. Egyelőre.

 Azt azonnal beláttam, hogy a késemnek semmi hasznát nem veszem. Az csak megbénított exók kivégzésére volt jó, éles harcban semmi hasznát nem vettem. Egyetlen pillanat alatt elengedtem, és hagytam, hogy a sikátor aszfaltjára hulljon, helyette a pisztolyom után nyúltam. Masszív, egyedi készítésű darab volt, amit a rendünk fegyverkovácsai kifejezetten a felavatott testvéreknek készítettek, hogy legyen mivel szembeszállniuk a harcképes páncélokkal. Csövében egyetlen, Daniénál jóval olcsóbb, istengyilkos lőszer lapult, hiszen akinek másodjára is rá kell lőnie egy exóra, az már úgyis halott, akkor meg minek pazarolja az ólmot.

 Én nem hibáztam, csak egy egész kicsit. A rohadék fejét céloztam, mégis a vállát sikerült eltalálnom. Az istengyilkos lőszer így is tette a dolgát, és tőből szakította le a fickó géppuskás kezét, de ez kevésnek bizonyult. A csonk elé máris újabb fémlemezek csúsztak a páncél belsejéből, hogy elállják a vérzés útját, a pilóta pedig már pördült is felém, hogy eltaposson, ahogy egy bogarat szokás. Normális embert nyilván sokkolt volna a tény, hogy az előbb lőtték el az egyik karját, a Pitbullt viszont nem nagyon zavarta a dolog. A páncélja alighanem rég telenyomta már a testét mindenféle vegyszerrel, hogy az ilyen brutális sebesülések ellenére is harcképes maradjon.

 Az exo nem vesződött azzal, hogy felkapja a földre ejtett csatabárdját, puszta kézzel esett nekem. Első ütése alig egy centivel kerülte el a fejemet, és éreztem, ha egy ilyen betalál, vitán felül halott vagyok. Gyorsabbnak kellett lennem nála, ami nem túl egyszerű, ha az ember ellenfelének a reflexeit egy exo jártja a maximumra.  Meg aztán meg is kéne ölni ezt a szart valahogy, és egyelőre fogalmam se volt, hogyan fogom ezt megtenni. Maradt ugyan még egy fegyverem, egy kiskaliberű géppisztoly, de azt inkább a szektások és a bandatagok ellen hordtam, a Pitbull páncélját valószínűleg meg se tudná karcolni.

 Azért csak megpróbáltam, hiszen amúgy se maradt nagyon más választásom. Mikor a Pitbull újra nekem esett, lebuktam a parasztlengője elől, és egy villámgyors mozdulattal a hátába kerültem. A térdére céloztam, ahol vékonyabb volt a páncél, és bele is tudtam engedni egy sorozatot, de meg se érezte. A golyók átjárták a térdét, lehet, még az ízületet is széttépték, de a ruha keményen fogta a lábát, nem tudott összeesni, sőt, még csak le sem lassult.

 Villámgyorsan pördült meg, és megmaradt karjával lekevert egy hatalmas pofont. Éreztem, hogy testem elemelkedik a földtől, és meg se álltam annak a háznak a faláig, aminek a tetején Dani lapult. A becsapódás kipréselt minden levegőt a tüdőmből, a világ egy pillanatra összefolyt a szemem előtt. Magatehetetlenül rogytam a sikátor aszfaltjára, és hiába próbáltam magam feltolni, éreztem, hogy már elkéstem. Legyőzött a Pitbull, egy olyan exo, akiből semmit sem néztem volna ki.

– Eltaposlak, te féreg! – recsegte külső hangszórói segítségével az ellenfelem, aki egyetlen kezét ökölbe szorítva vészes tempóban közeledett. – Kurvára rossz emberrel kezdtél!

  Szerencsémre a szövegelésre figyelt helyettem, így az utolsó pillanatban még félre tudtam gördülni a lesújtó ökle elől, de így is csak pár centin múlt a dolog. A Pitbull dühösen felmordult, felém lépett, készen rá, hogy most már tényleg befejezze ezt az egészet. De elkésett. Lövés dördült dobhártyaszaggató erővel, az exo pedig egy megdöbbent nyögéssel tántorodott hátra. A mellkasába robbantott hatalmas kráteren keresztül valósággal ömlött a vérrel keveredő olaj a sikátor aszfaltjára. Dani a jelek szerint életben maradt, és képes volt leadni egy lövést a mindent eldöntő pillanatban.

 Elég volt azonban egy pillantást vetnem az épület teteje felé, hogy lássam, további segítségre nem számíthatok. Dani puskája a jelek szerint nem bírta a megpróbáltatásokat, és nemes egyszerűséggel szétesett. A srác remek fegyverkovács lesz a jövőben, az biztos, de amit jelenleg épített, az sajnos még messze állt a tökéletestől.

 De legalább rést tudott ütni a páncélon, és ennyi nekem bőven elégnek bizonyult. Gondolkodás nélkül nyúltam az övemre akasztott fehérfoszfor gránát után, kibiztosítottam, és a Pitbullon tátongó lyukba hajítottam. Ilyen közelről egyszerűen nem lehetett hibázni. A töltet beesett az exo mellkasába, a következő pillanatban pedig robbant.

Még a sisakon keresztül is kristálytisztán hallottam a pilóta kétségbeesett üvöltését, ahogy a fehérfoszfor belülről égette szét. A páncél egy pillanatra ledermedt, majd összeomlott. Most, hogy meghalt a pilóta, a ruha úgy döntött, vár, amíg valaki más meg nem szerzi magának. Általában igen hamar akadtak új pilóták a megürült exókhoz, és nem kételkedtem abban, hogy nemsokára ez is újra az utcán fog rohangálni. Talán kell majd pár hét, amíg helyrepofozzák, de utána már küldhetik is vissza.

  Összeszedtem a szétdobált cuccaimat, aztán csak némán álltam a sikátor közepén, vártam, hogy Dani lemásszon a házról. A srác először még összepakolta a puskáját, hogy megint életképesen nézzen ki, utána viszont pár másodperc alatt leereszkedett hozzám.

– Ez rohadt közel volt – jegyezte meg. Hangja remegett az adrenalintól, sápadt arcán látszott, hogy eléggé megviselte az összecsapás. – Bocs, hogy nem a fejére céloztam, de ebben az állapotban megengedhetetlenül nagy lett volna a hibázás valószínűsége. A test biztosabb célpontnak tűnt.

– Amíg az exo hal meg a nap végén, és nem én, addig nem gáz. – Próbáltam megnyugtatni, bár fogalmam se volt, mennyire sikeresen. Legalább nem hányta el magát, mikor ránézett a Pitbull hullájára. Az is valami.

– Valóban roppant lenyűgöző teljesítmény, ha elfogadják egy laikus véleményét is. – Alacsony, girhes férfi lépett a sikátorba. Jobb szemét koszos kötés takarta, tépett bőrkabátja pedig valósággal roskadozott a rozsdás érdemrendek alatt.

 Ezer közül is felismertem volna ezt a sunyi arcot. A Törött generális. Pár évvel ezelőtt még valami jelentéktelen szekta hittérítője volt, aki arról győzködött mindenkit, hogy a harmadik világháború nem is az igazi megváltás, mostanra viszont már az Angyalföldi Népköztársaságnak dolgozott összekötőként. Igaz, őt se szerették sokkal jobban a belvárosban, mint a kommunistákat, de legalább nem vágták el a torkát.

 Magabiztos hangja alapján nem egyedül jött, hanem legalább egy tucatnyi munkásőrrel, így eszem ágába se volt elrakni a géppisztolyomat. A géprombolók és az angyalföldiek nem nagyon szerették egymást, nem értettem hát, mit akar tőlem. Ha meg akarna ölni, hátulról lelőtt volna, ezért úgy tippeltem, csak dumálni jött. De miről?

– Az a helyzet, hogy épp önöket keresem – hangja könnyed volt, de szeme veszettül cikázott ide-oda, próbálta kiszúrni az esetleges veszélyforrásokat. – Nyilván nem tudnak róla, de dicső államunk igencsak kényes ügybe keveredett. Olyanba, amit csak és kizárólag az önök nemes rendje tudna megoldani.

– És akkor miért jöttél ide? – kérdeztem értetlenkedve. –  Amikor utoljára néztem, Angyalföldnek még volt saját gépromboló állomása.

– Nos, ami azt illeti, pont ez lenne a probléma – sóhajtott nagyot a generális. – Az az állomás pár órája megszűnt létezni. Valaki lemészárolta az összes géprombolót, aztán felszívódott. Remélem, nem kell részleteznem, miért érint ez a tény mindnyájunkat roppant érzékenyen…

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.4/10 (40 votes cast)

Leave a Comment

23 hozzászólás

  1. Kedves Kristóf!
    Töredelmesen bevallom, hogy nem olvastam végig az írásodat, mert annyi volt benne az erőszak, és a feszültség, hogy nem tudtam magam rávenni az olvasásra. Ennek ellenére szerintem ez egy nagyon jól strukturált, igényes szöveg, a képeid minden érzékszervet bekapcsolnak, és a borzalomra irányítanak. Nekem ez egy kicsit sok, valószínűleg mert nő vagyok, és a csillámpónik kimaradtak a harmadik világháborúból 🙂 Most bizonyosságot nyert számomra, hogy egy jó ötlet mit sem ér az író nélkül, aki az esszenciáját adja a sztorinak. Szerintem te nagyon jó író vagy, és ezt onnan tudom, hogy más esetben egy harmadik világháború utáni Budapest történetéből maximum három sort olvastam volna, a te írásodnak viszont majdnem eljutottam a végéig. Gratulálok a kikerüléshez, további jó munkát kívánok!

  2. Kedves Kristóf!

    Nagyon tetszett a részlet. Kreatív ötlet, letisztult stílus. Ez a poszap Budapest megmozgatja az ember fantáziáját. Érdekes a világ és az alapfelállás. Jó kis bevezető ez. Kár, hogy itt lett elvágva, mert olvastam volna még. Remélhetőleg fogom is, ha felkerül a folytatás.

    Üdv: JT

  3. A kezdőmondat nagyon ütős és magával ragadja az embert. Nagyon jó, hogy rögtön az elején megteremted a hangulatot, és már sok mindent megtudunk a világról. Szép, letisztult írásról van szó. Még annak ellenére is élveztem, hogy nő vagyok, számomra minden érthető volt. 🙂
    Gratulálok!

  4. Még annyi maradt le, hogy nagyon tetszik a cím is! 😀

  5. Príma!

    Eddig talán ez a részlet tetszett a legjobban. Minden a helyén volt: a forma, a tartalom, a karakterek, nincs is igazából mit hozzáfűznöm, csak hogy várom a folytatását, mert még olvastam volna tovább. Őszintén gratulálok! 🙂

    Üdv,
    Judit

  6. Sajnálom, de nekem ez egyáltalán nem jött be, képtelen voltam még arra is, hogy végigolvassam, de azért gratula! 🙂

  7. Kedves Kristóf! Általában nem szoktam hozzászólni a kikerült írásokhoz, ezúttal azonban nem bírom megállni 🙂 Magával ragadó a stílusod, egy- két szóismétléstől eltekintve nyelvtanilag is a helyén van, és annak ellenére, hogy nem szeretem a sci-fi irodalmat, plusz általában kifejezetten zavar, ha a kortárs irodalomban valami magyar helyszíneken, magyar nevű szereplőkkel játszódik, ez a részlet mégis annyira összeszedett volt, hogy még ezt is feledtetni tudta velem. Talán a munkásőrök, kommunisták, szóval a III. világháborút feltehetőleg nem túlélő dolgok/eszmék említése nekem már tényleg kicsit sok volt, még így is nagyon- nagyon tetszett, várom a folytatást!!!

  8. Jó, kis posztapokaliptikus akció sci-fi. Bolondja vagyok a sci-finek, a világvége utáni történeteknek, és néhány apróbb nyelvtani bakin kívül nem találtam benne kivetnivalót. Nekem bejött a regény indítása. Szerintem megközelítőleg jól adagoltad az információkat, és jól fókuszáltál az akcióra. Kicsit még homályos néhány dolog, de bízom benne, hogy minden kitisztul, és egy sikeres regény elejével találkozhattam.
    Sok sikert és továbbjutást kívánok!

  9. Végre történik valami! Végre van cselekmény, nem is akármilyen! Nincs olyan, hogy egy regény mindenkinek tetsszen. Ez már ízlés dolga. Bennem olyan terminátoros, transzformerszes hangulatot keltett, ami nem baj, nem negatívum. Egy dolog nyugtat meg: hogy már időben kiköltöztem Budapestről. Elég nyomasztó hely lett belőle. Ráadásul újra szovjet pilóták repdesnek felette… Gratulálok az első akadály megugrásához!

  10. Tetszett a részlet, pedig nem vagyok nagy rajongója a posztapokaliptikus történeteknek. A nézőpontkarakter viselkedése és durva, kicsit szlenges fogalmazásmódja remek hangulatot teremtett a leírásokon keresztül beszívva az olvasót, mintha valóban ott lenne a romos, puskaportól bűzlő utcákon. Csupán a névválasztás ütött el kicsit ettől az egész futurisztikus világtól. Nem azt mondom, hogy külföldi neveket kellett volna választani, mert az nagyon elcsépelt lenne a budapesti helyszín mellett, de az Ádám meg a Dani helyett talán valami ritkább, tökösebb hangzású jobban illet volna. De ez már csak szőrszálhasogatás 🙂

    Még egyszer gratulálok, és várom a következő részletet!

  11. Kedves Kristóf!

    Azt hiszem te vagy a sci-fi rajongók messiása itt, a pályázati oldalon 🙂
    Valószínűleg jó néhányan vártak már egy ilyen jellegű írás kikerülésére.
    Előrebocsátom, hogy én egyáltalán nem tartozom a célközönségedbe. A címed viszont nagyon beindította a fantáziámat, így belevágtam az olvasásba. Nem csalódtam! Nagyon tetszik a stílusod, szépen, gördülékenyen fogalmazol. A szöveg olvastatja magát, bár néhol kicsit hosszúra sikeredtek a mondatok( “..Felsőtestét bandajelek tucatjai borították, nem volt túl ügyes munka egyik sem, fél centivel a jobb szeme alatt pedig golyónyom árulkodott arról, miért tért meg nagyon gyorsan.”)
    A szövegnek van íve,szépen készíted elő a “csatajelenetet” Pitbullal. A feszültséget tapintani lehet. ( Pitbull esetében volt egy kis Terminátor feelingem 🙂 )
    A hatalmi viszonyokat viszont kicsit nehezen láttam át így első olvasásra, de gondolom, ha többet olvasnék az írásodból, ez is letisztulna. Nekem kissé idegennek tűnik Budapest, mint posztapokaliptikus háttérvilág. Valami sokkal valószerűtlenebb helyszín nekem jobban bejött volna.
    Összességében mégis beszippantott a történeted annak ellenére is, hogy nem a sci-fi a kedvencem! Szóval nálam elérted a kívánt hatást.

    Gratulálok a kikerüléshez, és várom a folytatást!

    Ja, és ezt a mondatodat pedig imádtam :_) “…A fegyver felugatott, a nagy kaliberű töltények pedig valósággal felzabálták a bérház maradékát.”

  12. Gratulálok a kikerüléshez! Tetszett az írásod, hamar felkeltette az érdeklődésemet, el is olvastam egy szuszra. Gördülékeny, egységes és igazmas volt. A stílusodról azonban azonnal Mark Lawrence Tövisek trilógiája jutott az eszembe. Lehet, hogy egyáltalán nem volt szándékos, de nekem nagyon feltűnő volt a hasonlóság. Ezzel együtt nem volt rossz olvasmány, szívesen elolvasnám a második részletet is 🙂

  13. Na végre egy olyan történet, amire szívből azt tudom mondani, hogy tetszett. Már ehhez is gratulálok!:)
    Igazán érdekes ez a világ, bár én Budapest helyett egészen más várost választottam volna. Értem, hogy így kicsit közelebbinek érezzük és ha ott élsz, akkor könnyebb a város leírása, de mégis jobb lett volna talán egy másik város.
    Valaki írta, hogy ütősebb neveket választott volna, ebben is lehet valami, mert a többi tulajdonnév, pl. a csoportoké, igazán jól sikerültek. Persze lehet, hogy nem véletlen Ádám. Mint az első ember, lehet szimbolikus?
    Nyelvtanilag is egész korrekt. Az istengyilkos lőszer nagyon bejött. 🙂
    Először mondom, hogy nagyon várom a folytatást és ha a regény (gondolom az) megjelenne esélyes, hogy meg is venném, hogy az egészet elolvashassam. Persze ez függ a második részlettől is! 😀

    Még egszer egy nagy gratula neked és további sok sikert kívánok!

  14. Kedves Kristóf!
    Én sem tartozom a célközönséghez, de kíváncsiságból végigolvastam. Úgy festetted le ezt a világot, hogy egészen beleborzadtam. Nagyon élőnek és ügyesen kidolgozottnak érzem a főhős karakterét, valóban megjelent előttem 🙂 Talán kedvelni is tudom. A szétlőtt Budapest leírása nagyon érdekes, és valami fanyar humort érzek benne, tényleg találóak a neveid, elnevezéseid. Több dolog még homályos, de ez a későbbiekben valószínűleg letisztul.
    Nem tudom, hogy tetszik-e, mert maga a téma az én lelkemnek megrázó, de éppen azért, mert ezt így át tudtad adni, ígéretes írásnak tartom 🙂
    Gratulálok, és sok sikert!

  15. Gratulálok a kikerüléshez! Nagyon tetszett a részlet. Izgalmas és pörgős volt a részlet, amit kaptunk, és gyanítom, hogy a könyv további része is az lesz. Ebben a közegben nem zavart a trágárság, mert nagyon helyzethez illik. Budapest romjai egy kicsit jobban zavartak, de azt hiszem, könnyedén túllendülnék ezen a tényen. Kíváncsi leszek a folytatásra, várom a második részt is, de ezzel már gyakorlatilag megvettél. 🙂

  16. Sziasztok!
    Ezúton is köszönöm mindenkinek, hogy életetek egy részét így ennek a részletnek az elolvasásra fordítottátok. 😀 Annak nagyon örülök, hogy ilyen sokan pozitív véleménnyel vagytok róla (még annak ellenére is, hogy pl. csillámpónik még nem szerepelnek benne, ami tényleg egy megengedhetetlen mulasztás), azoktól pedig, akiknek valami miatt nem jött be ez a részlet, ezúton szeretnék elnézést kérni.
    Külön köszönöm a kiemelt hibákat, problémákat, igyekszem belőlük a lehető legtöbb és legpontosabb következtetést levonni majd, hogy tovább tudjak fejlődni egy remélhetőleg pozitív irányba.
    Még egyszer köszönöm az idejét és az energiáját mindenkinek, aki akár csak belekukkantott a részletbe, remélem, ha esetleg felkerül a második részlet is, az is elnyeri majd a tetszéseteket. 🙂
    Üdv:
    Kristóf

  17. Kedves Író!

    Nem a stílusom, de nagyon magával ragadott. Gratulálok a kikerüléshez! Csak így tovább!

  18. Remélem továbbjut. 🙂

  19. Mivel sokan megírták előtte azokat az apróságokat, amit magam is javítanék, én nem teszem. Egyet csak, tényleg a helyszín az, amin elgondolkoznék. Tényleg Budapest legyen-e. Bár akkor meg a többi helyszínen kellene változtatni…
    De tény, hogy felkeltette a figyelmemet, ami nem könnyű! 🙂

    Gratulálok a kikerüléshez és további sok sikert kívánok!

  20. Nemigen látom az okot, miért ne lehetne Budapest a helyszín. Nincs rá ok. Meg aztán szerintem a regény egy alternatív történelem, látok erre utaló jeleket. Munkásőrök, szovjetek… stb. Bármilyen jövő vár is ránk, magyarokra, európaiakra, ezek a fogalmak már nem jönnek vissza, erre mérget vehet bárki, még én is megtenném, pedig én vagyok az örök kétkedő. Ezért gondolom alternatív történelemnek. Ebben az esetben pláne izgalmas ötlet Budapestet megadni helyszínnek.

  21. Hú, látom, elkövettem itt egy nagyobb hibát azzal, hogy félrevezető/megtévesztő neveket használtam néhány helyen, elsősorban az Angyalföldi Népköztársasággal kapcsolatban. A helyzet az, hogy ezek a munkásőrök nem a klasszikus értelemben vett félkatonai rendfenntartó szervezet tagjai, hanem katonák, akiket az adott szervezet után neveztek el, mivel a Népköztársaság alapjáraton sok motívumot vett át a szocialista Magyarországtól, és köztük volt ez is.

  22. Szerintem ez csak akkor hiba, ha ezek az infók nem derülnek ki a későbbiekben. Nem muszáj mindent rögtön az első oldalakba belepréselni, nekem olvasóként bőven elég, ha az indítással megadod a hangulatot és az alapokat, aztán menet közben szépen megtudunk mindent, amit kell. A gond szerintem akkor van, ha teljesen kimaradnak a magyarázatok, és tényleg félreértés lesz belőle. Ha a megfelelő helyen megtudjuk, amit a szovjetekről, a népköztársaságról vagy a munkásőrökről kell, az szerintem rendben van. Sokkal jobb, mintha didaktikusan végigvennéd rögtön az elején, ahol inkább az akcióra vagyunk kíváncsiak. 🙂

  23. Kedves Kristóf!
    Érdekes világot raktál össze, kifejezetten tetszetősek az újraértelmező elnevezések, fenntartotta az érdeklődésemet, hogy mi lehet mögöttük 🙂
    A történetet is jól indítottad el, akció közben láthattam a géprombolók vadászatát, bár kicsit körülményesen magyarázol – előrevetítesz olyasmit is, ami hatásosabb lenne, ha akció közben derülne ki. Pitbull barátunkra erősen kezdtem gyanakodni, minél jobban hangsúlyoztad, mennyire piti alak… Ha fele ennyi körülményes szófordulatot használnál, még mindig élő maradna a narrátor egyénisége. Ezzel akciójelenetben kifejezetten lassítod az eseményeket, és hiába mondod, hogy villámgyorsan, de nem ezt érezteted egy többszörösen összetett mondattal, aminek a fele csak ‘jófejség’ funkcióval bír. A szöveg ritmusa és tartalma eltérő információt hordoz, nincs összhangban.
    A helyszínválasztás dicséretes, a karakterek élőre sikerültek 🙂
    Viszont logikai ellentmondásnak érzékeltem, egy ólom, azaz nyersanyaghiányos világban az exo szabad prédának hagyását – ha fém akkor sokat ér – persze lehet, hogy szénszál vagy selyemerősítésű polimer – de ha így lenne, azt ólommal nem lőni keresztül… és még mindig eladható – egy folyamatos orvosi eszköz és vegyianyag igényes harci berendezés (amire utaltál) pedig jelentős háttérinfrastruktúrát igényel, ami nem terem romkupacokon, de ami ellen a “buckalakók” nem potenciális ellenfelek – a technikai eszközhasználatban érzékelek némi átgondolatlanságok.
    Ezektől függetlenül ígéretes a tartalom 🙂
    Sok sikert kívánok!