Rhewa: A rajzoló könyve 2. részlet

Rhewa: A rajzoló könyve 2. részlet

Első részlet

*

Volquin elindul a romlás útján, pedig csak templomba akart menni

Cēsis, Livónia, 1206. március 9.

*

A fakupákba édes, barna sör került, a tányérokra füstölt, sózott sonka és egy szép darab sajt. Giedrius kényelmesen elhelyezkedett a lócán és a társára vigyorgott.

– Ma a piacon jártam – jelentette be. Volquin csak vállat vont.

– És?

– Volquin! Nézd, mit szereztem! – Giedrius a barátja orra elé dugta a bal kezét. Gyűrűsujján egy sárkányt mintázó ékszer csillogott. Volquin szemügyrevette a gyűrűt, aztán bekapott egy szelet sonkát.

– Nem tudom, mit eszel ezeken a pogány vackokon, Giedrius.

– Hát azt, hogy szépek! Nézd meg például, ezt a gyűrűt. A kidolgozottságát! Ebben munka van és szakértelem!

– Biztosan. De akkor is csak egy istentelen jószág vicsorog rajta. Wenno nagymesternek nem fog tetszeni.

– Wenno nagymesternek nem kell tudnia róla – nevetett fel Giedrius és jó alaposan meghúzta a söröskupáját. Hirtelen ötlettel levette a gyűrűjét, megragadta barátja jobbját és annak kisujjára húzta az ékszert.

– Hát, ha te nem mondod el neki, én sem fogom – vont vállat Volquin. Kíváncsian megforgatta a gyűrűt.

– Most nekem adtad?

– Dehogy! Csak, gondoltam, talán jobb kedvre derít egy míves gyűrű. Holnap reggel visszakérem ám!

Volquin hümmögött, de nem tiltakozott.

– A kereskedő, akitől vettem, megesküdött, hogy keletről való, méghozzá a Csin–birodalomból.

– És?

– Az a világ másik felén van! Képzeld el, mi mindent láthatott ez a gyűrű, mire ide keveredett északra!

– Valószínűleg semmit. Ez egy tárgy. Nem lát.

– Jaj, te! Hát tudod, hogy értettem!

– Nem. Nem tudom.

Volquin mostanában nagyon morcos volt, de ellenségesnek eddig sosem mutatkozott. Giedrius a barátja hideg tekintetét látva csak legyintett egyet.

– Jól van, hagyjuk! Merre jártál ma?

– Kihallgattam néhány foglyot.

– És?

– Semmi. Meg kell hagyni, makacs népség a szamogit. Csak mormolnak azon az istentelen nyelvükön.

– Mintha nem értenéd a szamogitot! – Giedrius kézfejével letörölte a bajszáról a sört. – Legalább olyan jól beszéled, mint én.

– Nem is az a baj, hogy nem értem a szavakat.

– Hát, akkor?!

– Az, hogy semmi értelme nincs annak, amit mondanak! Az a baj. – Volquin lecsapta a kupáját, szétfröccsent a sör.

– Nyugalom, barátom, nyugalom. Mit jelent az, hogy nincs értelme?

– Csak azt, hogy képtelen vagyok összefüggést találni a szavak között, érted?! Mintha én azt mondanám neked, hogy, például mogyoróstól gyalogútnak kecskepásztorhoz a templomkeresztbe.

– Ennek tényleg se füle, se farka – ismerte el Giedrius.

– Hát ez az! Mit mondok holnap Wenno nagymesternek?! Hogy bolondot csinálnak belőlem a szamogitok?!

– Tégy úgy, mint Werther testvér. Ne mondj semmit. Egyelőre.

– Werther bolond! Egy szamogittal hál. Megszegi eskünket, a szüzességi fogadalmat…

– Helyre menyecske, az egyszer biztos! – kuncogott Giedrius és a barátjára kacsintott, ám Volquinnak ezen a napon, mintha köddé vált volna az a kevés humorérzéke is, ami volt.

– Lehet, hogy neked is azt kéne tenned, amit Werthernek.

– Még mit nem! – bődült el Volquin, mire a többi lovag feléjük fordult.

– Csendesebben, barátom! – csitította Volquint Giedrius. – Csak azt mondtam, hogy talán Werther csinálja jól. A bizalmukba férkőzik, ételt visz nekik, beszélget velük. És néha felkeresi azt az asszonykát. Tudod, az asszonynépnek néha szüksége van a férfitársaságra. És szüzességi fogadalom ide vagy oda, nekünk is az asszonyokéra. Te talán sosem… szóval… érted, no… sohasem voltál…?

Volquin tekintete borúsabb lett, félrenézett, majd pillanatnyi csend után kitört.

– Nem szabad engedékenységet mutatnunk a pogányok felé! – ellenkezett.

– Jaj, ez nem engedékenység, hanem furfang. Meglásd, Werther hamarabb szedi ki abból az asszonykából, hogy hol tartják az aranyukat, mint te vagy én.

– Engem nem érdekel az arany. Én azt akarom tudni, hova tűnt a Gauja partjáról szinte az összes harcképes férfi.

– Na, látod, ez tényleg jó kérdés. Hetek óta minden rajtaütéskor csak asszonyok, gyerekek és vének téblábolnak a falvakban.

– Mégis, őzhúst esznek. Azt nekem senki se mondja, hogy egy fehérnép képes elejteni egy őzet – fortyogott Volquin.

– Szerintem, ez csak íj kérdése. Meg a gyakorlaté.

– Mutass nekem egy asszonyt, aki képes megfeszíteni egy íjat!

– Hedviga képes.

– De Hedviga… Ő szinte már nem is nő.

– Van akkora, mint te, barátom.

– A bajsza meg, mintha a tiéd volna. – Volquin végre elmosolyodott.

– Meg kell hagyni, furcsa ízlése van Wenno nagymesternek, de… – Giedrius suttogni kezdett. – Amíg Riga nem tudja, addig Riga nem bánja.

– Köztünk szólva, Wenno nagymester igen sokat kockáztat azzal, hogy asszonyt vett magához. Még akkor is, ha tisztes, német asszonyság. A rend előírásai tiltják a… paráználkodást.

– Ha véletlenül Albert püspök ideküldené valamelyik emberét, Wenno simán eldughatná Hedvigát közöttünk. Az hétszentség!

– Giedrius! – rótta meg barátját Volquin. – De végül is, igazad van. – Az arca felderült egy pillanatra, aztán megint elfelhősödött a tekintete. Egy szolgáló csoszogott be a nagyterembe, friss szénát szórt szét a kőpadlón, megigazította a tüzet, aztán kicsoszogott.

– Mi a baj? – kérdezte Giedrius.

– Mindenhol ott vannak ezek az átkozottak!

– Kik?

– Ezek az ocsmány szamogitok. Járnak–kelnek közöttünk, mintha csak szabad emberek lennének. Büdösek, koszosak és olyan sunyi a tekintetük is.

– Ej, Volquin, hát mégsem füröszthetjük őket tejben–vajban. A munkát meg valakinek el kell végeznie. Vagy szeretnéd tán te felszolgálni a sonkát, meg a sajtot? Vagy felmosni a cellákat, üríteni az éjjeliedényeket?

Volquin elhúzta a száját és lecsapta a tányérjára a sonkacsontot.

– Köszönöm, most aztán még az étvágyam is elment.

Giedrius nevetve széttárta a karját.

– Nézz körül barátom! Hát, nem gyönyörű itt? A kandallóban ropog a tűz, a padlón friss a széna és végre tető is került a fejünk fölé. Én mondom neked, ez a hely jó hely! A csontjaimban érzem, hogy a vár, amit itt fogunk építeni, még sokáig állni fog.

– Ha Isten is úgy akarja – Volquin sosem volt bőbeszédű ember, de amióta Wenno von Rorbach, a Kardtestvérek Rendjének Nagymestere kitüntette a bizalmával, csak még hallgatagabb lett. Wenno még külön cellát is kiutalt a számára és Giedrius számára. Ez utóbbit Giedrius nem tudta mire vélni, de nem is igazán kereste az okát. Csak örült a kegynek, mely megszabadította őt lovagtársai hortyogásától és lábszagától. A közös hálóteremben vagy hetven lovag zsúfolódott össze, ennek megfelelően a szagok meglehetősen tömörré váltak esténként.

– Ej, Volquin! Téged nem hat meg sem a meleg, sem a jó sör, sem a pompás étel! Mond csak, tudsz te egyáltalán örülni valaminek? Úgy igazán, szívből?

Volquin egy húzással eltüntette kupájából a sört, kézfejével megtörölte száját, majd felállt az asztaltól és lenézett barátjára.

– Majd ha a kereszt jelét viselik a Gauja partján minden szamogit faluban, barátom. Majd akkor örülni fog az én szívem is. Addig azonban még sok a munkánk.

– A Teremtő nemcsak erőt és hitet adott Volquin, hanem szemet, nyelvet, fület és testet is. Látni, ízlelni, hallani és megélni a Teremtés megannyi csodáját.

– A szemed, a nyelved és a füled sem való másra, mint a kardod forgató jobbod, Giedrius! A hitet szolgálod velük. Meglátod a pogányokat, megtéríted a pogányokat, ha pedig meghallod az istentelen imáikat, levágod őket Isten dicsőségére!

– Mivégre teremtett az Úr ennyi szépet, ha nem azért, hogy gyönyörködjünk benne?

– Attól, hogy te, Giedrius barátom szépnek látod a tengert, az még ugyanúgy elveszejthet egy viharos éjszakán, mint engem, akit nem érint meg.

– És éppen ettől olyan csodálatos és tökéletes az Ő műve!

Volquin Giedrius vállára tette a kezét és mélyen a barátja szemébe nézett.

– Sosem foglak megérteni, Giedrius. Lelkesedsz egy szál rózsáért tegnap, ma ezért a vásárfia gyűrűért, és talán egy míves kardért holnap. A te világodban semmi állandóság, állhatatosság nincsen.

– Az én világom a te világod is, Volquin. Csak másként látjuk ugyanazt. Ahol én kertet látok, ott te kígyókat, ahol én virágot, te ott mérget, ahol én szépséget, te kísértést.

– Na, látod, ez az én bajom veled. A barátom vagy, Giedrius, de mi lesz így belőled? Több időt kéne töltened imával ahelyett, hogy az erdőket járod!

– A pogányokat nem a templomainkban fogod megtalálni, Volquin, hanem az erdőben!

– Minek bejárni a rengeteget és egyenként felderíteni a faluikat? Elég csak az egyik végén meggyújtani és meglásd, úgy iramlanak elő, mint a nyulak.

– Nem az a feladatunk, hogy, megnyerjük őket Krisztus szavainak? Sült pogányból sosem lesz hívő keresztény, ezt te is beláthatod. Az idő velünk van, előbb–utóbb behódolnak, meglásd.

– Várat fogunk itt emelni és várunk árnyékában nem maradhat meg a gonosz! Cēsis immár a miénk, de amíg csak egyetlen lélek is szentségtelen szóval bír az Úr imája helyett, addig a Rendnek szüksége van a kardunkra.

– Amíg van csapra verhető söröshordó, egy szép darab sonka és illatos sajt a kamarában, addig a kardom is a Rendé.

– És ha elfogyott a sör, a sajt és a sonka, Giedrius, akkor hogyan tovább?

– Akkor vitorlát bontok, barátom, és elhajózom északnak. Megnézem a fehér medvéket Svalbardban.

– A Rend felesküdött lovagja vagy!

– A Rend olyanoknak való, mint te, Volquin Schenk. Nekem elég a hitem. – Giedrius eltolta magától a tányérját, felállt, megpaskolta a hasát, majd nyújtózkodott egyet.

– Azt hiszem, ideje felkeresnem a nyoszolyámat barátom. Valahogy, olyan kótyagosnak érzem a fejemet.

– A sör.

– Miféle sör? Ez a vizezett lóhúgy? Ugyan már. – Giedrius megtántorodott, belekapaszkodott az asztal szélébe. – Azt hiszem, hogy talán mégis csak sokat ittam ma este. Jó éjt, barátom.

Volquin Schenk a barátja távolodó alakját figyelte. Néha úgy érezte, sosem fog kiigazodni Giedriuson. A zsoldoslovag olyan egyszerű volt, mint a faék, de néha… néha olyanokat mondott, amivel kishíján megingatta Volquin nézeteit. Valóban, sokkal, sokkal könnyebb volna az élet, ha engedne a gyeplőn, de…

Ökölbe szorult a keze. Nem. Nem engedheti, hogy a világi élet hívása meggyengítse. Mérgesen rántott egyet a derékszíján és ő is elindult, de még esze ágában sem volt nyugovóra térni.

Kilépett a frissen emelt falak közül és a monostor felé vette az irányt. Az épülő vár kápolnája még nem készült el, így minden alkalommal, ha szükségét érezte az imának, át kellett vágnia a közeli dombokon a monostorig. Sátrak és istállók között vezetett az útja. Volquin sosem ismert más életet, ám ami eddig az otthonosság érzetét keltette benne, az egy csapásra idegenné vált. Megszaporázta lépteit; ezúttal a szokottnál is erősebb szükségét érezte a templom csendjének. Idegeit forró düh járta át, balja a kardmarkolatra tévedt, szíve a torkában dobogott. Csata előtt érzett így, de csatalovak patáinak dobogása helyett csak tücsökciripelést hallott.

Mire a monostor kapujához érkezett remegett a feszültségtől.

A barátok már nyugovóra tértek, de Volquin csupán felmutatta Wenno nagymester pecsétjét a kapus barátnak és máris bebocsátást nyert.

A keszeg csuhás mécsessel a kezében előre ment, keresztülvágott a kerten. Elhaladtak a friss vetemény majd a kútház mellett, ahol a deszkákból kirakott út egy éles jobb kanyart vetett, végül megálltak a templom előtt. A barát Volquin kezébe nyomta a mécsest, majd hátat fordított és elment. Volquin egyedül maradt.

Belépett a templomba, mécsesének fénye bolyongva bukdácsolt a kőpadok között az oltárig, ahol egy szegényesen díszített Biblia feküdt nyitva. Volquin lapozott pár oldalt, csendesen morzsolgatta a szavakat, de azok nem hoztak megnyugvást. Úgy koppantak lelkében, mint a hideg kövek, szinte horzsoltak. Hiába ütötte fel kedvenc passzusainál a Bibliát, a vágyva várt megkönnyebbülés csak nem oldotta fel a bensőjét eluraló hideget. Dühösen becsapta a könyvet, a csattanás visszhangot verve rebbent tova. A mécses lángja remegni kezdett, mintha Volquin gyomrának mása lenne. A lovag kinyújtotta a tenyerét és a lángocska fölé tartotta; a forróság perzselni kezdte a kezét, de ő nem húzta el. Emlékezett az első pogányra, akit látott megégni; a férfi valamiféle transzba eshetett, mert egy nyikkanás nélkül hamvadt el. Ha az ősi démonok és szellemek képesek ekkora erőt adni egy embernek, akkor a keresztény istennek még nagyobb hatalma kell, hogy legyen.

Tűrt hát és imádkozott, ám a fájdalom végül győzött. Elkapta kezét a láng fölül és dühödten meredt a tenyerét elcsúfító sebre, majd lesöpörte a padlóra a mécsest. A láng halódott kicsit, majd elaludt.

Volquin vaksötétben botorkált vissza a templom ajtajáig. Odakint már a Hold ragyogott magasan az égen, de az ezüstösen mosolygó égitest látványa sem volt képes eloltani a Volquin szívében támadt haragot. A lovag gyorsuló léptekkel haladt a monostor kapuja felé, egy szó nélkül felrángatta a kapus barátot és nem törődve annak jajveszékelésével ráparancsolt, hogy nyisson neki utat.

A katonák tábora már elcsendesedett; amikor áthaladt a sátrak között. Csak az alvók szuszogását, álmodók nyöszörgését hallotta. Volquin már régen nem álmodott semmit sem.

A várhoz vezető úton megérett benne az elhatározás; elég volt a könyörületességből. Hathatósabb eszközökre van szükség a pogányok megtérítésére holmi terelgetésnél és szelid rábeszélésnél. Kerül, amibe kerül, de meg fogja tisztítani a Gauja két partját a hitetlenektől, ha kell, a saját fegyvereikkel győzi le őket.

Az útja egyenest a vár tömlöcébe vezetett, ahol a legutóbbi összecsapás során foglyul ejtett szamogitokat tartották bezárva. Állítólag volt közöttük valami sámán, amolyan varázslóféle, aki a helyi szóbeszéd szerint képes volt életre kelteni az élettelent. Volquin világéletében megvetette a vásári mutatványosokat és ezt a Mindaugast sem tartotta többre, de most először azért imádkozott, hogy a szóbeszéd ne csak üres pletyka legyen. Neki szüksége van annak a férfinak az ördögi hatalmára. Még ha démonokkal kell is lepaktálnia, de el fogja érni, hogy a pogányok leboruljanak az Úr előtt.

A föld alatt, nyirkos, sötét folyosókon vezetett az útja a cellák felé. Egy pillanatra megingott, de ahogy meggyulladt kezében a fáklya, úgy hamvadt el minden kétsége. A cél nemes, ezért az Úr bizonyosan megbocsát majd neki, hisz többezer pogányt fog az Ő jászolába téríteni. A Rend Volquin tettei által elviszi majd Krisztus fényét az erdők mélyén meghúzódó falvakba, a tóvidék cölöpházaiba és a mocsarak közt rejtőző nádból és sásból szőtt lápi viskókba.

A fáklya hirtelen lobbant egyet, mintha csak az Úr adta volna áldását Volquin tervére.

A folyosó végén az asztalra borulva aludta bormámoros álmát egy őr. Volquin belerúgott a csizmájába, de az őr meg sem rezzent. A lovag kirúgta alóla a lócát; a nyirkos, korhadó fa összecsuklott. Az őr jó alaposan beverte az állát az asztalba, káromkodva tápászkodott fel, keze a tőre markolatára tévedt, ám, amint látta, hogy ki verte fel álmából, meghunyászkodott.

– Jó uram, mi járatban idelent? – kérdezte; szája sarkán véres nyál csordult, minden bizonnyal megharaphatta a nyelvét, amikor közelebbről megismerkedett az asztallappal.

– Hozasd a cellámba azt a Mindaugas nevűt.

– Máris ébresztem a…

– Nem ébresztesz senkit sem, megértetted?! Csak megfogod a szamogitot és behozod hozzám.

– Személyesen óhajtod kihallgatni a foglyot, jó uram? Eleddig szavát nem lehetett venni, csak motyog magában és különös formákat rajzolgat a porba, aztán szertesepri a mancsával, majd kezdi, előröl.

– Ki vagy te paraszt, hogy a szándékaim felől faggass?! Tedd, amit mondtam! Ne feledd, hol a helyed, különben könnyen az egyik tömlöcben találhatod magadat!

Az őr meggörnyedt, szemét lesütötte. Volquin egy rézpénzt kotort elő az erszényéből és a földre dobta az őr lába elé.

– Ezt azért, hogy tudd, kinek köszönheted az életedet! – mondta, majd sarkon fordult.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.5/10 (16 votes cast)

Leave a Comment

One Comment

  1. A karakterek mondjuk lehetnének picivel eredetibbek, de amúgy ez egy hangulatos és “régimódi” részlet. Mely jelen esetben pozitív tulajdonság. Az ilyen stílus mindig is tökéletesen passzolt ehhez a zsánerhez.