R. J. Hendon: Korcsok

R. J. Hendon: Korcsok

Prológus

Dr. Egart Lorens nem minden aggodalom nélkül lépett be főnöke irodájába. Alig egy hete történt, hogy egyik kollégáját, aki a kistestű kártevőkről írt tanulmányt, pár napos késés miatt azonnali hatállyal elbocsátották. Rebesgették, a büntetés csupán arra szolgált, hogy példát statuáljanak a hivatal dolgozóinak, de Lorens tudta, hogy a vezetőségnél úgy tartották, nincs olyan ember, aki pótolhatatlan, ezért senki nem tudta bebetonozni a pozícióját.

Az iroda, ahova Lorens belépett, tágas volt, panorámaablaka tökéletes kilátást nyújtott, mégis a látkép nyomasztó hatást keltett. A szögletes bútorok, az árnyékolt ablak és a méretes, üveg íróasztalnál ülő Igazgató miatt úgy érezte, mintha máris aláírta volna a felmondólevelét.

– Hívatott, Igazgató úr? – tette fel a felesleges kérdést. Tapasztalatból tudta, hogy az ember jobban teszi, ha naiv és bizonytalan alaknak állítja be magát. A naiv ugyanis ártalmatlant, a bizonytalan pedig irányíthatót jelentett a főnök szemében.

Az Igazgató az ő tökéletes ellentéte volt. Noha mindenki tudta róla, hogy fele akkora szakértelme sincs, mint amit pozíciója megkövetelt volna, bőven elég volt a vezetői székhez, hogy házasság révén rokoni kapcsolatok fűzték a város uralkodócsaládjához.

– Foglaljon helyet, Lorens!

A doktor leült, szerény ember lévén összehúzta magát. Az Igazgató még rendezgette egy darabig az asztalán heverő iratokat, beleolvasott néhányba, végül kiválasztotta az egyiket és átnyújtotta alkalmazottjának.

– Köszönöm, Igazgató úr.

Lorens kinyitotta a dossziét, de mielőtt elolvashatta volna a dokumentum fejlécét, az Igazgató belekezdett.

– Egyre több problémát okoznak nekünk a korcsok az utcán – mondta egymásnak támasztott ujjai fölött. – Találkozott már korccsal? Szemtől szembe?

– Nem, az utcán nem találkoztam eggyel sem, uram.

– Én sem, de egyszer láttam egy példányt az autóból. Egy sikátorban bújt meg. Természetesen értesítettem a városőrséget, akik, gondolom megsemmisítették. –  Az Igazgató sóhajtott egyet. – Az atomháborúban rengeteg tárgyi emlék elpusztult. Igen keveset sikerült restaurálni, ismét megtekinthető vagy olvasható állapotba hozni. Maga is tudja, mit művelt az elektromágneses impulzus, ami visszaküldött minket a kőkorszakba… No, de biztosan megtalálta már azt a lemezt a dossziéban!

Lorens bólintott, majd észbekapott és hozzátette:

– Igen, Igazgató úr, megtaláltam. – Felmutatta a lemezt.

– Adja ide! Ez egy régi lelet, csaknem húsz évszázados, de teljesen sértetlenül maradt egy családi széfben, melyet nemrég tártak fel egy ásatásnál. Egy videokamerából származik. Így hívták régen azokat az eszközöket, melyekkel mozgóképet és hangot rögzítettek. Szeretném, ha megnézné ezt a felvételt.

A doktor ismét bólintott, de megint rájött, hogy elmulasztotta az illedelmes választ.

– Természetesen, Igazgató úr, ahogy kívánja.

Felettese meg sem várta a választ és egy csettintéssel elsötétítette az irodát. Az üres falon egy napsütötte, zöld mező tűnt fel. A kétdimenziós kép remegett, mintha valaki ide-oda rángatta volna a szerkezetet, amellyel megörökítették ezeket a pillanatokat. A hang kivehetetlenül sistergett, ezért az Igazgató elnémította. Egy kisgyermek szaladt a mezőn, önfeledten kacarászott. A kamera sokáig csak a gyermek játszadozását vette, aztán valami más is átsuhant a képen. A doktor először hunyorgott, mikor a sötét árny átröppent a kamera előtt. Nem tudta kivenni, mi lehetett az. Kisvártatva a kamerát kezelő ember megfordult és ráközelített arra a valamire. Egy korcs volt az és épp a férfi felé rohant. A doktor felsziszegett és hátrahőkölt székében, mikor a korcs nekiugrott a kamerának. A kép megremegett, a felvevő szerkezet a földre esett, fűszálak és a vadállat szőrös lába takarta ki a képet. A doktor biztos volt benne, hogy a korcs most az embert marcangolja, fogaival feltépi a húsát és a gyermeket is megöli…

De a kamerát felvették a földről. A férfi karórás keze látszott, amint lenyúlt, hogy megsimogassa a felugráló korcs fejét. Félelem nélkül nyúlt a fogakkal teli szájhoz, mely egy pillanat alatt feltéphette volna a bőrét. De nem tette. Lorens megdöbbent, mikor a vadállat megnyalta a férfi kezét, hozzábújt, élvezte az ember érintését. Azután a gyermek is berohant a képbe, nevetgélve vetette magát a szőrös állat hátára, kicsi, hurkás karjaival átölelte és vitette magát a korccsal.

A felvétel még percekig folytatódott. A férfi botokat és labdákat hajigált a vadállatnak, amely készségesen visszahozta a tárgyakat és letette az ember lába elé. A kisgyermek apró, színes falatokkal etette, mire az hálás kéznyaldosásokkal köszönte meg.

Lorens nem hitt a szemének, tátott szájjal nézte a felvételt, az Igazgató pedig ez alatt az ő arcvonásait fürkészte. Mikor a családi filmnek vége szakadt, főnöke kikapcsolta a lejátszót, hátradőlt székében és összefonta karjait.

– Mondja, mit tud a korcsokról?

A doktor nehezen találta meg újra a hangját.

– Négylábú, ragadozó emlős. A Canis nemzetségbe tartozó vad, aggresszív természetű és szelidíthetetlen… – Elharapta a mondatot.

Képes lenne még kimondani ezt azok után, amiket az imént látott? – fordult meg a fejében. Szelidíthetetlen lenne?

– Folytassa!

Lorens sóhajtott egyet és megigazgatta nyakkendőjét. Már nem a tekintélyes férfi jelenlététől nyugtalankodott, sokkal inkább a képsorok miatt.

– Bocsásson meg, hogy megkérdezem, uram, de egész biztos, hogy nem…?

– Nem trükkfelvétel. Három különböző csapattal vizsgáltattam meg. A képek hitelesek.

Az Igazgató már-már mosolygott. Lorens úgy érezte, a férfi élvezi, hogy ilyen hatást váltott ki nála ez a bizonyíték. Azt igazolta, hogy a tekintélyes szakemberek a vadkontrollnál mind tévednek.

– Mit tud még a korcsokról?

– Természetes élőhelyük ismeretlen, egyes biológusok szerint holarktikus faj, vagyis mindenhol megtalálható. Tény, hogy a vadonban is élnek példányaik, de odakint a farkas mellett többnyire háttérbe szorulnak. A korcsokat az tette korunk veszedelmes ragadozóiává, hogy tökéletesen megtanultak együtt élni az emberrel. A patkányokhoz hasonlóan alkalmazkodtak a városi életformához és a régi metró- és csatornaalagutak…

– Nem ezt vártam magától – állította le az Igazgató. – Arra vagyok kíváncsi, amit nem mond el a kollégáinak. Arról a tanulmányról, amit a számítógépében őrizget és amit öt éve nem mer publikálni.

Lorens igyekezett, hogy arca semmilyen érzelmet ne áruljon el. Tudta, hogy figyelik az alkalmazottak számítógépeit, de sohasem hitte, hogy bárkit is érdekelne egy félkész állapotban maradt tanulmány a városi korcsok eredetéről. Kedvtelésből írta és tudta, hogy ha oda merne állni felettesei elé ezzel az elmélettel, azzal saját karrierjét tenné tönkre.

– Az csak egy komolytalan ötletelés, uram, azért nem publikáltam.

– Azért nem publikálta, mert gyáva! Több van a maga birtokában a múlt tudományaiból, mint amit a nyilvánosság elé tár. Beleolvastam a félkész esszéjébe, de hallani akarom azt, ami még csak a fejében van. Mi a személyes véleménye a korcsokról?

Lorens tudta, hogy nem tagadhatja meg az Igazgató kérését. Az ő szájából minden kérés közvetlen parancs.

– Először is, uram, az igazi nevük kutyák. A „korcs” szó testi eltorzulást, a normális alaktól való eltérést jelent. Az ebből képzett „elkorcsosul” szót emberekre is szokták használni abban az értelemben, hogy az illető morális és erkölcsi értelemben eltorzul, aljassá és gonosszá válik. A „korcs” mint degradáló, sértő kifejezésként ragadt rá a kutyákra több száz évvel ezelőtt.

– Kutyák – ízlelgette a szót az Igazgató és bólogatott hozzá. – Sohasem hallottam ezt az elnevezést.

– Nem túl elterjedt, uram. Régi, archaikus kifejezés. Tudományos körökben használják csupán. De még kevésbé ismert egy megnevezés, amit egy régiségboltban porosodó, ezernyolcszáz éves idegen nyelvű lexikonban találtam a kutyákról. Ahogy azt a tanulmányban is leírtam, ebből a lexikonból indultam ki. Az egyik szócikk a Canis Lupus Familiarist taglalta.

– Az meg mi a fenét jelent?

– Latin nyelvű szöveg. A latin egy, már több ezer éve halott nyelv, de még századokig alkalmazták a tudományok és néhány ősi vallás nyelveként. A biológia is alkalmazta az egyes fajok elnevezésére. A familiaris szó egyértelműen lefordítható. Azt jelenti, családhoz tartozó. A Canis Lupus pedig a farkas latin megnevezése. Tehát ezek szerint a kutya a farkas háziasított alfaja.

Szavait csend fogadta. Lorens doktor igyekezett olyan őszintén és ártatlanul nézni, ahogyan csak tellett tőle. Végül a termetes férfi hátratolta a székét és felállt.

– Figyeljen rám, Lorens! – kérte derűs, ugyanakkor kissé fenyegető hangsúllyal. – Ez a beszélgetés és a kis tanulmánya maradjon köztünk, egyelőre. Viszont szeretném, ha beleásná magát a kutyaproblémánkba. Tanulmányozza ezeket a dögöket. Találjon megoldást rá, hogyan füstölhetnénk ki őket, hogyan csalogathatnánk őket elő az alagutakból. Több száz kilométernyi alagút- és csatornarendszer van odalent, ami hemzseg az állatoktól. Elgázosítani nem tudjuk őket, mert az komoly egészségügyi kérdéseket vetne fel. Megpróbáltuk a gyorsan ható mérgeket, de már nem is nyúlnak hozzá. A drónok csak a felszínen tudnak vadászni rájuk és nem mehetnek be a házak közé. Az alagutakat átkutatni pedig tízezer városőrrel is évekbe telne. Ráadásul ezek a korcsok veszedelmesek. Tudom én, hogy egy ellenséget úgy lehet legkönnyebben legyőzni, ha kiismerjük – hát akkor ismerje ki őket! Jöjjön rá az észjárásukra, vagy mondok még jobbat: találja ki, hogyan tudnánk megszelidíteni őket! Azzal aztán nagyot durrantanánk, nem gondolja?

Már kifelé sétáltak az irodából és az Igazgató roppant nagy keze a doktor vállán nyugodott, mintha csak két barát cseverészne. De Lorens tudta, hogy az Igazgató kérése sokkal inkább azt jelentette, ha nem találja ki, hogyan szelidítse meg ezeket a fenevadakat, búcsút mondhat az állásának.

*

I. RÉSZ

1.

Óvatos kidugta fejét a sötétből és beleszagolt a levegőbe. Érezte az eső maró szagát és tudta, hogy nem ihat belőle, mert ez a víz rosszat tenne neki. Nem igazi víz, nem az a hűsítő, szomjat oltó, amiből csak messze, a sötét alagutak mélyén talált az egyik jó orrú falkatag. A szivárgó vízből bármikor bőségesen ihattak, soha nem apadt el és mindig tiszta maradt. Ott volt a Falka táborhelye; sehol máshol nem ismertek olyan vízlelőhelyet, ahol ne lettek volna százával a Kétlábúak.

A kutya az eső bűze mellett is érezte a Kétlábúak szagát. Itt, a felszínen voltak a legtöbben, de gyakran a föld alá is lejöttek, hangoskodással, tűzzel és durranásokkal. A Falka rettegett tőlük, mert a durranások mindig halált jelentettek. Ez az első, amit egy kölyökkutya megtanult a Falkában: a Kétlábúaktól minden körülmények között óvakodni kell!

Óvatos is ezt próbálta megtanítani kölykeinek. Fiatal kutya volt, termetre valamivel kisebb, mint egy nőstényfarkas, fekete, sima szőrét barna jegyek tarkították, oldalra konyuló füle és leszegett feje a mindig körültekintő állat benyomását keltette. De a megfontoltság és a lankadatlan figyelem valamikor kevésnek bizonyult. Az alomnyi kölyök közül, akiknek életet adott, egy sem érte meg az ivarérett kort. Túl gyengék voltak ahhoz, hogy kibírják ebben a nyirkos világban, ahol minden szag veszélyt hordozott.

Mikor az utolsó kölyök is elpusztult, Óvatos tovább állt, bejárta csaknem az összes alagutat, szemetet és bogarakat evett. Az éhhalál küszöbére sodródott. Ekkor talált rá a Falka, ami lassacskán befogadta, miután mindegyik kutya megbizonyosodott róla, hogy a nyugodt, alázatos szuka nem jelent rájuk semmilyen veszélyt.

A Falka olyan, mint egy nagy család – egy közösség, melyben állandó küzdelem zajlott a családfői posztért. Óvatos mindig hátrahúzódott és kimaradt az efféle harcokból, ám így sem kerülhette el, hogy kisebb-nagyobb sérüléseket ne szerezzen a rivalizálás során kirobbanó verekedésekben. Egyszer még a fülét is átharapta egy vad természetű ifjú, de a Falka kiűzte az agresszív állatot. Később az egyik felső alagútban találtak rá a tetemére. A Falkán kívül, a szigorú hierarchia és a szabályok híján kevés esélye maradt a túlélésre.

De a Falka tagjai sem tarthatták be mindig saját maguknak felállított egyszerű szabályaikat. Hiába őrizték a tiszta forrást, az olyan mélyen volt a föld alatt, hogy patkányokon és bogarakon kívül más élelmet nem találtak odalent. A patkányok ugyan kövérre és zsírosra nőttek a Kétlábúak eldobált maradékaitól, ám túl fürgék voltak ahhoz, hogy a kutyák elkaphassák őket. És ha egy kisebb, ügyesebb falkatag mégis elejtett egyet, a patkányhús olyan fanyar volt, hogy csak a mardosó éhség miatt fanyalodtak rá. Ezért időről időre feljártak a felszínre, a Kétlábúak közé élelmet szerezni, de itt sem volt könnyű dolguk. A magas lények maradékai sokszor veszélyesnek bizonyultak, előfordult, hogy az a kutya, amelyik evett belőle, szörnyű fájdalmak közepette elpusztult. Ezért Óvatos megtanulta, hogy soha ne nyúljon olyan húshoz, amely mellett döglött patkányokat talált.

Az elhagyott alagút kijárata tágas térre nyílt, ahol a Kétlábúak szürke, magas házai vették körbe őket. Egyetlen fűszál, nem sok, annyi sem nőtt itt. Mindenhol ládák, hordók és konténerek álltak, sokkal nagyobbak, mint a legtermetesebb kutya.

Mindig az orruk vezette célhoz a Falka tagjait, főleg azé, akit Óvatos magában Vadásznak nevezett, mert a vadászat jutott először eszébe, ha rá gondolt. Most is ő ment legelöl, magabiztos orra az égbe meredt, barna, szálkás szőre esőtől ázott, egyik mellső lábát mindenre készen emelte futásra. Minden falkatag őt nézte. Nem ő volt a vezér, de a többi állat elismerte orrának csalhatatlanságát és megbíztak benne.

A falkavezér, Ősz egy öreg, méretes, fekete-barna szőrű kan volt, aki kora ellenére még nem talált legyőzőre. Harcedzett teste teli volt energiával, korára csupán teljesen ősz pofája és komoly szeme utalt. Nem tűrt meg maga körül semmi engedetlenséget. Ott állt lesben Vadász mögött, figyelt a hangokra és az égen dörgő, füstszagú Repülő Dolgokra. A vadászkutyát néha magával ragadta a zsákmány illata, ezért maradt mellette Ősz, hogy észhez térítse.

A vezér párja, Éber, a fiatal szuka is a közelben bújt meg és a Falka többi tagjára vigyázott. Legalább olyan nagyra nőtt, mint a kan; álló füle és lompos farka csapzott lett az esőtől.

Az egyik fiatal, tapasztalatlan kutya megrázta magát, hogy megszabaduljon a víztől, közben farka az egyik hordó oldalát csapkodta. Éber az állat szemébe bámult, de nem ő teremtette le; Óvatos figyelmeztetésképpen az oldalába csípett, mire a kutya rögtön meghunyászkodott. Éber visszafordult, hogy párját és Vadászt figyelje; tudta, hogy jó hasznát veszi Óvatosnak a fegyelmezésben. A többi szuka közt Óvatos állt legmagasabban a Falkában, de ők kevés kivétellel mind fiatalok vagy vén, gyenge állatok voltak és inkább szorultak féltő gondoskodásra, mint acsargó erőfitogtatásra.

A leghátsó kutya még az alagút szájánál bujkált, egész testében reszketett, farkát maga alá húzta, fejét leszegte. Kicsit kacsázva járt, mert hátsó lábain és bal mellső lábán négy helyett öt ujj nőtt és ez mindent megnehezített a vadászattól a menekülésig. Egyenesen csodaszámba ment, hogy ilyen magas kort élt meg. Mindig Óvatos nyomában járt, mert mellette biztonságban érezte magát. Erős kapocs fűzte össze kettejüket már az első naptól fogva, hogy Óvatos a Falkához csatlakozott. Azon az estén Öt Lábujj a lesoványodott, sebzett kutyát nyalogatta és a hideg éjszakákon hozzá bújt, hogy felmelegítse. A szűkös zsákmányon megosztoztak, akármelyikük is hozta.

A kutyák egyre több Kétlábút éreztek a falakon túl, mintha gyülekeztek volna. Óvatos összes érzékszerve veszélyt jelzett, hátán felborzolódott a vizes szőr és minden porcikája azt kívánta, bár máshol lehetne. Mégsem menekülhetett el, a falkavezér nem tűrt volna ilyesmit és ösztönei is azt súgták, hogy mindig jobb a Falkával, mint egyedül.

Mindegyik kutya megdermedt, mikor megláttak néhány Kétlábút. Egyelőre nem jelentettek rájuk fenyegetést és kevesebben voltak, mint a Falka tagjai. A kutyák nem értették a beszédüket, de a jó orrúak pontosan tudták, hova mennek éppen: ugyanarra a helyre tartottak, ahová a Falka is el szeretett volna jutni. A sok konténer közül az egyik étel illatát árasztotta magából. A fiatal kan, aki legutóbb megelégelte a zuhogó esőt, most vakkantott egyet. Tudták, hogy a Kétlábúak meghallották az ugatást.

Nyikorgó hang hallatszott az eső zuhogásán keresztül. A kutyák kíváncsian felkapták a fejüket, mert a hús illata erősebb lett. Mindenki, még a leghátul bujkáló Öt Lábujj is jól érezte.

A kutyák nyugtalankodtak. Ilyen nagy zsákmányból az egész Falka megtömhette volna a hasát, jóllakhattak akár napokra. Nem hagyhatták, hogy a Kétlábúak megelőzzék őket.

Vadász már nem bírta tovább; megfeszült teste kirobbant és lábai megiramodtak. A falkavezér utána loholt, hogy megfékezze, de Vadász sokkal gyorsabb volt nála. Ugatva rohant a Kétlábúak felé és észre sem vette, hogy eközben az udvar nagy kapuja kitárult. A mögötte gyülekező többi Kétlábú egyszerre tódult be az udvarra, ordítoztak és fenyegetőztek, de nem a kutyák érdekelték őket, hanem saját fajtársaik, akik a zsákmánynál álltak. Azok megrémültek tőlük és menekülőre fogták. Ekkor ügetett be közéjük Vadász.

Pár pillanattal később bekövetkezett az, amitől Óvatos a legjobban félt: elkezdődtek az ijesztő durrogások és percek alatt teljes lett a káosz. A kutyák szétszaladtak, menekültek a halált hozó dörgés elől, de így is sokan szerencsétlenül jártak. Legelőször Vadász csuklott össze; vinnyogott és rángatózott a földön, szájával össze-vissza kapkodott, hogy elérje azt a láthatatlan valamit, ami a testébe fúródott, de rövid küzdelem után izmai elernyedtek. A többi állat megérezte a vér szagát és ez elnyomta bennük a zsákmány csalogató illatát.

Pukkanó hangok hallatszottak. Fentről, mintha eső esne, apró kavicsok potyogtak a kutyák és az alagút szája közé. A kavicsokból fojtogató füst áradt, mely ellepte a szűkölő négylábúakat. Óvatos prüszkölt, rázta a fejét és bundáját, hogy valamiképp megszabaduljon a füsttől, de semmi sem használt. A fiatalok még eljutottak az alagútig, de a Falka többi tagja a felszínen rekedt, kiszolgáltatva a Kétlábúaknak. A durranó botok megint dörögni kezdtek és Óvatos hallotta a falkavezér vonyítását is.

Tehetetlenül várta a véget, míg Öt Lábujj vissza nem jött érte. Az öreg kutyának nem ment könnyen, hogy mozgásra ösztönözze Óvatost, ezért belecsípett a lábába és megmutatta neki a helyes utat. Már a sarkukban voltak a Kétlábúak, mikor kiértek a füstből és újra levegőhöz jutottak. A magas alakok még ijesztőbben néztek ki, mint máskor: semmi sem látszott az arcukból, csak a szemük és egyáltalán nem zavarta őket a füst. Úgy jártak-keltek, mintha nem is kellene levegőt venniük.

Öt Lábujj nem az alagutak felé igyekezett, hanem az egyik romos, elhagyatott házhoz. Kövek, homok és hulladék borította a helyet, ahová a két kutya bemenekült. Óvatos mindig hátranézett, hogy követik-e még őket üldözőik, de Öt Lábujj egyfolytában ugatott neki és hívta maga után. A lépcsőn igyekezett felfelé és már sokkal előrébb járt, pedig csak botladozva bírt menni. A félelem olyan erőt adott neki, mintha semmilyen hátrányban nem szenvedne lábai miatt. Óvatos megpróbált lépést tartani vele, miközben egyre közelebbről hallatszott a dörgés.

Valami felrobbant közvetlenül Óvatos feje mellett és a kavargó por egy időre megint elvakította. Megzavarodott és tüsszögött, lábai annyira remegtek, hogy már képtelen volt tovább menekülni. Földre kuporodott, mikor nehéz lépteket hallott, suhogással és csörgéssel, mely a Kétlábúak jellegzetes hangja volt. Gyorsan közeledett Óvatoshoz; nem olyan sebesen, ahogy ő tudott szaladni, de egy Kétlábúhoz képest meglepően fürgén, míg belé nem ütközött és hatalmas puffanással rázuhant. Óvatos felvinnyogott, fogaival jobbra-balra kapdosott, még bele is csípett a hadonászó Kétlábú kezébe, aki nem vette észre őt és véletlenül keresztülesett rajta. Addig ügyeskedett, míg sikerült kikászálódnia a nehéz test alól és egyúttal kikeverednie a porfelhőből. A siker és a tüdejébe tóduló friss levegő új erővel töltötte el.

Már rohant is volna tovább Öt Lábujj után, de ekkor a Kétlábú elérte előzőleg elejtett botját és rögtön durrogtatni kezdett vele. Óvatos megugrott, elvétette a lépést és visszacsúszott a lépcsőn. A Kétlábú üvöltött valamit, de dühödt fröcsögése fájdalmas visítozásba csapott át: Éber utolérte őket és amint meglátta a földön heverő Kétlábút, rávetette magát és marcangolni kezdte. Áldozata hátracsapott, hogy megüsse a botjával, de csak azt érte el, hogy a harcedzett szuka most a karját kapta el és azt marta véresre. A bot kiesett a Kétlábú kezéből és legurult a lépcsőn. Óvatos tudta, hogy már nem lesz baj; a Kétlábúak híresen tehetetlenek, ha a földre kerülnek, kiszolgáltatottak a durrogók nélkül.

Tovább rohant felfelé, és mikor felfedezte Öt Lábujj szagát, követte. Fogalma sem volt, merre vezet ez az út, csak remélte, hogy eljutnak a biztonságos búvóhelyig és ott újra együtt lehet a Falka, ihatnak a hűsítő, tiszta vízből.

 

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.6/10 (24 votes cast)

Leave a Comment

22 hozzászólás

  1. Kedves író, le vagyok nyűgözve, és ez igencsak ritka. 🙂
    Faltam a sorokat, és csalódottan vettem észre, hogy milyen gyorsan vége lett a részletnek.
    A téma nagyon egyedi, és az különösen, hogy egy kutya szemszögéből látjuk a világot. A felépített világ nagyon érdekes, a szereplők nevei ötletesek, a cselekmény izgalmas. Alig várom, hogy tovább olvashassam. Apropó, tovább. Annyi észrevételem lenne, hogy ha ez az igekötő áll, egybe kell írni az igével, de ez egy elhanyagolható apróság.
    Engem megvettél ezzel a történettel.
    Szívből gratulálok a kikerüléshez, és várom a folytatást!

  2. Irigykedem az ötletre, nagyon egyedi. Máris elképzeltem magamnak a folytatást, és a végkifejletet, ami persze csak az én verzióm. De mindenképpen továbbgondolásra csábít a sztori. A kivitelezés is nagyon izgalmasnak ígérkezik, tetszik a világ, amit megteremtettél. Ami egy kicsit zavaros nekem, hogy az egyik helyem azt írod, hogy az elektromágneses impulzus a kőkorszakba vetette vissza az emberiséget (a külső, romos környezet és elhagyott épületek is ezt a hangulatot erősítik), ám a fejlett technika (ujjcsettintésre működő rendszerek) ennek ellentmondanak. Izgatottan várom a folytatást.

  3. Szia!

    Tényleg nagyon eredeti az ötlet, kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik majd a történet. Hajrá! 😉

  4. És jelentem, kérem, nem működnek a csillagok! 😛

  5. Hihetetlenül egyedi történet. Bevallom, mikor a prológus után megláttam a nézőpontváltást egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy egy kutya szemszöge vajon működhet-e, de abszolút meggyőztél. Alig várom a folytatást! Nagy kutyabarátként engem érzelmileg is megfogott a történet.
    A háttérvilággal vagyok még egy kicsit bajban, visszatértek a kőkorszakba, de valamennyire mégis csak fejlett a társadalom,a technológia, én legalábbis így értelmeztem, remélem a következő részletben ez majd tisztázódik.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  6. Na ez fasza volt! Kíváncsian várom a folytatást. Csak egy dolog nem derült ki, az olvasó közönség. Mert ebből még bármi lehet. Gratula a kikerüléshez.

  7. Judit, nagyon köszönöm, hogy szóltál, javítva, elvben most már kaphatja a megérdemelt csillagait a mű 🙂

  8. Szia!

    Gratulálok a kikerüléshez! Jól olvasható, fenntartja a figyelmet. Ha jól értelmeztem 20 évszázada (2000 évvel az igazgató és a tudós beszélgetése előtt) történt meg, hogy visszakerültek a kőkarszakba, majd újra felemelkedett az ember, és elérte ugyanazt a technikai fejlettséget. 🙂 Ez eddig oké, de azt akkor sem értem, miért tekintenek a kutyákra vadállatként? Hiszen, ha visszakerültek a kőkorszakba, akkor még inkább a kutyákra lettek volna utalva. Nem hiszem, hogy egy atomháború (tételezzük fel, nem törölte el az emberiséget a föld színéről) a túlélők memóriáját is törölte volna. Vagy ha mégis, és a kutyákat is vaddá tette, nem tudom elhinni, hogy az ember ne akart volna maga mellé egy “csatlóst”. És itt kissé hiteltelennek érzem, hogy csak 2000 év után fordult meg valaki fejében, hogy szelídítsünk meg egy példányt. Továbbá ez régen sem úgy történhetett, hogy valaki gondolt egyet és befogott egy farkast és megszelídítette. Én úgy tudom, hogy az ember általi szelekció útján történt a farkasok és a kutyák szétválása. Az a farkas, aki szelídebb volt, közelebb ment az emberhez és részesült az ingyen falatokból. És az ember csak azokat az egyedeket tartotta meg, amik a számára kedvező tulajdonsággal rendelkeztek. És itt abba is hagyom. 🙂

  9. Nincs mit! 😉

  10. Sziasztok! Nagyon köszönöm a kritikákat és a véleményeket!
    Szeretnék most válaszolni a legtöbbször felvetett észrevételre, vagyis arra, hogy nukleáris holokauszt ellenére jelen van a modern technológia, de a lerombolt civilizáció is. Ez a kettősség végigkíséri az egész történetet, annak szinte minden elemét. Úgy építettem fel ezt a világot, hogy a modern technika egy fejlett városállamban virágzik, itt játszódik a történet java, de a városon kívül a Föld nagyrészt egy poszt-apokaliptikus pusztaság. Ugyan a fő helyszínen kívül is léteznek még fejlett városok, de ez a regény csak említi a többit. Esetleg majd a folytatások, de ne szaladjunk annyira előre 🙂
    Ami az állatok iránti idegenkedést illeti – a történet erre is választ kínál, sőt, az az egyik fő kérdés a sztoriban, hogy miért zárkóznak el ennyire a város lakói a természettől. Ahogy haladunk előre a történetben egyre több különös és mai szemmel nézve bizarr részlet lát napvilágot.
    A történet egyes elemei ugyan ismerősek más, disztópikus, illetve poszt-apokaliptikus műből (a fallal körülvett civilizáció, a nukleáris pusztaság, a duális társadalom), azonban erre a jól ismert keretre megpróbáltam felhúzni egy egyedi történetet, egyedi nézőpontokkal és olyan mondanivalóval, amely nem elcsépelt. Legalábbis remélem, hogy sikerrel jártam, ezt talán majd ti megmondjátok 🙂
    Még egyszer köszönöm szépen a kikerülést és a véleményeket!
    R. J. Hendon

  11. Az elején nagyon megijedtem, sem magát a kezdést, sem a képet nem tudtam hová tenni. Aztán persze tovább haladtam, és de jól tettem! Nagyon tetszik az egész világ, én ilyen témával soha nem tudnék előrukkolni szóval különösképpen elragadott a dolog. Érdekel, hogy pont a kutyával hogyan is veszthette el ennyire a kapcsolatát az ember, és lényegében milyen maga a világ, ami körbeöleli ezt a konfliktust. Tetszettek a nevek, kifejezetten hálásak és ötletesek. Gratulálok a kikerüléshez, izgatottan várom a folytatást!!!!

  12. Szia! Gratulálok a kikerüléshez.
    Nagyon érdekes az alaptörténet. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan akult ki ez a nézet a kutyákról. Hogy lett az emberiség olyan tudatlan, hogy nem ismeri a kutyákat, de még a megnevezésüket sem? Gondolom a késôbbiekben ez is kiderül, felkeltette az érdeklődésemet.
    Jól lett megírva, csak vesszőhibákat találtam benne. (És szó elé akkor sem tettél vesszőt, amikor kellett volna.) Nagyon tetszett ez a kis részlet. Még egyszer gratulálok!

  13. “Az elhagyott alagút kijárata tágas térre nyílt, ahol a Kétlábúak szürke, magas házai vették körbe őket. Egyetlen fűszál, nem sok, annyi sem nőtt itt. Mindenhol ládák, hordók és konténerek álltak, sokkal nagyobbak, mint a legtermetesebb kutya.” – A “szürke, magas házak” nem lehet egy kutya fogalomtárában, ahogyan a “ládák, konténerek” sem. Nem sikerült jól megírni az állati szemszöget, inkább egy ember szavai ezek, aki láthatatlanul ott áll mögötte és kommentálja az állat cselekvéseit, tolmácsolja a “gondolatait”.
    A stílus elég vegyes, vannak benne jobb és rosszabb részek, néhol pongyola. Ehhez a témához irodalmi és szakmai professzionalitás lett volna szükséges, én egyiket sem látom.

  14. A történet egyedinek és izgalmasnak ígérkezik, gratulálok! A prológuson lehetne csiszolni, elég öncélúnak éreztem a háttérmagyarázást. Az atomháború említése meg a magyarázat a kutyák vélt természetéről szerintem felesleges, a videóra adott reakciók pont megmutatják azt, amit az olvasónak tudnia kell. Szerencsére hamar előkerültek olyan információk, amik felkeltették az érdeklődésemet, bár egyelőre még nem vontak be a történetbe. Ez csak a kutya szemszögétől kezdve történt meg. A szöveg olvastatta magát, a kutyák karaktereit sokkal élőbbnek éreztem, mint a prológusban az emberekét. Érdekes kérdés az állati nézőpont, mert egy kutyának nyilván nagyon más fogalmai vannak, mint egy embernek, viszont ha túl sok a körülírás meg a célozgatás, az idegesítő lehet. Mivel a narráció itt mindvégig inkább fókuszált mindentudó, mint közeli E/3, engem nem zavartak az „emberi” kifejezések. Még annyi észrevételem volna, hogy talán lehetne konkrétabb a szituáció (miért pont most mennek a felszínre, miért pont most lesz baj belőle). Remélem, hogy a későbbiekben kielégítő magyarázatot kapunk arra, miért is alakult így az emberek és a kutyák viszonya (egyelőre nekem nem hiányzik a magyarázat). Érdekesnek találtam az indítást, sok sikert kívánok a regénynek!

  15. Az előszót követő “kutyavilág” érdekesnek ígérkezik, és olvastatja magát, noha a prológusban is tapasztalható kínos alanyvesztések és szórendi hibák zavarják a szöveg élvezetét. A szemelvény szerintem komoly ígéret, bár az előszóból számomra felsejlik, hogy a háttérvilággal lehetnek gondok. Igen valószínűtlen ugyanis, hogy a katasztrofális elektromos impulzust magával hozó atomháború után két évezreddel a nagyjából mai hivatali hangnemben kell valakinek magyarázgatni, hogy mit jelentett az EM schock a történelemben. Ettől még lehet jó a regény. Igen nagy bátorságra és vállalkozókedvre utal a kutyák szemszögéből elkezdeni a mesét, és ehhez sok sikert kívánok!
    A prológusok ördöge itt is megmutatta, hogy a történetet az elején kell kezdeni és nem előtte két oldallal. Azon töprengek, hogy az előhangok, előszavak, prológusok évek óta tartó szeretete vajon mikor kerül ki végre a kezdő írók kedvenc eszköztárából. Bétaolvasóként sokszor kérdeztem: miért kell azzal kezdeni a mesét – Várj, kedves olvasó, mindjárt jön az igazi történet, de előbb még húzom kicsit az időt, addig kérlek légy türelemmel, akkor is, ha addig unatkozol. A történet előtt olvasható prológban ugyan vannak információk, amelyeket gondolhatok hasznosnak, csak a rész nem izgalmas. Sokkal izgalmasabb az Első fejezet. A kötelezően elhelyezett infókat ide is befűzhette volna a szerző.
    Sok sikert kívánok!

  16. Végigolvasva a hozzászólásokat egy dolog eszembe jutott még. A szerző és a hozzászólók is a farkast említik a kutyák ősének. Ez nem nagyon számít, de tudomásom szerint a kutyák őse a sakál vagy a hiéna, és nem a farkas.
    Találtam még valamit, ami zavar egyeseket. Van, aki felveti, hogy a kutya túlságosan emberi módon gondolkodik. Ez igaz, de valószínűleg megoldhatatlan problémát feszeget a kritikus. A regény nyelvezete akkor lenne valósághű, ha kutyanyelven írt volna a szerző, de ez lehetetlen. A probléma hasonlatos ahhoz, amikor valaki kétezer évvel ezelőtti világot ábrázol, de csak jelzi a kétezer évvel ezelőtti nyelvezetet és környezetet. Senki sem tekinthet el a befogadó személyétől. Nem írhatnánk Atilla korába való történetet a Halotti beszéd nyelvezetével: “Isa pur és homu vogmuk…” és nem írhatunk vakkantásokkal. Bizony kompromisszumot kell kötnünk. Jelezzük a környezetet, de mai nyelven, emberi nyelven írunk.

  17. Kedves Hendon!

    Érdekes ötlet.
    A kivitelezésen még csiszolni kell, a “Rebesgették, a büntetés csupán arra szolgált…” kezdetű mondaton rögtön elakadtam, a sok rövid tagmondat nagyon döcögőssé tette a szöveget. Máshol is vannak kisebb nyelvi gondok (főleg vesszőhibák, furcsa szórend stb.), de semmi olyasmit nem látok, amit némi segítséggel (szerkesztő) ne lehetne könnyen javítani. Máskülönben látszik az, hogy sokat törődtél a szöveggel, igyekeztél választékosan fogalmazni – ez hol jobban sikerült, hol kevésbé.

    Főleg a prológusban akadtak gondok, de ezt az előttem szólók is jelezték. Csak annyit szeretnék hozzátenni: nekem a prológusban foglalt információkra ehhez a történethez szükségem volt. Megmutatta, hogy emberi nézőpont is lesz, felvázolta a világ alapjait, és leszögezte, hogy az emberek “harcban állnak” a korcsokkal. Ez mind nagyon fontos, a prológus tehát számomra indokolt, csak még csiszolásra szorul.
    A kutya szemszögétől kezdve a szöveg sokkal dinamikusabb, jobban behúz.

    Összességében azt mondanám, a sztori még nem fogott meg. Még. Annyira viszont felkeltette az érdeklődésemet maga a téma, hogy biztosan végigolvassam a második részletet is – remélem, az majd megfog, olyan “azonnal kérem a többit” módon. Látok benne lehetőséget.

    Demeter Attilának:
    Szia! Jó látni, hogy idén is töretlenül aktív vagy.
    Amit a kutyatémáról tudok: a kutya legközelebbi élő rokona a szürke farkas. Mindkettő a farkasfélék közé tartozik, ahogyan a sakál és a hiénakutya is, de utóbbiak távolabb állnak a kutyától. Azt mondani, hogy a kutya a szürke farkastól származik olyan, mintha azt mondanánk, az ember a csimpánzból fejlődött ki. Ez nyilván téves, de az már igaz, hogy az ember “a majomtól” származik. Ám a kutya esetében ez talán úgy hangzana, hogy “egy farkasfélétől” származik – röviden a (tágabb értelemben vett) farkastól. Nekem köznyelvben elfogadható egyszerűsítésnek tűnik.

  18. Az első történet, ami igazán megfogott. Eddig is ez volt nálam az egyik szempont, így itt is leírom, hogy vannak benne nyelvtani hibák, ám ezúttal engem nem érdekeltek, mert a cselekmény olvastatta magát.
    A prológussal még barátkozom, van benne igazság, hogy talán nem kellene, és az infókat máshol lehetne szétadagolni.
    Mindenképpen nagyra értékelem a történet egyediségét és sajátos szemszögét.
    Várom a folytatást.
    Nagy-nagy gratula a kikerülésért! 🙂

  19. Szia! Alapvetően tetszik az írásod, eddig ez a legjobb. Apró észrevétel: Az állatok alapvetően ösztönlények, és mivel nem rendelkeznek a kombinatív gondolkodás képességével számolni sem tudnak. Ebből kifolyólag logikátlan, hogy olyan nevet adnának egymásnak, mint “Öt lábujj”. Egyébként neveket is csak emberek adnak egymásnak, a kutyák szagminta alapján azonosítják egymást. Ezeket érdemes lenne átgondolnod, hogy hitelesebb legyen az írás. Egyébként tetszik, gratulálok, további jó írást!

  20. Kedves Death_Knight!
    Köszönöm szépen a kritikát – mindenkinek köszönöm az észrevételeket, véleményeket és azt, hogy elolvasta a részletet.
    A kutyák szemszögéről: ezeknek a fejezeteknek az írás korai szakaszában kb. 3 változata készült. Az első épp olyan volt, amire Deat_Knight is utalt, vagyis igyekeztek teljesen “kutyafejjel” látni, láttatni. Élvezhetetlen és érthetetlen lett. A másik változatban teljesen emberi szemmel írtam, de úgy meg közvetítés szaga lett a dolognak. Ezért a kettő vegyítése mellett döntöttem. Bizonyos tárgyakat megnevezek a könnyebb érthetőség kedvéért, pár dolgot viszont nem. Aszerint húztam meg a határt, hogy egy kutya mit tudna még felfogni – egy házat, lépcsőt, dobozt fel tudna fogni, értené a funkcióját, értelmét. Egy puska, repülőgép, autó felfogása meghaladná a képességeiket, továbbá a félelmet generál bennük. Egy lépcsőtől, ládától semmi okuk félni, egy autótól viszont van. Zeket a tárgyakat kutyaszemmel írtam le. Megmaradt a hatása, érzékeltetem vele az embertől eltérő nézőpontot, mégsem megy az érthetőség rovására. Neveket is ezért adtam nekik, de minden név csak “Óvatos” fejében létezik, az olvasó számára behelyettesíti, embeeri nyelvre lefordítja a szagot, érzést, amit a kutya fejében kivált XY szereplő.
    Továbbá a kutyák hizeles viselkedése miatt végig kikértem állatorvosok és kutyatrénerek segítségét. Feleségem is nagy segítség volt, ő is oktató egy fehérvári kutyaiskolában.
    Köszönöm még egyszee, hogy elolvastátok!
    R. J. Hendon
    (mobilról írtam, bocsánat a helyesírási hibákért)

  21. Hajrá, szurkolok neked!

  22. Én egyáltalán nem érzem kettősnek a történetet és a háttérvilágot, több olyan könyvet is tudnék említeni, ahol a lerombolt civilizáció és a csúcstechnológia is jelen van és jól megfér. Szerintem nagyon hiteles és érdekes a világ, pláne ez a szemszögváltás zseniális! 🙂 Engem megfogtál, amúgy is rá vagyok kattanva mostanság a disztópiákra, meggyőztél ezzel a részlettel! Lehet, hogy a prológust alakítanám át egy kicsit, hogy jobban bevonja az olvasót, talán még el is hagynám.
    Gratula!