Szöges Emese: Lókötők és hazugok

Szöges Emese: Lókötők és hazugok

1. fejezet

A csöndes, álmatag városon egy postakocsi zörgött keresztül.

A heti delizsánsz[1] volt Heris mezővárosból Eileen fővárosba, mely minden hétfőn pontban hétkor indult a herisi posta elől. A menetrend szerint – és ha az időjárás is úgy engedte – négy nap alatt ért Eileenbe, közben három éjre pihenőt tartva az útba eső Szurdokszegben, Gardhamban és Augustavárosban.

A döngölt úton itt-ott megcsillanó pocsolyákat hagyott az éjszakai zivatar, de a májusi nap máris szárítgatni kezdte a földet. A kocsi elé fogott két pej kevélyen dobálta a fejét, úgy parádéztak mintha lakodalmas hintót húznának. Meg is bámulta mindenki a sütödéből hazaigyekvő, szakajtós asszonyoktól a boltjuk előtt sepregető mestereken át a napszámba indulókig. A fogat zöttyent egyet, mert hátsó kereke kátyúba futott, odabenn pedig a tengely felett ülő utas feje előrebukott. Ez történetesen egy kefebajszú katonatiszt volt, s hát ennek megfelelően mordult is egyet:

– Te, nem egy zsák kumpért viszel!

A kocsis a bakon behúzta a nyakát, majd kissé megrántotta a kantárt, hogy ne szaladjanak úgy a lovak.

A katona mellett ülő, tizennégyévesforma kislány a szeme sarkából ismét szemügyre vette útitársát – aranysujtásos zubbonyát, kék posztónadrágját, rézsarkantyús csizmáját. Két nappal azelőtt – mikor először találkozott a futár gyanánt küldött tiszttel – még egy porlepte utazóköpeny, meg egy csákó volt a fején, de azok most a hintó tetején pihentek, az egyik kis csomagban. A katona lecsatolt kardja mellette az ülésnek támasztva csörgött halkan, a kocsikerekek kattogására felelgetve.

A tiszt megérezte magán a lány tekintetét, és ránézett.

Egek, hogy villogott a szeme! – A lány megszeppenve szegte le a fejét. Néhány másodpercig csak a kézfejére simuló, finom kesztyűcskét babrálta, mire ismét fel mert pillantani.

Tekintete találkozott a szemben ülő asszonyéval. Az bíztatón hunyorgott rá.

– Nem kell félni, no – szólt lágy hangon, mire a lány megeresztett egy halovány mosolyt. Az asszony ezen megnyugodva az álla alá nyúlt, meglazította mohazöld kendőjének csomóját, és hátrébb húzta fején az anyagot. Lesimította előbukkanó, őszes fürtjeit, majd nagyot fújtatott.

Bizony kezdett meleg lenni.

– Tegye csak ki ke’[2] azt az ablakot – bökött a katona fejével a fejük feletti üveg fölé. – Csak nem vernek akkora port ide nekünk ezek a lovak.

A lány kísérője úgy is tett. A beáramló friss levegőt megérezvén a katona elégedetten hátravetette magát az ülésen.

Egy kis idő múlva Heris házai kezdtek eltünedezni mögöttük. A határban kint egyelték az asszonyok a búzát meg a kukoricát. Kicsit arrébb valami csermely kanyarodott az út mellé, amelynek partján mindenféle korú gyerekek játszottak. A libák, amiket őriztek, valamivel távolabb fehérlettek. A lány szomorkás mosollyal nézte a képet. A szemkápráztató verőfény, a patak vizének csillogása, a pancsolók sikongatásai – úgy érezte, mind-mind csak azért ilyen szépek most, hogy még egyet sajdítsanak az ő szegény szívén.

***

Hét óra hossza múlva, délután három órakor a fogat és utasai még mindig ugyanúgy az utat rótták. Körülöttük csak a táj változott, meg az árnyékok nyúltak egyre hosszabbra.

A lány arra ébredt szendergéséből, hogy feje a hintó deszkafalának ütődik. Csodálkozva tekintett körbe, s csak ekkor vette észre a lába elé hullott kendőt, amit eddig a feje alá gyűrve tartott. Felvette, összehajtotta, az ölébe fektette, majd két másik utastársára nézett.

Mellette a katona teljes nyugalommal hortyogott az ülésen elterülve. A kardja valamikor eldőlhetett és az ülés alá csúszhatott, mert a lány most sehol nem látta. Előtte az asszony is félrebillent fejjel szundított, persze lényegesebben kisebb hangerővel, mint a tiszt. A lány elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy eddig mindig csak az asszony vigyázta az ő álmát, ő azét azonban soha.

Kinézett az ablakon, de csak tarlót látott véges-végig. Fogalma sem volt, merre járhatnak.
Kordult egyet a gyomra, ő pedig vágyakozva gondolt a délre evett kenyérre, túróra meg szalonnára, amit a kocsiban költöttek el. Azon kezdett tűnődni, hogy vele szemben a kísérője melletti csomagban vajon maradt-e még valami ebédről, de úgy emlékezett, hogy az utolsó morzsáig mindent megettek.

Felsóhajtott.

Feje fölül az ablakon át édes szénaillatot hozott be a szél. Néha felrikoltott egy vadmadár, vagy elbődítette magát egy ökör valamely távoli gulyában, de ezen kívül minden csendes volt.

Johanna visszagyűrte feje alá a kendőt, és lehunyta a szemét.

***

Johanna tudata ködén át beszéd hangjai szűrődtek be. Csukott szemhéjain keresztül érzékelte, hogy odakint az ég kárminpirosba fordult, de a villogó fények azt is elmondták neki, hogy valamilyen erdős-lombos vidéken járnak. Késő délután lehetett már: az ablakon át beszökő levegő is hűvösebb lett.

Johanna csak most állapította meg, hogy állnak. Már szavakat is ki tudott venni a kinti férfibeszédből.

– Eresszetek át! – Ez a kocsisuk volt, Johanna reggel megjegyezte magának magas, fiús hangját. Mintha félelem csendült volna benne.

A lány erre soktorkú, mély nevetést hallott. Lóprüszkölés, szerszámcsörgés.

Johanna agya egyelőre csak annyit értett, hogy valami furcsa.

– No, ke’ nem a vásárba megyen? – Nagyon reszelős, nagyon gunyoros hang kérdezte ezt, ami egyszeriben őt is visszarángatta a valóságba. A mondat a maga egyszerűségében valami ki nem mondott, iszamos fenyegetést hordozott magában. Johanna kinyitotta a szemét, és kipillantott az ablakon. Néhány lovas állta körül a fogatukat.

Johannának gyorsabban kezdett verni a szíve.

– Miféle vásárba? Hétfő van – értetlenkedett a kocsisuk feszes hangon.

Erre újra röhögés volt a válasz.

– Mer’ mi vásárba megyünk ám… – az előbbi, reszelős hangot elnyomta a Johannáék alatt megugró hintó zörgése. A lány először a felriadó katona, aztán az asszony vállát szorította meg.

– Megtámadtak minket…! – csak ennyit tudott mondani, mert a következő pillanatban puska dördült. Elöl a bakról valami tompa puffanással lezuhant, a kocsi pedig egy rándulással megállt.

– Megmondtam, hogy minékünk ma vásár leszen. – Az érdes hang sokkal közelebbről szólt, majd a következő pillanatban egy sötét emberalak jelent meg az ajtajuk előtt.

Minden pillanatok alatt történt.

A katona kivont kardjával az ajtóhoz ugrott, mire az kivágódott. Lövés dördült, s a tiszt egy nyikkanás nélkül előrebukott.

Johanna tudta, hogy mit lát, de nem fogta fel. Csak annyit érzett, hogy minden végtagja érzéketlenné zsibbad, neki pedig a rémület ijesztően üressé törli agyát. Kísérője mellé ugrott, de a zsivány már félig bent volt a kocsiban, és elkapta a karját. Az asszony haragos kiáltással esett neki a férfi cserzett, bajszos képének, de az a következő pillanatban egy puskacsövet szegezett a szeme közé.

Ismét lövés dördült – dobhártyaszaggató.

Johanna érezte a puskaporszagot, és érezte az arcára fröccsenő, meleg vért. A kedves asszony arca a szeme láttára szakadt félbe.

Johanna soha nem érzett még olyan rémületet, értetlenséget és fájdalmat, mint abban a percben. Torkából állatias, artikulálatlan sikoly szakadt fel, miközben háta mögött a nő teste tompa puffanással zuhant el. A zsivány felvihogott, karjának egyetlen mozdulatával elkapta a derekát, őt pedig kirántotta a kocsiból a földre. A lány ütni, tépni kezdte az őt szorongatót, mire olyan pofont kapott, hogy másodpercekig csengett tőle a füle. Johanna a haramia ocsmány képébe köpött, és újult erővel kezdte marni őt. Semmit nem látott, semmit nem hallott, semmit nem érzett, csak a mérhetetlen fájdalmat – és azt hogy milyen szánalmas is ő ebben a pillanatban.

A haramia keze ismét ütésre emelkedett.

– A hercegnőt nem bántod! – bődült fel mögöttük egy másik útonálló. Johanna és a fogva tartója felpillantottak a lóháton ülő, kakastollas kalapú zsiványra. Puska lógott a válláról, és olyan dölyfösen nézett, ahogy ember csak nézni tud. Ő lehetett a kapitány.

Johanna teljes erejéből hánykolódni kezdett.

– Bántja a fene, de nem lehet bírni vele! Teljesen megvadút! – vihogta a haramia, miközben próbálta jobban magához szorítani a lányt.

– Mi vagy te, mi? – bődült el a zsiványkapitány. – Egy lyánnyal nem bírsz el?! – Leugrott a lováról, lehajolt a földön elterülő, néhai kocsishoz, majd elkezdte átkutatni a zsebeit. A néhány másik lóháton ülő zsivány – Johanna csak halványan érzékelte a mozgásukat – követte a példáját, és megkezdték a postakocsi kifosztását.

Csak ők ketten dulakodtak még mindig a kocsi mellett. A férfi arrébb lépett, Johanna lábának pedig végre elegendő hely jutott, hogy belérúgjon – hogy hol, mijét, nem tudta és nem is érdekelte –, mire az meggörnyedt álltában.

– No, te büdös némber, eddig játszottál – sziszegte, majd egyik kezével úgy megcsavarta Johanna karját, hogy annak szemébe könny szökött, szeme előtt pedig csillagok kezdtek táncolni. A következő pillanatban már csak egy fájdalmas ütést érzett a tarkóján, aztán minden elsötétült.

*

2. fejezet

Az éj lassan leszállt a Zaach-i puszta felett. A Hold és a csillagok egyre fényesedtek az égen, bár nyugatra még az alkony mélyvöröse látszott. A két város, Kamir és Alzaach között elterülő pusztaságon egyetlen tanya fehérlett magában, a Batir gazdáé. Batir híres volt lovairól, melyek mind fényes szőrű, izmos, szilaj állatok voltak.

A környék zsiványainak éppen ezért fájt rájuk a foga – és hogy, hogy nem, a tizenöt éves Timar is pontosan ilyen zsivány volt.

Alatta pej lovacskája megrázta a fejét, mire ő szórakozottan megpaskolta annak nyakát. Lassan egész teste kezdett érzéketlenné gémberedni az egész napos, mozdulatlan rejtőzve figyeléstől, de tudta, hogy a várakozás hamarosan véget ér.

A tanyától vagy száz méterre, egy cserjés-bokros részen bújtak meg egy másik zsivánnyal, akit a nagybátyja adott mellé. Jakubnak hívták, és olyan gőgös volt, mintha legalábbis valami úrfélének képzelte volna magát. Timar ennek megfelelően gyűlölte is Jakubot, de primo: a nagybátyjának nem mert volna ellentmondani, és szekundo: Jakub csakugyan értett a lókötéshez. Kihasználva, hogy ő a rangidős, meg is hagyta Timarnak, hogy figyelje a házat, ő pedig addig a legnagyobb nyugalommal pipázott… aludt… aztán megint pipázott.

Lova ezalatt csendben ácsorgott mellettük, néha-néha egy kis füvet tépve magának. Jakub és Timar jószágai tudták, hogy viseljék magukat – jó betyárlovakhoz híven hozzá voltak szokva a hosszú órákon át tartó, csöndes, szoborszerű várakozáshoz.

Timar mélázva nézte a lassan kigyúló csillagokat. Eredetileg sokkal többen vállalkoztak volna Batir gazda lovainak elkötésére, de tegnap a nagybátyjához valami futárféle érkezett, és állítólag „megbízást” hozott. A bátyja aztán bezárkózott ezzel a küldönccel meg a jobbkezével az ilyenkor használni szokott kis kunyhóba. Félórányi beszéd után mind előléptek, majd a bátyja bejelentette, hogy a mára tervezett lókötést Jakub és Timar fogja végezni, ő a többiekkel pedig „hercegkisasszonyt megy rabolni”.

Timar akkor azt hitte, rosszul hall.

Hercegkisasszonyt megy rabolni!

Timarral nemigen osztottak meg részleteket, de annyit azért tudott, hogy a heti delizsánszon fognak rajtaütni a Herisből Szurdokszeg felé vezető úton, még Kamir előtt. A többiektől úgy hallotta, késő délután akarják megejteni a dolgot, akkorra ért volna ugyanis a kocsi a kamiri határba. Mostanra talán már vissza is tértek a tanyájukul szolgáló, nádastól körülölelt kis szigetre. Talán már ott is van náluk egy igazi hercegnő! A király lánya!

Timar itt elgondolkodott rajta, hogy ha valaki hercegkisasszony, az ugyan miért utazik közönséges, rongyos postakocsikon, de nemigen talált rá választ. Ha ő lenne a király, és leánya volna, az legalábbis aranyos hintón utazna, díszkísérettel! Puskás, kakastollas huszárok vigyáznák a léptét, és mindenkit, aki csak…

A tanyáról lónyerítést sodort feléjük a szél, ez a hang pedig visszarántotta Timart a valóságba.

Jakub megint pipára gyújtott. Nagyot szítt belőle, majd a füstöt a sűrű fűbe fújva felmordult rá:

– Feküsznek már?

– Odabent a felesége az előbb meggyújtotta az olajlámpát. A gazda még az istállóban van.

– Dógozik?

– Az. Szénát hord.

– A fene a pofáját –  vicsorított Jakub –, hogy bírja ez még ilyenkor is? Engem mán rég a devla vitt vóna el ennyi munkátul – morogta, és szemébe húzta a süvegét. Szájában pipával végignyúlt a fűben.

– Akkor mink meg aludjunk egyet. Szállj le te is kicsit arrul a fene lórul, mer’ elmacskásodsz, azt’ a bátyád meg letöri a derekam, hogy nem vigyázok rád – dünnyögte Timarnak csúfondárosan, aki jobbnak látta megszívlelni a jó tanácsot. Tudta – és valahol a feje tetején egy púp emlékeztette is rá –, milyen könnyű is kihozni Jakubot a sodrából. Jobb lábát átlendítette a ló háta fölött, s a ballal már a földre akart lépni, csakhogy a kengyel és a föld közti táv alatt félúton az valahol eltűnt a semmiben. Timar alól kicsuklott a teljesen érzéketlenné vált végtag, ő pedig fenékre ült.

Jakub kajánul felröhögött.

Timar érezte, hogy égni kezd az arca, miközben zsibongó lábát nyomogatta, hogy visszatérjen belé az élet. Mellette a lova kapált egyet a mellső patájával.

Mintha az is csak rajta nevetett volna.

***

– Jakub bácsi – szólalt meg fojtott hangon Timar négy óra múlva. Öreg este volt már, tán éjfél is elmúlt, a ház pedig rég aludt. Timar tudta, hogy hamarosan indulnak.

– Jakub bácsi, mi legyen a kutyával?

Bizony, a kutya. A gazda az est beálltával, dolga végeztével már épp a házba indult volna, de előtte még hozzálépett az udvaron egy nagy, fakó halomhoz. Timar legalábbis ennyit látott belőle egészen addig a kerítésen túlról. A nagy, fakó halom aztán olyat vakkantott örömében, hogy Timarnak száz méterrel odébb is beleremegett a gyomra. Gazdája mondott neki valamit, aztán lánccsörgés hallatszott. Az állat megrázta magát, felállt, és immár teljes, másfél méteres valójában ügetett körbe a kerítés mentén. Timarnak kellett egy pillanat, míg legyűri ijedelmét, és értesíti Jakubot az új körülményről.

Soha olyan behemót kutyát még nem látott.  Akkora lehetett, mint egy borjú… nem is, inkább mint egy tinó. Felötlött benne, hogy az efféle dögöket nevezhetik egyes vidékeken az emberek nemes egyszerűséggel csak „medveölőnek”, ezen név pedig – vállalkozásukra való tekintettel – nem sok jóval kecsegtetett.

Jakub, aki immár a nyeregben ült, dohogva húzta meg a kengyelszíját.

– Tudja a fene… Honnan tudtam vóna, hogy ez a büdös Batir ilyen dögöket tart? – Kiegyenesedett ültében, majd Timar felé fordult. Amaz nem is látott Jakubból semmit, csak szemének villanását a csillagfényben.

– Van egy darab szalonnabőrünk még ebédrő’ – morogta Jakub –, azzal elcsalod az istállótul.

Timar azt hitte, rosszul hall.

Én?! – saját hangját szánalmasan vékonynak hallotta. Iszonyatos rémület lett rajta úrrá, ennek folyományaképp pedig egy másodperc alatt kiverte a hideg veríték.

– Te, igen, te! Ne nyüszítsél, hanem fogd a tarisznyát, azt’ takarodj a kerítéshe’! – reccsentett rá Jakub indulatosan, és Timar halványan érzékelte, hogy felé rúg egyet, de túl messze volt ahhoz, hogy el is találja.

– Jakub bácsi… – nyöszörögte Timar könyörgő hangon. – Jakub bácsi, nekem csak egy késem van… Ha egy pisztolyom volna…

– Ha lőni kell, akkor mán megette a fene! Nem ugathat, érted?! Csöndbe’ kell lenni! – sziszegte a zsivány gyilkos hangon, majd Timar hallotta, hogy rácsap az ő lova farára. – No, kotródj oda!

A kis pej meglódult Timar alatt, ő pedig közben érezte Jakub tarisznyáját a hátának ütődni. Gyorsan hátranyúlt érte, mielőtt még leeshetett volna – ettől a rohadt Jakubtól még a miatt is kapna –, és a nyakába akasztotta. A lovat közben óvatosan a tanya nyugati vége felé, az istállóval ellentétes oldalra irányította lábával.

Timar nem volt rá büszke, de bizony rettenetesen megijedt. Hiszen ő még csak tizenöt éves volt, ráadásul egyedül még sosem kötött lovat, és… jó isten, mekkora volt az a tetves kutya! Le fogja tépni a karját! Letépi a karját, aztán ugatni kezd, a gazda kijön, őt pedig minden további nélkül lepuffantja. Közben Jakub röhögve meglép a lovakkal.

Timar borzasztóan sajnálta magát, bár ezzel nemigen ment sokra. Próbálta hát igen gyorsan megemberelni magát, ugyanis már megközelítette annyira a tanyát, hogy a kutya észrevehesse.

A Hold gyér fényében látta Jakubot elvágtatni az istálló felé, ő pedig tudta, hogy cselekednie kell, méghozzá mielőtt még a másik elkezdene az istállóajtóval babrálni.

Hallotta, hogy a kutya a kerítés túloldalán idegesen poroszkál. Már érezte őt.

Fenyegető morgás.

– No, Bogár – fuvolázta Timar, miközben leugrott a lóról, hogy az utolsó pár métert gyalog tegye meg. – Nyughass, Bogár – duruzsolta, és még a hangját is elmélyítette, hátha úgy jobban hasonlítana a gazdáéhoz. Izzadt, remegő kézzel túrt a tarisznyába, ahol szinte rögtön beleakadt a szalonnabőrbe.

A kutya halkan felvakkantott.

Timar emlékeztette magát, hogy ő tulajdonképpen nem is fél, és megdörgölte kezét a szalonnával.

– Te büdös dög, nyughass már – búgta tovább, miközben kezével a kerítéshez közelített. – Hoztam neked szalonnát, látod, te – megérezte bőrén a kutya forró leheletét, mire meglóduló szívvel rántotta vissza kezét. Az istálló felől lónyihogást vitt feléje a szél.

Timar látta a csillagfényben, ahogy a kutya busa feje arra fordul, teste pedig megfeszül a figyelemtől.

– Ide nézzél, Bogár – nyájaskodott rosszul leplezett kétségbeeséssel, miközben átdugta a kerítés lécei közt a szalonnabőrt. Visszahúzta, majd megint átdugta, hátha visszaszerzi vele a jószág érdeklődését.

Látta, hogy az visszafordul felé, a következő pillanatban pedig a szalonnabőrt rángatni kezdte a kerítés túlsó fele. Timar zsíros ujjaival még kétségbeesetten szorította volna, de a következő pillanatban a szalonnabőr már sehol nem volt.

Timarnak meglódult a szíve. Jakubnak még biztos kelleni fog néhány perc… Mi az istent fog ezzel a kutyával csinálni addig?!

Közben az úgynevezett „Bogár” kettő harapással elnyelte a bőrt, és további falatok reményében kezdett szimatolni Timar felé.

„Mozogj már, Jakub!” – rimánkodott magában a fiú, miközben óvatosan átdugta a kisujját a lécek között.

Egy pillanatig csak a fogak marását várta, de aztán megérezte a kutya nedves orrát – majd nyelvét.

Már azt sem tudta, mit csinál.

Reszkető kézfejét teljesen áttette a kerítésen, majd egy barátkozó kéznyalás után – csak hogy szegény kis balja minél messzebb kerüljön a veszedelmes fogaktól – megkereste a kutya fejét, és vakargatni kezdte a füle tövét. Az közben azért szerette volna még közelebbről is megvizsgálni a jószagú kezet, hát szorgalmasan forgolódott és nyújtózkodott, hátha úgy jobban eléri.

Timar nem tudta, hány perc telik el így ezzel a félelmetes játékkal, csak azért imádkozott, hogy mihamarabb legyen vége.

Valahol felhuhogott egy bagoly, mire  Timar mellkasából hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.

A bagolyhuhogás volt a jel.

Vigyázva visszahúzta a kezét a hatalmas állattól. Hátralépett egyet.

A kutya vinnyogott egyet, majd újra felmorrant.

– Büdös dög – szusszantotta még Timar utoljára, és erőtlenül a lovához tántorgott. Felkapott rá, felügetett a tanya melletti dűlőútra – s ott aztán a sarkát a ló véknyába vágta.

***

A hajnal már egy szekéren találta őket a kamiri berek felé.

Miután Timar csatlakozott a három lovat maga után vezető Jakubhoz, elügettek az egyik szomszédos tanyához – itt rejtették el ugyanis még reggel a hámot és az istrángot. Innen továbbmentek egy harmadik tanyára, ahol a kocsi volt. Annak elejébe befogták a két betyárlovat, mögé a három lopottat kötötték, s úgy mentek az orgazdához, aki nem más volt, mint a szomszéd város fogadójának csaplárosa. Itt még megreggeliztek, megboroztak, majd innen indultak vissza – teli hassal, teli erszénnyel – a nádasbeli zsiványtanyára.

Timar ült a bakon. Párától volt nehéz a levegő, ő pedig fázósan burkolózott a köpenyébe, ráadásul folyton elbóbiskolt – bár megtehette, mert a lovak ismerték már az utat, s tudta, hogy nem fogják árokba vinni őket. Mögötte, a kocsiderékban Jakub nagyokat hortyogott.

Lassan zötyögve közeledtek a láp felé, s mikor Timar egy ízben majdnem lefordult a szekérről, úgy döntött, hogy talán mégis csak ráér még azzal az alvással.

Ólmos szemekkel hunyorgott fel a kárminos-rózsás égre, és nem tudott nem arra gondolni, hogy mire visszaérnek, már egy hercegnő fogja őket várni otthon.

***

Johanna arra eszmélt, hogy valami fáj.

Az igazság az volt, hogy sok minden fájt. A feje nyilallt, bal orcája égett, karja a háta mögött kitekerve vonaglott, a mellkasát pedig valami keserű, tompa sajgás szorította.

Félig öntudatlan agyában hirtelen egyetlen gondolat robbant – meghaltak! Meghalt a szerencsétlen katonatiszt, akit a kíséretére küldtek, a szerencsétlen kocsis, aki csak véletlenül ott volt, és meghalt az, akit a legjobban szeretett az egész világon… az egyetlen, aki volt neki.

Te jó isten! – hogy lesznek ők eltemetve? Vajon rájuk talált-e már valaki? Vagy csak ott feküsznek még mindig az út közepén, a hintóban…?

Johanna felcsuklott, behunyt szemeibe pedig könnyek gyűltek. Reszketegen kifújta a levegőt.

Őt meg – elrabolták? Merthogy fogoly, az bizonyos.

Oldalra bukott fejét végre felemelte, és kissé megmozgatta elgémberedett nyakát. Nyitogatni kezdte a szemeit.

Legelőször is megállapította, hogy nappal van. Fölötte tető volt, amely alatt elnézve láthatta a friss, reggeli eget. Körülötte susogó nádas, vízlocsogás, alatta szilárd talaj… valami szigetfélén lehetett. Néhány méterrel előtte nádból és fából tákolt kalyiba, melynek teteje egy feléje hosszan kinyúló zsúpfedélben végződött. Ez alatt volt ő. Némi fejforgatás után kivehette, hogy a zsúpfedél tartóoszlopához van kötözve.

Johanna megmozgatta a kezét, de csak annyit ért el vele, hogy iszonyatos fájdalom nyilallt kicsavart vállába. A csuklója is égni kezdett, amit valami szúrós, durva kenderkötéllel köthették meg, ráadásul túlságosan is szorosan.

Johanna egyszeriben olyan nyomorultnak érezte magát, hogy kis híján sírni kezdett, de végül aztán néhány mély sóhajjal sikerült erőt vennie magán.

Miért csapták ki ide, ahova mások a lovakat szokták kötni? Legalább valami kunyhóba, valami védett helyre tették volna, de így csak mintha egy bolhás kutya lenne.

Mit fognak ezek vele csinálni?

Mit fognak ezek vele csinálni, ha még ennyire sem volt méltó…?

Hogy lefoglalja valamivel háborgó gondolatait, próbálta jobban felmérni a környezetét. Jobbra tőle a sziget folytatódott. Arra is kunyhóféléket látott, rekettyést, mozgást… lóprüszkölés.

Lovak!

Na de hol vannak az emberek?

Az eddigi szél kezdett elülni, a sás susogása elnémult.

Johanna fülét egyszeriben emberi beszéd hangjai ütötték meg. Tűzpattogás… óntányér zörrenése. Kivehetetlen szavak… férfihangok… öblös röhögések. Néhány percig így hallgatózott, majd hirtelen megzörrent mellette az avar, ő pedig ijedten rezzent össze. Egy pillanattal később látómezejébe egy hórihorgas alak lépett. Komótosan elbicegett előtte – Johanna úgy látta, a jobb lábát húzza –, majd a parthoz guggolt. Víz loccsant, a zsivány kezében pedig megvillant valami.

Kés… a kését mosta meg. Talán most reggelizett.

Johanna lélegzetvisszafojtva nézte a másikat, aki egyelőre úgy tűnt, nem vette észre. Ekkor azonban a férfi hirtelen hátrafordult, és egyenesen ránézett. Most, hogy Johanna az arcát is látta, megállapíthatta, hogy az nem férfi, hanem csak fiú. A többi haramiához képest szörnyen fiatalnak tűnt – olyannyira, hogy nem is lehetett sokkal idősebb nála.

Néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással – Johanna arca riadt-gyanakvó, a fiúé fürkésző. A zsivány végül felállt, megtörölte a pengét az ingében, és elindult feléje. Johanna erre önkéntelenül is megremegett, de a másik csak elsétált mellette ugyanazokkal a ráérős, felemás léptekkel, amelyekkel idefele is jött.

Pár másodperc múlva Johanna hallotta, hogy a beszéd valamelyest elcsitul, és megszólal egy mély fiúhang:

– Pavel bácsi, felébredt a leány.

*

*

[1] delizsánsz: lófogatú postakocsi, amely régen távolsági utasforgalomra is használt, rendszeresen közlekedő, nagy, csukott társaskocsi volt.

[2] ke’ = kend

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.0/10 (11 votes cast)

Leave a Comment

8 hozzászólás

  1. Szépen, alaposan, de igen ráérősen megrajzolt világ. Mintha a tizenkilencedik század végén élt olvasók kedvét keresné a szerző. A stílusán kívül elég nehéz bármit megítélni a munkáról, de azt megjegyezném, igen különös módon gazdálkodnak abban a fantázia országban, ahol a búzát egyelik.

  2. Lehet, hogy ez csak a régies stílusból adódik, de én sokszor túlírtnak éreztem. Főleg az elején. Csak egy kiragadott példa:
    “– Nem kell félni, no – szólt lágy hangon, mire a lány megeresztett egy halovány mosolyt. Az asszony ezen megnyugodva az álla alá nyúlt, meglazította mohazöld kendőjének csomóját, és hátrébb húzta fején az anyagot…”
    Hosszan mondasz olyat, amit egyszerűen is lehet: szólt lágyan, mire a lány halványan elmosolyodott, az asszony megnyugodott, és lazított mohazöld kendőjén stb.
    Ráadásul nagyon részletesen leírsz jelentéktelennek tűnő dolgokat is, mint pl. ahogyan az asszony leveszi a kendőt. Ilyenkor azon gondolkoztam, ez mégis mit ad hozzá a szöveghez? A képet feleennyi szóval is elő lehetni hívni az olvasóban, viszont ilyen formában nagyon vontatottá tette nekem a szöveget.
    Igaz, utána jó volt a csendes-vontatott utazásérzés és a támadás mozgalmasságának ellentéte, de az akkor is működne, ha a vontatottságból kicsit visszább vennél.
    Bár lehet, hogy ez a célközönségnek nem lesz zavaró, bevallom, tőlem eleve távol áll ez a régies stílus.

    De ennyit a negatívumokról. Mert azokon túl elismerem, hogy a nyelvezet gazdag, látszik rajta a gondosság, figyelem. Ahol már pörög a cselekmény (támadás, lókötés), ott a jelenetek lekötötték a figyelmemet, szívesen olvastam a sorokat.

    Gratulálok a kikerüléshez, és sok sikert kívánok!

  3. Visszaröppentünk az időben. Nem bajom a régies nyelvezet, de így nagyon nehézkes és emiatt engem kicsit zavar. Pedig nem rossz, igényes munka. Szerintem túl sok jelzőt használ az író, nem kell ennyire az olvasó szájába rágni a dolgokat.
    Összességében ez is a jobb írások közül való, és gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  4. Ez a stílus bevallom, nagyon távol áll tőlem. A szókincsed gazdag, gyönyörűen fogalmazol, de az a baj, ha ennyire kell figyelnem a szövegre, akkor egyrészt hamar elfáradok 🙂 másrészt a történet maga háttérbe szorul.
    Egyetértek az előttem szólókkal, hogy a szöveg túlírt, pl. azt a részt, ahol Johanna felébred megállapítja, hogy hol vannak, aztán vissza is alszik, egy az egyben kivenném.
    Látszik a szövegen az igényesség és a gondosság.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  5. Nekem pont azért tetszik, mert “régies.” A stílusnak köszönhetően még tökéletesebb az immerzió. Ez kérem szépen, egy harapható világ itten!

  6. Köszönöm szépen mindenkinek, hogy elolvasta és megosztotta a véleményét!

    A szöveg elején valóban nem akartam ajtóstul rontani a házba, és szerettem volna megalapozni magát a hangulatot, a kort, a világot, amiben a történet játszódik. Ezért a részletesség és az aprólékosság – mert egy színes, élő képet akartam megrajzolni, és csak azután mozgatni benne szereplőket. Úgy tűnik, kicsit átestem a ló túloldalára 😀

    Demeter Attila, köszönöm az észrevételed a búzával kapcsolatban! Meglehetősen hiányos mezőgazdasági ismereteim miatt tartottam tőle, hogy óhatatlanul is maradnak a szövegben e téren marhaságok. Ahogy azt a fenti ábra is mutatja, a félelmem nem volt alaptalan 😀

    Bevallom őszintén, kicsit meglepődtem rajta, hogy a szöveg sokaknak “régies”, illetve “nehézkes”. A stílust maga a történet indokolja, elvégre szerettem volna korhű maradni, még ha csak egy képzeletbeli országról is beszélünk. Emellett (és itt mind a stílusról, mind a történetről beszélek) igyekeztem valami egyedit létrehozni, ami jól elkülöníthető a többi írástól, ami nem mainstream.
    Hogy ez mennyire sikerült, majd eldől 😀

  7. Nekem gyengéim a régi korban játszódó írások, így nagy lendülettel kezdtem bele. Aztán kicsit lelassultam. Így nem igazán jó. Meg kellene találni a helyes mértéket a régi nyelvezet és a mai olvasó között. A lábjegyzetelés pl. engem idegesít. Bele lehetne valahogy fűzni a szövegbe. A ke’ pl. szerintem teljesen érthető, kár magyarázni.
    Nem a nyelvezettől lesz egyéni egy történet. A cselekmény teszi azzá.
    Néha valóban túl sok a leírás, nem kell ennyi. Az olvasónak is adjunk esélyt, hogy elképzelje.
    A negatívumok ellenére ez egy igényes munka és látok benne lehetőséget. Ha lesz második rész, beleolvasok.
    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  8. Köszönöm a kommentedet, Enn!
    Úgy látszik, csakugyan nem tudtam megtalálni a megfelelő mértéket az elég és a túl sok leírás között. Ez mindenképpen jó tanulság a jövőre nézve.
    Most már viszont arra leszek nagyon kíváncsi, hogy ha lesz 2. részlet (remélem, lesz :D), vajon az is túlírtnak fog-e érződni. Ha igen, akkor vannak bajok :”D
    A lábjegyzetelésen (főleg a “kend” megmagyarázásán) én is sokat gondolkodtam, de végül benne maradt. Több lábjegyzet viszont nincs benne, csak ez a kettő az elején.