Sütő Fanni: Golyó a szívbe

Sütő Fanni: Golyó a szívbe

A csillagokat nézve Mora mindig egyedül érezte magát. Szeretett volna belezuhani a fényévekre nyújtózó űrbe, és elveszni a Tejút örvénylő fehér spiráljában. Most is az eget bámulta, amit színes fénypászmák tapogattak a zene ritmusára, miközben ő is együtt ringott a több száz másik boldogan izzadó testtel. A kiömlött sör keserűsége és az irányába szállingózó állott fűszag még jobban elmosta a körvonalakat. Kiábrándító volt. Mora néha undorodott az egésztől, mégsem tudott koncertek nélkül élni. Belélegezte a táncolók közelségét, és érezte bennük az édes olvadást, ahogy a hétköznapok gondja elfolyt tőlük. Vezette őket az elektromosgitár szólója, mint egy vad kígyóbűvölő, el a valóságtól, le a kollektív tudatalatti árnyéktestű emlékekkel és vágy-kimérákkal teli barlangjába. Itt, ahol a többség élvezettel hullott a mély, testetlen szabadságba, Morának üzleti megbeszélése volt.

Vannak dolgok, amik nem valók a világ szeme elé. Az egyetlen hely, ahol teljes biztonságban lehetsz, a saját fejed. A Közvetítő nem az a figura volt, aki csak úgy megjelenhetett volna a Zöld Pardon táncterén vagy akárhol a valóságban. Égszínkék csuklyás köpenyt viselt, ami eltakarta magas alakját, és zavaróan fehér arcából csak fekete cérnával összevarrt száját engedte láttatni. Apró biccentéssel vette tudomásul Mora érkezését, egy gyűrött cetlit nyújtott felé, majd eltűnt.

A lány hunyorogva nézte a papírdarabot. Csak egy név szerepelt rajta: Fekete Péter, se időpont, se helyszín, semmi. Mora nagyon jól tudta, hogy ez mit jelent: a férfi Prémium-célpont. Több munka, de több pénz, és ami Morát leginkább feldobta: szabadkéz.

Alig negyedórája tartott a koncert, amikor a tömeg közepéről elkezdett kifurakodni egy alig százhatvan centis, sötétrózsaszín hajú tinilány. Furcsa módon senki sem káromkodott, amikor a lábukra lépett, senki sem furcsállta, hová indul ilyen hirtelen. Mire elhaladt melettük, szinte már el is felejtették, hogy ott volt. Mora elégedetten mosolygott, szerette a szinte tökéletes álcáját. Fekete csőfarmerében, szürke Tisza cipőjében, és lila szörnyes pulcsijában senki sem gyanította, hogy nem egy átlagos pesti tinédzsert lát. Pedig, ha jobban megnézték volna a lángoló fukszia haja alatt bújó fülekben csillogó fülbevaló sort, talán feltűnik nekik, hogy ezek nem hétköznapi bizsuk. Mora mindkét fülcimpájában három fülbevaló csillogott: a balban egy kereszt, egy feltartott orrú elefánt és Fatima keze, a jobban egy lótusz, egy hatágú csillag és egy bagoly. Mora nem bízta a véletlenre magát, ezek a szimbólumok rejtették el a kíváncsi szemek elől és védték meg a ráleselkedő galibák nagy részétől. Már régóta vágyott egy fültágítóra is, de félt, hogy az megzavarná a talizmánok harmóniáját.

Majd talán egy nap, amikor végre megszabadul a munkájától. Ha az a rohadék bátyja nem lép le, hanem vállalja, hogy viszi a családi bizniszt, akkor ő nem szívna itt, és csinálhatná azt, amit akar. Mora utálta, hogy a bátyjának már csak a gondolata is így ki tudja hozni a béketűréséből. De ha egyszer az a barom tönkretett mindent! Összetörte az anyja szívét, aki eztán Morára tukmálta az összes elintéznivalót, amitől ő berágott, és azóta nemigen beszél az anyjával. Éljen a családi béke. De a vér kötelez, és csak akkor mászhat ki a csávából, ha leszállítja édes-kedves testvérét. Aztán majd a családi kupaktanács ítéletet mond felette.

A baj csak az volt, hogy Mora huszonöt éve keringett a világban, és a testvérének még csak nyomát sem látta. Kicsit unta már az állandó költözködést és magyarázkodást, mert azért a házinéniknek egy idő után feltűnt, hogy a lányt nem látogatják idősebb rokonok, viszont fiatalemberek annál inkább, a sohanem múló fiatalságáról meg ne is beszéljünk.

Igen, Mora időnként igényelte a férfitársaságot. A koncerteken sokszor táncoltak vele fiúk, és ha a delikvens megfelelő fizikai paraméterekkel rendelkezett, haza is kísérhette. Egyetlen szabályt azonban mindig szem előtt tartott a lány: nem bonyolódott hosszú kapcsolatokba. A szerelem összeegyeztethetetlen volt a munkakörével. Ha felvitt egy fiút változó albérletei egyikébe, reggel kakaóizű csókkal búcsúzott tőle, és az ajtóban azt súgta a fülükbe „Én nálad messzebbről jövök.” Mire a fiú leért a lakóház aljába, semmire nem emlékezett.

Mora nem hazudott, tényleg messziről jött. Az évek lassú csorgásával az otthonról hozott emlékei egyre halványodtak. A bőrébe ivódott kötelességtudaton kívül két dolgot kapott csak a családjától, és egyiktől sem vált meg soha még álmában sem: egy ezüst galamb medált az anyától és egy kézigyártású revolvert az anyja pasijától. Különleges fegyver volt, ilyet is csak az otthoniak tudtak: csendes, elegáns és pontos. Pillanatnyilag ennyi volt az öröksége. Nem sok, de arra elég, hogy eltartsa magát, amíg végre szabad nem lesz.

Fekete Péter… Hol kezdje a keresést? A leggyorsabb és kézenfekvőbb megoldást választotta, bár érezte, hogy egy Premium ügyféllel nem lehet olyan egyszerű dolga, hogy megtalálja a Facebookon. És így is lett. Talált egy játékot, egy zenekart, egy sörözőt meg pár férfit, de egyik sem volt az igazi. Megpróbált újra elmélyedni, hátha a kollektív tudatalattiban épp kószál valaki, aki a segítségére lehet. Nekiállt meditálni, de ahogy leült, rájött, úgyis csak egy ember segíthet. Kihajtogatta a lábait a lótuszülésből, és elment zuhanyozni. Hagyta, hogy a vízsugár gyengéden masszírozza a testét, és próbált erőt gyűjteni a rá váró találkozóhoz. Nem lesz egyszerű, de Lánc a legjobb informátora, és szüksege van rá, még akkor is, ha a srác mindig lefárasztotja. Nem szólt neki, hogy megy, úgyis tudta, hol találja.

Lánc törzshelye a Moszkva téri metrómegálló egyik lepattogzott széke volt. Majdnem elköltözött, amikor a megállót átnevezték. „Hogy hívhatnak valakit Széllnek? Abban nincsen semmi férfias meg vagány…” Végül a lustaság győzött, és Lánc úgy döntött, inkább ignorálja a névváltozást. Mégsem székelhet a Pillangó utcánál vagy a Blaha Lujza téren, odalenne a hírneve. Lánc igen érzékeny volt a munkakörnyezetére, és az is megviselte, amikor lecserélték a megbízhatóan lepukkant szovjet kék metrókat a jól gyorsuló áramvonalas francia dizájnra. Nem volt egyszerű eset a srác, annyi szent. Mora nagyot sóhajtva szállt le, és megvárta, amíg viszonylag kiürül a peron. Előkotorta a zsebéből a lyukasztatlan BKV jegyet, a megfelelő széknél állva kettétépte, és ledobta az ülésre. Utálta ezt a pazarlást. Becsukta a szemét, elszámolt háromig, és amikor kinyitotta, már ott ült előtte a bőrkabátos alak. Lánc elégedetten vigyorgott Morára.

– Mora, amore mia! Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

– Szükségem lenne egy kis segítségre – mondta Mora kelletlenül.

– Milyen jellegűre?– vigyorgott tovább a srác. Feltápászkodott, és csak most látszott mennyivel magasabb a lánynál.

– Szigorúan üzletről van szó – forgatta a szemét Mora.

– Persze, mindig csak az üzlet – mondta tettetett sértődöttséggel Lánc. – Egy ölelést azért kapok?

– Mit bánom én – morogta Mora, és hagyta, hogy a srác perceken át szorongassa. – Na, most már leállíthatod magad. Kimegyünk a Millenárisra?

– Ja. Figyelj, Mora gondolkodtál azon, amit múltkor mondtam? – kérdezte félszegen.

– Aj, ne kezd már megint, légyszives. Sokkal gyakraban jönnék, ha nem kéne minden alkalommal végigrágnunk ezt. Nem keverem az üzletet a magánélettel.

– De akkor lenne egy házi informátorod…

– Lánc, nem engedhetek meg magamnak egy kapcsolatot.

– Nem feltétlenül kell ezt ilyen hivatalosan felfogni.

–De nehéz ma veled! Tudod, hogy ha lefekszem valakivel, bele kell nyúlnom az emlékezetébe. Elveim vannak. A te fejedben meg túl sok fontos dolog van ahhoz, hogy szórakozzak vele. Segíts inkább megtalálni az agyalágyult bátyámat, és akkor esetleg visszatérhetünk a dologra.

– Cserkész becsszó? – kérdezte Lánc rosszul leplezett lelkesedéssel.

– Az. Na, de most térjünk a tárgyra.

– Legalább addig beszélgess velem, amíg odaérünk a parkba. Úgy érzem, csak kihasználsz.

– Mindig megfizetlek, nem? – kérdezte Mora, és idegesen piszkálni kezdte csilingelő karkötőjét.

– Ez tény. De te megelégednél ezekkel az új menetjegyekkel? Régen olyan szép narancssárga színűk volt, jól érezem magam tőlük. Most már a festékre is sajnálják a pénzt?! Undorítóak ezek a szürkésfehér jegyek, tisztára sápatagok, mint a lidércszar.

– Ne legyél már gusztustalan! – húzta el Mora a száját.

– Nem a te lakásodat piszkítják össze a kis mocsadékok.

– Így jár az aki metróalagutakban lakik. De ha ennyire nem tetszik semmi, miért nem vándorolsz ki? Londonban van vagy tíz metróvonal…

Lánc megrázta a fejét, majd közelebbhajolt Morához.

– Azt hallottam, a londoni metróalagutakban furcsa emberek laknak – súgta bizalmasodóan.

Mora felvonta a szemöldökét.

– Nicsak, ki beszél – nevetett, miközben áthaladtak a Millenáisra vezető kapun.

– Hát nem romantikusak ezek a kis padok? – kérdezte Lánc szemöldökrángatva.

– De, roppant mód. Üljünk inkább oda az amfiteátrumba.

– Olyan ünneprontó vagy – mondta Lánc, de udvariasan a fapadra terítette a kabátját, hogy kényelmesebben üljenek. Fehér pólója ujja alatt kezdődött a tetoválása, ami aztán egybeforrt a nevével. Feszülő felkarján végig kígyózott egy szürkésen csillogó lánc, ami a csuklójánál ért véget. Mona nem tudta megállni, hogy végig ne futtassa rajta az ujját, majd lemondóan sóhajtott.

– Ha végre azt csinálhatom, amit akarok, én is tetoválok rád valami szépet.

– Akkor dolgozzunk az ügyön. Kit keresünk? – kérdezte Lánc és közelebb fészkelte magát Morához.

– Fekete Péter. Prémium megbízás.

– Szerencséd, hogy a jó alvilágihoz fordultál – mondta Lánc, és elővarázsolt a táskájából egy dobozos Cola Zerot.

– Tudsz valamit?! – hördült fel Mora meglepetten.

– Lehet – mosolygott sejtelmesen a fiú, miközben jól esően belekortyolt az italába. Hátradőlt, és láthatóan élvezte a kora őszi napfényt.

– Hé, nem érek rá egész nap! – bökte oldalba Mora.

– Hát jó. Épp tegnap este találkoztam az egyik népligeti nimfával… – kezdett bele Lánc.

– Ahha… – dünnyögte a lány rosszallóan.

– Nem várhatod tőlem, hogy cölibátusban éljek, amíg felszabadulsz – mondta a fiú egy lesújtó pillantás kíséretében, majd zavartalanul folytatta. – Szóval Ligus azt mesélte, hogy tegnap új vendégük volt…

– Örülök, hogy jól megy neki az üzlet – jegyezte meg Mora epésen.

– Mora drágám, csak nem vagy féltékeny? – nézett Lánc a lányra kaján vigyorral.

Mora csak horkant egyet, Lánc pedig elővarázsolt egy túró rudit, és azt majszolta elégedetten.

– Te most piknikezni jöttél? – kérdezte Mora, miután a gyomra jelezte, hogy a joghurtitalt nem találta elégséges reggelinek.

– Van még ott, ahonnan ez jött – mondta Lánc és Morának is dobott egy csokit. – Szóval ott tartottam, hogy tegnap este beállított ez a fazon klisé-vörös Ferrarival, halszálkacsíkos öltönyben, és meglengette az aranykártyáját. Ligus szerint Dubaiból érkezett, de kamu francia akcentussal beszélt.

– Honnan veszi, hogy Dubaiból jött?

– A kocsija padlóján Dubai repteres duty frees zacskó hevert, és a pénztárcája is tele volt arab névjegyekkel.

– Nahát, a csajod egy Sherlock. És miért gondolod, hogy érdekes lehet nekem ez az ő csodás kuncsaftjuk?

– Van egy szép rózsa tetoválás a belső combján.

– Ha nem baj, nem keresem meg, hogy csekkoljam. Egyéb?

– Nemcsak az az egy van neki. Az egész testét tetoválások borítják, persze csak addig, ameddig a ruhái eltakarják.

– Drága vagy, hogy így lelkesít a hobbim, de most a munkára kéne koncentrálnom.

– Épp ezt magyarázom, rózsaszálam. Nem akármilyen tetoválások ezek, hanem a bűbájos fajta – mondta végigsimítva a Mora fülcimpájában sorakozó fülbevalókon.

– Na, ez már mindjárt érdekesebb. Ez megmagyarázhatná, miért kell a mi segítségünk az elintézéséhez. Már ha valóban ő az emberünk.

– Nos, P. Noirként mutatkozott be, de a táskája rejtekzsebében több útlevél is volt, mind ugyanerre a névre csak más-más nyelven.

– Értem. És honnan tudják ezt a te nimfáid, ha ezek a táskájában voltak elrejtve?

– Ugyan-ugyan, ne akadjunk fenn ilyeneken. Nekik is érdekük, hogy tudják, ki fia-borja látogatja a lugasukat.

– Hát… ha te mondod. Szerinted van esély arra, hogy visszatért hozzájuk? Vetnék rá egy alaposabb pillantást. Nagyon úgy néz ki, ő lesz az. Gazdag, külföldről hazatérő maffiagyanús alany… mindig ilyen férfiakat kell puskacsővégre tűznöm.

– Ligus azt mondta, elégedettnek tűnt, és volt nála egy bérleti szerződés is, szóval hosszabbtávra tervez letelepedni. De még az elején kéne megcsípned. Gazdag fószer, valószínűleg hamar talál majd magának egy bentlakásos macát, aztán nem hiszem, hogy szüksége lesz már a ligeti lányokra. Szólok a nimfáknak, hogy ha újra felbukkan, csörgessenek meg, én meg azonnal riasztalak.

– Zseniális, megtartalak – nevetett Mora, és kiszolgálta magát még egy túró rudival Lánc táskájából.

Mora jókedve azonban nem tartott sokáig. Aznap este ugyanis az anyja felhívta. Évek óta először. Mora épp a neten lógott, és új zenéket vadászott csillogó pink iPodjára, amikor a Skypeja bejövő hívást jelzett. Nem is tudta, mikor használta utoljára, nem nagyon volt kivel tartani a kapcsolatot. A hívó egy bizonyos Ladylove69 volt, és Mora biztos volt benne, hogy ilyen nicknevű nincs az ismerősei közt, de a névválasztásban felismerte az anyja stílusát, ezért magasra szaladt szemöldökkel, mély sóhajjal rányomott a zöld gombra.

Videóhívás volt, úgyhogy rögtön be is úszott elé rég nem látott szülőjének képe. Középkorú nő volt, magasra tupírozott, melírozott szőke hajjal, szoláriumbarna bőrén igen mélyen dekoltált csipketoppal. Épp hosszú körmeit lakkozta, míg várt, hogy betöltsön a kép.

– Édes kislányom, hát hogy nézel te ki? – esett neki köszönés helyett, mikor végre ő is látta Morát.

– Neked is szép estét, drága anyukám. Pontosan mivel is van problémád, és minek köszönhetem váratlan hívásod? – kérdezte Mora nyugodtan, miközben bekapott egy feketeribizlis rágógumit.

– Mi ez a hajszín? Úgy nézel ki, mintha magadra rántottad volna Írisz nénikéd festék készletetét. Meg ez a nagy mafla pulcsi, nem is látszik benne, hogy nőből vagy.

– Nem baj, demonstrálod te a „nőiességet” kettőnk helyett is – mondta Mora végigmérve az anyja igen csak sokat láttató ruháját.

– Ne merd még egyszer ezt a hangot használni velem, még mindig az anyád vagyok, ha elfelejtetted volna. Egyébként meg nekem folyamatosan reprezentálnom kell a munkámat meg a céget. Én nem tehetem meg, mint egyesek, hogy lelépek a családi fellegvárból, és szabadon kószálok.

– Ezt talán a drága elsőszülött fiacskádnak mondjad, ne nekem – vágta oda Mora, és egyre idegesebben rágózott.

– Ne aggódj, mondom is, ha végre előkeríted. Egyébként ezzel kapcsolatban hívtalak.

– Valahogy sejtettem, hogy nem a hogylétem felől akarsz érdeklődni.

– Igazságtalan vagy velem, Mora. Tudod, hogy rengeteg dolgom van. Majd megkérdezem, hogy vagy, miután elmondtam a legújabb döntésem: a bátyád volt-menyasszonya holnap odaköltözik hozzád.

– Hogy mi van?! Anya! Szegény lányt te üldözted el otthonról az állandó féltékenységeddel meg azzal, hogy állandóan csüngtél a kis aranygyermekeden, és nem hagytad őket kibontakozni. Ráadásul miért az én nyakamba varrod?!

– Könnyű vádaskodnod, de láttad volna, ahogy az a kis… menyemnek való, az ujja köré csavarta az összes alkalmazottat, mindenki csak áradozott, hogy milyen szép és divatos, én meg, mintha ott se lennék.

– Hogyne, persze. És mi ez a hirtelen pálfordulás?

– Mivel, hogy Ros még mindig nem került elő, és az idejét valószínűleg olyan dolgokkal tölti, ami a családtól ugyan nem áll távol, de mégse lenne jó, ha valami olyat csinálna, ami felkelti az emberek meg főleg a média figyelmét.

– Úgy érted, hogy szerelemkórban hagyna egy fél várost?

– Hát például, vagy ha a nők elkezdenek jobban odafigyelni rá, és észreveszik a kis furcsaságait – mondta szőke fürtjeit csavargatva Mora anyja.

– Ugyan, nem hiszem, hogy bárkivel elég sokáig maradna ahhoz, hogy jobban megnézzék.

– Ne legyél előítéletes a bátyáddal! Mindenesetre úgy döntöttem, kedvezőbb lenne, ha monogám, általam jól ellenőrizhető kapcsolatban élne. Erősebben kötődne a családhoz, hatékonyabban végezné a munkáját, csak nyerhetnénk vele.

– Nyerhetnél. Te. Én biztos nem. Évekig felém se néztél, hagytad, hogy küszködjek. Aztán, amikor úgy érzed, hogy hasznot húzhatsz belőlem, rámlőcsölöd a lányt, csak mert úgy tartja úri kedved. A válaszom: nem.

– Cöcöcö. Gyermekem, hát meg se hallgatsz. Nem kérem én a segítséget ingyen.

– Ne már, most komolyan le akarsz fizetni?! És mit adsz nekem, a legszebb férfit a Földön? – horkant fel Mora.

– Nem hiszem, hogy erre vágysz. Bár azt csiripelik a galambok, hogy van valaki, akire kivetnéd a hálódat. Nos Mora, ha az alagút-búvót akarod, őt is megkaphatod. Ígérd meg, hogy év végéig kitartasz, és mindent megteszel, hogy előkerüljön Ros, befogadod Pillét…

– Pillét?

– Igen, most ezen a néven fut a leendő lakótársad. Holnap Freddie elkíséri hozzád.

– Egy szóval sem mondtam még, hogy beleegyezem!– ellenkezett gyengén Mora – Freddie is jön, de jó ezer éve nem láttam!

– Tudod, hogy van ez, repked erre-arra, intézi az ügyeink, nem sok szabadideje van.

‑ Tudom, ti mind marha elfoglaltak vagytok.

– Ha nem ennyire lehetetlen helyet választottál volna a letelepedésre – bukkant fel egy nagydarab, vörös szakállú férfi Mora anyjának szőkesége mögött.

– Vulkán! Azt hittem, legalább téged érdekellek, de te se kerestél soha – morogta Mora. A férfi láthatóan elszégyellte magát, és zavartan megköszörülte a torkát.

– Tudod, hogy anyád a főnök… nekem nincs szavam ebben a háztartásban. – Mora anyja szemforgatva karon legyintette. – Amúgy jól szuperál még a kicsike? – kérdezte csillogó szemmel, ujjaival lövést mímelve.

– Hogyne, jobb, mint új korában – mondta Mora, és kicsapta a revolvert az asztalra. Elegáns, könnyű darab volt. A cső ezüstösen csillogott, inkább látszott ékszernek, mint fegyvernek. A markolata sötét fából készült, elefántcsont intarziából egy rózsaindákkal körbefont szív fehérlett rajta.

– Az egyik mesterművem – sóhajtott a férfi kezdődő sörhasát simogatva. – Ki tudtam bontakoztatni a tehetségem. Azóta megint csak a rutinmunka. Ha megtalálnád Rost, végre neki is megcsinálhatnám a Coltot, aminek a tervei még mindig a fiókomban vannak. Persze előtte jegygyűrűket kell csinálnom neki meg Pillének. Zseniális ötlet volt anyádtól, nem?

– Persze, tudjuk, hogy zseniális vagyok, de most már menj vissza dolgozni, nekem még van egy kis megbeszélnivalóm a lányommal.

A férfi beleegyezően morrantott, szomorúan biccentett Morának, és kisántikált a szobából.

– Most, hogy végeztünk a családi bájolgással, azt javaslom, térjünk rá az üzletre – fordult hűvösen Mora felé az asszony. A lány most vette észre, hogy a botox ellenére anyja sokkal öregebbnek és fásultabbnak tűnt. – Ha befogadod és pátyolgatod Pillét, és minden tőled telhetőt megteszel Ros előkerítésének érdekében, és maradéktalanul elvégzed a megbízásaid, szabad vagy.

Morának leesett az álla, de aztán gyanakvóan összehúzta a szemöldökét.

– Miért pont most tennél ilyet? Hiszen élvezed, ha mások szenvednek.

– Mora, kérlek, ne ítélj el. Nekem sem könnyű, tudod milyen a családunk. Nekem kell az egészet vinnem a hátamon, nagyapád a titkárnőket hajkurássza, mindenki állandóan kavar, nem arra vagyok kitalálva, hogy cégeket igazgassak. Én egy törékeny nő vagyok, akit becézgetni és kényeztetni kell.

Mora hitetlenkedve horkantott.

– Tényleg így van. És szokj le erről a horkantásról, egyáltalán nem nőies. Én csak próbállak távol tartani ettől az őrülettől, ami itt megy, nehogy te is rámenj, mint én.

Morának már a nyelve hegyén volt a visszavágás, de amikor az anyja szemébe nézett, inkább visszanyelte. Valami nagyon nem volt rendben.

– Anya, jól érzed magad?

– Nem tudom, mostanában mintha egyre gyengébb lennék. Jövő héten elmegyek az orvosunkhoz, hátha tud adni valamit. Mindenesetre szeretném rendben tudni a családom, mielőtt bármi történne.

– De hát te nem… – motyogta Mora.

– Régen talán úgy volt. De ma már ki tudja? Lehet, el kéne engednünk a kezdetek óta rángatott vesszőparipáinkat és meggyőződéseinket. Én most csak azt akarom, hogy rendben tudjam az céget meg az öröklést.

Mora mély levegőt vett, és még egyszer végigmérte az anyját. Egyszerűen nem tudott rajta kiigazodni. Azt sem tudta, hihet-e neki. Ismerte már a trükkjeit, az érzelmi zsarolást. De igent mondott, mi mást tehetett volna?

– De szerződést akarok – szögezte le. – Valaki olyan írja, akiben én is megbízom, és legyen legalább minimálisan pártatlan.

– Jusztícia nénikéd, a család ügyvédje megfelel az igényeidnek, vagy külső szakértőt kívánsz?

– Nem biztos, hogy jó lenne külsősöket belekeverni. Jobb, ha családban marad.

– Nahát, mégis csak tanultál tőlem valamit! Freddie Pillével együtt a szerződést is elviszi. Remélem, felgyorsul az ügy, és hamarosan sor kerülhet a nagy családegyesítésre.

– Én is – mondta kedvetlenül Mora.

‑ És ha elfogadsz egy anyai jótanácsot, nem sokáig hajtod el a metró-démont. A férfiak egy idő után megunják a várakozást. Egyébként is, a rendszeres nemi élet jót tesz bőrnek.

– Anya… – kezdte Mora, de az anyja már kinyomta a videót. Megkapta, amit akart, befejezettnek tekintette a beszélgetést.

Mora feldúltan járkált fel-alá, majd egy japán fehér teával a bögréjében bekucorodott a babzsákfoteljébe, és próbálta feldolgozni a nap eseményeit. Az évek alatt sikerült meggyőznie magát, hogy már nem hiányzik neki a családja, és tökéletesen megvan nélkülük, de most nehéz üresség telepedett a gyomrára. Hiányzott neki a tágas ház a hegytetőn, a rokonok sürgése-forgása, nagyapja őrült sztorijai a hódításairól, nagybátyja nektár ízű mustja…

Évek óta először magánytól nyomasztva aludt el, és nem keveset adott volna egy mindent feledtető ölelésért.

Egetrengető dörömbölésre ébredt. Kipattant az ágyból, nem pazarolt időt a felöltözésre, úgy ahogy volt AC/DCs alvóspólójában nyitott ajtót, pisztolyát a háta mögé rejtve.

– Látszik, hogy nem anyád divatérzékét örökölted – simított végig bajuszán az ajtóban álló férfi. Hosszú lábán bőrnadrág feszült, köldökig kigombolt fehér inge láttatni engedte a göndör mellkasszőre alá tetovált angyalszárnyakat.

– Freddie! – ugrott a nyakába Mora, minden fáradtságról és neheztelésről megfeledkezve.

– Mora! – kapta fel a férfi. – Most azt illene mondanom, hogy de megnőttél! De nem tehetek róla, ha nem igaz. Viszont határozottan megszépültél!

– Ha csak azért hízelegsz, mert félsz, hogy bosszúból lábonlőlek, amiért évekig felém se néztél, abbahagyhatod. A szabadságomat hozod.

Freddie elmosolyodott, de a szeme komor maradt.

– Freddie, te tudsz valamiről, amiről én nem? – súgta és rögtön visszarázódott a viszontlátás öröméből a rideg valóságba. A férfi alig észrevehetően biccentett, aztán megköszörülte a torkát. – Ha megenged, lepakolnám Pille kisasszony csomagjait, illetve őt magát is beinvitálhatnád. Aztán rátérhetünk a papírmunkára.

Mora ellépett az ajtóból, és hagyta, hogy Freddie becipelje a két Louis Vuiton utazóbőröndöt. A férfi takarásából most előtűnt egy vékony, szomorúszemű lány. Púderrózsaszín hajába babarózsákat fontak, és fátyolszerű ruhája is mintha szirmokból lett volna szőve.

– Pszi… izé, Pille, fáradj beljebb. Úgy látom, otthon is divat a rózsaszín – túrt bele fukszia tincseibe Mora, és betessékelte a lányt. Majdnem-sógornőjére nem így emlékezett, úgy látszik, a szalmaözvegység kimosta belőle a színeket, vagy csak megviselte az „anyósa” közelsége, és a visszatérés a házba, ahol a fiatalsága darabokra hullott. Fehérnek tűnt, és erőtlennek, mint a teáról felszálló gőz. Morának egyre kevésbé tetszett a dolog. Pille udvariasan toporgott, és nézelődött a szerényen berendezett lakásban, miközben Freddie előkészítette a szerződést.

– Nyugodtan ülj le a babzsákba, Pille, mellette találsz magazinokat, olvasgass, amíg mi ezt elintézzük.

Pille csak bólintott és máris a eltűnt a puha pink fotelben.

– A papírokkal van gond? – kérdezte Mora halkan Freddie-t.

– Dehogy. Jól választottál, Jusztícia mellett lehetetlenség a manipuláció. Nem tudom konkrétan megmondani micsoda, de az egésszel bűzlik valami. Nem minden az, aminek látszik, és erős a gyanúm, hogy anyád mozgatja a szálakat. Persze, ez nem feltétlenül rossz, de nem szeretem a ködös üzelmeket.

Mora felvonta a szemöldökét.

– Már úgy értem, hogy nem szeretem mások ködös üzelmeit, a sajátjaimat egyszerűen imádom – nevetett Freddie.

– Akkor aláírhatok? Ha jól látom, nincs kisbetűs rész.

– Igen. Nagyon szabad akarsz már lenni, igaz?

Mora komolyan bólintott, de amikor találkozott a pillantásuk, összevigyorogtak, és egyszerre kezdték el énekelni az I want to break free-t. Pille érdeklődve fordult hátra, míg a másik kettő banánokat mikrofonként használva karaokézott a konyhában. Miután befejezték, vidáman ültek le a nappaliban a még mindig értetlenül pislogó Pilléhez.

– Amikor kicsi voltam, és anyám a mindenféle fontos ügyeit intézte, gyakran varrtak Freddie nyakába, aki meg nem tudott jobbat kitaláni a szórakoztatásomra, minthogy fel-alá rohangáltunk a lakásban, és énekeltünk – magyarázta Mora.

– Ha egyszer semmi mással nem lehetett lefoglalni. Kivéve persze, amikor beszökdösött a fegyverszobába, úgy kellett kifacsarni a kezéből a nyílpuskákat. De én mennék is, sok még az elintéznivaló. Remélem, gyorsan végére jártok a dolgoknak, mehetnénk együtt karaokézni.

– Rajta leszek az ügyön. Csókoltatom a rokonságnak az arra méltó részét – intett fél kezével Mora, miközben vadul kutatott a hűtőben.

– Viszlát, hölgyek – intett a férfi, és már el is tűnt.

– Hát, Pille, az a szomorú hírem, hogy egy fonnyadt karalábén, három doboz sörön és egy félvég téliszalámin kívül az égadta egy világon semmi nincs a hűtőben.

– Nem vagyok éhes, köszönöm – suttogta a másik lány. – Így is nagyon rendes vagy, hogy befogadsz. Tudom, hogy csak púp vagyok a hátadon…

– Öhm, ugyan. Hogy mondhatsz ilyet? Örülök a társaságnak – mondta miközben gondosan kerülte Pille tekintetét. Csak ahogy a szavai után leülepedett a csend, jött rá, hogy talán nem is hazudott akkorát. Pille csendesen mosolygott.

Mora tanácstalanul tipegett a konyhában. Egyetlen barátnője sem volt, fogalma sem volt, mivel szokták a lányok tölteni a közös délutánjaikat. Vendége udvariasan nézelődött, és gondosan ügyelt, hogy ne vegye észre a szennyes ruhakupacot.

– Na jó, én viszont megéheztem. Van a közelben egy új pláza, ennék egy kis kínait, aztán feltöltjük a hűtőt, és még nézelődhetünk is. Vehetnénk pár cuccot nekem, elég régi a ruhatáram. Mit szólsz? – mondta némi tipródás után Mora.

– Rendben.

– Vagy nincs kedved?

– De, mehetünk. Csak nem akarok a terhedre lenni – sóhajtotta Pille.

– Pille, nem zavarsz. Bántott valaki otthon?

– Nem.

– Akkor mi a baj?

– Nem tudom, mire számítsak. A vőlegényem elmenekül tőlem, otthagyott a családjánál. Nagyon kedves, hogy befogadtak, de…

– Tudom, ismerem őket, nem kell magyarázni – bólogatott Mora. – Figyelj, minden rendben lesz. Ha anyám elkapja Rost, vége a pünkösdi királyságának. Újra az az engedelmes, anyukája szoknyája szélén ülő kisfiú lesz, mint volt. Vagy ha nem, majd én ellátom a baját. Na gyere, egy jó szecsuáni kacsa minden lelki bajt orvosol. Veszünk egy pár dögös ruhát neked, aztán Ros azt se tudja, hova legyen örömében.

– Hát jó. Köszönöm.

Éppen az egyik üzletből fordultak ki, teleaggatva bevásárlószatyrokkal, mint egy karácsonyfa, amikor megszólalt Mora telefonja. Metróhuzat – csak egy embernek volt ez a csengőhangja.

– Helló, Lánc, már egy napot se bírsz ki nélkülem? – kérdezte Mora, de a hangjában a szokottnál kevesebb volt az irónia.

– Tudod, hogy nem tudok nélküled élni – nevetett a fiú. – De most kivételesen nem ezért hívlak. Az emberünk bejelentkezett a nimfákhoz este nyolcra.

– Máris? Ilyen jól megy a business, hogy már időpontot kell kérni? – csodálkozott Mora, Pille pedig érdeklődve megállt.

– Ha több lány társaságát akarod igénybe venni, akkor nem árt előre lestipistopizni őket – világosította fel tárgyilagosan Lánc.

– Oh, wow. Nagy étvágyú ez a mi Feketepeti barátunk. Intézd el, hogy én is a lányok közt legyek, akik bemennek hozzá – mondta némi gondolkodás után Mora.

– Nem mondod, hogy egy idegennek első szóra fehérneműben paradézol, nekem meg évek óta itt kell szenvednem, és még csak a zoknid sem láthattam soha!

– Ha te is szeretnéd, hogy utána golyót repítsek a szívedbe akkor nyugodtan.

– Ugyan, Drága, tudod, hogy az nálam már úgyse változtatna semmin – mondta Lánc szokatlanul komolyan. Mora mozdulata megfagyott a levegőben, és csak megrökönyödve bámult maga elé. – Ne mondd, hogy ezzel újat mondtam. – folytatta a fiú. – Mindegy, este hétre ott vagyok érted, addig lesz időd megemészteni. Na, csók.

Mora még egy darabig meredt a levegőbe, akkor eszmélt csak fel, amikor Pille gyengéden megkocogtatta a vállát.

– Minden rendben? – kérdezte a másik lány, akinek úgy látszik, jót tett a lányos program, mert visszatért a szemébe a csillogás. Mintha az arca is szebben pirult volna.

– Öhm, aha, Csak nekem vissza kell ugranom még pár ruháért, este más dress code szerint kell majd öltöznöm, mint amihez a gardróbom hozzá van szokva. Itt a kulcs, menj csak haza, én is jövök nemsokára.

– Veled megyek – jelentette ki határozottan Pille.

– Ugyan, nem szükséges, eddig is egyedül vadásztam ruhákat, most is elboldogulok.

– Nem. Úgy értem a bordélyba – mondta tárgyilagosan Pille, miközben egyik lábáról a másikra állt.

– Dehogy jössz! Mi a fenének jönnél?

– Nem szeretnék egyedül maradni otthon, az sose tesz jót, és aggódnék érted. Másrészt… szeretném látni, hogy csinálod.

– Öhm, ez nem biztos, hogy neked való. Nem szép látvány.

– Tudni akarom, miből fog a férjem eltartani. Nem áll hatalmamban semmit sem tenni ellene, de talán így felkészíthetem a lelkem.

– Hát…

– Ne aggódj, nem leszek a terhedre, és meg tudom védeni magam. Rengeteg szabadidőm volt, délutánonként átjártam Markhoz, kitanított kicsit.

– Markhoz? Jézus. Remélem, nem csinált belőled is egy militatirsta zombit. Amúgy hogyhogy otthon van? Azt hittem, még mindig Afganisztánban háborúskodik.

– Nem, hazajött már egy ideje, de most készül Szíriába.

– Nem bír otthon megmaradni. És mit tanultál?

– Kungfu, ninjutsu, krav maga – sorolta könnyéden Pille.

– Ne szórakozz! – nézett leendő sógornőjére Mora. Az csak mosolyogva bólogatott. – Na, én behalok. Ez a mai nap tele van megrázó és meglepő fordulatokkal, remélem az este jól fog menni, különben még fiatalon elvisz engem az agyérgörcs.

– Mintha ártani tudna neked az bármit is ‑ kuncogott Pille.

– Sose lehet tudni ebben a mai őrült világban. Menjünk, vegyünk valami megfelelő munkaruhát.

~~ ***~~

‑ Anyám, az a kisföldalatti! – kiáltott fel Lánc, amikor Mora ajtót nyitott neki.

– Na, be fogok simulni? – kérdezte Mora kacéran.

– De be ám – motyogta Lánc, aki még mindig nem tért magához a sokkból. Morán rövid fehér miniszoknya volt és egy sötét rózsaszín top, ami nem sokat hagyott a képzeletre. – Így nem engedlek ki az utcára, mert még lekapcsol valaki, mielőtt odaérsz.

– Felveszek egy blézert – nyugtatta meg egy kedélyes hátbaveregetés kíséretében Lánc háborgó lelkét Mora. – Az a helyzet, hogy kicsit változott a terv.

‑Amennyiben? – kérdezte gyanakodva Lánc.

– Pille is jön – bökte ki Mora.

– Na ne, lányok, fel kell világosítsalak titeket, hogy ez nem a délutáni gyerekmegőrző… vagy egy szépségfarm! Mi a fenéért vagytok így rákattanva a bordélyozásra? Én megértem, hogy hiányzik a férfiak közelsége, de neked itt vagyok én… és rengeteg haverom van, akinek be tudnám mutatni Pillét, ott van például Vili, a 4-6os vonaláról…

– Pille menyasszony és tisztességes nő, nem fog a szakadt haverjaiddal nyomulni. Pille, gyere elő, megjött a fuvarunk! – kiáltott be a fürdőszobába Mora.

A másik lány inkább háremhölgyesre vette a figurát, karcsú testét áttetsző fátylakba rejtette. Lánc csak felvonta a szemöldökét, majd szó nélkül kihámozta magát a hosszú ballonkabátjából, és felajánlotta Pillének.

– Kocsival megyünk? – érdeklődött Mora, miközben egy furcsa régi üvegből parfümöt kent a nyakára.

– Kocsival?! – botránkozott meg Lánc. – Hát nem csalom meg én ennyire a BKV-t!

– Ugye nem azt akarod mondai, hogy ilyen szerelésben végig kell tömegközlekednem a városon? – kérdezte Mora, és önkéntelenül is összehúzta magán a blézerét. ‑ Akkor tényleg menet közben lekapcsolnak.

– Ugyan, nem olyan lovag vagyok én, aki hagyja a hercegnőjét a köznéppel vegyülni. Csak az a baj, hogy a fehér lovam két személyes.

– Hajjaj – sóhajtott Mora. – És akkor mi lesz?

– Van jogsid kismotorra? – kérdezte elgondolkodva Lánc.

– Nincs, de van egy stukkerem, meg egy utasom, aki három harcművészetben ütőképes – vigyorgott Mora. Lánc hitetlenkedve végigmérte az ártatlanul álldogáló Pillét.

– Üss meg! – mondta neki hirtelen. Pille csak pislogott.

– Na, komolyan mondom, üss meg. Különben sose hiszem el – erősködött a fiú. Pille kérdőn Morára nézett.

– Ha ez a legnagyobb vágya, üsd meg. Addig úgyse marad nyugton, amíg meg nem kapja, amit akar – mondta Mora, miközben síkító-rózsaszín szájfényt kent csücsörítő szájára.

– Ez így van – válaszolta vigyorogva Lánc, de a jókedve nem tartott sokáig, mert ekkor Pille olyan erővel karonvágta, hogy hirtelen elködösödött előtte a világ.

– Mi az eget csinálsz? – nyöszörögte Lánc, miközben fájós karját simogatta.

– Csak… csak, amit mondtál – hebegte Pille.

– Jézusom, azt nem mondtad, hogy utána amputáltatni kell! De nem baj, így nyugodtabb szívvel engem el veled Morát.

– Ma nagyon lovagias hangulatban vagy – mondta Mora, és önkéntelen mozdulattal végigsimított a fiú karján. Aztán gyorsan visszahúzta a kezét.

– Hah, kezdesz megtörni – somolygott Lánc.

– Vigyorogj nyugodtan, amíg rád nem küldöm mégegyszer Pillét.

– Oké, inkább odaadom a slusszkulcsot és induljunk. Találkozzunk az 1-es villamos Népliget megállójában, az aluljárónál.

– Te hogy fogsz odajutni? – kérdezte Pille aggodalmaskodva. – Én nem akartalak kitúrni.

– Ne aggódj, én ismerem a rövidebb utakat – mondta Lánc. – Sokkal előbb ott leszek, mint ti. Csak nehogy felcsavarodjatok egy fára.

– Kösz a bizalmat! Na, gyerünk, meló van – mondta Mora, és elindult kifelé a lakásból.

– Bukósisakot tegyétek fel! – kiáltott utánuk Lánc, majd bezárta Mora ajtaját, amit a lány a nagy sietségben elfelejtett.

– Még jó, hogy egy rendőrrel sem találkoztunk – sóhajtott Mora, amikor felbukkantak az aluljáró lépcsőjén. Lánc már ott várt, és egy Prima Pékes zacskóból majszolgatott valamit.

– Ugye nem vezettél balesetveszélyesen? – fordult a fiú szigorúan Morához. – Mire ideértem, megbántam, hogy átengedem neked a Vespa gyeplőjét.

– Nyugodj meg nem én vezettem, hanem Pille – csóválta a fejét Mora.

– Úgy vezet, ahogy verekszik? – kérdezte Lánc miközben gyanakodva végigmérte Pillét, aki olyan ártatlanul pislogott rá, mint egy megelevenedett vattacukor.

– Úgy – bólintott Mora komolyan.

– Hálisten, hogy egyben ideértetek. – fejezte be az evést Lánc. – De most nyomás van, mert mindjárt itt a fizető vendég, ti meg még nem is ismeritek a terepet.

– Hogy az a… – hörögte Mora, miközben az előtte álló ledéren felöltözött lányra bámult. – Ez mi?! Ez a rüfke lopja az identitásomat!

– Nyugi, szivi – mondta a másik lány, elpukkantva egy rágógumi buborékot. – Lánc barátunktól kérj magyarázatot, ő mondta, hogy az ilyen rózsaszín hajra gerjed, aztán így maradtam. De ha ez annyira zavar téged, megoldom egy perc alatt. Ezt figyeld.

A lány behunyta a szemét, és a Morával teljesen megegyező frizurája halványodni kezdett, és mintha lágy víz csordogálna végig a lány vállán, derékig érő világoszöld hajzuhataggá változott. Sokkal jobban állt neki, mint a Morától kölcsönzött tépett, fukszia hajzat.

– Tyű – csak ennyi jött ki Mora száján.

– Baró, mi? Praktikus tulajdonság, növeli az ügyfélelégedettséget – vigyorgott a lány. – Amúgy Ligusnak hívnak, én vagyok itt a rangidős.

– Áh, te – dünnyögte Mora, és szúrós pillantást vetett a lányra. – Én Mora vagyok, a csendestársam pedig Pille.

Pille intett, Ligus biccentett.

– Látom, már megismerkedtetek – érkezett meg nagy vidáman Lánc.

Mora csak fújt egyet, majd elviharzott Lánc mellett, de előtte jól karba bokszolta.

– Most ennek mi baja? – kérdezte a fiú értetlenkedve. Pille szótlanul Mora után ment, Ligusra hagyva a női lélek feltárását.

Morát az olcsó bordóra festett mosdóban találta meg, éppen örjöngött. Pille halkan köhintett, mire a lány abbahagyta a pusztítást.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel – simogatta meg Pille Mora hátát.

– Áh, kit érdekel? Nagyobb baj az, hogy a nagy sürgés-forgásban elfelejtettem, elmenni a speciális lövedékért, és most fogalmam sincs, mit csináljak.

– Nem a te hibád – mondta nyugtató hangon Pille.

– Dehogyisnem, és enélkül nem ér semmit az egész. Hátha még gyorsan alá tudok szállni, hogy megkeressem a Közvetítőt…

– Nem úgy értettem – mondta Pille, és a nyaklánca után nyúlt. – Elküldték velem, hisz tudták, úgyis találkozunk. Csak annyi minden történt, hogy teljes elfeledkeztem róla. Tessék.

A golyó egyszerre volt könnyű és nehéz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mora megkönnyebbülten sóhajtott, majd hirtelen megölelte Pillét.

– Köszönöm. Anyám kinyírt volna, ha egy ilyen semmiségen bukom be. – Kíváncsian a szeméhez emelte a töltényt, és megcsodálta az egyedi díszítést. Rózsaindák kacskaringóztak egész felületén, és egy apró P betűt kötöttek gúzsba.

Mora csak hümmögött egyet aztán, elővette a harisnyatartójába rejtett pisztolyt és betárazta. Pille szótlan ámulattal figyelte.

– Na, dologra! – mondta Mora. Lánc bemutatta őket az összes lánynak, és a végére a Madame is előkerült.

– Hívjatok csak Pompadournak – nyújtotta nehéz gyűrűktől övezett kezét. – Egy kis franciás csengés sose árt a szakmánkban – búgta. Nagydarab asszony volt, abból a fajtából, akinek sima vonásaiból lehetetlen megállapítani a korát. Grafitszürke kosztümben volt s csak rengeteg aranyékszere sejtette, hogy talán nem valamelyik jóhírű cég igazgatója.

– Mora, drágaságom! – mérte végig a lányt – Édesanyád régi jó barátnőm. Nélküle nem itt lennék. Remélem, érted, hogy csak miatta engedem meg, hogy itt akciózzatok.

– Persze és köszönöm. Ő pedig itt a leendő sógornőm, Pille – mutatott Mora a háta mögött toporgó lányra.

– Milyen kis félénk madárka! – lepődött meg Pompadour. – De milyen szép is! Ha esetleg nem jön be a házasélet, ugorj be hozzám, biztos lesz munka.

Pille megütközve nézett rá.

– Jaj, ne haragudj! – szabadkozott a Madame – Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de néha nem bírom visszafogni magam. Ami az eszemben, az a számom. Borzasztó, mennyire elüzletiesedett az agyam. Hallottam, mit művelt a vőlegényed! Ros mindig olyan kis rosszcsont volt. De hogy meglépett szinte az oltár elől, jól elnáspángolnám! Férfiak, nem bírják a kötöttségeket. Én is voltam egyszer férjnél… – nem tudta folytatni a mondatot, mert nagy fékcsikorgással, és dübörgő zenével megállt egy autó a ház előtt.

– Helyetekre, madárkáim! – tapsolt a Madame – Megjött a vendégünk.

Lánc kiment egy hátsóajtón, Ligus pedig intett Morának és Pillének, hogy kövessék a hálóterembe. A lányoknak leesett az álluk, amikor beléptek.

A terem padlója tele volt hintve virágszirmokkal, melyek nehéz bódító illatba burkolták a színes selyempárnákon heverésző lányokat. A falak burgundi bordóra voltak festve, rajtuk kurtizánokat ábrázoló metszetek, a mennyezetet fehér-arany csíkos tapéta borította s nehéz óarany csillárok szolgáltatták a sejtelmes fényt. Üveg dohányzóasztalokon sötét mázasedényekben csókra nyíló szájként bíborlott a gránátalma, és kacagtak a kövér szőlőszemek. Karcsú szecessziós üvegben mámorítóan édes borok várták, hogy valaki örömét lelje bennük. Az egyik sarokban vörös bársonycsíkokba öltözött lányok játszottak különféle hangszereken. Lágyan hullámzott a hárfa egy szőke lány ujjai alatt, s egy magas fűzfakarcsú lány olyan mélabús dallamot csalt elő az ezüst fuvolából, hogy Mora szeméből kicsordult egy könnycsepp. Csak annyi idejük volt, hogy ők is belevessék magukat a selymek és tollak hullámaiba, amikor megjelent az ajtóban Pompadour és a kuncsaft.

Mora óvatosan kikukkantott a párnája mögül, hogy jobban szemügyre vegye a vendéget. A férfi magas volt, makulátlan fekete öltönyt viselt, mellzsebében egy vörös rózsafej virult. Divatosan nyírt szőke haján Armani napszemüveg pihent. Valószínűleg frissen borotválkozott, mert Mora orrát drága aftershave illata csapta meg. A férfi arcvonásai egyszerre voltak szögletesek és szinte nőiesen finomak. Minden ujjára három nő is akadt volna, miért akart akkor fizetett szolgáltatást venni? Biztos különleges perverziói vannak… vagy csak titkai, amiket nem szeretne, hogy kitudódjanak. Úgy vonult be, mint egy kiskirály, valószínűleg nem ez az első bordélyház, ahol járt. Mora nem csodálta hát, hogy a megrendelője, szegény nő, akárki legyen is, egy kisebb vagyont fizetett azért, hogy ő véget vessen ennek. Néha egy kis lövöldözés kellett a családi békéhez.

A férfi elégedetten nézett körbe, majd megakadt a szeme a többiek háta mögé húzódó Pillén, intett neki, menjen közelebb. Pille összerezzent, és Morát kereste a szemével A másik lány tehetetlenül vállat vont, majd bólintott, mire Pille odament a férfihez.

– Új vagy itt? ‑ kérdezte a férfi. A hangja meglepően lágy volt és kedves.

Pille csak szemlesütve bólintott.

– Milyen szerény a kicsike, de majd teszünk róla, hogy feloldódjon. – A férfi végigsimított Pille állának vonalán. A lány ajka megremegett. – Tetszel nekem – mondta hűvösen a férfi. – Vetkőztess le.

A többi lány féltékenyen felhördült, Pille ismét csak bólintott. Morának remegett a keze az idegességtől, arról nem volt szó, hogy ez a gyökér a sógornőjével kokettáljon. Óvatosan előhúzta a fegyvert, és várt. Valamikor csak kitáncol a lány a képből, és akkor gyorsan elintézi ezt az egészet. Közben Pille már levette a férfi zakóját és nyakkendőjét, és éppen az ingét gombolta. Minden egyes gombbal több és több tárult fel a férfi testét borító tetoválásokból. Pille végigsimított a színes tintafergetegen. A férfi felsőteste egy történetet mesélt el, mágikusat és mindig változót, szerelemről, szenvedélyről és csalódásról. Pille ismerte ezt a mesét, mintha csak a sajátja lett volna. Az inggel végzett, a nadrág következett, majd a zokni. Pille lehajolt, hogy a zoknit is levegye, és Mora úgy döntött, nincs értelme tovább várni.

Feltérdelt, célzott és lőtt. Pille ebben a pillanatban nézett fel a férfi combjára, és vette észre fekete alsónadrágja száránál a rózsán pihenő pillangót – szakasztott mását annak a tetoválásnak, amit Ros csináltatott az eljegyzésük napján. Riadtan a férfi szemébe nézett, most először, és felismerte benne rég nem látott vőlegényét. Ros nem nézett vissza rá, értetlenül a semmiből előkerült húgára meredt, aki épp meghúzta a ravaszt. Mora még mindig nem ismerte fel a bátyját, csak mikor Pille a nevét sikoltotta, és lerogyott mellé. A férfi arca fehér volt, mint egy földre hullott toll, és erőtlenül kapaszkodott a mellékuporodott lány kezébe. A légzése egyre nyugodtabb volt, arcáról mintha leolvadtak volna a bűnös évek. Lassan, nagyon lassan, mintha lágy eső mosná el, a tetoválások elhalványodtak a testén, csak a rózsa maradt, a legelső, ami még szerelemből került a bőrére, nem menekülésből. Mora még mindig ugyanott állt, ahol eddig. Most már ő is kezdte látni az idegen férfiben a bátyját. A többi lány körülállta a megsebzett vendéget és az aggódó Pillét, és értetlenül nézték a családi drámát. Mora végre felengedett a sokk alól, és ő is odaszaladt. Miért pont ő? És miért kellett pont neki? Hirtelen harag fogta el, és bevágta a pisztolyát a sarokba. Hát persze, az anyja keze van a dologban, végig csak bábozott velük! Ennyit számítanak neki a gyerekei!

Ros szemében furcsa fény csillant, ahogy Pillére nézett. Béke volt a szemében, mint aki élete legrosszabb napja után végre alhatik, s az álom karjaiban feledést nyer. És öröm volt a szemében, mint a madárdalban az első tavaszi napon. És szerelem volt a szemében, olyan, amit csak egy ezüst Cupido-golyó okozhat, ha pont a szívbe talál. És Mora remek céllövő lett a hosszú évek során.

Az ajtóból kimért tapsolás hallatszott. Mora anyja állt ott, leengedett hajjal, vörös nagyestélyiben.

– Anya! – kiáltotta Mora meglepetten és dühösen. – Most szórakozol velünk?!

– Vénusz úrnő – hajtottak fejek a nimfák, és utat engedtek a nőnek, hogy a párnákon fekvő fiához férjen.

– Ros, én drága kisfiam – mondta lágyan, ahogy végigsimított fia izzadtságtól gyöngyöző arcán. ‑ Mindjárt, jobb lesz, meglásd. Hát így kell szegény anyádnak viszont látnia ennyi év után, egy kuplerájban?

Ros csak nyöszörögni tudott, Pille pedig, bár szólni nem mert, vádló tekintetet lövellt anyós-jelöltje felé.

– Ne nézz rám ilyen csúnyán, édeském, érted is tettem. A mi kis Moránk itt elintézte neked, hogy ez a kis galamb ne repdessen többé idegen fészkekbe. – Swarowski kristályos órájára pillantott – Úgy sejtem még öt perc, amíg felszívódik a testében a golyó meg a benne levő „méreg,” aztán soha többet nem gyógyul ki belőled, bogárkám. Hát nem egy tündéri anyós vagyok?

A körülöttük álló nimfák lelkesen bólogattak, de Pille nem mondott semmit, csak a szenvedő Ros arcát simogatta.

– Most komolyan, te végig szórakoztál velünk? – kérdezte Mora, és mélyen az anyja szemébe bámult.

– Ha nem tartanám gondosan számon, hogy kivel adom össze magam, még azt hinném, Mark volt az apád, amilyen harcias vagy. Bár ki tudja, sűrű hónap volt az a március.

‑Anya! – csattant fel Mora.

– Jól van, na – mondta sértődötten Vénusz – csak elkapott a nosztalgia. Amúgy meg kedves kérdésedre felelve, egyáltalán nem szórakoztam veletek! Milyen anya lennék? Évekig én sem tudtam, hol kódorog ez a csacsi gyerek, nagyon jól kitalálta ezeket a bűbáj-tetoválásokat, meg hát mondanom se kell, a dubaji dzsinneket sem véletlenül fizetik a legjobb minőségű kőolajban. Lehetetlen bárkit lenyomozni, abban az országban. Nagyon ravasz az én kis tékozló fiam. Csak ha jól csiripelték a galambok, összetűzésbe keveredett egy sejkkel, bizonyos feleségek és háremhölgyek kapcsán. Úgyhogy felhúzta a nyúlcipőt, és meg sem állt eddig a kis porfészek országig, ahova még a sejknek se volt kedve utána szaladnia. Persze, amint kiért a dzsinn-abrakadabrától védett légtérből, én rögtön megtaláltam. Egy egész éjszakán át gyötrődtem, azért is voltam olyan sápatag, amikor Skypoltunk, de hálistennek most, hogy dúl a családi béke, végre visszatérhet belém az élet. Végül arra jutottam, hogy kinek lenne jó, ha alászállnék, mint dühös anyaistennő, és a fülénél fogva szégyenszemre hazaráncigálnám. A következő adandó alkalommal megint lelépett volna. Áthívtam Minerva nővéremet egy teára, úgyis ő a cég stratégiai tanácsadója, és átbeszéltük a dolgokat. Zseniális az a nő, kár hogy olyan besavanyodott vénkisasszony, néha ráférne egy jó kis…

– Anya! – szakította félbe Mora.

– Most mi van, hát ez az igazság! Meg ne legyél ilyen kis álszent, mintha te sose láttál volna még férfit meztelenül. A lényeg az, hogy Minerva kitalálta ezt a remek cselt, ami mindenkinek megfelelő eredményt hoz. Ros, ha befejezi a lábadozást átveszi a munkád, boldog és hűséges férj lesz. Pille is örvendezik majd, és szeret engem, mint anyóst, nem akar majd öregek otthonába dugni, ha megöregszem. Mintha én csinálnék olyat, haha. Te meg, kislányom, most már hazajöhetsz, amikor akarsz, meg hajkurászhatod az alagútlakódat, ha ez a szíved legnagyobb vágya. Bár megjegyezném, ő nem elég, hogy is mondjam, magashegyi hozzánk.

– Ja, mert ő inkább underground – dünnyögte magában Mora, de úgy látszik, ő volt az egyetlen, aki alternativ koncertekre járt a társaságból, úgyhogy csak magában kuncogott.

– Nem szép magadban motyogni – csóválta a fejét Vénusz. – Na jó, nem érek én rá nap- estig. Van pár megbeszélnivalóm Pompadourral, addig szedjétek össze magatokat, és indulunk haza. Mora, te is jössz?

– Nekem már itt az otthonom – mondta Mora elmerengve.

– Ahogy gondolod, de ha bármikor kedvet támad… megvan még a régi gyerekszobád. Freddie örülne.

– És én is – mondta halkan Pille, aki most szólalt meg hosszú ideje először.

Mora rámosolygott. Ha jobban megnézte a csendes, púderszínhajú lányt és az ölében fekvő sápadt Rost, úgy érezte, ők tényleg összetartoznak. Talán most az egyszer az anyja nem csak önzésből és irányítási mániából nyúlt bele az életükbe. Ez nem azt jelenti persze, hogy megbocsájtott neki, de most túlságosan betöltötte a fejét a szabadság gondolata ahhoz, hogy haragra pazarolja az energiáját. Gyorsan búcsút vett a nimfáktól, megölelte Pillét és a már talprakecmergett bátyját is.

– Sokkal jössz nekem, drága bátyókám, hogy évekig húztam az igát helyetted. Csak még kell egy kis idő, hogy kitaláljam, hogyan tudnád törleszteni – mondta mosolyogva, majd közelebb hajolt, és alig hallhatóan Ros fülébe súgta – És ha mégegyszer ilyen helyre tévedsz vagy bármilyen más módon megbántod Pillét, nem a szívedre fogok célozni, és nem Cupido-tölténnyel.

Ros nyelt egyet, és gyenge mosolyt erőltetett az ajkára.

– Jó fiú leszek – ígérte meg.

Mora elégedetten dudorászva távozott. Megkereste a leparkolt Vespát, és a nyeregnek dőlve tárcsázott.

– Mora? Jól vagy? – kérdezte rosszul palástolt aggodalommal Lánc.

– Persze, remekül. Van egy Vespám meg egy szabad estém… illetve végtelen számú szabad estém. Ha gondolod…

– Öt perc múlva ott leszek – kiáltotta vidáman Lánc, és már le is tette a telefont.

VÉGE

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.5/10 (6 votes cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. Gratulálok, Fanni! Gyönyörű munka. 🙂

  2. Nekem is nagyon tetszett. Nem egyszerű novellaterjedelemben részletes világot és megkapó karaktereket alkotni, de neked sikerült. Annyi hibát véltem felfedezni, hogy míg Mora a nézőpont-karakter, egy bekezdés erejére Pille fejébe kerültünk. Ezt meg talán egy elgépelést leszámítva minden rendben volt.