Pusztai Andrea: Álmoknak hinni

Pusztai Andrea: Álmoknak hinni

A hátizsák jobbra-balra zötykölődik a vállamon, ahogy minden erőmet beleadva futok felfelé. Fájó izmaimmal keményen nekifeszülök a hegynek, zihálok, szántszándékkal nem nézek fel a meredek útról. Az eső fanyar szurokbűzt old ki az aszfaltból, majd’ megfulladok tőle, ahogy felszáll a tüdőmbe tolakodó pára. Nem akar elállni, minden nyirkos, langyos és sikamlós. Már csak pár méter, mondogatom magamban, és biztonságban leszek. Fülemben annyira zúg a vér, hogy úgy hallom, mintha maguk a hegyek dübörögnének, ahogy a víz lezúdul a vihartól felduzzadt folyón. Hátrafordulok, a fentről mint egy terepasztal elém táruló völgyben, lent egy világoszöld autó alól készül elsodorni a gyenge kis kőhidat. Reccsen a fák törzse, omlanak a sziklák, zubog az áradás, mintha a bérc másnapos haragjában alánk okádna. Borul és oldódik a világ. Arcomra fanyar mosoly ül ki, ráfagy a rekkenő hőségben. Zihálok. Várok. Ha elér az áradás, itt halok meg.

Egy izzadtságcsepp a nyakamból lecsorog a melleim között, be véres pólóm alá. Kéjes érzés ömlik el rajtam: végignézhetem, ahogy Siskót autóstul elsodorja a háborgó áradás. Pár perc gyönyör: az előttem reccsenő világban ő eltűnik, és vele a múltam is.

Közeledik a víz, de talán van esélyem.

„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád!”

Az ár most magával rántja a hidat: előbb alul roppan el a pillér, majd lustán megroggyan az egész alkotmány, és az autó az oldalára borul. Lomhán fel-le hullámzik a vízzel, végül eltűnik, benne Siskóval, a barátommal. Megérdemli a rohadék.

Erre járva mindig megálltunk a hídon, és bámultuk a gyors folyású vizet. Bíztunk benne, hogy nem önti el, mielőtt átérünk. Bár hallottuk a rádióban, hogy a vihar után kiönt a folyó, lezárták az utakat, mi látni akartuk az áradást.

Nincs még fél órája, hogy elhagytam a házunkat. A postaládából kilógó levelet a sarkánál fogva kirántottam, a zsebembe gyűrtem, és már pattantam is be a kocsiba, autóztunk, a földúton levágva, hogy mihamarabb kilyukadjunk a szerpentinre. Aztán száguldottunk fel a hegyekbe, jókedvűen, mint két beszívott hippi.

A pólómon, a széldzsekim alatt azonban vércseppek száradtak.

A vér az apámé volt.

Mikor kiléptem a bejárati ajtón, anyám a fürdőszobában volt, mindig két órán át áztatta magát a kádban. Ezalatt dördült el a lövés.

„…Az az ember az apád!”

Álmomban anya a kezemet fogta. Én kicsi voltam, az ő keze nagy volt. A hosszú, kék ruhájában sétált mellettem. Másik karján egy kosárban kenyeret vitt, meg tejet, szalámit talán, nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy nyűgnek gondoltam, ha engem is húznia kellene, ezért elhatároztam, hogy segítek neki, erősen tartottam a karomat, és szaporáztam a lépteimet, hogy ne rángassam lefelé, a legkisebb erőt se kelljen kifejtenie, hogy megtartson, miközben egymás mellett megyünk.

Aztán már a földön térdelt, és sírt. Nem értettem, mi történt, egy nála is nagyobb férfi állt előtte, ott az utcán. Lövés dördült, dobhártyarepesztő, és meleg, lágy anyag fröccsent rám, ami rózsaszín pöttyöket oldott a kifolyt tej fehérjébe, és hosszú csíkot festett a halványszürke aszfaltra. Éreztem, ahogy eltorzul az arcom, és azt hiszem, üvöltöttem, de nem hallottam a hangomat, csak a szám feszült szét, majd’ elrepedt, és a szemem résnyire szűkült a rémülettől. Valaki felemelt, és simogatta a hátam, de én csak sírtam. Olyan sokáig, hogy mire abbahagytam, elfelejtettem, miért kezdtem bele.

„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád!”

 

 

Reggel a szobám nyitott ablakán beáradó madárcsicsergésre ébredtem. Már mindent becsomagoltam, amire szükségem lehetett a nyaralás alatt. És tegnap megszereztem a fegyvert. Két hete terveztem, hogy megteszem, és két hete minden nap a „mégsem” mellett döntöttem. De újra és újra ugyanazt álmodtam. Ugyanazt, hogy a kék ruhás nőt mellettem – aki az anyám, meggyőződésem, hogy ő az igazi anyám – lelövi az a férfi. Közvetlen közelről. Éjjel, amikor aludtam, egy női hangot hallottam, anyámét, akit lelőttek, mint egy kutyát, a kísértetének a hangját, bármennyire is nem akartam hallani. Utolért álmomban, képtelenség volt menekülnöm előle. Néhány napja már éberen is hallottam dallamos hangját:

„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád!”

Néha mintha kuncogott volna.

Meg kellene várnom az eredményt? Egy ismerősöm elintézte, hogy gyorsított eljárásban elvégezzék a DNS-tesztet, amit kérvényeztem, de a levél az eredménnyel még nem érkezett meg. Ha az a férfi az apám, akit eddig annak tudtam, a szivarfüstjével és a divatos parfümje illatával, a luxus iránti olthatatlan vonzalmával együtt, akit így fogadtam el… Ha megtörtént mindaz, ami kísért, amit a nő sugdos álmomban, akkor ez az ember, az apám, gyilkos, aki megölte az igazi anyámat. Engem azonban éppen ezért valaki más DNS-e érdekelt.

Az anyámé.

Ha a nő, aki felnevelt, és most a konyhában azon szorgoskodik, hogy eldugja a titokban iszogatott brandyjét, ha ő a DNS-teszt alapján a vér szerinti anyámnak bizonyul, akkor egyszerűen csak baromságokat álmodok. De mi van, ha nem? Mi van, ha a valóságot láttam, és felszínre tört egy elfojtott, régi emlékem, amit eddig a tudatom bölcsen elzárt előlem? Olvastam már ilyesmiről, és tűkön ülve vártam az eredményt.

Miután rendre ugyanazt álmodtam, és a hempergések után Siskóval, hogy felfedeztem a testem kínálta lehetőségeket a gyönyörre, apa és anya hirtelen távol kerültek tőlem. Már nem voltam szűz, nem voltam az ő kislányuk. És Sisko nagyon is értette a dolgát. Szerettem vele lenni, bár alig ismertem.

Mély magány tört rám. Kívül rekedtem az egész világon. A tükörbe pillantottam, sápadt arcomon sötét kifejezés ült. Vajon látszik rajtam, mire készülök? Hogy ölni indulok? Elvigyorodtam. Úgysem vagyok képes rá. De mi lenne, ha mégis megtenném? Csak úgy. Az élvezet kedvéért.

Kihúztam az éjjeliszekrényem középső fiókját, és elővettem a fegyvert. Nézegettem, a filmekből ellestem már, hogyan kell bánni vele.

Fejbe kellene lőnöm magam. Az lenne a legtisztább. Túl sok a zűr velem. Nem nekik van bajuk velem, hanem nekem magammal. Talán elment az eszem, meghibbantam. Talán örököltem anyám gyenge idegzetét – ahogy ő szokta mondani –, és éppen a megőrülés utolsó fázisában vagyok. Holnapra teljesen begolyózom. De előtte még lelövöm az apámat. Kíváncsiságból.

Nem tudom lelőni apát. Anya belehalna.

És semmivel sem lennék különb. A magányom oka egyébként éppen ez volt, hogy nem is akartam különb lenni. Valósággá lett számomra, ahogy anya a kezemet fogja, és a vére rám fröccsen. Azt kívántam, bár pontosabban ki tudnám venni az arcokat, de egy kicsit homályosak voltak az álomban, az érzéseim viszont annál tisztábbak. Az anyám volt az a nő, valahogyan tudtam, éreztem.

Képtelen voltam szabadulni az álomtól meg a nő hangjától.

Hirtelen színpadias mozdulattal az ágyamra dobtam a fegyvert. Farmert és pólót rántottam magamra, kapkodva felkötöttem a hajam.

Megteszem, mielőtt Siskóval nekivágunk annak az egy hétnek. Egy hétig vele. Végigtáncoljuk a koncerteket, szívjuk a füvet, meg minden anyagot kipróbálunk, amihez csak hozzáférünk, és addig kefélünk a sátrunkban, míg alig tudok lábra állni. Jó lesz.

Csak előbb lelövöm apát.

Beléptem a dolgozószobába, a karom az oldalam mellett lógott, a fegyvert hátrafelé fordítva tartottam a markomban, hogy ne láthassa. Elcsodálkoztam, milyen nehéz. A csomagom az előszobában várt rám, anyám a fürdőben dudorászott, a hangja kiszűrődött hozzánk.

– Mi a baj, kicsim? Azt hittem, már elmentél. Vagy nem adtam elég pénzt? – kérdezte, ahogy felnézett. Minden gondolata a pénz körül forgott. Így is többet adott már, mint amennyire szükségem lehetett. Elmosolyodtam, mélyen beszívtam a barátságos szivarfüstillatot, ami belengte a szobáját, és meglepett, hogy nem reszketek.

– Elég lesz, csak még beszaladtam egy puszira – mondom. Nem remegett a hangom sem, szinte megijedtem magamtól. Már eldöntöttem, hogy lelövöm. Ő egy halott ember. Most az egyszer én leszek az erősebb, én döntök. És én így döntöttem. Azon tűnődtem, mit is mondhatnék még neki. Aztán rájöttem, hogy szinte semmit. Csak úgy lelövöm. Tulajdonképpen mindig vágytam rá, hogy kiöljem magamból a szeretetét, ahogy rám néz azzal a barna szemével, mindazt, amit jelent számomra.

Közelebb léptem hozzá. Tőzsdei kimutatásokat böngészett, fél szemével tovább követte volna a monitoron villódzó számoszlopokat, miközben hozzám fordult megszokott egykedvűségével, ami, mint valami láthatatlan ködfelhő, állandóan körülvette. Azzal a rá jellemző, kifejezéstelen tekintetével pillantott rám; ilyenkor mindig azt éreztem, hogy megzavartam a tevékenységében, alig várja, hogy megszabaduljon tőlem. Újra szembesített az idegenségével, alig egy méterre ült tőlem, és mégis világokban volt mérhető a távolságunk.

– Mondanék még valamit…

– Mit?

– Hogy hiszek az álmaimnak. – Azzal mosolyogva hozzá hajoltam, ahogy szoktam, de előhúztam a fegyvert a hátam mögül, miközben homlokon csókoltam. Észre se vette, ahogy az álla alá feszítettem a csövet, mielőtt meghúztam a ravaszt.

Olyan könnyen ment.

Ajkam még meleg homlokához ért, füstillatú, enyhén sós bőréhez, amikor éreztem, hogy megvonaglik a teste. Csodálatos érzés volt. A dörrenő hang még keményen ott feszült a fülemben, mikor kinyitottam a szememet, és láttam, hogy a vére olyanra spriccelte össze a dolgozószoba falát, mint valami posztmodern műalkotás. Egy agyvelődarab csúszott le a tapétán. Igen, ez már művészet. Különleges gyönyör.

Anyát hallottam a fürdőszobából:

– Mi történt, drágám, jól vagy?

Ha megszólaltam volna, végem. Én már nem voltam otthon.

Az a nő nem az anyám, emlékeztettem magam, bár bizonyítékom még nem volt erre.

„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád.”

Apám ernyedten az ölében pihenő kezébe szerencsétlenkedtem a fegyvert.

A nő előbújik majd a fürdőszobából. A nő, aki biztosan nem az anyám. Az én anyám az a nő a kék ruhában.

Lehúztam a kezemről a kesztyűt, és a zsebembe dugtam, aztán az előszobában belebújtam a széldzsekimbe, hogy eltakarjam véres pólómat. Hátizsákomat a vállamra vetve kisétáltam. A bejárati ajtót nyitva hagytam arra az esetre, ha a rendőrség mégis idegenkezűségre utaló nyomokat fedezne fel – annak ellenére, hogy apám saját kezében találják meg az életét kioltó fegyvert. Az én bűnöm legfeljebb annyi lehet, hogy elfelejtettem becsukni az ajtót. Könnyedén bejöhetett bárki.

Győztem. Legyőztem apát, a tőzsdecápát, a férfit, én, a gyerek, a lány, a senki, a nyűg.

Mire a kertkapura erősített postaládáig értem, már hallottam is a velőtrázó sikolyt, de szerencsére éppen egy lélek sem járt arra. Üvölts csak nyugodtan! Kikaptam a résből a levelesládából kikandikáló borítékot.

A francba! Ez az! Őrült izgalommal vártam a levelet, mindennap ellenőriztem a postát. És igen, ez az! A DNS-vizsgálat eredménye!

Negatív lesz, biztosan nem találtak egyezést a génkészletem és az alkoholista és ideggyenge nőé között, aki éppen kiszállt a fürdőkádból, aki úgy tett éveken keresztül, mintha az anyám lenne. Az én anyám szép, fiatal, és kék ruhája van, hatalmas, lebbenő szoknyája.

Sisko a szomszéd utcában parkolt. A levelet szorongatva, hosszú léptekkel siettem feléje. Már távolodtam a nő sikoltozásától, amikor váratlanul kinőtt a földből egy ember, valaki felfigyelt rám. Felegyenesedett a kertben, a kezében ásó, amiről földdarabkák potyogtak. Éppen hortenziát ültetett. Távoli szomszéd volt, a nevét sem tudtam. Az idős férfi kérdőn, gyanakodva nézett rám.  Közömbös arccal pillantottam felé, fogalmam sincs, mi történhetett. Ki sikoltozhat ilyen fülhasogatóan?, láttam az arcán a kíváncsiságot, ahogy a hang irányába fordult. Reméltem, hogy megfeledkezik rólam. Nem szóltam semmit, az gyanús lett volna. Továbbmentem. Siettem, de nem annyira, hogy fussak, csupán mintha épp nem akarnék elkésni a randimról. Ez így is volt.

Sisko a zöld tragacsában ülve várt rám, mint mindig. De ezúttal nem úszótáborba mentem a béna osztálytársaimmal, hanem egy rockfesztiválra a pasimmal. Lendületesen az autóba vetődtem, a szabadság íze megrészegített. Vagy talán, hogy öltem. Nyelvünkkel szinte egymás torkáig hatolva csókolóztunk, és miközben az egyik kezével eltartotta a dzsointot, a másik azonnal a lábam közé tévedt. Ettől olyan volt, mintha még követelőzőbb lenne a nyelve, az izgató, puha nyelve. Mitől támadt ez a gyönyörvágy bennem? Váratlanul kúszott végig rajtam a felismerés, hogy begerjedtem.

– Indulhatunk, bébi? – kérdezte vigyorogva. Láttam a szemén, alig várja, hogy kiérjünk a városból, és megálljunk egy menetre.

– Taposs bele, Sisko! – mondtam, miközben hátradobtam a hátizsákom. A hátsó ülésen ott volt a sátor, az ülésről félig lelógott a nyele baltának, mellette egy hátizsák fekete filccel telerajzolva békejelekkel. Ki akartam bontani a levelet, de hirtelen megrémültem a gondolattól. Már mindegy. A levélben ott van minden. Én hittem az álmaimnak, a nő hangjának.

– Adj egy slukkot! – mondtam Siskónak. Elvettem tőle a felém nyújtott füves cigit, és a levelet a műszerfalra, a szélvédő elé tettem.

Elindultunk. Megnyugtatott, hogy távolodunk, bekapcsoltam a városi rádiót. Éppen megszakították az adást, hogy figyelmeztessenek, a hegyekből várhatóan nagyobb vízmennyiség zúdul alá, sorolták a lezárt utakat. Sisko lepisszegett, mikor meg akartam szólalni.

– A francba, másfelé kell mennünk? Már az 51-est is lezárták.

– Menjünk arra! – mondtam. Vágytam a veszélyre. – Majd a hídon megállunk.

– Ahogy szoktunk? – kérdezte sokat sejtetőn a szemembe nézve.

– Ahogy szoktunk – súgtam, kifújva a füstöt, és lábai közé csúsztattam a kezem. Éreztem, hogy máris készen áll.

– Levelet kaptál? – pillantott felém, de egy sóhajjal nyugtázta, hogy épp mással foglalatoskodom, bal kézzel a nadrágjában matatok. Annyira akartam.

Újabbat slukkoltam.

– Hé, nekem is hagyj! – vette vissza a cigit.

Lekanyarodtunk a keskeny földútra, ami a hegyekbe felkapaszkodó szerpentinre vezetett. Az isteni anyaggal, a gyilkosság emlékével a véremben nem bírtam magammal. Sisko nagy örömére vad játékokat űztem vele, miközben vezetett, és úgy száguldottunk a göröngyös úton a híd felé, mintha egy sportkocsival döngetnénk az autópályán. Sisko tépte a hajam, és tucatszor a kormányba ütöttem a fejem, de akartam, ki akartam készíteni, nem tudtam betelni vele.

A hídon, várva az áradásra, vad szexbe bonyolódtunk. A rasztáiba kapaszkodtam, arca teljesen elmosódott előttem. Mindjárt itt a víz, tudtuk, hogy elsodorhat, de a veszély még édesebbé, mámorosabbá tette a gyönyört.

– Kurva jó ez a cucc.

– Mi van?

– Jó ez az anyag, amit mostanában Bingótól veszek, bírom, ahogy megvadulsz tőle, angyalom! – vigyorgott.

Elkomorodva néztem rá, miközben próbáltam visszarángatni magamra a ruháimat.

– Mióta veszed ezt?

– Már vagy két hete ezt szívjuk, bébi. Baromi jó, mondom! Csak hülyeségeket álmodok tőle, de amúgy mindent visz.

– Nem szóltál, hogy áttértünk valami másra?

– Akartam, de mindig annyira beindultál tőle, hogy elfelejtettem. Néha kicsit megijedtem tőlük, de nem érdekeltek komolyabban a rémálmaim. A minap a nagybátyám feje helyére álmodtam egy fehér macskát. Hófehéret, érted? Te is láttál ilyeneket, mi? – röhögött.

– Azt mondod, hogy a szertől baromságokat álmodunk? – Tekintetem a felbontatlan borítékra tévedt.

– Ja. Miért? Beparáztál rendesen, mi?

– Nem annyira, mint hiszed. – Azzal hátranyúltam, és rámarkoltam az ülés mögötti baltanyélre.

Most pedig végignézhetem, ahogy a kettéhasított koponyájú Sisko holtteste a kocsival együtt lezuhan a mélybe. Elviszi a víz. Csak az enyém ez az öt perc, míg különös gyönyörömet élvezhetem, ahogy eltűnik a habok között. Átvert. Miatta álmodom a kék ruhás nőt.

A víz dübörög, de úgy tűnik, elég magasra feljutottam, hogy ne érhessen el. Előveszem a farzsebemből a levelet. Forgatom a kezemben. Kinyitom, kapkodva széthajtogatom. Kiszáradt a szám, és nincs egy rohadt söröm.

Olvasni kezdek. Ha negatív az egyezésre, akkor a kék ruhás nő az anyám volt. Ha pozitív, és a DNS-em megegyezik hivatalosan is ideggyenge anyáméval, akkor egyszerű gyilkos vagyok. Többszörös gyilkos.

És nincs egy rohadt söröm.

A mellemen csiklandósan folyik le az izzadság.

„Az egyezés mértéke 96%, a teszt eredménye: pozitív.”

Tehát ettől a pillanattól fogva tényleg egy rohadt gyilkos vagyok. Az anyám él.

De ha nem az igazi anyám az a kék ruhás nő, akkor ki a franc lehet?  Ki? Miért beszél hozzám? Mit akar tőlem?

„Az az ember az apád, felnevelt téged, most is veled van, melletted. Az az ember az apád. Te pedig megölted! De majd én vigyázok rád.”

A hang hallatán megpördülök magam körül, egy kék ruhás nő ül a szürke aszfalttal borított út szélén. Az a kék ruhás nő. Hunyorgok. Tényleg látom.

Döbbenten bámulom. Az arca az én arcom. Ő én vagyok. A gyilkos énem. És mostantól vigyáz ránk, mindkettőnkre.

És nincs egy rohadt sörünk.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.6/10 (7 votes cast)

Leave a Comment

3 hozzászólás

  1. Jót szórakoztam a történeteden 🙂
    A stílusod teljesen sima, igényesen kidolgozott, és a cselekmény ritmusát is felveszi.
    “A vér az apámé volt.” mondat után vártam volna, hogy megtudjak egy kicsit többet arról is, mi mindent ír az apja számlájára ez a lány, ami elég súlyos a gyilkosság gondolatához – az álomban megjelenő gyilkosság tényét, amire nem is emlékszik sokáig irreálisnak gondoltam ehhez – ezt a hiányomat jól időzítve oldottad fel a droghasználattal 🙂
    Viszont javaslom, hogy legközelebb hasonló esetben nézz utána milyen eredményeket közöl egy szülői DNS teszt (a 96% nincs közöttük 🙂 ráadásul az emberszabásúak egy része ennél közelebb van :)) – de ez a pontatlanság csak azokat zavarhatja, akik már láttak ilyet 🙂
    Gratulálok 🙂

  2. Kedves Valter!
    Vacilláltam a dolgon, de végül benne hagytam azt a százalékot, leginkább a fokozás miatt. Elsikálhattam volna, de végül benne maradt. Remélem túl sokan nem néznek napi szinten ilyen DNS teszteket. 🙂 Ez a novella egyébként egy fura kísérlet eredménye, az idősíkokkal játszottam, kíváncsi voltam mi sül ki belőle. Köszönöm a tanácsod -megfogadom 😀 -, a véleményed és hogy elolvastad, no meg a gratula is jól esik.

  3. Nagyon tetszett, ahogyan az idősíkok váltogatják egymást és kibomlik a történet.
    A végét nem biztos, hogy értettem, de nagyon tetszett!
    (A DNS~teszt 96%~os egyezését szerintem ki kéne venni 😛 )