Sütő Fanni: Változó Április – 1. részlet

Sütő Fanni: Változó Április – 1. részlet

April
2016. december

Az esőcseppek dühösen doboltak a tetőn, és a falióra ütemes kattogásával összefonódva apránként mosták ki az álmot a szememből. Fáztam. Az éjszaka folyamán Zuriel elkommunizálta a takaró nekem járó felét is. Nagyot sóhajtottam, és elgémberedett ujjakkal nyomkodtam a telefonomat, hogy megnézzem, mennyit kell várni még reggelig. Nem volt szerencsém, alig múlt éjfél, és a percek fájdalmasan lassan hömpölyögtek, mint a koszos esővíz a csatornában. Harmadik napja gyötört az álmatlanság, pedig már a napi kávé adagomat is a minimumra csökkentettem. Kivéve persze a munkában, ott nem engedhettem meg magamnak, hogy enerváltan lődörögjek.
Passer une nuit blanche, jutott eszembe a kifejezés, amit Pierre-től hallottam az üres tokiói étkezőben, miközben mindketten az időeltolódás utóhatásait nyögtük. „Eltölteni egy fehér éjszakát”, ez volt a tökéletlen fordítás, amit kocsonyás agyamból ki tudtam préselni. Virrasztani. Ébren maradni, akár egy halottat gyászolva. A szavak megültek a nyelvemen, mint a rosszul elolvadt cukor. Ez az éjszaka minden volt, csak nem fehér, a víztől maszatos tetőablak üvegén át csak a sötétség látszódott, csillag egy sem. A hálószobánkra ráülepedett a szürke félhomály, az íróasztalon heverő laptopomon narancssárgán villogott egy LED, töltődött hűséges munkatársam, hogy reggel újult erővel dolgozhassunk együtt. Tőle nem messze Zuriel gitártokja dőlt a falnak, kihívóan, mint egy kuncsaftra leső utcalány. Nem szerettem a hangszert, léte túl sok különtöltött óránkba került.
Ekkor ért el a tudatomig, hogy ma december 21-e volt, a tél leghosszabb napja. És a mi harmadik évfordulónk. Nagy levegőt vettem, és hadjáratra indultam, hogy kiharcoljak némi helyet a takaró alatt. Mint egy vezényszóra Zuriel megfordult, és átdobta a lábát a vádlimon, korlátozva azt a minimális mozgásteret, amit eddig hagyott. Legalább a bőre kellemesen langyos volt, és hajának megszokott színező szaga végül elringatott.

~***~
Azt álmodtam, hogy Scarlett visszajött, hazatért hozzánk önkéntes száműzetéséből. Hirtelen ébredtem fel, mintha valaki a fülembe sikított volna. A szívem csak úgy dübörgött a mellkasomban. Félálomban kitapogattam a telefonomat, de nem volt nem fogadott hívásom, se üzenet, se email. Az elveszett lány továbbra is csendbe burkolózott, és Amerika távoli útjain kereste a boldogságát, miközben a szél egyre messzebb fújta az otthontól, tőlünk.
Nagy átverés ez a felnőttkor. Elhúzza előtted a szabadság, a függetlenség, a végtelen lehetőségek mézesmadzagját, aztán csak lemondás van, és lassan azt veszed észre, hogy kifakult a kamaszkor neonfényű világa. Egykedvűen nekiálltam reggelit csinálni, a friss kávé illata lidércfényként visszavezetett a valóságba, miközben a tojás és a gomba vidáman sercegtek a serpenyőben. Talán még dudorásztam is, a készülő étel ígérete sok mindent elfeledtetett velem. Például azt, hogy már vasárnap volt, ami azt jelentette, hogy másnap hétfő reggel. Már a gondolattól is a hideg futkosott a hátamon.
– Micsoda házi tündér reppent be a konyhámba? – kuncogta Zuriel, aki idő közben a hátam mögé lopakodott. Belecsókolt a nyakamba, és kíváncsian vizslatta a készülő reggelit.
– Hm, koleszterinbomba, pont ez kell egy nehéz nap reggelére! – Felhúzta a pólóját, és megvakarta a szemtelenül lapos hasát.
– Nehéz nap? Nem arról volt szó, hogy itthon maradunk, filmet nézünk, este meg elmegyünk szusizni? Ebben mi a nehéz?
– Upsz – mondta, miközben a tányéromról a sajátjára lapátolta a fele rántottát. – Mi az, csak segítek a diétádban!
– Upsz? – kérdeztem, és nagyon igyekeztem az idegességem narancslébe fojtani.
– Időközben lett egy kis elintéznivalóm – igyekezett lazán előadni a dolgot, de abból, ahogy idegesen borzolgatta a haját tudtam, hogy bűntudata van.
– Milyen kis elintéznivaló? – kérdeztem.
– Ideszóltak, hogy meg kéne hallgatni egy új remixet meg megbeszélni egy új fellépést.
– Vasárnap? És ehhez miért kell bemenni? Mindezt nem lehet telefonon lezavarni?
– Jaj, tudod, hogy az nem ugyanolyan! Épp kezd beindulni a banda szekere, most kell nagyon odatennünk magunkat. Ezek a kritikus hónapok. Te sem akarhatod, hogy az a sok munka, és lemondás kárba vesszen.
Elkerekedett a szemem. Ez valami új volt a repertoárban: érzelmi zsarolás. Mégis csak az anyja fia, le sem tagadhatná.
– Most haragszol? – kérdezte teljesen feleslegesen.
– Nem.
– Nem fog sokáig tartani, hazafelé gyorsan beugrom anyához, aztán már itt is vagyok, és bepótolunk mindent.
– Minek mész anyukádhoz?
¬ Mert megkért, hogy nyírjam meg a sövényt.
– Te?
– Igen, én. Miért, azt hiszed, nem vagyok képes megnyesni egy bokrot?
Csodálatosan kezdődött a vasárnap reggel, igazi békés, családias hangulatban.
– Dehogy, arra még egy majom is képes. Épp ez az. Miért téged ugráltat, amikor simán hívhatna egy kertészt?
– Istenem, April, hogy lehetsz ilyen önző! Neked is van egy elvált anyád, tudod milyen nehéz az egyedülálló nőknek. A szerelők, mesteremberek meg ilyenek mindig lehúzzák őket, mert tudják, hogy rájuk vannak szorulva.
– Az én elvált anyám már a házassága alatt bepasizott, ha elfelejtetted volna. Anyád meg simán megengedheti magának a kertészt, még akkor is, ha az lehúzza.
– Jaj, ne kezdd mar megint! – csapta le a villáját Zuriel.
– Mit ne kezdjek már megint?
A „nektek olyan könnyű, mert gazdagok vagytok” szöveget. Tudod, vannak dolgok, amiket nem tudsz pénzért megvenni.
Nahát, tényleg? Ez újdonság! – csattantam fel.
Nem is a sövény a lényeg. Anyám csak társaságot szeretne, egy pár jó szó kell neki. A húgom meghalt, az öcsém megváltja a világot, bátyám meg rá se bagózik.
– Ariel tanul, hogy átvegye a családi vállalkozást, hogy ti csinálhassátok, amit szerettek!
Kezdett nagyon elegem lenni ebből a párbeszédből.
Megáll az eszem, már csak ez hiányzott, hogy az ő pártját fogjad. Anyám nem akar rosszat, csak magányos – mondta Zuriel.
Összepréseltem a számat, hogy benntartsam a dühöt meg a felháborodást, hogy „mert szerinted én mi vagyok?” Elég volt. Valaki véget kellett vessen ennek a gyerekes civakodásnak. Valakinek felnőttként kellett viselkednie, és tudtam, hogy ez a valaki nem Zuriel lesz.
– Rendben. Menj csak – mondtam, és bekanalaztam megcsappant rántottám maradékát. Próbáltam felvidítani magam. Mondogattam, hogy majd egész nap pizsamában maradok, nem fésülködöm, és az ágyban olvasok, de valahogy most ezek a gondolatok se villanyoztak fel. Ha Scarlett itt lenne… gondoltam, aztán leállítottam magam. Arra volt szükségem legkevésbé, hogy még miatta is rágjam magam. Elmentem a laptopomért és a reggel további részében nem szóltam Zurielhez. Átböngésztem az email-címlistámat. Olyasvalakit kerestem, akiről tudtam, hogy bosszantaná Zurielt, ha írnék neki.
Ariellel kezdtem. Bár a húguk temetése óta némileg konszolidálódott a viszonyuk, vagy úgy mondanám, civilizáltabban utalták egymást, Ariel még mindig magasan vezette Zuriel feketelistáját. Soha nem gondoltam volna, hogy testvérek, főleg ikertestvérek így utálhatják egymást, de ők voltak rá az élő bizonyíték. Zuriel mindig lázadt, Ariel szőrszálhasogatóan szabálykövető volt. Ő még rendszeresen beszélt az apjukkal, amit Zuri mindig is óriási árulásnak tartott.
Ariel most Párizsban tanult a Sorbonne-on, sok feketekávét ivott, és a lakását egy feltűnően jóképű diáktársával osztotta meg. Alice-szel gyakran emlegettük. Furcsa, hogy tartják még a kapcsolatot, azok után, ami az utolsó gimis évükben történt. Persze, a barátságuk sose lett már olyan, mint azelőtt, de legalább beszélnek. Ez Alice részéről nagy önuralomra és megbocsájtó természetre vall. Én nem biztos, hogy képes lennék ekkora lelki nagyságra. Engem mindig is idegesített Ariel az okoskodó megjegyzéseivel és a lenéző stílusával, de az idő, úgy látszik, furcsa játékot űzött velem. Akik közel voltak hozzám, az évek során egyre távolodtak, és barátokra találtam azokban, akiket ki nem állhattam.
Ariellel az apjuk koktélpartiján beszélgettem először normálisan, amíg Zuriel helyettem a WC kagylót ölelgette. A gimis nézeteltéréseinket félretéve, kiderült, hogy Ariel nem is akkora arrogáns bunkó, mint amekkorának én elképzeltem. Azóta néha emailezünk, sőt múltkor még Párizsba is meghívott. Persze visszautasítottam, de eldöntöttem, ha Zuriel továbbra is ilyen rengeteg időt fog velem tölteni, akkor még megfontolom az ajánlatot. Lehet Zurielnek fel se tűnne, hogy elmentem. Ezen keserűen felnevettem, és ekkor tudatosult bennem, hogy Zuriel már nincs a konyhában.
Befejeztem a levelet Arielnek, aztán becsuktam a laptopot. Elment a kedvem Zuriel bosszantásától, főleg úgy, hogy ő nincs is itt. Rám telepedett a magány, és miután meglestem a hűtőt, szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy még rendes kaja sincs itthon.
Azt tettem, amit ilyen helyzetekben mindig: vettem a kabátom, és elindultam Alice-ékhez, reménykedve, hogy kedvenc lelkibéke-fenntartóim otthon vannak, és nincsenek éppen valami zártkörű dologgal elfoglalva. Gimiben nem bírtam Alice-t. A féltékenység, mint tudjuk, nagy úr. Alice vékony volt, tehetséges, és egy hét alatt a kedvenc tanárom kedvenc tanítványa lett, kitúrva engem ebből a megtisztelő szerepkörből. Volt Alice-ben valami nem evilági báj, ami miatt sokan csodálták, de pont az idegenszerűsége miatt tartózkodtak is tőle. Legtöbbünknek egy megoldhatatlan rejtélynek tűnt.

Alice
2007. szeptember

Szerettem hallgatni a vihart, ahogy tombol és sír az ég. Olvastam valahol, hogy egyes természeti népek úgy tartják, a villám egy sietve szökni vágyó feleség, és a mennydörgés a dühös ura, aki örökre lohol utána, de sosem éri utol. Úgy kell neki. Aludnom kéne, mert holnap kezdődik a félév, de egyszerűen képtelen vagyok. A boldogságtól vagy a félelemtől, nem tudom megmondani. Hónapokon keresztül győzködtem a szüleimet, hogy iskolát válthassak, de most legszívesebben elfutnék én is, mint a menekülő Villám.
Legalább nem leszek teljesen egyedül, Scarlett is jön velem. Azt, hogy miért vették fel a szeleburdi, koncentrációhiányos húgomat, nem tudom, de nem is próbálom megfejteni. Scarlett megbabonázza az embereket.
A reggelből semmire nem emlékszem, robotpilótán navigáltam a számba a falatokat, és a testemre a ruhát. Apától gépiesen búcsúztam, ahogy kirakott minket az iskola előtt.
Az ég ugyanolyan kék volt, és a nap is ugyanúgy sütött, mint tegnap. A természet nem vett tudomást arról, hogy vége a nyárnak, de a zsarnok naptárnak nem lehet hazudni. A Rozemund Magángimnázium is kitárta ajtaját, mohón leste a beáramló tömeget. A hatalmas, kovácsoltvas kapuszárnyak mellett a diákok jelentéktelenül kicsinek tűntek, én meg szinte összetöpörödtem, mintha meghúztam volna egy bizarr kinézetű, „Igyál meg” felirattal ellátott üveget.
Beléptünk a kapun, ahol az iskolát körülölelő hatalmas park látványa fogadott. Némi gyaloglás után már meg is láttam a fenyőfák gyűrűjében terpeszkedő épületet. Hirtelen egy árnyalattal sötétebb lett minden, a színek magukba fordultak, mintha mindent beterített volna az iskola árnyéka.
Apának nem volt jó véleménye a magánintézményekről, és ez alól a Rozemund sem képzett kivételt. Két évig kellett vitatkoznom vele, hogy megengedje, hogy jelentkezzem az ösztöndíjas programra. Ahhoz, hogy egy ilyen helyre bekerülj, vagy nagyon sok pénzednek vagy nagyon sok eszednek kell lennie, és ez a két dolog ritkán járt együtt. Azoknak is volt persze esélyük, akik nem gazdag családból származtak, elvégre az esélyegyenlőség korában élünk, de nekünk szigorú felvételi követelményeknek kellett megfelelnünk. Akárhogy is, az iskola neve biztos belépő volt bármelyik egyetemre, nem hiába robotoltam annyit, hogy bekerüljek. A vizsgák előtt szinte nem is aludtam. De megérte. Megérte, hogy végre eljöhettem onnan, a megaláztatásom helyszínéről. Sokkal régebben meg kellett volna tennem. Várnom kellett, muszáj volt, nem akartam, hogy gyanakodjanak, és kérdezősködjenek. Apa hideg logikáját csak egyetlen indok hatotta meg: a továbbtanulás. Ő is nagyon jól tudta, hogy az előző iskolámból hátránnyal indultam volna.
Gondolataimba merülve egyre közelebb értem az épülethez, ami a fák között feketén lapulva egy rejtekhelyéről áldozatra leső ragadozót jutatott eszembe.
Alice, legalább egyszer az életben megvárhatnál! – hallottam a hátam mögül Scarlett bosszús hangját. Észre sem vettem, hogy lemaradt.
Reggel nem is volt időm rendesen megnézni, akkor biztos rászóltam volna, hogy ennél hosszabb szoknyát vegyen, és ne húzza ki ilyen erősen a szemét. Hihetetlen volt, hogy még az egyen zakót is tudta, úgy hordani, hogy kidomborítsa az alakját, én bezzeg úgy néztem ki, mint akit megevett a kabát. Néha elgondolkodtam azon, hogyan lehetünk testvérek. Az égadta világon semmiben nem hasonlítunk, és ha nem ismerném anyám jellemét, erősen gyanakodnék, hogy a húgom másik apától fogant.
Én szőke voltam, vékony, kékszemű, egy hervadékony angol rózsa, míg Scarlettnek derékig érő vörös haja volt, és óriási, csillogó barna szeme. Arról nem is beszélve, hogy ő idősebbnek látszott a koránál, én meg fiatalabbnak. Scarlett nyitott, könnyen barátkozó, életrevaló lány volt. A szemében örökösen bujkált valami pajkos vidámság, és mindenkihez volt egy kedves szava.
Én bezzeg legtöbbször úgy éreztem magam, mint híres névrokonom, mikor a nyúl üregébe esett. A világ furcsa volt, kiszámíthatatlan, és ennyi idő után sem sikerült teljesen rájönnöm, én hogyan illek bele. Nem nagyon jártam társaságba, inkább a saját álomvilágomba zárkóztam, jó volt nekem ott. Biztonságos. Sejtettem, hogy a húgomnak már az első héten meglesz a szokott „rajongói klubja”, míg én egyedül fogok olvasgatni a park egy csendes zugában.
– Megvártalak volna, ha nem állsz le bámészkodni a kapu előtt. Nem akarok az első nap elkésni.
– Nem tehetek róla, de annyi cuki fiú jött szembe, egyszerűen muszáj volt terepszemlét tartanom! Százszor jobb a felhozatal, mint a Greyhillben volt. Nézd, már kezdenek is szállingózni! Ez a hely a földi paradicsom, földre szállt félistenekkel! – Igen, tipikus Scarlett.
– Scarlett, engem nem érdekelnek a fiúk.
– Persze, tudom, téged csak a könyvek izgatnak. Csak hajlamos vagyok elfelejteni, amikor néha normálisnak látszol. Bocs.
Akkor legalább azt mondd el, mit gondolsz a suliról? – tette hozzá egy kis idő után.
– Szép neogótikus épület, bár alaposan felújították. Gondolom, tíz-tizenöt éve csinálhatták – mondtam rövid gondolkodás után, majd Scarlett elképedt arcát látva elmosolyodtam. Az első benyomásomra volt kíváncsi, nem egy művészettörténeti kiselőadásra.
Le vagyok nyűgözve – szólalt meg valaki a hátuk mögött. – Megkockáztatom, hogy te vagy az egyetlen diák, aki ezt tudja vagy akit egyáltalán érdekel.
Megborzongtam. Nem szerettem, ha idegenek szóltak hozzám, a fiúkkal pedig különösen bizalmatlan voltam. De nem ez volt, ami ebben a kedvesen érdeklődő hangban megzavart. Valami mintha lehullott volna közöttünk, lassan mégis nehezen, mint egy leszakított angyalszárny. Féltem megfordulni, de muszáj volt, mert Scarlett már ficánkolt mellettem.
Egy barna hajú, kockás inges fiúval találtam szembe magam. Ő kivételesen nem tartozott a Scarlett által lefestett isteni lények közé, nem volt kisportolt vagy különösebben helyes. Így legalább nem féltem tőle. A kellemetlen gyanakvás viszont nem múlt el.
Hát te ki vagy? – törte meg végül Scarlett a csendet.
Ti újak vagytok, igaz? válaszolt kérdéssel a kérdésre, ami nagyon idegesített.
– Akkor sok szerencsét! Még biztos találkozunk, akkor hátha választ kaptok a kérdésetekre. – Ránk mosolygott, és a következő pillanatban eltűnt a tömegben.

April
2016. december

Szerencsére kis város volt a miénk, és Alice-ékhez odaértem még gyalog is. Az utóbbi időben szinte mániámmá vált a sétálás, segített kitisztítani a túlzsúfolt agyamat. Barátaim házát könnyen ki lehetett szúrni, nekik volt a legszebb és legfényesebb karácsonyi dekorációjuk, nem beszélve az ablakon bemászó télapóról és a tetőn fénylő rénszarvasról. Lopva fordítottam el a kulcsom a zárban, és áldottam Alice eszét, hogy pár hónapja másoltatott nekem egyet. A konyhából csokoládé omlós illata hömpölygött az előszoba felé, mire a gyomrom hatalmasat kordult. Úgy látszott, az a kevés rántotta, amit Zuriel meghagyott, nem lakatta jól, és a tízórai almaecetes víz és a teljes kiőrlésű zabkeksz sem sokat segített.
– April, te vagy az? Vagy egy éhes betörő? – hallottam Theodore hangját a konyhából, és kérdésében rosszul visszafogott nevetés bujkált. Megszokhatták már a váratlan látogatásaimat.
– Jelen! – dünnyögtem, és besomfordáltam a konyhába. Nagyot nyeltem, amikor megláttam az asztalon sorakozó tepsiket. Ezek szerint Theodore mégis csak örökölt valamit anyukája szakácstehetségéből. Elfátyolosodott a tekintetem, ahogy Barrington mama teázójára gondoltam, kamaszkorom szeretett menedékére, ahol mindig teával és muffinnal vigasztaltam magam. Évek óta nem jártam arrafelé.
– Na, mi van, April, nem etet az urad? – kérdezte Theodore nevetve, de én valahogy nem találtam viccesnek.
– Vegyél, amennyit szeretnél! – mondta mosolyogva, és a konyhapultra sandított, ahol további két tepsi pihent mellettük egy nagy üveg uborka és egy kis bödön mustár. A süti szétfoszlott a nyelvemen. Egyszerűen mennyei volt. Fürkészve néztem rá, de ő csak elégedetten bazsalygott, mint egy jóllakott óvodás. Ölében ott pihent a történelmi idézetek és forrásszövegek örök tára, a Nagy Forrás könyv. Itt volt minden, ami a boldogságához kell. Illetve…
– Hol van az asszonykád? – kérdeztem a második muffin utolsó falatja után.
– A műteremben, hol máshol – mondta Theodore még mindig üdvözült arccal. Majdnem a homlokomra csaptam, amikor eszembe jutott, hogy aznap hirdették ki egy nagy verseny eredményét, ahol Alice jó eséllyel indult dobogós helyezésért.
Boldogan lebegtem be a műterembe, a csokoládés muffin mindig be tudta aranyozni a napomat. Alice egy hatalmas vászon előtt ácsorgott elgondolkodva, kantáros farmerben és egy bő bézs pulóverben, szőke hajában a legkülönfélébb színek virítottak. Megálltam az ajtóban, mire a küszöb nagyot nyikkant alattam. Alice hátrafordult, arcán Theodoréhoz hasonló átszellemülés.
– Gratulálok! – mondtam kissé erőltetett vidámsággal.
Alice arcára fagyott a mosoly.
– Elmondta? – kérdezte hüledezve.
– Theodore? Nem mondott semmit. Romantikusan ölelgette a könyveit. De én remek barátnő vagyok, es emlékszem, hogy ma van a díjátadó.
Alice elgondolkodva nézett rám, aztán megrázta a fejét.
– Ja, az. Második lettem.
– Ó, akkor most szomorúak vagyunk, és vudu babát csinálunk az első helyezettről és megátkozzuk, hogy csalánkiütés nőjön a fenekén?
Alice továbbra is szórakozottan mosolygott. Kicsit infantilisnek éreztem magam, Scarlett biztos nevetett volna a viccemen. „Mintha ezek ketten valami olyasmit tudnának, amit én nem érthetek meg.”
Amikor Alice már harmadjára simított végig a hasán, leesett a tantusz. És nagyot koppant. Lassan emeltem fel a tekintetem a kezéről, és amikor a szemünk találkozott, tudtam, hogy helyes volt a sejtésem.
– Na. Ne. – köhögtem. Ez legalább megmagyarázta az ipari mennyiségű kaját meg a kósza uborkásüveget. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy belegondoltam, hogy mi kell ahhoz, hogy egy gyermek megfoganjon… Inkább itt meg is álltam a gondolkodásban, de azt bizton állíthatom, hogy nem a legkellemesebb élmény, ha ilyen jellegű képek villannak be az ember agyába bálványozott tanáráról és a legjobb barátnőjétől. Kiégett a mentális retinám.
– De bizony! – jelent meg Theodore feje az ajtóban.
– És hogy fogják hívni a kis trónörököst?
– Winston Churchill Barrington! – mondta a leendő büszke apuka, aki szinte bepiruettezett a szobába.
Alice-szel egyszerre vontuk fel a szemöldökünket, amitől szegény Theodore rögtön elkomolyodott.
– Majd kitaláljuk, ha már jobban látszik az ultrahangon, hogy kisfiú vagy kislány. Még nagyon kis szégyenlős – mondta Alice és elpirult.
– Marie Antoinette Barrington! – nyögte be Theodore, de Alice rendreutasító tekintetét látva, inkább kisomfordált.
– Szegényt mindig ennyire sakkban tartod? – kérdeztem mosolyogva, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a furcsa, sűrű érzést, ami hirtelen a gyomromba ült. Biztos a hirtelen sütemény-sokk.
– Csak így lehet… – mondta Alice, és visszatűrt egy kósza tincset a copfjába. Rá kellett volna jönnöm, ahogy ránéztem. Most már, hogy tudtam, annyira feltűnő volt, hogy szinte ordított. Alice vonásai kisimultak, talán kicsit ki is gömbölyödött, és olyan nyugalom sugárzott a mozdulataiból, amit még soha nem láttam tőle. Alice mindig is egy félénk madárra emlékeztetett, aki bármikor kész volt arra, hogy elrepüljön, és soha többé ne lássák viszont. Most viszont egy méltóságteljes nő állt előttem. Valaki, aki hazaért.
Meg akartam kérdezni, hogy ezt így tervezték-e vagy csak közbeszólt az élet, de nem tudtam, hogy kell ezt illedelmesen kipuhatolni. Alice talán meglátta a töprengésemet, és kérdés nélkül válaszolt.
– Véletlen volt. De Theodore azt mondja, nincsenek véletlenek. Azt hiszem, igaza van. Néha neki is lehet.
És… megint elharaptam a mondatot.
Igen, elgondolkodtam rajta, hogy jó ötlet-e ez így, ilyen fiatalon, – komoran rám nézett, – de talán így talált utat magának az az életerő, amit annyi éven át elnyomtam magamban. És különben is – fűzi hozzá nevetve – ha már nevelem ezt a nagyra nőtt gyereket, mit nekem egy kisbaba!
Elörömködtünk ezen egy darabig, de nem tudtam őszintén mosolyogni, és ez a barátnőmnek is feltűnt.
Mi a baj, April? kérdezte hirtelen témát váltva Alice.
Semmi válaszoltam.
Tudod, hogy én ezt úgy se veszem be.
Továbbra is hallgattam.
– Akkor tippelek: úgy volt, hogy Zuriellel töltitek az egész napot, mert évfordulótok van? És most valami rejtélyes oknál fogva mégis itt vagy nálunk, és szomorúan muffint majszolsz.
– Néha megijedek tőled – sóhajtottam.
– Ne aggódj, néha én is mondta Theodore, aki ismét felbukkant, most egy válogatott gyümölcstál kíséretében.
– De jól tartanak téged! – mondtam, majd bepattintottam egy szőlőszemet a számba.
– Nem nekem szól, ne aggódj, hanem a trónörökösnek.
– Ne legyél igazságtalan, Alice, téged is mindig tejben vajban fürösztelek. Csak most még jobban – jegyezte meg kissé sértődöttem Theodore.
Alice az arcomat fürkészte. Valahogy nem akaródzott a magánéletem zátonyairól épp a boldogságtól szinte radioaktívan sugárzó, imádott ex-tanárbácsim előtt megnyilatkozni.
Theodore az ajtóban ácsorgott, és reménytelin mosolygott ránk. Alice látta, hogy így soha nem fogok elkezdeni beszélni, ezért cselhez folyamodott.
– Drágám, idehallom, ahogy hívnak téged a kijavítatlan témazárók.
– Nem is! Azokat csak jövő hétre ígértem. Utálom a francia forradalmat, az a sok jövés-menés és még szegény kis Marie Antoinette-t is megölték.
Alice sóhajtott egy nagyot, és mélyen a férjeura szemébe nézett. Theodore a fejére csapott, és kijelentette, hogy jobb lesz, ha előre dolgozik. Majd egy „jövök Marie, megmentelek!”csatakiáltással el is tűnt.
– Ez durva metakommunikáció volt – jegyeztem meg.
Alice csak vállat vont. – A megszokás.
– Sokféle bajom van.
– Kezdd az elején!
– Úgy volt, hogy ma együtt lustálkodjuk át a napot, de Zurielnek hirtelen zenekari tennivalója akadt, a menedzserük, Katie szirénhívásra rögtön elcsábította mellőlem. Aztán, ha ez nem lenne elég, még az anyja bokrait is meg kell nyesnie.
– Zuriel mióta kertészkedik?
Na, ez az. Kicsit úgy érzem, mintha valami nagy ödipális háborúban állnék Ednával. Semmi baja nem volt velem, amíg Zuriel pajtija és szerelmének viszonzatlan tárgya voltam, de amióta járunk, ki nem állhat.
– Biztos, hogy nem túlzol kicsit? Mrs. Drollen tényleg elég… furcsa. De azért biztos vagyok benne, hogy nem utál.
– Mert még nem láttad természetes közegében. Akkor levedli a tökéletes úrinő álcát, és kivillantja az igazi énjét.
– Azért örülök, hogy Theodore anyukája kedvel engem – jegyezte meg Alice.
– Örülhetsz is. De nálatok könnyű a helyzet, mert Molly egy tündérbogyó.
Alice csak bólogatott.
– Nem tudom, ez másoknál hogy működik. Nem sok értelmes kapcsolatom volt ezelőtt, de valahogy már nem olyanok a dolgok, mint a legelején. Biztos ez a normális, de engem zavar. – folytattam – Én megszoktam a rajongást, a vágyakozást, a heves érzelmeket, most meg nincs más csak punnyadás és veszekedés.
– April, nem szerethetsz tini lányként életed végégig.
– Tudom. De az se normális, ha kiégett házasnak érzem magam huszonhárom évesen.
Alice nem mondott semmit, csak szomorúan csóválta a fejét.
– Nálatok mindig olyan béke van.
– Nehogy azt hidd. Mindenhol vannak összezördülések, csak mindenki a maga problémáját érzi a legnagyobbnak. Nagyon más vérmérsékletűek vagyunk, te meg én. Én sosem vágytam arra, hogy a kapcsolatunk egy mindig izgalmas kaland legyen. Te tini regényeken nőttél fel. Engem Theodore megnyugtat, és biztonságot ad, mint egy menedékház abban a hideg télben, ami az eddigi életem volt. Nekem olyan párkapcsolat kellett, ami olyan, mint a kenyér, neked olyan kell, mint a bor.
– Mégis csak megérte elvégezned azt a pszichológia tanfolyamot, nagyon bölcs lettél tőle – morogtam.
– Csak segíteni próbálok.
– Bocsi. Én szeretem Zurielt, de néha annyira távolinak érzem, hogy nem tudom, hogy valaha újra közel kerülünk-e egymáshoz. Aztán persze másnap minden rendben van, és el nem tudnám elképzelni nélküle az életemet, de ott marad ez a keserű utóíz a számban, mint a rosszul lefőzött kávé után, és néha sokáig nem múlik el.
– Az igaz szerelem útja egyszer sem sima.
– Ja, Shakespeare-nek minden élet helyzetre van egy bölcs mondása. Talán az a baj, hogy hozzászoktam, hogy Zé mindig ott volt nekem, és elhalmozott a figyelmével meg a kedvességével, amikor nekem még le sem esett, hogy ez nem önzetlen emberbaráti szeretetből jön. Most meg, hogy benn vagyok a kis kosarában, már kevésbé vagyok érdekes.
Zuriel még mindig nagyon szeret téged.
– Nem azt mondtam, hogy nem, csak azt, hogy már biztosra vesz, és azt gondolja, hogy akárhogy elhanyagolhat, akkor is vele maradok.
– Tudom, hogy nehéz, de legyél megértőbb. Ez csak egy nehéz időszak, majd jobb lesz.
Csak bólogattam. Felesleges volt tovább magyaráznom, mert nem tudtam szavakba önteni azt a furcsa, sötét érzést, ami a lelkemet kaparászta. Sűrű volt és ragacsos, és úgy tűnt, mindennap egy kicsivel nagyobb teret hódít magának. Alice volt a legjobb barátnőm, de voltak dolgok, amiket még vele sem tudtam megbeszélni. Ott tartottak ebédre, aztán régi évkönyvképeket nézni meg sztorizgatni. A múltba temetkezéssel remekül eltelt a délután.
Lassan viszont ideje volt hazatérnem. Összeszedtem magam, megöleltem a legkedvesebb barátaimat, aztán elindultam haza. Theodore még az ajtóban hozzám vágott egy adag gondosan becsomagolt muffint, és atyai szeretettel integetett utánam.
Legnagyobb meglepetésemre Zuriel már otthon várt, amikor hazaértem, és odasündörgött hozzám az előszobában. Frissen vasalt fehér ingben volt, és a legkevésbé koptatott fekete farmerjében. Amikor odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon, éreztem, hogy frissen zuhanyozott. Jóvá akarta tenni a dolgokat, de az épp lecsillapodott haragom újra feltámadt.
– Minek köszönhető ez a nagy elegancia? – kérdeztem gyanakodva.
– Gondoltam alkalomhoz illően várom szívem hölgyét?
– Milyen alkalomhoz? Hogy vasárnap este van, holnap kezdődik a munkahét, és megint olyan napok jönnek, amikor csak este hullafáradtan látjuk egymást, és a leghevesebb érintkezésünk, amikor lehúzod rólam a takarót? Ez tényleg ünneplésre méltó.
Elfurakodtam mellette, és levetettem magam a kanapéra. Unottan a távirányítóért nyúltam, és elkezdtem bámulni valami borzasztóan unalmas főzőműsort. Zuriel az ajtóban állt, és olyan bűnbánatosan nézett, mint a kiskutya, ha szétrágta a gazdája kedvenc cipőjét. A szemem sarkából láttam, hogy mennyire tipródik, de továbbra is a képernyőre tapadtam, és igyekeztem tudomást sem venni róla.
– Ne legyél durci! Foglaltam asztalt a Zöld Kimonóba – mondta, és mellém telepedett.
– Azt hiszed, kajával mindent el lehet érni nálam? – kérdeztem, de máris kevésbé voltam mérges.
– Általában igen – mondta és bedugta a fejét az arcom és a tévé közé. – Te se szeretnéd, hogy a kis szusik sírjanak, mert nem etted meg őket.
Ezen kicsit nevettem, és végül hagytam magam kulinárisan megvesztegetni. Az üresség a mellkasomban csak elhalványodott, de nem szűnt meg.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.3/10 (30 votes cast)

Leave a Comment

8 hozzászólás

  1. Fanni, gratulálok! 🙂

  2. Sok gyakorlásról és tanulásról – meg tehetségről árulkodnak a gördülékeny mondatok. Könnyen olvashatónak találtam a történetet, ámbár nem én vagyok a célközönség. Ez abból is látszik, hogy rosszmájúan rágörgettem a számítógépem naptárát a fejezetcímben megadott dátumra. Az eredmény igazolta a gyanúmat. Ebben az évben december 21. szerdára esik.  Vigyázat, vannak kukacos olvasók!  Számomra kicsit sok a jelzős szerkezet és a hasonlat, de ez sokaknak tetszik, tehát vegyük úgy, hogy ez ízlés dolga. Találtam néhány homályos pontot. A szereplők hirtelen nagy sokaságban zúdulnak a nyakunkba, nem bánnám, ha egyszerre kevesebbel kellene ismerkednem. Soknak találom a testvéreket és szeretőket, viszont akik elém kerülnek, azok szépen bemutatva, plasztikusan látszanak. Az – gondolom – nem a szerző, hanem a számítástechnika ördögének a sara, hogy néhol eltűntek a párbeszédek kezdetét jelző gondolatjelek.
    Sok sikert és továbbjutást kívánok!

  3. Nem vagyok ugyan célközönség, de az látszik, hogy remekül írsz. Gördülékeny, érdekes mondatok, remek párbeszédek, jól ábrázolt karakterek. Én nagyon meglepődnék, ha ez a mű nem jutna tovább, szóval gartulálok! A részletekre viszont figyelj, ahogy Attila is írta, kiderül, ha valaminek nem jársz utána.

  4. Gratulálok Fanni a kikerüléshez, ahhoz pedig méginkább, hogy mindez egy tízmiliószoros napon történt. 🙂 Attila megelőzött a hozzászólásával. Remekül írsz, tényleg gördülékeny, az ember észre sem veszi, hogy már hol tart az olvasásban. Azonban a túl sok hasonlat (még, ha olyan szuperek is, mint a tieid), engem is zavarnak, valamint szintén egyet kell értsek Attilával abban, hogy akadnak bőven kukacoskodó olvasók (jómagam is ilyen vagyok 😀 ), úgyhogy a dátumokkal jó, ha vigyáz az ember.
    Mégegyszer óriási gratula Neked és további sikert! 🙂

  5. Szió! 🙂

    Én nem szoktam ilyen nyugisabb hangvételű regényeket olvasni, de ez most lekötött. A sok karakterrel nem volt bajom, révén, hogy egy ember életében tényleg sok az állandó szereplő, szóval ez így hiteles, meg hát – gondolom – akik fontosak, úgyis egyre többször fognak felbukkanni, így olvasás közben majd megismeri őket az olvasó. Ami a sok hasonlatot illeti… Hát, nem tudom, én szoktam őket szeretni, így most sem szúrtak szemet.

    Egy kicsit a Bridget Jones jutott eszembe, de nem a karakterek, a stílus vagy a leírtak miatt, hanem a hétköznapiságtól és attól az élménytől, amit a részlet elolvasásával szereztem – kellemes olvasmány, ami közben ugyan nem rágom le a körmömet, de szívesen veszem elő egy-egy üresjáratban, ha már egyszer a kezembe akadt.

    Eleinte viszont nem tudtam eldönteni, 20-as vagy 30-as szereplőkről szól-e a sztori, de félúton választ kaptam erre a kérdésre. Igaz, ha nem írod le, hogy April 23 éves, vagy hogy Ariel még tanul, ilyen téren a végéig bizonytalanságban maradtam volna a karakterek stílusa miatt (bár tanulni minden korban lehet). Talán a szabadságot ígérő mézesmadzagos gondolat sejtette leginkább, hogy körülbelül milyen életszakaszban vannak a szereplők.

    Összességében tetszett. Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  6. Kedves Fanni!

    Tetszett a részlet, gratulálok a kikerüléshez! 🙂

    Azt hiszem, sokan tudnak azonosulni Aprillel – hétköznapi helyzet, de nem lehet eleget írni róla.

    A fogalmazást illetően én is úgy éreztem, hogy kicsit sok volt a hasonlat, de ez csak ízlés kérdése, különösebben nem volt zavaró. A villámról, mint szökni vágyó feleségről még nem hallottam, nagyon örülök, hogy ezt beleírtad, feldobta a leíró részt.

    További sok sikert kívánok a pályázathoz! 🙂

    Judit

  7. szia Fanni,
    jót tett neki az átírás és nem tudom, hogy amiatt, mert másodjára olvasom, vagy mert érzésem szerint kivettél az elejéből néhány nevet, de most jobban értettem a szereplőket, a köztük lévő kapcsolatot, bár még mindig kicsit sok. amivel továbbra is gondom van, az hogy valójában nem érzem az írói ígéretet az elején. nem tudom, hogy miről fog szólni a történet: egy szokványos sulisztori? vagy inkább felnőtté válás témakör? helyenként megpendítesz rejtélyeket is, nagyon várnám, hogy ezekről, vagy ezek lehetőségéről többet tudjak meg, ha annak lesz szerepe a későbbiekben.
    a stílus sokat csiszolódott, jó a szöveg, kellemes olvasni. friss és fiatalos. ja és fannis. 🙂
    nagyon várom a második részletet és hajrá! drukkolok!

  8. Kedves Fanni!
    Összességében nagyon tetszett, nagyon sokakat èrintő témákat hoztál. A stílust sokan dícsérték, azzal egyetértek, engem a jelzők sem zavartak, mert nekem több jelző viszonyulásokról mesélt.
    Egy dolog zavart: hogy mind a két lányról E/1-ben írtál, ez az elején kicsit megkavart.
    Egyébként az érdeklődésemet felkeltette
    Gratulálok!