Renata Brightmore: Vérvörös éj 2. részlet

Renata Brightmore: Vérvörös éj 2. részlet

Első részlet

*

Napok

Halottnak tűnik minden. Színtelennek. Értelmetlennek. Mintha eltűnt volna belőlem valami. Nincs kedvem megmozdulni, felkelni. Éjszakánként keveset alszom, rémálmok gyötörnek. Kezdetben a Szilveszter éjjel kínoz. Az elmúlt két éjjel vérben fürödtem. Gyilkosságok képzelt jelenetei, akár egy horrorfilmben. A halál vérvörösre festi az éjszakai égboltot, eltakarja a Hold fényét és a csillagokat. Engem elnyel a sötétség…

*

New York

Michelle egy krokodilbőr csizmát nézeget a kirakatban, közben piros hajráfját igazgatja. Nehéz megállapítani, hogy a lábbeli érdekli–e vagy saját tükörképe ejti rabul újra és újra. Esthelle kényelmesen keresztbe veti hosszú lábait a díványon, frissen manikűrözött ujjaival az iPhone–ja képernyőjén babrál. Az eladó szünet nélkül hozza a raktárból a díszes dobozkákban megbúvó cipő remekeket, melyeket gondosan sorba rendez az üzlet közepén álló üvegasztalon.

Rajtam Chanel No.5 illatozik, ami a 5th Avenue egy elegáns boltjában kellemesen hat, bár a hozzá viselt sneaker már megkérdőjelezi összeszedettségemet.

– Önnek mi a mérete? – fordul felém az eladó.

– Hatos.

Hangom lemondó és erőtlen. Nem találok örömet a vásárlásban, sem a kis New yorki kiruccanásunkban. Michelle telefonja olyan hirtelen volt és váratlan, hogy képtelen voltam elfogadható kifogást gyártani, így rábólintottam.

Két órával ezelőtt még a repülőtéren veszekedtem egy taxissal, mert méregdrága Loui Vuitton bőröndömet szabályosan betuszakolta a csomagtartóba.

– Itt is vagyok – ér vissza a túlbuzgó eladólány. – Ez a legújabb modellünk, nemrég maga Victoria Beckham is viselt egy ilyet… hol is… – elhallgat egy pillanatra, remélve, hogy lelkesedést színlelek –, óhajtja felpróbálni?

– Nem. Biztos jó – legyintek.

Az üzlet ajtaján keresztül bámulom a járókelőket, miközben Michelle végre ellép a kirakatból és lehuppan Esthelle mellé.

– Clara, anyukád jár még jógázni?

– Igen, gondolom…

– Akkor most eljár jógázni és magánórákat is vesz?

– Biztos…

– Nem furcsa ez?

– Miért lenne az? – dörzsölöm meg az arcom.

– Hányszor edz naponta? És miért nem látszik az eredmény?

– Mire akarsz kilyukadni?

– Michelle arra célozgat, hogy anyádnak viszonya van a magánoktatóval, ami valljuk be nem meglepő, mert Pabloval kinek nincs? – vág közbe unottan Esthelle.

– Nem. Én nem erre céloztam.

– Dehogynem – felnéz a telefonjáról és az eladót keresi tekintetével –, Mary van ebből fekete? – Az eladó azonnal ott terem és eltűnik a cipellővel.

– Nem is Mary a neve.

– Akkor mi?

– Molly. Molly? Nem Molly? – néz rám kérdőn Michelle, mintha én tudhatnám a választ.

– Csajok, ki nem szarja le, hogy Molly vagy Mary? Nem az számít.

– Hát mi drága Esthelle?

– Hogy teljesítse a kívánságaimat.

– Szállj már le a földre! – Kikapja a kezéből a telefont. – Kivel chatelsz? Had nézzem.

– Add már vissza – vinnyog Esthelle és próbálja visszaszerezni a készüléket.

Előkeveredik eladónk a raktárból és félbeszakítja a civakodást: – Ezeket csomagolhatom?

– Igen. – Esthelle felkászálódik és előkotorja az American Expressét.

– Most merre megyünk? Éhes vagyok – utalok arra, hogy talán ehetnénk.

Három órával később a Central Parkban található, Paisley’s Gardenben végre ételhez jutok. Esthelle salátát rágcsál, öntet nélkül. Néha egy–egy levélfoszlány bennragad a fogai közt, de mivel minden türkröződő felületen szereti ellenőrizni tökéletesre faragott arcát, így sokáig nincs lehetőségem emberinek látni. Michelle egy marhaszelettel bajlódik. Nem tudom a kés nem megfelelő vagy barátnőm gyenge–e. Előttem töltött portobello gombák sorakoznak kecskesajttal.

– Arra gondoltam, hogy zöldet fogok viselni az esküvőn.

– Zöldet? A zöld nem mutat jól a bőrödön – így Michelle.

– A smaragdzöld jól áll – húzza fel az orrát Esthelle.

– Két hete a SixTeeth–ben is smaragdban voltál és sápasztott.

– Az méregzöld volt. Vivienne Westwood.

– A kettő nem ugyanaz?

– Nem. A smaragd egy fényes, ragyogó szín. A méregzöld matt.

– Ekkora baromságot!

Esthelle szinte fújtat a dühtől. Feszültségét a villa erőteljes szorításával próbálja levezetni, majd egy sóhaj kíséretében lesüti a szemét és folytatja a harcot a rukkolával.

– Hallottátok, hogy Emily valami kiöregedett rock zenésszel kavar? – próbálja Michelle felkelteni az érdeklődésünket.

– Nem ismerem – nyögöm be hosszas hallgatás után.

– Azt nem tudom melyik banda…

– Tudsz te bármit is? – vág közbe Esthelle ingerülten.

Most Michelle próbálkozik a higgadtság látszatának a fenntartásával, több–kevesebb sikerrel. Hátra dobja a haját, rám pillant, majd hunyorogva Esthelle–re. Újabb falatot vesz a szájába és miközben intenzíven rágja, lesütött szemmel mered a tányérjára, mintha megsértődött volna, hogy egyikünket sem érdekel a legújabb pletykája.

Még néhány csillogó üzlet meglátogatása hátra van, az estét a Rum House–ban tervezzük zárni, mielőtt nyugovóra térünk a The Sherry–ben. Másnap három taxit kellett hívnunk, mivel nem voltak hajlandóak egy járműben utazni, én pedig nem akartam balhát ezért inkább külön utaztam a repülőtérre.

*

Steven Brown

Anyám ordibálására ébredek.

– Clara! Steven van itt. Gyere le édesem! – kiabál a földszintről.

Sajog a fejem, ő meg olyan elviselhetetlen frekvencián képes a nevemet sipítozni, hogy éles fájdalom nyilall belém. Tegnap éjjel értünk haza New Yorkból, ahol Michelle és Esthelle ismét megfogadta, hogy többet az életben nem állnak szóba egymással.

Lépteket hallok a lépcsőn.

– Clara, hívtalak már vagy ezerszer, miért nem vetted fel? Jól vagy?

Nem felelek. Hiába formálnak az ajkaim szavakat, hang nem jön ki a számon. Percekig némán áll az ajtóm előtt. Képtelen vagyok beszélni vele. Összezavarodtam, minden megváltozott, idegennek tűnik az élet, amit eddig éltem. Az ajtóhoz lépek, megemelem a kezem és eljátszok a gondolattal, hogy ajtót nyitok, de nem tudom mit mondhatnék és azt sem, hogy akarok-e bármit is mondani.

– Van egy meglepetésem. Imádni fogod – szólal meg hosszas hallgatás után. – Este eljövök érted és megmutatom, rendben? – Kis szünetet tart, a fejét az ajtónak támassza. – Szeretlek – suttogja. – Fél nyolcra érted jövök, rendben?

Visszaülök az ágyamra és a fejemre húzom a takarót. Léptei lassan elhalnak a lépcsőn. Vált még néhány szót anyámmal, majd távozik.

*

Fél 8. A nappaliban várom Stevent. Egy fekete garbó nyakú ruhát választottam, ami feszesen öleli körbe az alakomat, térdig érő hosszával azonban decens benyomást kelt. Idegesen bámulom a kandalló fölött lógó hatalmas órát, amit anyám rendelt Svájcból, úgy egy évvel ezelőtt. Némileg összeszedtem magam, tőmondatokban képes leszek társalogni és azt színlelni jelen vagyok a testemben, de félek, ennél többre nem futja majd. Rettegek attól, hogy megérint, hogy megcsókol. A sérüléseimet eltakarja az öltözékem, a kérdés, hogy képes leszek–e leplezni a lelki sebeimet.

Csókkal próbál üdvözölni, én hárítok, oldalra fordítom a fejem, így csak egy finom puszit kapok az arcomra.

– Beteg voltam – mondom, mielőtt még megszólalhatna.

– Mi bajod volt?

– Nem fontos. Már jól vagyok. Vagyis jobban.

– A meglepetésemhez autóznunk kell egy kicsit.

Felsegíti a kabátomat, kinyitja nekem az ajtót, és udvariasan elköszön anyámtól. Steven egy Toyota Highlanderrel jár. Nem szereti a feltűnést, korábban győzködtem, hogy vegyen egy izmosabb gépet, de maradt a sablonos egyszerűségnél.

– Messzire megyünk?– kérdezem meg unottan.

– Nem. Ma nincs nagy forgalom. Hamar odaérünk.

Felhangosítom a rádiót. A hírolvasó kissé be van rekedve, néha olyannyira elmegy a hangja, hogy csak találgatni tudok, hogy mi lehet a mondat vége. Arról beszél, hogy megszaporodtak az öngyilkosságok a környéken, és ami igazán különös ebben, hogy sokan nem egyedül mennek a halálba, hanem kézen fogva valamely sorstársukkal. Steven lehalkítja a rádiót.

– Ezt hallgatni is rossz. Tegnap behoztak két lányt begyógyszerezve, az egyik jelenleg is az intenzíven fekszik kómában. – Egy pillanat szünetet tart, úgy tűnik, gondolkodik valamin. – Nem értem, hogy választhatja valaki önként a halált az élet helyett! – Gondterhelten ráncolja össze a homlokbőrét, miközben még lejjebb veszi a hangerőt. – El nem tudom képzelni, mit éreznek most a szüleik!

Rám pillant, én ránézek, majd elkapom a tekintetem és a szomszédos sávban álló autósokat kezdem el bámulni.

– Emlékszel a bácsikámra, Stuartra? – kezdeményez újra beszélgetést. Hallgatásom töretlen, egy fejrázással felelek. – Nemrég vált el Laurentől, és van két fia Zack és Loui… – Steven rokonsága akkora, hogy lehetetlen névről beazonosítani az embereket, így nem is erőlködöm. – Meséltem már róluk…

Próbálom meghallani az időjárás jelentést meg a sporthíreket, de a drága vőlegényem könnyedén túlharsogja az amúgy is érces hangú bemondót. Feltekerem a hangerőt. Steven végre befogja! Calvin Harris aktuális slágere szól, a nap szikrázóan szórja a vényt az arcomba az üvegen keresztül. Ray Ban napszemüvegem nélkül általában nem indulok el otthonról, de ezúttal nincs nálam, így marad a hunyorgás.

Nézem a vőlegényemet és nem érzek semmit. Az, hogy nem vagyok szerelmes nem újdonság, de a teljes közönyt még szoknom kell. Már dacból sem akarom őt szeretni! Túl tökéletes, túl jólelkű, túl kiszámítható! Egy halloween partyn találkoztunk. Én rothadó zombinak öltöztem, ő vámpírnak. Tavaly ismét elővettük ikonikus jelmezeinket és Michelle bulijára igyekezve letérdelt – megkérte a kezem. Egy barátja felvette és feltette youtube–ra, de kéthónapnyi hiszti árán sikerült levetetnem. Miközben teljesen elveszem az emlékeimben, a fekete körömlakkomat pattintgatom le a körmeimről szép sorjában.

Úgy tűnik megérkeztünk. Los Felizben vagyunk. A kocsi egy hatalmas mediterrán típusú ház előtt parkol le.

– Hova jöttünk? Ki lakik itt?

– Ez a mi házunk. A közös otthonunk.

Teljesen ledöbbenek, erre nem számítottam. Az épület több mint lenyűgöző. A kerítés kőből van és egy kis kovácsoltvas kapun át lehet bejutni az udvarba. Virágok szegélyezik utunkat a bejárati ajtóig. Belépve melegség fogott el, egy pillanatra elképzeltem magam a díszes oszlopok között, ahogy Stevent várom haza. Az uralkodó szín a barna, annak az árnyalatai köszönnek vissza a nappaliban és a konyhában is. Az antik vázák jól megférnek a legmodernebb technikai eszközök mellett.

A kandallóval szemben ültet le a kanapéra. Ropogó fa hangja egészen ellazít. a tűz fényében merengek, mikor Steven egy üveg pezsgővel tér vissza. A kezembe ad egy karcsú pezsgőspoharat, majd nekiveselkedik az üveg kinyitásának. Hatalmas pukkanás közepette lövi ki a kupakot. Abban a pillanatban összerándul minden izmom, a szívem kalapálni kezd, nem tudom csitítani. Látom magam előtt a sötét égbolton tűzijátékot darabjaira esni vakító fényhatás közepette, érzem a támadóim ujjait a karomon, az arcom sajog a pofontól.

– Igyunk kettőnkre és a közös életünkre! – emeli poharát.

Gyorsan lehajtom az italt, és próbálok megereszteni egy mosolyt, de kényelmetlen a számat felfelé ívelni. Futkos a hideg a hátamon, a feszültség nő bennem és úgy érzem, ki akar robbanni a testemből.

– Idegesnek tűnsz. Nem tetszik a ház?

– De. Tökéletes – szorítom a poharat a tenyerembe.

– Te vagy tökéletes, Clara. Már az első találkozásunkkor éreztem, hogy te lehetsz majd az a nő, akivel összeakarom kötni az éltem… és már közel a nap.

Felém hajol egy csókért, de ismét oldalra fordítom a fejem. Finoman csókolgatni kezdi a nyakam.

– Steve, kérlek! – szólok rá. – Most nem szeretném.

Érzem, ahogy a kezét a térdemre teszi, finoman simogatni kezdi a lábamat. Szép lassan halad felfelé centiről–centire, érintve az egyik legérzékenyebb pontomat, a combbelsőmön. Egyre hevesebben vájja az ujjait a húsomba, mozdulatai felgyorsulnak.

– Kérlek… Steven – sóhajtozom.

Mereven ülök a kanapén, mint aki lefagyott és újraindításra vár. Bal kezemben a poharat szorongatom, a jobb bénán csüng mellettem. A bugyimon érzem az ujjait,– az egyik felem kívánja az érintését, a másik tőben vágná le a karját. A frusztráltságom az egekben, elhatalmasodik rajtam a düh, a kezeim remegnek. Már nem én irányítok.

Valami nagyot ránt valami a kezemen, a pohár Steven fején robban szilánkjaira. A vőlegényem ijedten néz rám, őszinte meglepődöttség ül ki az arcára,– bizonyára nem érti miért vágtam fejbe… és ezzel nincs egyedül. A pohár a homlokán landolt, mély sebet ejtve, melyből szivárog a vér, ami keresztülfolyik a szemén és az ingjén ver tábort. A pohár alsó fele még a tenyeremben, a fejem üres, a feszültség elszállt, de valami megtelepedett az agyamban.

– Megőrültél?– pattan fel feleszmélve a kábulatból.

– Én úgy sajnálom – mondom robothangon. Aztán ismét a padlóra meredek.

– Mi van veled? – tör ki belőle. Néhány másodpercig bámul engem, mintha a homlokomról leolvasható lenne tettem miértje.

Nem tudom mond–e még valamit vagy próbálkozik–e valamivel. Az idő, mintha megszűnne létezni. Hallom, ahogy elhajt a kocsival, a kezem elengedi a törött poharat. A vérem monoton ritmusban csepeg a mahagóni parkettára és egyre csak nő a tócsám kerülete. A tűz lángjai melegítik az arcom, bizarr nyugalom árad szét bennem. Nem érzek fájdalmat, máshol járok…

 *

Másvilág

A felkelő Nap sugarai ébresztenek, hosszasan nyújtózkodom a kanapén. Nehéz elhinni, hogy a hatalmas ágyakhoz szokott testem ezen a bútoron ilyen jót aludt. A padlón lévő vértócsa és a tenyeremen keresztülfutó alvadó seb hamar kijózanít és elveszi a kedvem a henyéléstől. Nem értem a reakciómat– vehemens tudok lenni, ha felidegesítenek, de ez túlságosan szélsőséges megnyilvánulás volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Nem gyötör bűntudat. Jól esett engedni az indulataimnak. Felszabadító pillanat, de egyben ijesztő is. Gyalog indulok haza.

*

Napok telnek el, csendesen egymásba folyva váltják egymást. Az összes ugyanolyan. Üresek. Céltalanok. Ráadásul rosszabbul alszom, mint valaha. Lidérces képek kínoznak, ha ébren vagyok, akkor meg ez az elveszettség érzése a társam.

Az utcán bolyongok. Végtelen a csend. Az ablakokon néha kiszűrődik a TV képernyőjének a fénye, autó áll meg egy ház előtt, egy elegánsan öltözött férfi száll ki belőle, átfut a másik oldalra és kinyissa az ajtót. Egy gyönyörű cipő bukkan elő, egyik a másik után. Nem vagyok egyedüli álmatlan kóválygó ezen az estén– egy középkorú férfi fut el mellettem a kutyájával. Kései óra ez az edzéshez, de ez a város nem alszik. A látszólag cél nélküli sétám mindig egy bizonyos helyen ér véget. Bármilyen útvonalat is választok, a Club 47 homlokzata áll velem szemben. Be kellene bennem? Ha valaki tériszonyos, elmegy ejtőernyőzni, kiugrik és elszáll a félelme. Más a pókokról irtózik, de elég a kezébe vennie egyet és könnyen ráeszmélhet, hogy a félelem puszta illúzió. Ahogy ott ácsorgok nap, mint nap, egyre erősödik bennem a düh. Nem a megalázás váltja ki ezt belőlem. Az életem elviselhető volt. Azóta nem találom a helyem. Mintha a felismerés, hogy lehetek áldozat valamit megváltoztatott volna. Sokszor eszembe jut, mit tennék, ha szembe találnám magam a támadóimmal: felismerném őket és leblokkolnék vagy megkísértene a bosszú angyala?

 *

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.0/10 (3 votes cast)

Leave a Comment

One Comment

  1. Szia Renata!
    Ebben a fejezetben sokkal erősebbre sikerültek az érzelmek, bár a felszínesség és a szereplők viselkedése nem teszi könnyűvé egyikőjük megkedvelését sem. Gondolom nem is ez a cél. Remélem a Clarában elinduló változások fontos szerepet kapnak a későbbiekben.
    Ha Clara az utolsó mondatban említett úton indul el, akkor izgalmas történet lehet.
    Szép hetet!