Sütő Fanni: Változó Április – 2. részlet

Első részlet

Alice

2007. szeptember

 – Megvan az első rajongód – morogtam Scarlettnek, mert nem igazán tudtam, mit kezdeni a helyzettel.

– Már megbocsáss, de szerintem tőled ájuldozott itt! – mondta Scarlett. Odaértünk a főbejárathoz. Megpillantottam magam egy ablaküvegben, és összerezzentem. Kísértetsápadt voltam. Mégis, ahogy magunk mögött hagytuk a súlyos tölgyfa ajtószárnyakat, és elindultunk a sötétség szívébe, a félelem helyén, meglepő új érzés bukkant fel. Olyan volt, mint a hazatérés. A faragott oszlopok indái és a keskeny csúcsíves ablakok színes üvegtáblái közül mintha egy régen letűnt kor alakjai integettek volna, és a levegőben régi legendák illata terjengett. A mögöttünk beszökő napfény megcsillant az ajtó két oldalán álló páncélruhákon, amik az iskola bejáratát őrizték.

– Tiszta Harry Potter! – sikkantotta Scarlett.

Legbelül egyetértettem vele, de ezt nem kötöttem az orrára.

– Tündérmesék márpedig nincsenek – mondtam, mire Scarlett ismét egy lesújtó pillantással jutalmazott.

– Végzősök, kérem, fáradjanak erre – szólt valaki a közelben. Búcsút intettem a húgomnak. A hangot követve eljutottam a nekem szánt terembe, ahol elvakított az ablakokon beszűrődő, szokatlanul erős őszi fény. Furcsa volt ez a bőséges világosság a folyosók félhomálya után. Nagy terem volt, elegáns sötét fabútorzattal. Már majdnem az összes padban ültek. „Elkéstem?” futott át a fejemen.

– Leülhetek? – kérdeztem kissé bátortalanul egy fekete hajú, szemüveges fiútól a mellette levő helyre mutatva.

– Szolgáld ki magad – vont vállat a fiú. Vártam, hogy talán még mond valamit, de mintha mi sem történt volna, tovább olvasta a Bűn és bűnhődést. Először úgy gondoltam, annyiban hagyom, és csendben leülök a helyemre. Aztán meggondoltam magam. Új életet akartam kezdeni, barátokat akartam. Ez a fiú elég intelligensnek tűnt ahhoz, hogy megfelelő jelölt legyen.

Mély levegőt vettem, és visszafordultam hozzá.

– Ne haragudj, megkérdezhetem, hogy hívnak? Én Alice vagyok. – Kinyújtottam felé a kezem, amit némi töprengés után megrázott.

– Én meg Ariel. Tudom, tudom – folytatta szemforgatva a fiú – most jöhetnek a remek Disney poénok, hogy te meg Ficánka vagy Triton király. Ne fáradj vele, roppant humoros embertársaid már mindet elsütötték. Valamiért szeretnek gúnyt űzni a nevemből, szerintük nevetséges…

– Szerintem nem nevetséges. Talán egy kicsit fura, talán kicsit bolondos, de nevetséges semmiképp.

– Hát igen. Ahogy a nagy klasszikus is mondja: “Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.” „Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? – kérdezte Alice. Ha nem volnál bolond – válaszolt a Fakutya -, nem jöttél volna ide.”

– A kedvenc könyvem – mondtam és elgondolkodtam a válaszon. Őszintén szólva, anya kedvenc könyve volt az Alice Csodaországban, innen kaptam a nevem is, és rengetegszer hallottam esti meseként. Megszoktam. Rámosolyogtam Arielre, mert azt az igen felemelő érzést tapasztaltam, amit a magányos ember, ha végre talál valakit, akivel ugyanarról ugyanannyira szerettek beszélgetni.

– Alice – mondta Ariel, és mélyen a szemembe nézett – azt hiszem, mi még beszélgetünk, mert egész olvasottnak tűnsz. Ez ritka dolog errefelé.

– Hé bratyókám, alighogy megjelenik egy új lány, rögtön lecsapsz rá, és kisajátítod magadnak? – kérdezte vigyorogva egy furán kékhajú srác, aki a hátsó sarokból szökellt előre.

‑ Így van ez, Zé, nem szoktad még meg? – tódította egy másik újonnan érkezett. – Mindig lenyúlja előlünk a jó dolgokat.

 ‑ Sejtettem, hogy nem tudok sokáig nyugodtan beszélgetni, ha a hőn szeretett öcsikéim is jelen vannak – jegyezte meg Ariel. – Ez itt– mutatott a közelebb álló szőkés barnára -Uriel, és az a félőrült amott, Zuriel.

Kicsit meglepődtem a további kissé fura nevek hallatán, de ahogy jobban megnéztem a fiúkat úgy gondoltam, illik hozzájuk.

– Szia, Újlány – köszöntek egyszerre.

‑ Hárman vagytok testvérek? Az szép.

– Nem, még van egy húgocskánk, aki egy évvel fiatalabb nálunk. – mondta Uriel.

– Hármunk közül pedig én vagyok a legidősebb, igaz csak öt perccel. Hármas ikrek vagyunk.

Nagyon kiülhetett az arcomra a csodálkozás, mert rögtön hozzáfűzte. ‑Tudom, nem látszik, csak ők ketten egypetéjűek.

– Igen, Ariel már akkor is különcködött – mondta Uriel és Zuriel vigyorogva, és két oldalról belebokszoltak Ariel karjába.

Most hogy tudtam, ikertestvérek, nem is értettem, hogy nem vettem észre előbb. A felszíni különbségek ellenére nagyon hasonlítottak egymásra. Ugyanaz a kíváncsi szem, ugyanaz az elegánsan metszett száj. Az egypetéjűek jól le voltak sülve, valószínűleg egész nyáron a strandon hevertek, vagy a parkban fociztak. Ariel viszont fehér volt, mint aki egy hűvös szobában olvasva várta, hogy legyen már vége a melegnek. A helyzet ismerős volt, mintha Scarlettről és rólam mintázták volna.

„Hm, egy lelki társ?” gondoltam reménykedve, de aztán elhessegettem a gondolatot. Olyan nehezen tanultam meg nem bízni az emberekben, nem szabad ilyen gyorsan feladnom a bizalmatlanságom.

Az új ismeretségeim elmélyítésére nem is volt időm, mert becsöngettek. Az ajtó kivágódott, és berobbant a terembe egy csapzott, lihegő fiú. Körülnézett, és elégedetten felsóhajtott. – Még nem késtem el.

– Na, mi van, Mose, már első nap meccsed volt?– kérdezte valaki a hátsó sorból.

– Áh, dehogy. Csak felkísértem egy új csajt a termébe. Nini, még egy új lány! – kiáltott fel Alice-re mutatva.

– Nahát, örömmel hallom, hogy még az újak is megtalálták a helyüket az épületben – Az összes tekintet ismét az ajtóra szegeződött. Az a srác állt ott, akivel a parkban találkoztunk.

‑ Azért késtem, mert lementem az alagsorba. Azt hittem, idén is ott lesznek az óráink. Erre kiderült, hogy oda most a lánymosdókat költöztették. Ti ezt tudtátok?

Rajtam kívül mindenki szorgosan bólogatott.

‑ Akkor úgy néz ki, csak én nem vagyok tájékozott az újításokban – csóválta a fejét. – Nini, az építész-lány! – nézett rám hirtelen, én meg éreztem, hogy az arcom hirtelen vörösbe fordul.

‑ Megint te-– morogtam magam elé.

‑Kiscsaj, nem vagy semmi!  – súgta a fülembe Uriel, mások közelsége már rég kiverte volna nálam a biztosítékot, de valahogy a hármas ikrek tagjaival rögtön biztonságban éreztem magam. – Egy órája sem vagy itt, és máris ilyen lazán beszélgetsz egy tanárral.

– Ugyan hagyd már, lehet régebb óta ismerik egymást– kacsintott oda Zuriel.

April

2016. december

Az ebédszünetemet legtöbbször egy elhagyatott játszótéren töltöttem, egyedül. A többiek általában együtt jártak enni, de nekem délre annyira elment a kedvem az emberektől, hogy örültem, hogy senkivel nem kell jópofizni. Tudom, ez borzasztóan antiszociálisan hangzik, de ezt teszi az emberrel az irodai munka. Vagy legalábbis velem. Azt sem segít, ha az ember lánya egy hidegszívű perfekcionistának a személyi titkára, és állandóan kedvesnek kell lennie mindenkivel, különben a főnöke hírneve csorbul. Elgondolkodott vajon már valaki igazán komolyan azon, hogy milyen fárasztó kedvesnek lenni? Néha kikészít. Az elején komolyan féltem attól, hogy hirtelen pszichopata sorozatgyilkossá változom a sok elnyomott frusztrációtól. Aztán megszoktam.

Reggel vettem magamnak egy csudiszuper jegyzetfüzetet, és gondoltam nekilátok valami írásterápia félének, tegnap olvastam egy blogon, hogy a rendszeres írás jót tesz a lelki egyensúlynak. Ki tudja, még valami jó is kisülhet belőle. Olyan régen írtam már, hiányzott. Pedig pár éve még komolyan arról álmodtam, hogy ebből fogok megélni. Elég messze sodródtam ettől az irodai munkával. Valahogy régen, amikor még tele voltam álmokkal meg vágyakozással, több mondanivalóm akadt. Most, hogy volt felelősségteljes munkám meg stabil párkapcsolatom, hallgattak a múzsák.

Szerettem várni a csodát. Amikor családi nyaralásokra indultunk, mindig arról álmodoztam, hogy majd a tengerparton rátalálok az igaz szerelemre, egy álmodozó művészlélek személyében. Szélfútta barna haja lesz, és ugyanúgy irtózik a hideg, sós víztől, mint én. Látomásaimban mindig együtt olvastunk egy sziklán, miközben össze kellett bújnunk, hogy melegítsük egymást. Mondanom sem kell sose találkoztam vele, de a remény mindig ott volt.

Magamba néztem akkor, és elgondolkodtam, hogy reménykedtem-e valamiben az utóbbi időben vagy csak vágytam-e úgy valamire, hogy az betöltötte az egész elmém és semmi másra nem tudtam gondolni. A válasz egyértelmű nem volt. Nem kellett volna persze ekkora feneket kerekítenem a dolognak, hiszen azért nem vágytam semmire, mert már mindenem megvolt, ami a boldogsághoz kellett. De én mindig is olyan voltam, hogy nekem soha semmi nem elég, és mindig többre vágytam. Csak ezt néha hajlamos vagyok elfelejteni a mindennapok zsibbadtságában.

Nem csoda, hogy a múzsák nem szívesen látogattak, bár én sem sokat tettem azért, hogy előcsalogassam őket. De most itt voltam az ihlet ligetében, egy rozsdás láncú hintán, a rózsaszín tündérhercegnős tollammal felszerelkezve. Készen álltam, hogy leüljek, és vérezzek, mint ahogy azt Hemingway bácsi tanácsolta. Aztán persze elkószáltak a gondolataim, mert eszembe jutott életemnek az az időszaka, amikor legvadabbul és legreménytelenebbül reméltem. Persze, ez is a Rozemundhoz köthető, de nem valamelyik reménytelen szerelememhez, ahogy azt az ember gondolná, hanem magához az iskolához. Tizenegy évesen kétségbeesetten vártam a levelet a Roxforttól, mint akkoriban olyan sokan, de az sosem érkezett meg. A tizenkettedik szülinapomon órákig sírtam. Nem éreztem jól magam az osztályban, ahova jártam. Magányos voltam. Bármit megtettem volna, hogy egy másik, jobb, izgalmasabb suliba járjak. Apu egyik nap ragyogó arccal jött haza. Talált egy jó hírű magániskolát, és biztosított róla, hogy ez is majdnem olyan izgalmas lesz, mint az a varázslós. Még azon a reggel is ezt mondogatta, amikor elvitt a nyílt napra.

Rögtön beleszeretettem az iskolába, a hatalmas parkba, a folyosókat díszítő szobrokba, és az izgalmasnak tűnő diákok tömkelegébe. Az igaz szerelemnek nem kell sok idő. Amikor pár órával később összeszedtem aput a szülőknek tartott tájékoztatóról, minden áron oda akartam járni. Apa viszont úgy nézett ki, mint aki legalább egy sereg szellemmel találkozott. Már megörültem, hogy itt is vannak házi kísértetek, de nagy csalódottságomra nem ez történt, csupán apát szembesítették a tandíj összegével.

– Sajnálom kicsim, erre akkor se lenne pénzünk, ha minden napra vállalnék magántanítványokat. Vagy ha anyádék társulata egyszer az életben nyereséges darabot állítana össze. Van ösztöndíjprogramjuk, de csak két százalékot vesznek fel. Az még neked is túl kemény.

– Nem baj, akkor még keményebben dolgozom – mondtam, ökölbeszorított kézzel. Másnap egy adag felkészítő könyvvel jöttem haza az iskolából, és bezárkóztam a szobámba. Még a szokásos délutáni nasi szünetére se jöttem elő, ami nálam nagy szó.

– Mit csináltál te ezzel a gyerekkel? – kérte számon anya apát egy délután. – Nem tesz jót neki, ha ennyit ül a szobájában. Kell neki a friss levegő meg a mozgás, kicsit meghízott az utóbbi időben.

Hogy s hogy nem épp a lépcsőtetején hallgatóztam, bár ne tettem volna. Akkor sem bírtam jól a kritikát. Már fordultam volna vissza a szobámba, mert a szülők kihallgatása nem tűnt már olyan jó mókának, mint az elején, amikor meghallottam apu válaszát.

– Célokat adtam neki – mondta apa csendesen. – Valakinek legalább legyen perspektívája ebben a családban.

Sietve visszasomfordáltam a szobámba, mert tudtam, hogy most következik a szüleim unalomig ismert vitája a pénzről meg a munkájukról és a többi, és a többi. Jó hangosra tekertem a discman hangerejét, és hagytam, hogy az akkoriban bálványozott névrokonom, Avril Lavigne teleénekelje a fülem az élet valós problémáiról, mint a viszonzatlan szerelem vagy önmagunk megtalálása. A szüleim sosem értették volna meg ezeket. Mire vacsorához szólítottak, látszólag már minden rendben volt. Apu az étkező asztal fölé görnyedt, és sűrű homlokráncolások közepette dolgozatot javított, anyu pedig terítés közben a következő darabjuk szövegkönyvét memorizálta.

A felvételi napján, anya szabadságot vett ki, hogy elvigyen az iskolába. Útközben az Eye of the Tiger-t üvöltették, én pedig úgy éreztem, mintha szárnyaim nőttek volna.

– De kicsim, ne legyél nagyon szomorú, ha nem jön össze. Ez egy nagyon nehéz teszt – mondta anya.

– Ne aggódj, anya, megoldom – nyugtattam meg. Aztán kisiklottam a kocsiból, és elszaladtam az iskola felé. Igyekeztem nem rossz néven venni, hogy a saját anyám nem hisz bennem. Nem volt egyszerű. Már akkor érezhettem volna, hogy nem lesz egyszerű kapcsolat a miénk.

Egy hatalmas terembe tereltek minket, ahol a bútorápoló illata keveredett az ideges diákok szuszogásával. A teszt valóban nehéz volt, de nem hiába töltöttem hosszú délutánokat magolással. Előbb kész voltam, mint a diákok többsége, és kíváncsian méregettem a vetélytársait. Vajon hányan okosabbak, mint én?

Amikor aztán egy hónap múlva megjöttek az eredmények, apu büszkén felkapott, és megpörgetett. Harmadik lettem a kétszázból. Aznap délután ünneplésként megettem egy egész zacskó gumicukrot, amitől aztán jó kis hascsikarásom lett, de ez sem vehette el a diadal édes ízét.

Így kezdődött életem legboldogabb szakasza, amit a Rozemundban töltöttem. Az iskola egyszerre volt félelmetes, és lenyűgöző, úgy terült el a park fái közt, mint áldozatára leső tigris az éjszaka erdejében. Amikor észrevettem az osztálytársaim menő cuccait, és márkás cipőit, egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy jó döntés volt-e idemerészkednem, de aztán eszembe jutott az első pillanat, amikor megláttam az iskolát, és az érzés, hogy itt minden lehetséges. Azt se bántam volna, ha egy sárkánnyal kell megküzdenem.

– Te nagyon fura fejeket vágsz – állapította meg a mellettem ácsorgó világosbarna hajú lány.

– Ilyen, amikor elmerülök a gondolataimban – nevetettem.

Így ismertem meg Murielt, akivel aztán elválaszthatatlan barátnők lettünk. Ő volt a legbátrabb ember, akit valaha ismertem.

Becsuktam az üres füzetet, és letöröltem a könnyet a szemem sarkából. Mára ennyi elég volt az emlékezésből. Még el se kezdtem írni, de már bőgicsélek. Remek. Az órámra pillantottam, és megrökönyödve tapasztaltam, hogy öt perc maradt az ebédszünetből, úgyhogy sprintelhettem vissza az irodába.