Boldog Új Évet!
Ha van pénzed és mellé jól nézel ki, hajlamos lehetsz azt hinni, hogy tiéd a világ és bármit megtehetsz. A határok elhalványodnak és átjárhatóvá válnak. Nincs törvény, íratlan szabály, józan érv, mi megállíthat. Drog, alkohol, hazugságok, állbarátok lepik el a várost. A nyomor bűze keveredik a francia parfümök illatával. Jelentéktelen pillanatok, eltékozolt lehetőségek, érzelemmentes közöny kíséri utamat, ahogy haladok a West–Hollywoodban található Club 47 felé. December 31.–e van. Hűvös, nyirkos a beton. Tócsák nehezítik az egyenes vonalban való haladást. Ez az egyetlen nap, mikor kötelező bulizni.
A szórakozóhely előtt hosszú sor kígyózik, alulöltözött lányok viháncolnak és mutogatják egymásnak az új cipőjüket, néhány öltönyös üzletember még évvégén sem tud elszakadni a munkától, számlákról és jelentésekről beszélgetnek. Százötven dollár a belépő, a VIP ennek a duplája, de limitált a beengedhető létszám. A legjobb barátnőm, Michelle már egy hónapja megvásárolta a mieinket. Háromszáz dollárért soron kívül engednek be. A bejáratnál Kirsty szívja a cigijét, azonnal int, mikor észrevesz. Huszonhat éves, de egy tízessel minimum idősebbnek látszik. A szolárium öregít – ezért sem szolizom.
─ Clara! Végre, hogy megjöttél. Már hiányoltunk – fordul hozzám és elpöcköli a csikket.
– A többiek?– kérdezem.
– Mindenki bent van már. Rohadt hűvös van ma éjjel, nemde? – Összedörzsöli a tenyereit, majd a táskájában kezd matatni. – Szólhatna valaki ezeknek odafenn, hogy ez itt a napfényes Califronia, csessze meg! – zsörtölődik. Rágót vesz a szájába. – Taxival jöttél? Rossz a kocsid vagy mi?
– Igen, taxival. Nem fér bele még egy ittas vezetés. – Milliószor ültem alkoholmámorban volán mögé, meglepő, hogy csak egyetlen egy alkalommal futottam rendőrbe. –Nem megyünk be? – Nem várom meg a választ, elindulok befelé, Kristy utánam..
Bent lépni is alig lehet, emberek összedörgölőzve rázzák magukat, folyik a pezsgő, az erkölcsök fellazulnak. A VIP részleg az emeleten van kialakítva. Ha az ember kényelemre vágyik, akkor ide érdemes befizetni. Egy boxban találok ismerős arcokra. Oldott a hangulat, feltehetően az elfogyasztott alkohol játszik ebben döntő szerepet.
Esthelle csokoládébarna bőrén csodásan mutat a Cartier nyaklánca, amire úgy hívja fel a figyelmemet, hogy a kezével folyton a nyakánál matat. Csak akkor áll le, mikor megkérdezem mennyibe került és biztosítom arról, hogy irigykedek rá, amiért ilyen jó az ízlése. Mellette Paul, egy meleg fodrász Beverly Hillsről, aki nem mellesleg Esthelle kontyának az elkövetője. Fejedelmi hajkorona, de ez nem egy koronázási ünnepség, hanem egy szórakozóhely – a lenti tömegben hamar összeakadna valakivel. A szomszéd asztalnál Courtney – a gimis osztálytársnőm – és a pasija, egy milliárdos tv–s mogul, aki elmúlt hatvan. Kár, hogy nincs felső korhatár.
– Clara édes – szólít meg Paul –, rád férne egy festés, nem csillog úgy a hajad, ahogy kellene. – Közben a fejem felé nyúlkál, nem győzök elhajlongani. – Ezek a fények kihozzák a vörösesre kikopott árnyalatát. Ohh, Clara! Nézni sem bírom. – Viccnek szánja, de nem nevetek.
– Láttam egy csodálatos Christian Lacroix cipőt tegnap az ebay–en. Létezik, hogy ott eredetit kapok ilyen poton áron?
Ezzel témát adok neki a következő fél órára. Persze egy szavát sem hallom meg, de bólogatok, néha még el is mosolyodom. Közben intek a közeledő pincérlánynak, hogy hozzon egy B52 koktélt, de gyorsan.
Mire megjön az italom Paul már Esthelle fülébe duruzsol, és a bevándorlókat szidja. Nem tudom eljutott–e az agyáig, hogy végtére én is az volnék.
Megáll az asztalunknál egy kopaszodó, vasaltarcú fickó. Extra szűk, krémszínű Armani inget visel, utánfutóként egy nála tizenöt évvel fiatalabb srácot választott. Mindkettő meleg, össze is pusziszkodnak Paullal.
– Hihetetlen ez a tömeg. Az előbb lemerészkedtünk. Azt hittem pánikrohamot kapok – panaszkodik. Odafordul a fiújához és elküldi valamerre. – Most vagyok itt először, nem ismerek senkit. Hihetetlen mikre rá nem tudnak venni a fiatalok! –Meglepődve veszi észre, hogy mások is ülnek az asztalnál: – Paul, mutass be kérlek a hölgyeknek – követelőzik.
– Kevin egy régi jó barátom az egyetemről. De régen volt az! – sóhajt fel. – Ő itt a csodálatos Esthelle – A férfi odahajol hozzá és csókot lehel a púderezett arcára. – Ő pedig Clara.
Gyorsan kezet nyújtok, hogy megelőzzem az arckontaktust. Részemről végeztem Kevinnel, elfordítom a fejem és a szomszédos társaságokat figyelem. Semmi bajom a melegekkel, sok van erre.
Az ismerőseim nagy része untat. Képtelen vagyok agykapacitást áldozni a velük való csevegésre. Érdeklődést színlelve helyeselek, mosolygok vagy fintorgok. Egy értelmes ember könnyen felismerni a tényt, hogy untat, de ők csak mondják tovább a hülyeségeiket!
Az én gondolataim közben egészen máshol járnak. Általában azon, hogy milyen lenne más bőrében élni, vagy miként születnék újjá, ha ez lehetséges lenne – ha kaphatnék második esélyt. Illetve, hogy hová költöznék, ha elhagynám végre Los Angelest. Eddig Svájc vezet, Norvégia és Japán előtt.
Alig múltam el tíz, mikor az Egyesült Államokba költöztünk. Édesanyám magyar gyökerekkel rendelkezik és jobb élet reményében választotta ezt az országot, az „amerikai álom” cukormázas képzete megbabonázta. Persze, neki bejött a számítása, ma Beverly Hillsen élünk egy hatalmas házban, így hármasban. Egyke vagyok. Ha az embernek nincs testvére, azt gondolhatná, hogy legalább több figyelmet kap a szüleitől, sajnos én a minimálisan elfogadottat sem érdemeltem. Idegenekként élünk együtt.
Úgy elmélázom, hogy az üres poharat ismét a számhoz emelem. Észre sem veszem, hogy a legjobb barátnőm, Michelle közelít, csak akkor kapok észbe, mikor elterül az ölemben.
– Végre, hogy itt vagy! – suttogom. – Ezeket már nehezen viseltem – mutogatok Estelle és a fodrásza felé.
– Ne is mondd! Sok helyes fiú van lenn – mosolyog. Felül, majd rendel két Betsy Rosst. – Steven hol van? Nem úgy volt, hogy ő is jön?
– Elutazott a szüleivel.
– Egy felnőtt férfi, aki szeret az őseivel lógni, ritka – jegyzi meg és közben a szemeit forgatja. – Mikor lesz az esküvő?
– Nyárra terveztük, elvileg.
– Biztos, hogy hozzá akarsz menni? Mármint tényleg Mr. Tökély a srác, de attól még nem kell hozzámenni.
– Láttad Betht? – váltok témát, hogy ne kelljen a vőlegényemről társalognom.
– Miért?
– Megcsináltatta a melleit. Csodálom, hogy nem bukik orra velük.
– Ugyan – legyint –, annak a lánynak a fejét kellene kicserélni!
– Igyunk erre! – emelem a poharam. – Új fejet Beth–nek!
A korlátnál táncolunk néhány szám erejéig, majd újabb italt hozatunk a pincérlánnyal, akinek kétszáz dollárt csúsztatok a markába, hogy lesse minden kívánságunkat. Az első fél órában a testem mozgása nagyjából követi a zene ritmusát, ezután fokozatos leépülésnek lehet szemtanúja, aki úgy döntött, hogy rajtam legelteti a tekintetét. Eljön az a pont ahol már nincs értelme erőltetni a szexisnek gondolt mozdulatokat; ideje pihenni.
– Kimegyek a mosdóba – üvöltöm. Akkora a zaj, hogy szájról kell olvasni. Michelle bólogat, én meg távozom.
Az emeleten hosszú sor kígyózik, csupa külsejére oly érzékeny liba. Ezek egyhamar nem másznak ki onnan. Úgy döntök, hogy megnézem mi a helyzet odalenn. Több mellékhelyiség van, és innen úgy tűnik nem állnak előtte sorban. A WC maga a nyugalom szigete, az ajtó elég jól tompítja a zajt, egy lélek sincs bent. Jól esik az egyedüllét. Van valami nyomasztó az emberek társaságában – a sok előítélet, a magas elvárások, a kritikus szemek. Az otthoni fénynél jobban mutattak a mélybarna szemeim ezzel a szemhéjpúderrel és a bőrszínem sem tűnt ilyen sápadtnak. Idegesen viszek fel egy újabb réteg MAC púdert, míg a szeplőim el nem tűnnek, majd egy kis bronzosítóval még rádolgozom. Nagyot fújtatok, kitekintek az ajtó felé, de valahogy nincs kedvem visszamenni. Megtámaszkodom a mosdó szélén és lehajtott fejjel bámulom a csapból csorgó vizet, ahogy eltűnik a lefolyóban. Felnézek, egész közelről kémlelem az arcomat. Keresem a választ arra, hogy ki is vagyok valójában és egyáltalán mi fenét keresek itt! Megmosom a kezem, és elzárom a csapot. A huzat becsapja az ablakot. Megrázom a fejem és elmosolyodom, hogy már megint milyen kis filozofikus hangulatban vagyok. Szilveszter éjszaka van, Clara! Megigazítom a hajam, majd elhagyom a helyiséget. Elég sokkoló az ütemre ugráló tömeg látványa és az azt kísérő hangorkán, ami megcsap. Berobban a látóterembe a lézerek villogó fénye, a csillogó pezsgősüvegek látványa. A mosdóban olyan volt, mintha a Tour finisében kiléptem volna egy japánkertbe, most meg vissza kellene állnom az élre.
Általában légvonalban a legrövidebb útvonalat választom, és keresztülvágom magam a tömegen, de ezúttal az asztalok mellett próbálkozom. Nehezen haladok. Mikor megpillantok egy résnyi helyet a táncolók között, az utolsó pillanatban elém ugrál valaki és elállja az utat. Szólongathatom őket, nem hallanak. Ha megfogom a vállukat, hogy így jelezzem az átjutási szándékomat, azt gyakran félre értelmezik. Az eredetileg kijelölt útvonalamtól jócskán eltérve érek ki a tánctér peremére.
Hirtelen lökést érzek oldalról, a világ lelassul, csak egy aranyszíjas, egyedi TAG Heuer óra villan ki egy fekete zakó alól, ahogy próbálok valamiben megkapaszkodni. Egy asztalnak dőlve, kerülöm el az esést. Felegyenesedés közben a táskámmal fellökök egy sörös üveget, aminek a tartalma végég folyik az asztallapon, bele az egyik srác ölébe. Unott képe eltorzul, és a véletlen baleset okozója felé fordul.
– Ribanc! Baszd meg! – förmed rám. Hangos a zene, de nem eléggé, hogy elnyomja a szitkozódását. Vékony srác, egyszerű pólóban, alkarján tetoválás. – Mi a faszt művelsz? – ordibál.
– Sajnálom, kifizetem – nyúlok a pénzem után.
Az asztalnál ülő másik két srác láthatóan jól szórakozik. Hevesen gesztikulálnak, miközben beszélnek, mégsem tudom leolvasni a szájukról, hogy mi zajlik épp köztük.
Némileg csillapodni vélem az indulatokat, közelebb hajolok, immár a tárcámmal a kezemben. A sörös nadrágos megragadja a hajamat és közel húz magához. A kellemetlen fájdalom miatt nem ellenkezem. – Fizetni fogsz – morogja a fülembe. Hangja egyszerre kelt bennem félelmet és undort, a leheletén érzem az elfogyasztott alkoholos italok bűzös keverékét.
– Engedd már el! Hülye vagy, ne balhézz! – szól közbe az egyik társa és átnyúl az asztal felett.
Amint enyhülni érzem a fájdalmat a fejbőrömön, magamhoz szorítom a táskám és ijedten visszamenekülök az emeletre. Pulzusom az egekben. Korábban azt gondoltam nem kerülhetek olyan helyzetbe, amit ne tudnék kezelni. Naiv ábránd volt, a tökéletes kis világom meginogott. Szabályosan fuldoklom, mikor az asztalunkhoz érek. Csak ki akarok menni innen, azonnal!
– Hol van a dzsekim? – kérdezem Paultól.
– Michelle felkapta… biztos kiment valamerre.
– Pasival ment – vág közbe Estelle.
– Fasza.
– Valami baj van Clara? Olyan sápadt vagy – így Paul.
– Nem, csak néhány srác…
– Jut eszembe, van egy új, hihetetlen kozmetikai kezelés. Imádni fogod…
– Persze – vágok közbe, még mielőtt elmondhatná, miről van szó.
Lenézek. Keresem az előbbi társaságot, de úgy tűnik felszívódtak. Már abban sem vagyok biztos, hogy valóban megtörtént és nem a képzeletem űz belőlem tréfát.
– Kimegyek egy picit – kiabálom Esthelle fülébe.
– De Clara, mindjárt éjfél!
– Sietek, tényleg néhány perc.
Szabadulni akarok a fujtó közegből, mely mintha elszívná előlem az oxigént. Törzsvendég vagyok a Club 47–ben, van egy eldugott kijárat, ami egy kis hátsóudvarra visz. Ha italt hoznak, a furgon ott parkol, így nem kell a főbejáraton keresztül pakolászni. Az a néhány négyzetméter ideális lesz számomra, össze kell szednem magam és meg kell nyugodnom.
Kiérve nagyot szippantok a hűvös levegőből, érzem, ahogy a légútjaim átjárhatóvá válnak, a tüdőm kitágul. Egyre lasabban lélegzem és ezzel párhuzamosan a feszültség is csökken bennem.
Hallom magam mögött csapódni az ajtót, összerezzenek a hirtelen jött zajra. Nem vágyom társaságra, elindulok vissza az épületbe.
– Bocs, elengednél – kerülném ki az egyik nyugalommegzavarót.
– Nézd, ki van itt! Nem ez a csaj öntött le?
Ők azok.
– Elnézést kértem. Mit akarsz még? – kérdezem.
Erre a tetovált megragadja a karom és visszaránt. Felszólítom, hogy eresszen el, válaszként a betonon találom magamat, az egyik cipőm leesik. Felpattanok, és a kapuhoz rohanok. Rángatom. Kiabálok. Le van lakatolva, átmászni esélytelen. Zsákutcába kerültem. A kiszolgáltatottság kalitkája körül fon.
Megragad a mocskos kezeivel. Sikítozom. Hevesen rángatom a karjaimat, hogy próbáljak szabadulni, de bárhogy ficánkolok, nem enged. Befogja a számat, és a mellemet markolássza. Nem tudok gondolkodni, leblokkolok.
– Elkényeztetett ribanc! A fajtád azt gondolja, bármit megtehet, mert apuci teletömi a zsebecskéidet, igazam van? – Furcsán hunyorít, a fogait összeszorítva beszél és a szemei véreresek.
Reszketek a félelemtől. Ösztönösem a tenyerébe harapok. A hátam a kerítésen csattan, amit egy pofon követ az arcomon. Azonnal a sajgó bőrfelülethez kapok, mintha a puszta érintés képes lenne enyhíteni a fájdalmamat. A tehetetlenség kezd eluralkodni rajtam, kétségbeesek. Annyi mindent belénk vernek az iskolában, erre azonban nem készítenek fel. Hogyan meneküljek el, ha nincs kiút?
– Kérlek, hagyj békén!
– És ha nem?
– Miért csináljátok ezt velem? Nem tettem semmi rosszat – fordulok a többiekhez, remélve, hogy megszánnak. Képtelen vagyok együttérzést kicsikarni belőlük. Kaján mosolyukkal, mintha azt üzennék, hogy „most jól megleckéztetünk”.
– Térdelj le!
– Nem – nyögöm alig hallhatóan.
– Térdelj le! – szólít fel ismét.
Nem mozdulok. Ökle a hasfalamba fúródik, nem vagyok hozzászokva az ütésekhez, nincs bennem annyi jelenlét, hogy gondolkozzak, vagy legalább ne boruljak el, mint egy gyenge rongybaba. A fájdalom térdre kényszerít. A köpcös odalép és lenyom a földre. Sikítozom, de a zene robaja elnyom. A félelem megbénít. A harmadik is odalép, próbálja megzabolázni a karjaimat, néhány másodperc után mozdulni is képtelen vagyok. Az ajtóra meredek, várom a segítséget, valakit, aki véget vet ennek! De zárva marad. Nem nyílik. Nem jön senki. Magamra maradtam. A túlerő pedig nyerésre áll.
Érzem, ahogy felhúzzák a szoknyámat. A tetovált letépi a fehérneműmet. Lehunyom a szemem, amolyan beletörődömséggel – tudom, mi következik. Az utolsó pillanatig reménykedek, hogy valaki közbe lép vagy egyszerűen felébredek a rémálomból, de az iszonyatnak nem akar vége szakadni. Hátulról belém hatol. A többiek hisztérikusan vihognak. A könnyeim utat törnek maguknak a szempilláim között és a tócsában végződnek, eggyé válnak vele, eltűnnek, mintha nem is lettek volna. A keserves sírásom nem jut el senkihez.
Az emberek előtt lepereg az életük filmje mielőtt meghalnak, vagy legalábbis sokan ezt állítják. Nagy valószínűséggel nem fogok ma meghalni, mégis látom magamat gyerekként önfeledten játszani, ártatlan tekintettel rácsodálkozni a világra. Virágot szedek a mezőn és mosolyogva átnyújtom anyámnak, aki egy pillanatig rám figyel – még a virágot is szemügyre veszi, majd flegmán elfordul. Apám körvonalai eközben a távolban alig látszódnak. Telefonál. Képtelen elszakadni a munkától. Szomorúan biggyesztem le az ajkaimat és elszórom a virágaimat a hazafelé vezető úton…
Robbannak a tűzijátékok, a pezsgős poharak összekoccannak. Éjfél van. Felszabadult emberek ordítozzák a téli levegőbe a jó kívánságaikat, vagy csak kiáltanak egy nagyot, hogy oldják a belső feszültséget. Sárban fekve ér az újesztendő. Remegek a sokktól, testem erőtlenül hever. Hallom csapódni az ajtót, újra egyedül vagyok a hátsó udvaron.
Miután az ünnep fényei kialszanak és enyhül a robaj, feltápászkodom. Lehúzom a ruhám alját. Ha tehetném, egy zsákba bújtatnám a testemet. Koszos vagyok – minden értelemben. Ahogy a nedves arcomat törölgetem, a lefolyt szemfestékem nyomot hagy a kézfejemen. A hajam is elázott. Összeragadt tincseimet az arcomba húzom és visszamegyek a clubba, át a tömegen a kijárat felé. Félcipőben verekedem át magam az embereken. Arcok fordulnak felém, tekintetek pásztáznak, de nem látnak. Nem látják a fájdalmamat, ami ebben a percben erősebb, mint bármikor a múltban.
Gyalog bicegek haza. Nem érzem az idő múlását, minden mérföld egyforma. Képtelen vagyok másra gondolni. Felnyögve sírdogálok. El–elhúz mellettem egy autó, belőle vidám fiatalok sikítoznak kifelé, a betonon üldögélő hajléktalan megbámul, szemei kérdőn méregetnek, de nem kérdezi meg mi történt, nem érdekli mi bánt.
Hazaérve zombiként vonszolom fel magam az emeletre. Megnyitom a csapot és beleülök a kádba. A lábaimat szorosan a melleimhez húzom és várom, hogy ellepjen a forró víz. Egy luffa szivaccsal dörzsölöm a bőrömet, amíg piroslani nem kezd. Érzem, hogy ég a bőröm, de nem tudok leállni a sikálással. Miután a vér is előbukkan a karomon, dühösen a falnak vágom a szivacsot, nagy levegőt veszek és elmerülök. A víz torzításán keresztül meredek a plafonra. Kedvem lenne megfulladni vagy csak kihúzni a dugót és hagyni, hogy elnyeljen a lefolyó.
Napokra a szobám jól ismert falai közé zárom magam. A mobilom csörgése töri meg a csendet, de idővel elhalkul és csak a fejemben visszhangzó hangok maradnak. Hallom, a nevetésüket, a bőrömön érzem az érintésüket. Tükörbe nézve látom a horzsolások, zúzódások nyomait. Ezek ugyan idővel elmúlnak, nem marad látható nyomuk, de a tudatomba örökre beleég a megalázott testem képe…
Tetszett. 🙂 Gördülékeny a stílus, a leírások jól visszaadják a főkarakter lelkiállapotát,az infóadagolás fenntartja a figyelmet.
Néhány helyesírási gubanc:
1/ állbarátok: helyesen álbarátok (mint az álságos szóban)
2/ irigykedek rá: helyesen ‘irigykedem rá’
3/ ebay: eBay (bár ez nem akkora nagy „hiba”, ahogyan annyira nem oszt, nem szoroz az sem, hogy meki vagy Meki)
4/ lehetséges lenne: inkább lehetséges volna, vagy csak simán lehetséges
5/ szemeit forgatja: szemét forgatja (páros szerveket/testrészeket egyes számban kell írni)
6/ fujtó: inkább fullasztó
A stílus gördülékeny, de az volt az érzésem, hogy már olvastam ezt a történetet.
A rengeteg helyesírási hiba engem folyton megakasztott (poton, állbarát és társai), és a rengeteg márka is zavart (amikor megtudtuk, milyen márkájú a púdere, azt már picit túlzásnak éreztem).
A meleg barátnál úgy éreztem, hogy ezt már túl sokszor elsütötték.
Az erőszaktevés utáni piszkos érzet és a kényszeres mosakodás nekem szintén közhelyes volt.
Ennek ellenére tényleg olvasmányos a szöveg, gratulálok a kikerüléshez! 🙂
Szia! Az elején volt számomra egy kis képzavar, de ez pár mondat után elmúlt. Észrevettem pár elírást, szóközhiányt, de nem túlságosan zavaró. A fejezet eleje annyira nem kötött le, bár a főszereplő érdekesnek tűnt, így végül végigolvastam a részletet, és jól tettem, mert a vége erősre sikerült. Végigolvasva a fejezetet úgy gondolom, hogy jól felépített jelenet sor, egy kicsit talán az elejéből lehetne kevesebb. A vége után kíváncsi vagyok, mi lesz ezután, mert több verzió is megfordult a fejemben.
A leírások jók, viszont kicsit sok márkanevet használsz.
Felmerült bennem a kérdés, hogy ebből mit szeretnél kihozni? Bosszútörténet lesz vagy más?
A végét pedig kicsit hamar lecsaptad, egy kis önmarcangolás még elfért volna. A zavaróbb hibákat pedig Elsa felsorolta helyettem.
Gratula a kikerüléshez! 😉
Bevallom, nem szeretem a jelenidőben írt történeteket, így kicsit nehezen haladtam az olvasással, de ennek ellenére érdekes történet kerekedhet ki belőle, bár egyelőre nem látom merre fog haladni. A végén a csattanó nagyon hatásos volt, azonban az eleje számomra kicsit túl nyújtott volt, ráadásul rengeteg sablonos elem volt benne pl. meleg fodrász, gazdag fiatalok, a beteljesült amerikai álom stb.
A márkanevek engem is zavartak, pl. az egyik meleg pasi leírásánál hogy Armani inget viselt, a lány ezt tényleg egy futó pillantásból meg tudja állapítani?
A helyesírási hibákat fentebb már kifejtették, így ezt nem részletezném.
Mindent összevetve, ha a történet bővelkedni fog olyan izgalmas részekben, mint a lányt ért szörnyűség, szerintem egy nagyon jó kis regény kerekedhet ki belőle. Gratulálok a kikerüléshez!
Szia! Gratulálok a kikerüléshez! A szöveg jól olvasható, de sokszor megakadtam, az elgépelések és a néha furcsa/ nem megfelelő szóhasználat miatt (pl.: „nem győzök elhajlongani”). Számomra kissé fura volt, hogy egy gimnazista lánynak vőlegénye van(„felnőtt férfi” – a férfiban már alapból benne van, hogy felnőtt, és nem gyerek, vagy fiú. Plusz az én olvasatomban minimum 28 éves.), akivel 6 hónap múlva össze is házasodnak. Ugyanakkor olyan, mintha nem is szeretné a vőlegényét. A főhősnővel nem tudtam szimpatizálni. Mindenkiről csak negatívan nyilatkozott, önmagát pedig úgy állította be, mint akit sajnálni kellene, mert milyen rossz is neki. Aztán megtörtént az erőszak. Szerintem, ilyen büntetést senki sem érdemel, még ez a lány sem. :S
Tetszett a felszínes hangulat, ami a szereplőket jellemezte. Amit viszont nem tudtam eldönteni, hogy hogyan akar majd folytatódni a történet. Ehhez olvasnom kéne tovább, de nem tudtam még eldönteni, folytatnám-e. Olyan érzésem volt, mintha egy novellát olvasnék. Noha kegyetlen a vége, lezártnak éreztem.
Gratulálok a kikerüléshez 🙂
Kedves Renata!
Először is el kell mondanom, hogy sem a téma, sem a műfaj (már amire gondolok, hogy az lesz belőle) nem a kedvencem, de próbáltam ettől elvonatkoztatni, és adtam egy esélyt a regénynek, hiszen mégis csak kikerült az Aranymosásra 🙂 Úgy összességében, néhány kizökkentő fordulattól eltekintve, korrektül írtad meg ezt a részt, bár a klisés gazdagok klisés világa nekem elég hamar megfeküdte a gyomrom, már úgy az első bekezdésben, és bennem is sokszor felmerült, hogy ezt már olvastam/láttam egy párszor, de kíváncsiságból tovább olvastam. A parti leírása nem túl érdekes, a mellékkarakterek elég közhelyesek, a főhősnő pedig mindegyiket lenézi. Az egyik fő gondom vele kapcsolatban éppen az, hogy nem értem, miért kellene, hogy érdekeljen ennek a nőnek a története, és nem azért, mert nem tündi-bündi (sőt, ez jó pont 🙂 ), hanem, mert azon túl, hogy tényleg mindenkit lenéz, még az állítólagos barátait is, róla is sokat elmond, hogy mégis az ilyen emberek társaságát keresi. Megjegyzem, ez kiindulási alapnak nem lenne rossz, mert legalább van hova fejlődnie a személyiségének, de ez alapján az első részlet alapján nem jöttem rá, hogy mi érdekes van benne vagy a helyzetében. Ezen kívül ismeretlenül nekiáll panaszkodni az olvasónak. Szerintem egy regény főszereplője először mutasson valamit, ki ő, mit csinál, mit akar, utána próbáljon belőlünk együttérzést kiváltani. A vége váratlanul ért, én cím alapján gyilkosságra számítottam, szóval, ez hozott egy csavart az egészbe, és fogalmam sincs, innen hogy fog folytatódni, vajon mi lesz ez, bosszútörténet? Erre azért kíváncsi vagyok, bár, mivel nem vagyok célközönség, nem biztos, hogy végigolvasnám érte a regényt. A márkaneveket említették többen, engem azok pont nem zavartak, hiszen egy felszínes világban járunk, ahol az számít, hogy még a cipőfűzők is Gucci márkájúak legyenek. (Állítólag tényleg vannak olyanok, akik messziről megismerik az Armani öltönyöket…) Amit viszont nem értek, hogy a fodrász azt mondja, az egyetemről ismeri az öltönyös pasast – szerintem Amerikában se egyetemen képezik a fodrászokat, bár lehet, hogy ő valami mást is végzett, ez egyelőre nem derült ki. Illetve, hogy a tetovált fickó miért elkényeztetett ribancozza le Clarát, mikor ő maga is egy méregdrága klubban ücsörög épp, valószínűleg nem a kemény munkával megkeresett pénzén.
Nem is tudom… A sok helyesírási malőr a végére komolyan felbosszantott. Én nem értem, miért nem lehetett valakivel előtte átolvastatni, hogy kiszűrje a hibákat. Vagy ha valaki megtette, akkor hogy nem vette észre őket? De ezek jó részét maga az író is kiszűrhette volna. pl: Califronia. Tudom, ez nem olyan nagy baj, hiszen könnyen javítható, de mégis.
A történet ennek ellenére valóban olvasmányos, pergő, néha érdekes is.
Ám nagyon sajnálom, hogy ezt kell írnom, de én biztos, hogy nem olvasnám tovább.
Ennek ellenére gratulálok a kikerüléshez, hiszen ezek szerint az előszűrő látott benne fantáziát. És biztosan van is, csak én nem látom, és én amúgy is csak egy véleményező vagyok a sok közül.
Azt gondolom, semmi gond a márkanevekkel, sőt, ügyes húzás, ha sikerül a szövegben megfelelően elhelyezni. Ha valaki gazdag, jómódban él, akkor felismeri az Aramani-öltönytől kezdve a cartier-nyakláncig, amit csak lehet, hiszen ezek között nőtt fel. A kívülállóknak pont az ellenkezője miatt lehet idegesítő a márkák említése 😀 (Korábban én sem tudtam, milyen speciális nevei vannak egyes kiegészítőknek, mióta figyelem egy fashionblogger barátnőm Instáját, megtudtam, mi az arm candy. :))
Ez a rész pedig arra szolgál, hogy az elején megismerjük a főkarakter világát, ahol a fényűzés kéz a kézben jár az unalommal, úgyhogy pipa. A főkarakter nyilván több azoknál, akik körülveszik, és ez majd remélhetőleg mihamarabb kiderül. Valamiféle vámpíros sztorira tippelek, ha nem, akkor amolyan Köpök a sírotokra-szerűre 🙂 Várom a folytatást.
Nem a kívülállósággal van bajom a márkaneveket illetően.
Én azt a tanácsot kaptam, hogy ne használjak egyet sem – mivel nincs engedélyem egyik cégtől sem, hogy felhasználhassam a saját művemben az ő terméküket.
Oké, a gazdagság és a pompa érzékeltetésére kiválóak.
Inkább „Köpök a sírodra” stílust képzeltem el én is. Ne legyen itt semmi vámpírtörténet, kicsit túltelített a mai irodalom vámpírokra nézve.
De majd – remélhetőleg – kiderül az igazság a következő részletnél 🙂
DR: tény és való, hogy a szimpla említés helyett inkább legyen rövid leírás az Armani-öltönyről, milyen a szabása, testhezálló-e, etc… 🙂 Nem vagyok járatos ezen a területen, így több útbaigazításra lenne szükségem, hogy el tudjam valamelyest képzelni. Olyat még nem hallottam, hogy a luxusmárkák képviselőjétől felhatalmazás szükséges ahhoz, hogy ezeket a szavakat egy szövegben leírják, persze attól még lehet így.
Egyetlen részlet alapján nem lehet/szabad túl sok következtetést levonni, lesz itt még izgalom, én is remélem 🙂
(Bocsánat, most nézem, hogy félreérthetően fogalmaztam. A panaszkodást természetesen arra értettem, amikor arról beszél, hogy az anyja nem foglalkozott vele, nem a végére.)
Gratulálok a kikerüléshez! Egy kicsit kockázatos ez az indítás a rengeteg felhasznált klisé miatt – ezek egy része szándékosnak tűnik, más része kevésbé. Ha csak a szándékos klisék maradnának, azzal valóban átadhatnád a kiégettség és értelmetlenség érzését, így viszont számomra elveszik a hatás. A szöveg olvasmányos (a nyelvhelyességi gubancok egy-egy pillanatra megakasztottak, de ezek könnyen gyomlálhatók), viszont szerintem túlírt, a leírások aprólékosak, de nem elég érzékletesek, a párbeszédek sokszor erőltetettek. Néha az volt az érzésem, mintha a narrátor kívülről figyelné önmagát, és ezáltal én mint olvasó se hozzá, se a helyzetéhez nem tudtam közel kerülni (ez a jelen idejű narráció miatt még feltűnőbb). Ami a részlet végén történik, az kétségkívül ad egyfajta kontrasztot, de a lelkiállapot ábrázolása itt is megmarad a felszínen, és maguk az események sem túlságosan egyediek.
A cselekmény későbbi irányáról még valóban nem sok fogalmunk lehet, de azt hiszem, ez önmagában nem baj. Apró horognak én eddig a vőlegény említését érzem, az erőszaktevés pedig, gondolom, valamilyen katalizátorként fog működni. Ha a cselekményvezetés meg tud szabadulni a kliséktől (vagy egyedien alkalmazza azokat), és a főszereplő egyénisége kibontakozik a továbbiakban, akkor még izgalmas regény kerekedhet ebből.
Sziasztok!
Köszönöm az eddigi visszajelzéseket.
Sajnálom a helyesírási/elírási hibákat. Egy hozzáértő személy segítségével történő hibajavítás még mindenképpen kellene. Többször átfutottam rajta, átírtam az egyes fejezeteket, de van néhány olyan hiba, ami miatt fogom a fejem („álbarát”, illetve, hogy kimaradt az „ex” a gimis osztálytárs elől).
Innen a történet még valóban számtalan irányt vehet (vámpírok nem lesznek benne)…
Nem tudom, hogy hány fejezet fog kikerülni és azokból majd mennyire körvonalazódik…
A lassú felvezetés tudatos volt, és a regény elejére is jellemző „egy pici időhúzás”. Lesz még 1-1 fejezet (rövid), amiben látszólag nem történik sok érdekesség, ellenben a főhős személyiségét, eddigi életét segíthet feltérképezni.
Ahogy látom, már az első fejezet is megosztó, és az egész regénytől ezt is várom!
A márkák valóban azért kerültek bele, hogy ezzel érzékeltessem, hogy milyen felszínes világban él. Későbbiekben nem lesz ennyire hangsúlyos elem, csak néhány fejezet ilyen.
„Én azt a tanácsot kaptam, hogy ne használjak egyet sem – mivel nincs engedélyem egyik cégtől sem, hogy felhasználhassam a saját művemben az ő terméküket.”
Bármilyen márkanevet bele lehet írni az irodalmi művekbe. Csak ott adódhat gond, ha valós életben játszódó regénynél pl X étterem csótányos folyosójáról írunk. Ilyenkor a cég márkarontásnak érezheti a művet. (De csak világhírű írás esetén tudják meg, és ekkor sincs túl sok jogalapjuk a perhez, hiszen irodalmi fikciós műről beszélünk…)
Szia!
Sokat gondolkoztam azon, hogy mit írjak. Előre mondom, hogy kicsit szigorú leszek.
Hogy lehet ennyi helyesírási hiba ebben a kis részletben? Igen, gyomlálható, de nekem szörnyű volt így olvasni. Ha többször is átfutottad, mégis ennyi maradt, akkor eredetileg mennyi lehetett? Érdemes lett volna beadás előtt átolvastatnod, nem most sajnálni a hibákat, elütéseket.
A másik, hogy azt várod, megosztó legyen a történeted. Én a hozzászólásokból nem látom, hogy az lenne. Többnyire a vélemények megegyeznek.
Az eleje meg túl van írva, sok. A főszereplő karaktere nem érinti meg az olvasót, hogy együtt érezzen vele. Legalábbis engem nem érintett meg. Ez baj, hiszen ez lehetett a célod. Éppen ezért, ha lesz második részlet, azt hiszem ezt a történetet passzolom. Bocsi.
Mindezek ellenére természetesen gratulálok a kikerüléshez!
Szia!
Bevallom, ha az Alexandrában leszednék egy könyvet a polcról és így kezdődne nem venném meg, ettől függetlenül gratulálok a kikerüléshez, biztos rengeteg munkád van a történetben és épp ezért szeretném elmondani, hogy olvasás közben milyen benyomásaim voltak, mert úgy gondolom, ha valaki jó író szeretne lenni kíváncsi arra mit vált ki az írása az emberekből.
Az első bekezdés számomra azt a hatást kelti, hogy a főszereplő lenézi azokat akik gazdagok és szépek. Általánosít, mert aki gazdag biztos alkoholista, drogos, bűnöző, stb. Ebből azt várnám, hogy ő nem ehhez a társadalmi réteghez tartozik, pedig a későbbiek során kiderül, hogy lényegében ő is egy olyan álbarát, mint akik ellepik a várost, mert az ismerőseiről szinte csak negatív megnyilvánulásai vannak.
„A nyomor bűze keveredik a francia parfümök illatával.” Hol? Az utcán, ahol megy? Bevallom még nem voltam Los Angelesben, de számomra ez valahogy elképzelhetetlen. Vagy akkora a tömeg és hajléktalanok meg sznob, gazdagok egymás mellett mennek, ezért tudja a főszereplő érezni ezt az egész szagkeveréket? „Tócsák nehezítik az egyenes vonalban való haladást.” Miért kéne a járdán egyenes vonalban haladni? Főleg ha tömeg van, amikor az ember a többieket kerülgeti eleve. Los Angeles forgalmas utcáin gondolom sok a járókelő, főleg szilveszterkor mikor mindenki buliba igyekszik.
Menjünk tovább. A főszereplő megérkezik a klubhoz, a leírásodban érzékelteted mennyire felkapott a hely, de az hogy maga a klub milyen kívül vagy belül nem derül ki.
Az, hogy többször ült volán mögé részegen elég felelőtlen jellemre vall, miközben az újabb és újabb felbukkanó „barátokban” csak a negatív tulajdonságokat emeli ki, pedig valójában ő se jobb náluk.
Röpködnek a különböző luxusmárkák, gondolom ha ez a társaság befogadta magába a főszereplőt, akkor neki is ilyesmiket kell viselnie mint ékszer, vagy ruha tekintetében. Különben kinéznék, így nem értem miért kell annyira rácsodálkozni egy Cartier nyakláncra vagy egy Armani ingre, hiszen ez a gazdagok számára mindennapos, teljesen átlagos, elérhető dolog.
A meleg szereplők csupa sztereotípiából épülnek fel, foglalkozás, megjelenés, viselkedés, beszédstílus vonatkozásában, mintha csak azért lennének ott, hogy a főszereplőről el lehessen mondani mennyire nyitott és toleráns.
Bár az egész társaság klisék halmaza: az agyonszolizott barátnő, az óriás kontyos barátnő, a nagy szilikonmellű barátnő, stb. Miért nem változtat az életén, ha ennyire nem érzi magát jól közöttük? Hiszen az kiderül, hogy ő belül mennyire más, nem kötelező olyanokkal kapcsolatot tartani, akiket az ember nem kedvel. Ha ez most azért alakult így mert be akarod mutatni, hogy a főszereplő egy ilyen közegből kíván jellemileg fejlődni, akkor talán szerencsésebb lett volna, ha egyelőre nem veszi észre milyenek a barátai, mármint ha ő is ugyanolyan sekélyes mint a többiek és nem fűz hozzájuk gúnyos megjegyzéseket, mert nálam ezzel csak azt érted el, hogy ne legyen szimpatikus a főszereplő.
„Az emeleten hosszú sor kígyózik, csupa külsejére oly érzékeny liba.” Erre nem sokkal később leírod több sorban, ahogy a tükör előtt felfrissíti a sminkjét. Ezek szerint ő is érzékeny a külsejére.
„Van valami nyomasztó az emberek társaságában – a sok előítélet, a magas elvárások, a kritikus szemek.” Mert ő mit csinál? Igaz ugyan, hogy nem mondja ki hangosan a kritikáit, de végig megjegyzéseket tesz mindenkire. Akkor ki a kritikus, meg kinek vannak magas elvárásai?
„Elég sokkoló az ütemre ugráló tömeg látványa és az azt kísérő hangorkán, ami megcsap. Berobban a látóterembe a lézerek villogó fénye, a csillogó pezsgősüvegek látványa.” Mert mire számít az ember egy klubban, mi olyan sokkoló ebben?
Az, hogy az egyik mondatban olyan hangos a zene, hogy senki nem hallaná meg, ha a főszereplő arra kérne valakit menjen arrébb, mert át szeretne jutni a tömegen, némileg üti azt, hogy fél pillanattal később a káromkodást már simán meghallja. Arról nem is beszélve mennyire hevesen reagál az a férfi a kis balesetre, ezzel számomra előrevetíted, hogy konfliktus várható közöttük még a későbbiek során.
Ami még zavar, hogy felnőtt nő és életében először kerül olyan helyzetbe, hogy valaki inzultálja? Hol élt eddig egy búra alatt? Nem mintha ezzel azt akarnám mondani, hogy ez a mérvadó viselkedés, hogy inzultálni kell a nőket, de azt írod, hogy az a szituáció, ami az asztalnál kialakult egy olyan esemény, ami megrengeti a kis világát és amit nem tud kezelni, pedig a fickó „csak” beszólt meg belemarkolt a hajába. Egy ilyen esemény alapjában rengeti meg valaki világát, mikor minden nap ömlik a rengeteg gyilkosságról és egyéb agresszív cselekedetekről szóló hír a tévéből, meg mindenhonnan?
Amikor kimegy egy olyan helyre, ahol nincs senki már borítékolható, hogy meg fogják támadni. Bár meg kell mondjam szerintem nem reális, hogy csak úgy mászkál olyan helyeken ahol italokat szokott a személyzet átvenni mert ő törzsvendég. Ráadásul eldugott kijáratként írod le, de lényegében akkor mindenki ismeri, mert fél perc múlva a szemét fickókból álló asztaltársaság is arra kell, hogy tébláboljon. Minek? Ők is törzsvendégek, akik járkálhatnak ott? Hol vannak a biztonsági őrök? Már akkor fel kellett volna bukkanniuk, mikor inzultálták a lányt, hiszen ez a hely csupa világmárkás gazdag szórakozóhelye, milliomosoké, stb de sehol egy kidobó, fülhallgatós, nagydarab fickó, aki kezelné az ilyesmit. Vagy ha nem is veszik épp észre a jelenetet a lány is szólhatna valamelyiknek, hogy mi történt és tegyék ki a fickókat, vagy legalább figyeljenek rájuk, nehogy balhét okozzanak.
„érzem, ahogy a légútjaim átjárhatóvá válnak” Régen rossz, ha eddig a levegő útja el volt záródva a szervezetében, mert akkor azon kellett volna aggódnia, hogy esetleg fulladásos halált hal.
Gondolom már nagyon eleged van belőlem, sajnálom, de itt van még a fejezet vége, ami szintén kérdéseket vet fel bennem.
Túlerőben vannak a férfiak ez tény, nem is várom, hogy a lány mindet leüsse és kiszabaduljon, mint valami akciófilmben, de az, hogy az elején rángatózik, sikoltozik, aztán meg mindenbe beletörődik… legalább próbálná meg valamelyiket tökön rúgni, vagy lenne a táskájában paprikaspay, bár ha a tökéletes kis világa megrendült a korábbi incidenstől akkor gondolom semmi önvédelmi eszköz nem lehet nála.
Számomra maga az erőszak rövid. Lehet rám ujjal mutogatni, de ha ez egy olyan esemény, ami meghatározza a főszereplő jellemfejlődését, meg a regény további alakulását akkor elvártam volna, hogy jobban ki legyen fejtve, mert így nem tudok együtt érezni a szereplővel, pedig nem ártana neki, ha megnyerne magának, hiszen eddig teljesen unszimpatikus volt és ez a jelenet lehetne egy olyan pont, ahol a sztori elkezd az érzelmeimre hatni, ahol a szívem a torkomban dobog, ahol én is abban reménykedek, hogy csoda történik és segít neki valaki, vagy legalább vele együtt utálhatom, gyűlölhetem a férfiakat. Semmi ilyesmi, hanem inkább egy gyerekkori emlék… amit teljesen oda nem illőnek érzek, mintha csak azért lenne, hogy még több sajnálatot csikarjon ki az olvasóból, hiszen még a szülei is ilyen hidegek voltak vele. Az elszórt virágokat az úton, akár az elvesztett tisztaságának szimbolikájaként is értelmezhetném, nem tudom, ez már biztos csak belemagyarázás részemről.
„Robbannak a tűzijátékok, a pezsgős poharak összekoccannak. Éjfél van. Felszabadult emberek ordítozzák a téli levegőbe a jó kívánságaikat, vagy csak kiáltanak egy nagyot, hogy oldják a belső feszültséget.” Érdekes képpel vezeted tovább a történéseket. Főhősödet épp megerőszakolták, ott fekszik sárban és mindenben, de mi pezsgőspoharak koccanásával meg ordibáló emberekkel foglalkozunk és csak aztán térünk rá arra, hogy szegény nő megalázva, fájdalmak között hever a földön. Ha ez most valami kontraszt akar lenni, hogy mi történik a környezetében, miközben ő élete legszörnyűbb eseményét élte túl… hát nálam nem jött át az érzés.
„Miután az ünnep fényei kialszanak és enyhül a robaj” Nem tudom Los Angelesben meddig tart a tűzijáték, de nálunk szilveszterkor több mint fél órán keresztül ünnepelték az éjfélt. Hősnődet addig hagytad a sárban feküdni, mert nem akart felkelni, vagy nézte a pocsolyából a fényeket, vagy mire várt? Mert ha odaírtad volna, hogy erőt gyűjtött a fájdalmai miatt, akkor esetleg megértem, de így olyan, mintha csak feküdne a földön és várná még a tűzijátéknak vége.
Amit még nem tudok hova tenni és ígérem mindjárt abbahagyom az az, hogy fehérnemű nélkül – mert nyilván tönkrement a letépéskor – egy különösen hideg éjszakán gyalog megy haza mérföldeket úgy, hogy az egyik lábán nincs cipő. Hány órán keresztül biceg az utcán fél tűsarkúban? És mikbe tudna belelépni a meztelen vagy harisnyás talpával? Lehet mondani, hogy szőrszálhasogató vagyok, de egy több mint húsz milliós amerikai nagyvárosról beszélünk. Persze talán sokk hatása alatt van, viszont akkor meg mit törődik annyira környezetével, hogy foglalkozik a kocsiból kurjongató fiatalokkal meg a hajléktalanokkal?
A luffa szivacs, szerintem ha én épp túl lennék egy erőszakon nem hiszem, hogy az foglalkoztatna milyen szivaccsal mosom magam. Lehet, hogy egyszerűen csak le akartad írni a szivacs fajtáját, nekem mégis visszatetsző lett a dolog. Egyszerűen nem tudom beleképzelni magam a hősnő lelkivilágába, nem érzem át a szenvedését, a fájdalmát, mert olyan dolgokba ütközök, amik meggátolnak ebben.
Még egy megjegyzés a végéhez. Hogy tud valaki napokra bezárkózni úgy, hogy senki nem foglakozik vele? Nincs munkahelye? Oké, talán szabin van, vagy csak alapból gazdag és nem kell neki dolgozni. A telefonja állandóan csörög, nem veszi fel, megértem, viszont ezek után egyetlen ismerőse, barátja, esetleg a legjobb barátnője akivel olyan jól megértették egymást a fejezet elején, hogy együtt gúnyolták egy közös ismerősüket, még ő se keresi fel személyesen, se azok után ahogy elhagyta a klubot, se azért mert nem veszi fel a telefont és egyáltalán sehogy se lehet elérni.
Hát ennyi lenne, remélem nem bántottalak meg, nem az volt a célom, csak szerettem volna elmondani mindazokat a dolgokat, amik átfutottak rajtam olvasás közben. Lehet rosszindulatúnak tűnök a szemedben, mert ennyire szétveséztem a fejezetet, akkor is ez a véleményem.
Engem érdekel a folytatás. Már csak azért is, mert rengeteg felé tovább lehet vinni innen a dolgot. A felszínes világ és a hozzá tartozó koktélok, bulik és márkák szintén jók, rengetegen élik ennek a takarásában az életüket. Helyesírás persze zavaró, de ezt ki lehet gyomlálni, ez a legutolsó szempont számomra. No persze, ha minden harmadik szó rosszul lenne leírva forgatnám a szemem, de itt nem ez a helyzet.
Viszont két dolgon fennakadtam, mondhatni nem tetszett. Vagyis, ha ironikusnak szánta az író, akkor teljesen jó és tetszik, de egyébként… Előszór is mikor Clara úgy dönt, hogy elvonul a mosdóba. Az emeleten ugye tömve van a csupa külsejére kényes libával, aztán lemegy a földszintre és az első dolga az üres wc-ben az, hogy elkezdje igazgatni a sminkjét. Tényleg, ha irónia, akkor nagyon fekszik a dolog XD Ítélsz mást, közben te magad is ugyanaz vagy.
A másik dolog, miután megtörténik az erőszak és Clara megtörten battyog haza: a hajléktalan. Miért is kérdezné egy hajléktalan meg mi baja és törődne vele, mikor napjai nagy része megaláztatásokban bővelkedik, és pont hasonszőrű emberek miatt, mint maga Clara. Nyilván nem szent minden hajléktalan és persze egy pénzben fürdő lánynak is lehetnek súlyos problémái, de a kettejük közötti szakadék hihetetlenül nagy. Én inkább egy „jól szituált úriembert” írnék, aki éppen leint egy taxit. Jelzem, ha irónia mindkét eset, akkor jól működik (viszont nyomatékosítani kellene, hogy az), ha nem akkor én a helyedben átgondolnám ezeket a részeket.
De! Nagyon gratulálok a kikerüléshez, és remélem olvashatom a második részletet! Szurkolok!
Renata Brightmore: „A lassú felvezetés tudatos volt” – ezzel itt az a gond, hogy már a regény elején elveszíted az olvasóidat. Ez az a bizonyos „várj, olvasó, most még egy kicsit fecsegek, te csak folytasd a könyvet, ígérem, később majd érdekes lesz” effektus, nekem legalábbis határozottan ilyen érzésem volt. Ha már te is, mint szerző „egy pici időhúzás”-nak értékeled ezeket a részeket, az nem jó. Ha a szereplő múltjából mesélsz, annak is legyen valami célja, de ne az „időhúzás”, mert az fárasztó. Szerintem nem baj amúgy, ha lassú az eleje, de legyen benne valami, egy érdekesnek ígérkező főszereplő vagy téma, vagy legalább egy horog. Én ebben a formában az első néhány bekezdés után letettem volna a könyvet, de legkésőbb a parti hosszadalmas leírásánál. Bocs a „megmondásért”, én így érzem 🙂
Elég szigorúak vagytok 😀 végigolvasva a kifogásokat, nyilván ízlések és pofonok különbözőek. Az igazán letehetetlen olvasmány ritka, és általában nem az első könyvre jellemző. meglátjuk, még mindig ezt mondom, az esély adott 🙂
Elsa Mars: valóban 😀 De többen szerintem csak úgy gondoljuk, hogy egy alapos átírás/szerkesztés kéne a regénynek, nem azt, hogy alapjaiban rossz.
Egyébként tök jó, hogyha valaki ennyire alaposan átrágja magát egy szövegen és részleteiben elemzi. Egy pici andalító érzés engem is elfogott, míg olvastam, viszont „etette magát” a történet.
Az sokkal nagyobb baj, ha az emberek nem mondják el a véleményüket és tovább suhannak. Itt senki nem rosszindulatból beszél, és természetesen nincs tökéletes kezdés vagy történet. Viszont ebből sokat lehet tanulni. Tavaly, mikor kiléptem a komfortzónámból és jelentkeztem az ötödik aranymosásra azt hittem meghalok, amiért nem tetszett az olvasóknak, amit írtam. Aztán kis vergődés után hátradőltem és elkezdtem morfondírozni. Bizony igazuk volt, bármennyire is fájt. Ha nem írják le mit gondolnak, akkor még mindig ugyanott totyognék és azt motyognám ” de hát a barátaimnak tetszik”.
Renata egyértelműen tehetséges, hiszen kikerült ide. Több, mint száz mű közül!!!
Szerintem itt többnyire építő kritika folyik. Ez nem szigorúság. Ne már csak pozitívumokat írjunk. A negatív kritika is építő jellegű. Sőt. És ha többségben vannak a negatív megjegyzések, akkor az már jelez valamit. Hogy valami bibi van a művel.
És ez a kijelentés nálam kiverte a biztosítékot.
Renata egyértelműen tehetséges, hiszen kikerült ide. Több, mint száz mű közül!!!
Attól, hogy ide kikerül, tehetséges? Nem hiszem. Nekem nem ez jött le ebből a részletből. Nagyon nem.
Valamiért az ő előszűrője kiengedte ide, amit magam nagyon nem értek, de attól nem lesz tehetséges valaki. Szerintem.
„egyértelműen tehetséges, hiszen kikerült ide. Több, mint száz mű közül” – Hogy hány mű közül, az nem számít, a lektorok csak azt nézik, hogy az adott műben meglátnak-e valami potenciált.
„Az sokkal nagyobb baj, ha az emberek nem mondják el a véleményüket és tovább suhannak.” – Egyetértek.
„Itt senki nem rosszindulatból beszél, és természetesen nincs tökéletes kezdés vagy történet.” – Illetve lehet megfogadni vagy figyelmen kívül hagyni a javaslatokat, a szerző saját belátása szerint.
Az alapötletet évekkel ezelőtt találtam ki. 2013 második felében kezdtem el megírni, aztán a feléig meg is írtam és félreraktam. (Első regényem.)
Akkoriban hasonlóan éreztem magam én is, mint Clara. Utáltam az életem, nem volt célom, de mégsem tettem semmit, hogy ez változzon. Csak éltem egyik napról a másikra, beleszürkülve ebbe az állapotba. Nem indultam semerre, mert nem tudtam, hogy merre kellene, hogyan lehetne jobb… mi tenne boldoggá.
Természetesen az én életem sokban nem hasonlít az övéhez és a történetünk sem hasonló irányba folytatódott…
Clara ilyen felszínes közegben él már egy ideje. Az ember felvehet szokásokat, formálódhat a környezetének megfelelően. Ráadásul itt mindent az ő szemén keresztül látunk. Lehet, hogy pl. mást nem zavar, ha tócsákat kell kerülgetni, de őt zavarja. (Amúgy nem dolgozik.)
Az elején azért kellett „húzni az időt”, hogy valamennyire meglehessen ismerni a karaktert (kicsit megutálni) és utána történjen meg az erőszak. A „barátai” és kapcsolatai felszínesek, a következő (ennél rövidebb) fejezetben is még erre erősítek rá egy picit és utána indulnak be az igazán események.
Van egy negatív (nem feltétlenül szerethető) karakter, akivel történik valami borzalmas, ami miatt normál esetben sajnálnánk, de jelen esetben nehéz őszintén sajnálni, nem? Felmerül, hogy ez a büntetése?! Valójában ezt egy huplinak szántam, ami kizökkentheti az állapotából (pozitív vagy még negatívabb irányba).
Nem gondolom, hogy kikerül majd olyan részlet (meséből vagy bármely regényből), ami mindenkinek tetszik, hiszen mások vagyunk, különböző ízléssel… Tudtam, hogy nem fog mindenkinek tetszeni. (mosolyjel)
„Akkoriban hasonlóan éreztem magam én is, mint Clara. Utáltam az életem, nem volt célom, de mégsem tettem semmit, hogy ez változzon. Csak éltem egyik napról a másikra, beleszürkülve ebbe az állapotba.” – Ez egy jó téma, hogy egy (vagy néhány…) pofon hatására hogy jön ki valaki ebből az állapotból – legalábbis én is erről írtam egy egész regényt :), szóval, nekem ez az alapötlet tetszik. Ahogy fentebb is említettem, nálam pl. az is plusz pont, ha egy szereplő nem próbál meg mindenképp szerethető lenni, az emberek ellentmondásosak, és gondolom, Clara is változni fog, erre van is egy-két utalás, ha jobban megnézem, de alapvetően nem túl meggyőzőek (pl. elgondolkodik a mosdóban, hogy mit is keres itt – most eszembe jutott, hogy ha az elején rövidebb lenne a bulis rész, akkor talán jobban átjönne a belső küzdelem, hogy ő igazából nem is akar itt lenni, mi a fenét is keres itt, tehát, hogy legbelül érzi ő, hogy ez az egész nem jó így, csak nem tudatosult még benne, nem tudja, mihez kezdjen ezzel az érzéssel (gondolom, ezt akartad kifejezni), és nem úgy tűnne, hogy valójában ő is csak egy felszínes liba, aki csak magában háborog folyton, és ahhoz sem elég bátor, hogy úgy éljen, ahogy ő szeretne). Tehát nekem pl. nem az a gondom vele, hogy nem pozitív személyiség.
Azért érdekes, és ugyanakkor érdektelen ez az egész, mert egy regény kéziratát az eleje alapján elég nehéz megítélni.
Gondoljunk csak magunkat az előszűrő helyébe. Van egy regény csapnivaló kezdéssel, bravúros kifejlettel, lebilincselő történetszállal, és zseniális befejezéssel. Akkor most rakja ki, vagy ne? Nyilván kirakja, mert kis közös munka, és szerkesztés után a regény kiadható.
Arra akarok csak kilyukadni, hogy kár elásni műveket mélyrehatóbb ismeret nélkül, csak az első pár oldalt alapul véve. Én javasolom, hogy inkább bízzunk a szűrőkbe, aki szakember, és nyilván nagyobb rálátása van az adott írásra, mint nekünk. Egyébként veletek még nem volt olyan, hogy rémesen untátok egy film elejét, de a végére már majd bele őrültetek az izgalomba, hogy mi lesz a vége?
Teljes mértékben igaza van az előttem szólónak. Egy fejezetet olvastunk el, és valaki már elbírálta, hogy tehetségtelen az író. Szerintem azt ennyiből nem tudjuk leszűrni. Tény, hogy van benne pár hiba… Viszont könnyebben javítható, mint egy teljes átírásra szoruló logikai hiba, ami végigmegy a cselekményen. Viszont én szívesen megtudtam volna a főszereplő korát. Először azt hittem, gimis, de a végére 25-30-nak tippelem.
Én úgy szoktam könyvet választani, hogy elolvasom a fülszöveget, beleolvasok az elejébe, aztán pedig találomra a közepébe. Szerintem vagyunk még így páran, mert ez a módszer rövid idő alatt egy átfogó képet ad a regényről. Talán célszerűbb lenne, ha ide is így kerülnének fel a részletek, és akkor mi is megalapozottabban formálhatnánk véleményt. Persze ez a szerkesztők részéről nagyobb meló lenne, mint egyszerűen csak beilleszteni a kézirat elejét egy control „V” control „C”-vel…
Kedves Renata!
A stílus nem rossz, a nyelvtant már többen kifejtették. Viszont lenje annyi megjegyzésem, hogy ettől is erőteljesebben kellene érzékeltetned, mi történik a főhösöddel. Mivel E/1-ben és jelenidőben írod, több részlet és leírás szükséges a végére. Nem könnyű téma csattanónak a fejezet végére, és még nehezebb, ha jobb esetben ‘csak’ beleéled magad.
Nagyon hasznosak a vélemények. 🙂 Örülök, hogy elmondjátok a gondolataitokat 🙂
Death_Knight: „Azért érdekes, és ugyanakkor érdektelen ez az egész, mert egy regény kéziratát az eleje alapján elég nehéz megítélni.” – Igen, de nekünk itt és most csak ennyi áll rendelkezésünkre, ennyiből kell megmondanunk, hogy érdekel-e minket a történet, hol milyen érzésünk volt vele kapcsolatban, stb. Ha az ember mondjuk bétázásra kap 10-15 oldal szöveget, akkor sem arra fog gondolni, hogy igaz, hogy az eleje ugyan lapos, de később biztos lesz még jobb is, hanem elmondja a szerzőnek, hogy ez és ez tetszett, de az meg amaz nem. A döntést meg úgysem mi fogjuk hozni, hanem olyan emberek, akik ténylegesen végigolvasták a könyvet, szóval, én emiatt nem aggódom. 🙂
„Egyébként veletek még nem volt olyan, hogy rémesen untátok egy film elejét, de a végére már majd bele őrültetek az izgalomba, hogy mi lesz a vége?” – Momentán egy ilyen se jut eszembe, de erről meg azt gondolom, hogy hiába nagyon érdekes/fordulatos egy könyv utolsó 50-100 oldala, ha előtte van 300 oldal mellékes sztorizgatás, mert akkor csak a legkitartóbbak fognak eljutni a végéig, és valószínűleg ők is azt fogják mondani, hogy hát, igen, a végére jó lett, de azért sokkal jobban is meg lehetett volna írni ezt az egészet. Valahol olvastam is, hogy csak kevés műfaj bírja el a hosszadalmas felvezetést, többnyire azok, amik komplex világépítést igényelnek, mint az epikus fantasyk vagy egyes sci-fik. (Most persze általánosságban beszélek, nem a fenti műről.)
Egyébként pedig Renata, kitartást, mindig az első pár kikerülőnek van a legnehezebb dolga (bár a legnagyobb figyelmet is ők kapják) 🙂
Igen, értem, amit mondasz, de szerintem az oldal szerkesztőit úgy érdekli a véleményünk, mint olvasói vélemények. Más szóval arra kíváncsiak, hogy megvennéd-e az adott könyvet, vagy visszatennéd a polcra. Én itt érzek egy kis gondot, mert az első pár oldal alapján ne várja már el tőlem senki, hogy döntsek.
Persze ha az első feltevésem téves, és pusztán arra kíváncsiak, hogy az egész műből kiszakított első tíz oldal, hogy tetszik, akkor jó az egész úgy ahogy van, csak (engedtessék meg)éppen nem látom semmi értelmét 🙂
Igen, ez amúgy szerintem sincs teljesen tisztázva, hogy mi is a szempont. Én úgy fogom fel, mint egyfajta bétázást, persze, nem annyira részletekbe menően, de ezek mégis csak szerkesztetlen regények, nem lehet összehasonlítani őket a kiadásra készekkel/kiadottakkal. Ilyen szempontból tényleg nem lehet megállapítani, hogy boltban megvennéd-e (de ott úgyis ott lenne még a fülszöveg, esetleg a netes ajánlók, stb., amik itt nincsenek – azt viszont nem értem, hogy képzelted el, hogy a közepéből is legyen fent részlet, szerintem ez többeknek nem tetszene, mint ahányaknak igen, én pl. nem szoktam könyvek közepébe olvasgatni, nem is szeretnék).
Miért ne lenne értelme annak, hogy benyomást alakítsunk ki az első 10 oldalról? Fenntartva persze annak a lehetőségét, hogy a regény további része esetleg nem olyan lesz, mint amilyennek mi ennyi alapján képzeltük (ha el tudtuk egyáltalán képzelni). A szerzőnek ezzel is lehet segíteni. Úgy tudom, a kiadó kéziratszervize is úgy működik, hogy csak a regény elejét szerkesztik meg ténylegesen, a többire csak összefoglalóan adnak tanácsokat.
„Miért ne lenne értelme annak, hogy benyomást alakítsunk ki az első 10 oldalról?”
Szerény, szubjektív véleményem alapján azért nem, mert a regény eleje nagyon könnyen félrevihet. Attól, hogy a kezdés jó, maga a regény még lehet csapnivaló, és ugyanennek a fordítottja is igaz. Lehet, persze, hogy lehet benyomást kialakítani az első tíz oldal alapján, de az kicsit olyan mintha úgy próbálnánk szépségkirálynőt választani, hogy csak a versenyzők fülcimpáját látjuk. Az is igaz, hogy lehet pusztán „fülcimpa szépségversenyt” is rendezni, de van annak értelme?
Nos… Sztem amit lehetett minden pozitívumot illetve negatívumot már leírtak előttem. Én csak annyit tok hozzátenni, h ez így engem nem fogott meg. Nem mondom, h a kövi részletbe nem olvasok bele, de semmi olyasmi nem történt ami miatt tovább olvasnám. Adott egy full érdektelen karakter, aki megerőszakolnak és… és ennyi. Nem tudtam eldönteni ebből milyen sztori lesz, nem volt csattanó ami miatt tovább lapoztam volna, h akkor most mi lesz. De azért gratulálok a kikerüléshez, sok szerencsét. 🙂
Szerintem akkor már jók vagyunk, ha csak a film első félórája az unalmas. 🙂
Amit nagyon nem szoktam szeretni egy filmnél, ha kiszámítható. Ha már az első jelenetek után tudom, hogy ki éli túl, ki szeret bele kibe és milyen fordulatok várhatóak.(Persze, ha rám cáfol, annak örülni szoktam.)
Nem vagyok egy nagy regényfaló, de amikor könyvvásárlás előtt álltam, mindig a fülszöveggel kezdtem, mert abból már nagyjából tudhattam, hogy milyen könyvvel állok szemben. Aztán beleolvasni én is az elejébe szoktam, de kizárólag azért, hogy lássam, mennyire könnyen olvasható a szöveg. Nem lenne-e nagyon fárasztó kibogozni a nyakatekert mondatait az írónak…
Én nem biztos, hogy reklámoznám, hogy nem olvasok regényeket. Persze a sok olvasástól nem lesz valaki jó író, de azért rengeteget segít…
Számomra furcsa, hogy arra hivatkoztok, hogy valamennyi unalmasság még megengedhető. Nem akarok általános érvényű igazságokat osztani, de én magamnak azt szoktam mondani, hogy ha egy részlet unalmas, amolyan „ezen túl kell esni” érzést hagy, akkor nem szolgálja a regény célját, tehát mennie kell. (A lassú kezdés/történetvezetés persze nem egyenlő az unalmassággal.) Ha belegondoltok, amikor elküldi valaki egy kiadónak a regényét, ők is elsősorban az elejét nézik. Lehet mondani, hogy ez igazságtalan, de miért is? A kezdés szerintem egyáltalán nem a regény fülcimpája, sokkal inkább az arca – és azért ennek már van értelme. Ha az unalmas, akkor hiába zseniális a végkifejlet, odáig már nem fognak eljutni. Persze, nem azt mondom, hogy ítéljünk meg egy egész könyvet csupán az első pár oldal alapján, de azért az is sokat elárul pl. a stílusról, a mondanivalóról, stb.
Bocsánat, hogy megint saját példát hozok, de én is így értettem meg. Még régebben elkezdtem írni egy regényt, amiben úgy 70 oldalon keresztül elő sem kerül a fő konfliktus, mert a történet igényli, hogy megfelelően elő legyen készítve. De akkor jöttem rá, hogy gond van az elejével, amikor egy barátom menet közben olvasta, és egyszer csak azt mondta: jó, jó, de még mindig nem tudom, mit akarsz ezzel az egésszel. Történtek egymás után az események, de nem volt meg bennük az a húzóerő, ami az elkerülhetetlen robbanásponthoz vezetett volna. Már az első oldalakon meg kellett volna jelennie annak a „gyülekeznek a sötét fellegek” érzésnek, ami után látjuk, ahogy a főhős kapja az intő jeleket, de nem veszi észre őket, és ebből baj lesz. Mondhatnám azt is, hogy az olvasó csak legyen türelmes, és várja ki, hogy mi történik, de szerintem sokkal jobb, ha előrevetítjük, hogy _lesz_ itt valami konfliktus, és éppen afelé haladunk. Mondom, nem gondolom, hogy ezt minden esetben mindenképp így _kell_ csinálni, én mindenesetre így gondolkodom róla.
🙂 Igen, lehet itt vitatkozni róla, hogy a hasonlatomhoz visszacsatolva a regény eleje a szépségkirálynők fülcimpája, vagy arca, de egyrészt a véleményeink szubjektivitása miatt ezt nem dönthető el, másrészt pedig nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy 1.: Egy regényt nem lehet megítélni annak átfogó ismerete nélkül, 2.: egy regényt nem lehet átfogóan megismerni az első tíz oldal alapján.
Senki sem beszélt átfogó megismerésről 10 oldal alapján. De mégsem olvashatunk el minden pályaművet elejétől a végéig, viszont akkor miről beszélgessünk egy regénypályázat kapcsán, ha nem a kikerült részletekről? Ez még mindig jobb, mint ha a pályázat teljesen zárt lenne, és minden szerző csak egy igent vagy egy nemet kapna a legvégén.
Nyilván nem gondolta senki sem, hogy rakjanak ki az egész regényeket:) Viszont, ha visszaolvasod az előző hsz-eimet, akkor látni fogod, hogy javaslattal is éltem nem csak kritizáltam. Szerintem előnyösebb lenne ha az eleje mellett fent lenne az adott írás fülszövege plusz még egy részlet a közepéről (természetesen spoiler mentes helyről), mert szerintem ez adna egy átfogó képet, ami alapján megalapozottabban véleményezhetnénk. A fülszöveg felkerülését ráadásul mások is jó ötletnek tartanák…
Van egy nagyon érdekes dolog, és ha már szóba került, meg is osztom… 🙂
A pályázat fő lektora vagyok (nem kell aggódni, májusra minden itteni csevejt elfelejtek), és miközben zajlik a pályázat, leendő szerkesztőket oktatok. Egyik témánk, hogy 5-10 oldal alapján hogyan lehet megjósolni a későbbi negatív lektorit.
Amikor író voltam, én sem hittem, hogy a könyv eleje alapján fel lehet ismerni a gondokat, de most, szerkesztőként, ezer beküldött pályázat után 95%-os valószínűséggel megmondom. Azok a hibák, melyek kicsiben megjelennek, pl infoadagolás problémája, később nagyban is előjönnek, és az egész regény szerkezetében jelen lesznek. Nagyon-nagyon ritka, hogy ez nem így történik.
(Valójában a lektorok ezért az 5% hibahatárért nézik meg alaposabban a műveket. Nehogy kiessen egy tehetség.)
Bátran fogalmazzátok meg az érzéseiteket! Nagy hasznára lesz a szerzőnek. Nem baj, ha „sima olvasói vélemény”. Több ezer könyv áll mögöttetek, vagyis olvasóknak profik vagytok. 🙂
Az íróknak pedig nagyon fontos, hogy lássák, különböző emberekben milyen hatást kelt a szövegük. Később, publikáló íróként ennek százszorosát élik meg, főleg nálunk, ahol nagyon aktív az olvasóközönség. 🙂
Lassan kezdem feladni, mert mindig ugyanazokat a dolgokat íratjátok le velem. Minden tiszteletem mellett, elhiszem, hogy Ön, mint szakember remekül tud véleményt formálni tíz oldal alapján is. Mi viszont olvasok vagyunk. Mi nem rendelkezünk ezzel a hasznos kis skill-el, amivel ön igen. Én csak azért bátorkodtam (véleményem szerint konstruktív) kritikával élni, mert úgy érzem, hogy megalapozottban formálhatnák véleményt, ha átfogóbb rálátásom nyílna a regényre mondjuk egy plusz fülszöveg képében. Ennyi. Köszönöm mindenkinek a türelmét, és elnézést, ha valakit zavart a jobbító szándékom.
Lehet, hogy idén is lesz fülszöveges játék 🙂
De pillanatnyilag nem tudunk írni fülszöveget (csak ha elolvassuk a regényt). A közepéből stb. kivenni meg szintén csak úgy tudna a kolléga, aki tölti az oldalt, ha olvasná a regényeket. De tőle meg nem lehet elvárni, hogy napi egy kéziratot elolvasson a munkája mellett. A pályázaton egy csapat dolgozik, mindenki más munkakörrel.
Nem kell „átfogó, megalapozott véleményt” alkotni. Miért kellene? 🙂 Amikor egy-egy fejezet vagy mese kikerül, akkor az adott szöveg alapján létrejön valamilyen olvasói benyomás. Nem érdemes ezen aggódni, sem túlbonyolítani.
(Amúgy meg nyugodtan tegeződjünk :))
Megtisztelsz, köszönöm szépen. Nem is úgy gondoltam, hogy már most azonnal tegyetek ki fülszövegeket, de mondjuk a következő válogatón meg lehetne fontolni annak a lehetőségét, hogy kérjetek be fülszövegeket is a szokásos dolgok mellett.
Azt is értem, hogy csak benyomásokra vagytok kíváncsiak, de szerintem többet segíthetnénk az íróknak, ha mondjuk a mű alap konfliktusának ismeretében a történet ívére is tehetnénk javaslatokat. Lehet, hogy pont egy ilyen pártatlan vélemény tenné működővé azt, ami egész odáig a rendszer kerékkötője volt. Továbbá azt is elkerülhetnénk ami már itt is megfigyelhető, hogy egyesek a helyesírási hibákat kezdik listázni. Erről csak annyit, hogy szerintem olyan valakiből is válhat zseniális író aki minden bekezdésében vét egy helyesírási hibát, az pedig, hogy valaki nyelvészprofesszor még egyáltalán nem teszi íróvá, a kettőnek ugyanis semmi köze egymáshoz…
Az előszűrés hogyan zajlott? Ahhoz kellett a fejezetek tartalmi összefoglalója? 🙂
Ők nem nézik a konfliktustérképet, hanem beleolvasnak magába a műbe. A nyelvi szint alapján dől el, hogy mi jut át. (Az írásod a jobbak között volt, azért került ki. :))
Szia!
Nagyon kemény alapszituációt választottál, amit nem egyszerű hitelesen, ütősen megírni.
A felütéssel az volt a problémám, hogy Clara társaságában csupa tipikus figura volt: sznob1, sznob2, sznob3, valahogy színesíteni kellene rajtuk egy kicsit, mert még ha pont az is a célod, hogy azt ábrázold, milyen felszínes közegben mozog a lány, ha nem kelted fel az olvasó figyelmét egy-egy érdekes jellemvonást sejtető elejtett szóval, akkor unalmasak lesznek.
Az elütéseket könnyen lehet javítani, ezeket már kifejtették többen, egy-kettő olyan rész volt, ami nekem jobban bántotta a szememet:
„Végre, hogy megjöttél.” – Inkább „Csakhogy megjöttél!” vagy „Végre itt vagy/ Végre megjöttél!”
”
„Rohadt hűvös van ma éjjel, nemde?” – ezt itt túl modorosnak érzem, való életben nem hangzana el ebben a formában.
„Némileg csillapodni vélem az indulatokat” – ez is kicsit körülményes
Ami tetszett, hogy ügyesen írtad le a főszereplő külsejét a sminkelésen keresztül, nem szájbarágósan, hogy „így meg úgy nézek ki”, stb.
Az erőszakjelenetet illetően furcsálltam, hogy a haverok, akik odabent még próbálták visszafogni a leöntött férfit, hogy ne legyen hülye, ne balhézzon, a sokkal durvább támadáson csak vihognak. Ráadásul egy szórakozóhelyen, amikor visszamenve a tömegbe elég lenne segítségért kiáltani, hogy mi történt, és máris kismillió ember kapná el őket, ilyen rizikót nem hiszem, hogy vállalna egy erőszaktevő, hacsak nem olyan részeg, hogy világát se tudja, de akkor meg nem olyan koordináltak a mozdulatai, hogy hatákonyan tudjon támadni. Talán, ha hazafele sétálva történik, mert nem akar a lány kocsival menni, hogy kiszellőztesse a fejét, és egy elhagyottabb utcán történik, hitelesebb lenne (bár szilveszterkor nem sok a kihalt utca egy nagyvárosban).
Összességében véve nem tudom, hogy innen merre fog elindulni a történet, miről fog szólni, a két fő terület, amin csiszolnék, az az életszerűség és a karakterek színesítése. Utána meg aztán még bármi szárba szökkenhet ebből a kezdésből 🙂
Gratulálok a kikerüléshez, és jó versenyzést kívánok!
Judit
„Az íràsod a jobbak között volt, azért került ki.”
Ez a mondat késztetett arra, hogy ehhez a műhöz mèg egy kommenet írjak.
Először is leszögezem, hogy nem pàlyàztam, csak olvasóként érdekel a vàlogató. Mielőtt még az lenne, hogy csak féltékeny vagyok a kikerülésre.
Nem féltékeny vagyok, hanem komolyan értetlen. Harmadik éve követem figyelemmel a pàlyàzatot. Ezért pontosan tudom, mi az előszűrés. De ne màr. A jó nyelvi szint az első lépés, nem? Akkor szeretném megkérdezni, ez a történet,hogy ütötte meg a jó kategóriàt? Szerintem sehogy. Hogy az előszűrő làtott benne fantàziàt? Akkor tud valamit, ha a kommentelők jó része nem. Elvileg ő sem olvashatta tovàbb. Jórészt az a nagy előnye, hogy modern a története, ez ma a menő.
Nekem màr ott elbukik azonban, hogy ennyi klisé, logikàtlansàg, nyelvtani hiba van benne. Ez utóbbi különösen döbbenetes, és az, hogy az író sajàt bevallàsa szerint sem olvastatta àt. Bàr ha helyesen nem tud írni (amin az olvasàs sokat javítana), a nyilvànvaló elütéseket akkor is làthatta volna. Legalàbb az elején, ami tudjuk az előszűrés miatt is milyen fontos. De így is kikerült, szóval ez is lehet egy sikeres út. És nem, nem javíthatóak. Illetve persze, hogy igen, de így elküldeni szàmomra slendriànsàgra vall.
Ennek ellenére tovàbbra is olvasom és véleményezem a történeteket, mert érdekelnek, és ez egy jó lehetőség az amatőr íróknak, hogy megmutassàk a tehetségüket. Csak tényleg meg kell talàlni az aranyat a sok sóder között.
Carmen, kétféle „jó nyelvi szint” van. 🙂
Az előszűrőkön átjut az, ami nagyjából gördülékeny, és szerkesztéssel javítható. Senki sem esik ki a pályázatból, ha vannak stilisztikai gondjai, de amúgy jó a dramaturgiai érzéke.
A lektorok (és persze az olvasók) számára viszont mást jelent a jó nyelvi szint. A kiadási szintet jelenti.
(De amúgy igazad van, minden szövegen meglátszik, mennyire veszi komolyan az író a publikálási lehetőséget.)
Szerintem az, hogy mennyire számol valaki az esetleg publikálással, az már önbizalom kérdése. 🙂
Ha visszapörgethetném az időt, akkor nagyobb betűmérettel olvasnám át, lehet könnyebben észrevettem volna az elütéseket.
Szia Judit!
Teljesen szándékosan írtam ilyen egyhangúra a mellékszereplőket. Lehet, hogy van több bennük, de a főhős nem ismeri őket túl mélyen. Meg lehet, hogy ők tényleg csak ennyik, sznob1, sznob2, sznob3… Clara is unja őket. 🙂
A három srác a többi ember előtt nem akart balhézni.
„…máris kismillió ember kapná el őket, ilyen rizikót nem hiszem, hogy vállalna egy erőszaktevő…”
Szerintem sok olyan ember mászkál a világban, akik nem igazán gondolkodnak, illetve teljesen logikátlanul cselekednek. Némi alkohol társaságában meg aztán főleg…
Kedves Renata!
Ha úgy érzed, hogy csak kötekedek, elnézésedet kérem, erről szó sincs.
A sok hozzászólásra adott egyik válaszodból idézek. „Teljesen szándékosan írtam ilyen egyhangúra a mellékszereplőket. ”
Miből gondoltad, hogy az unalmas szereplőkről írott regény izgalomba hozza az olvasókat? Miért érdekelné az olvasókat a történet, amelyben hemzsegnek az egyhangú szereplők?
Máshol azt írod, hogy nem szereted, ha a történet előre kiszámítható. Sajnos ennek a regénynek az indító konfliktusa az első pillanatban kiszámítható. Amint a leány kilép a bár hátsó ajtaján, az olvasó azonnal tudja, hogy az ezerszer megírt – megjegyzem máshol is általában gyengén megrajzolt – szituáció ismétlődik, a teljesen indokolatlanul elérhető, és őrizetlen, sikátorba vezető ajtón túl a végzet várja a gyanútlanul kisétáló főszereplőt.
Ezen kívül is életszerűtlenek a jelenetek, de erről mások is írtak már bőven.
Gördülékeny írás, választékosan fogalmazol, a párbeszédek és leíró részek megfelelő arányban vannak. Helyesírási hibákra nem térnék ki, azt könnyebb javítani.
Előttem már mások is mondták, zavaró a túl sok márkanév. Én annyit tennék még hozzá, hogy érdemes olyan márkaneveket választani, amit ismer a nagyközönség vagy a célcsoport, mert különben az olvasónak nem fognak mondani semmit. Én nagyjából beleillek a célcsoportba, de fogalmam sincs, hogyan néz ki egy TAG Heuer óra. Olyan márkákat válasz, amit minden korosztály ismerhet és előbb-utóbb nem megy ki a „divatból”.
Engem megvettél azzal, hogy belevágsz a közepébe (legalább is én így éreztem), és körvonalazódik a felbújtó esemény és konfliktus. Sejthető, hogy merre megy a történet, de ez nem baj, az annál inkább, hogy a főszereplőhöz nem kötődöm. Felszínesen mutatod be nekünk, és ezzel nem azt érted el, hogy megmutatod, a főszereplő eddig mennyire felszínesen élt, hanem azt éred el, hogy ezen részlet után nem biztos, hogy az olvasó továbbgörget. Nem éreztem elég jó horgot a végén.
Ettől függetlenül kíváncsi vagyok, hogy a következő rész mit tartogat. 🙂
Szia!
Nem értem, miért ez a lepontozás (jelenleg 5.6). A részlet nagyon olvastatja magát, nagyon gördülékeny, és szerintem baromi nehéz egy ilyen jelenetnél fenntartani a figyelmet. Te viszont nagyon jól tartottad a ritmust, a belső monológ, a történések, párbeszédek egyensúlyban voltak, kiegészítették, gördítették egymást, végig érezni lehetett a feszültség fokozódását, azt a „valami történni fog” dolgot. Néhol valóban volt egy-egy klisés dolog, pl. egyke vagyok, mégis elhanyagolt; Mr. Tökély; ahogy bemutattad a melegeket, stb. … valamint én is észrevettem néhány helyesírási hibát, ezek viszont ilyen mennyiségben egyáltalán nem zavartak, és ahogy írták mások is: könnyen javíthatók. Az olyan megjegyzéseknek, hogy: „nem olvasnám tovább, mert nem érdekel a téma” sosem értettem a lényegét, hiszen itt azért szólunk hozzá az írásokhoz, hogy írástechnikai szempontból értékeljük. Szóval én gratulálok művedhez, nekem tetszett! 🙂