Pollák Gergő: Lamien, az időutazók szégyene (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

 Őstehetség született

– Üdvözlöm önöket és köszönöm, hogy téridejükből egy négyzetméterpercet sem sajnálva figyelmet szentelnek a Suck’n’Go Porszívóvállalat termékbemutatójának, amelyet készséggel hoztam az otthonukba. Egyedülálló termékeink legfőbb erénye, hogy mind a nap energiáját használják működésükhöz. Képzeljék csak el, hogy a következő Napkitöréskor az emberiség végleg elveszíti az uralmát Földünk áramellátása felett. Borzongva gondoljuk végig a következményeket: a jövőben nem rendelhetünk interneten keresztül sem Galaxis-pizzát, sem robotcsajt magunknak; nem állhatunk meg elektromos mobiljainkkal a töltőállomásokon hibridanyagért, ezáltal nem repdeshetünk kényünkre-kedvünkre NeoLiverpool városa felett; nem tudná különböző nyelvű beszédünket közössé, mindenki számára érthetővé formálni a fejünkön lévő okos kis szerkezet. Ugye, önöket sem teszi boldoggá a tudat, hogy újra ránk köszönthet a sötét középkor?

Miután feltette eme költőinek mondható kérdését, Lämien Orten monológját nyitva hagyva felnézett a „puskának” szánt elektronlapról, hatásvadász érdeklődéssel vette szemügyre környezetét – majd rosszallóan elfintorodott. Egy jókora mamut kihűlőben leledző tetemén ácsorgott; a gyapjas szőrzetből tüskeként meredeztek az ég felé a kezdetleges dárdák, kissé sértődötten, mintha épp az imént gyanúsították volna meg őket azzal a váddal, mely szerint valószínűleg közrejátszottak az állat életének kioltásában.

– Ó, az a rohadt teleportkapu! – zsörtölődött Lämi, aki valóban nagy pácba került: húsra éhes vademberek, magas, csapott homlokú, csapzott hajú, tetovált arcú vadászok néztek vele farkasszemet – közel kéttucatnyian. Lenge öltözékük látni engedte természetben edződött, szálkás izmaikat, mi több, irigylésre méltó férfiasságukat, melyek láttán hősünk pironkodva húzta fel a sliccét.

Lämien Orten hirtelen ötlettől vezérelve letépte a fejéről a Fordítósisakot, és odadobta a leginkább kikent-kifent, társaihoz képest túlöltözött férfinek, akiről szinte sugárzott, hogy vezetői pozícióban van.

– Rendben, főnök, a kedvetekért átváltok óangolra, de nem árt, ha leveszed a kobakodról azt a borzalmas tollkoronát, és felhúzod a kütyümet a helyére! – kiáltotta merészen, és leszökkent a döglött mamutról, majd kényelmesen elhelyezkedett annak égbe görbülő agyarán. Eltökélt szándéka volt, hogy mindenáron elvégzi a munkaköri leírásban szereplő feladatát, hogy újdonsült munkaviszonyának legelső napján ezúttal ne rúgják ki.

Mondani sem kell, a Fordítósisak pillanatok alatt elemeire esett szét, majd darabokra törött a hozzá nem értő, brutális mancsok szorítása alatt.

– Nekem így is jó! – vonta meg a vállát színlelt sértődéssel a jövevény, majd miniatürizáló hátizsákját maga elé tette a sárba, és beletúrt. A hasznos holmi belsejéből tucatnyi kacat – ágybevető gép, ionágyú, hibernáló párna – került elő, mire keze megállapodott egy emberfej nagyságú gömbön.

– Hol is tartottam? Ja, igen! Föltételeztük, hogy nincs áram a bolygónkon. És akkor mi lesz a legnagyobb ellenségünk? A kosz! Gondoljanak csak bele: sehol egy működőképes porszívó, amely véget vethetne a lakásukban elszaporodó porcicák randalírozásának. Nyugalom, pánikra semmi ok! Bár a maguk fapofáját látván ez a figyelmeztetés inkább magamnak szólt. Nos, hogy-hogy nem, birtokomba került egy GYRO/4050/b márkájú szupergép! Eme gömb – mutatta – lézeres technikájának köszönhetően valóban hatékonyan pusztítja el az otthonunkban garázdálkodó baktériumokat és egyéb kórokozókat. Kérem, engedjenek meg egy rövid bemutatót!

Lämien Orten egy magabiztos mozdulattal működésbe hozta a keze ügyében levő készüléket; közben a közönséget fürkészte.

A rőt szőrrel tarkított ősemberek ámuldozva lesték a csillogó-villogó logót a műszaki cikk közepén. Volt, aki elszántan fegyvert rántott, némelyek elfutottak, mások ideges pillantásokkal fedezéket keresgéltek, a legtöbben azonban kíváncsian vártak.

A földre helyezett szerkezet lassan dolgozni kezdett, és lézernyalábjai segítségével sorra tüntetett el minden közelében fekvő tárgyat: porszemet, lehullt falevelet, kavicsot, szakócát, sziklatörmeléket, kettétörött dárdát, szuvas kardfogat, rontást űző talizmáncsonkot, hibernáló párnát és… mamutot. Ez persze nagyon nem tetszett az őslakosoknak, ám a vad horkantásukat hősünk félreértette, és vehemensen folytatta tovább ajánlószövegét.

– És a kedvezményes árról még említést sem tettem: 19,95 Profontba kerül, mely ellenérték díjazása történhet készpénzben vagy e-pénzben! Ráadásul, ha most megveszik, akkor kapnak hozzá egy kódolt leírást is, amelyet a rejtvénykedvelő vásárlóink már egy emberöltőn belül megfejthetnek!

Így esett, hogy a gigászi ormányos földön heverő porhüvelye a jövő porszívójának esett áldozatául ahelyett, hogy emészthető részei derék gyilkosainak türelmetlenül korgó gyomrában landolt volna. Mihelyst ez a tény végleg tudatosult az ősi vademberekben, Lämiennel egyidejűleg kiáltottak fel: ők a csalódottságtól és a haragtól, a porszívóügynök pedig a hirtelen rátörő halálfélelemtől és a cégtől való elbocsájtás lehetőségétől. Hiába, no, nehezen szerezte meg ezt a zsírosnak ígérkező állást!

Lämien Ortennek sajnos nem maradt ideje arra, hogy lányos zavarában elpakolja az eladásra kínált portékáit, mert kisvártatva parittya-lövedékek és pattintottkő-hegyű dárdák repültek felé, nyomukban feldühödött vadászokkal. Hősünk tehát csak egy dolgot tehetett: két kezébe vette a zsákból immár előhalászott ionágyút, és lenyomta az indítógombot. A lövedék lassan kezdett gömbformát ölteni a fegyver csövénél, majd elszabadult; azonban ahelyett, hogy kezelőjének támadóit perzselte volna meg, az ionnyaláb belecsapódott a kavicsos földbe, az ágyú pedig messzire repült, valahová az őserdő sűrűjébe, a gazdájával egyetemben.

A jövőből érkezett porszívóügynök azzal a kellemes felismeréssel tért magához egy ősfenyő törzsének gyantájába ragadva, hogy érti, mit jelent a GYRO/4050/b végén a /b. Béta verzió! Lämien Orten hatalmas erőfeszítéseknek köszönhetően kihámozta magát a fa ragaszkodásából, de a testéhez és ruhájához tapadó tűlevelektől képtelen volt megszabadulni. Egyre idegesebbé vált, és rossz szokásához híven cigaretta után kezdett kotorászni a mellényzsebében. Lämien ugyanis a saját korában igazi őskövületnek számított; no nem a maga negyvennyolc évével, hanem a habitusai miatt tűnt kortársainál maradibbnál. Letűnt idők rockzenéjét hallgatta, egészségtelen hamburgert zabált, divatjamúlt öltözéket viselt, csak a nőket szerette és igen: dohányzott. Indulattól remegő kezeinek csak sokadszorra sikerült lángra lobbantani az öngyújtót, mellyel végre meggyújthatta utolsó szál cigijét. A tűzgyújtó eszköz azonban kicsusszant a kezéből, és eltűnt a lehullott tűlevelek között.

Lämien Orten mérgében jókorát rúgott az előtte heverő ionágyúba, amely válaszul oldalra hengeredett, legurult egy cserjékkel tarkított lejtőn, hogy végül egy sebes sodrású folyóban csobbanjon. Ütközéseinek köszönhetően aktiválódhatott a gép, mert újfent elsült, melynek következtében vízsugár tört fel a magasba. Az arcát permetező ioncserélt-vízcseppek persze sikeresen eloltották a szájából hanyagul kilógó, izzó dohány-rudat.

Csörtetés hallatszott, és a sűrű, örökzöld aljnövényzetből kitágult orrlyukú majomemberek léptek elő, természetesen fegyverrel a gorillákéhoz hasonlatos kezeikben. Gyantaszagú üldözöttjük azonban nem várta meg, míg felfedezik őt, hanem – mint valami terepruhába öltözött jeti – öles léptekkel eliramodott, és meg sem állt a közeli sziklakomplexumban tátongó barlangnyílás sötétjéig. A vérre szomjazó férfihad egy ideig még kereste őt, és olybá tűnt, hogy nem nyugszanak, míg meg nem találják, amikor is…

„Brrrúúúóóóűűűűűű!”

…harsant valahonnan messziről: egy párosujjú patás jellegzetes, párosodásra hívó ordítása volt, amelyet az észak-nyugati szél juttatott el az illetéktelen vadászok fülébe.

Lämien üldözői tehát újabb – és húsosabb – préda után eredtek vad vehemenciával, amíg ő arra várt, hogy látása hozzászokjon a félhomályhoz, ami a védelmet nyújtó barlangban honolt.

– Mi a Higgs-bozont keresek én itt? – suttogta Lämi a sötétbe, miközben légzése lassan visszanyerte nyugalmi állapotának ritmusát. – Időutazásról nem volt szó! De már most fogadalmat teszek: ha hazajutok, esküszöm, kitaposom a beleit annak az átkozott Wilkinsnek, majd a nyakára tekerem és…

„Brrrúúúóóóűűűűűű!”

Hősünk ereiben megfagyott a vér a dermesztő hang hallatán, amely a barlang közepéről jött, és nagyon hasonlatos volt egy párosujjú patás jellegzetes, párosodásra hívó ordításához. Csakhogy ez a hang nem a mezzoszopránhoz, hanem az althoz állt közelebb – no meg Lämihez. A helyiség legtávolabbi pontjában szikra pattant, amely begyújtotta a falak mentén elhelyezett száraz avart. A kellemesnek, már-már romantikusnak nevezhető fényviszonyok látni engedték a jelenlevőket. Szemgödreik mélyéből figyelő, mozdulatlan öregek, álmosan pislogó nőstények és megszeppent purdék néztek fel rá tátott szájjal. Csak egy, az egyenetlen aljzatú barlang közepén magasodó, lapos mellű, torzonborz hajú, széles csípőjű, tekintélyt parancsoló izomzatú nőnemű egyed tekintett rá ellenségesen, ám ez éppen elég volt ahhoz, hogy hősünk ellenőrizze a cipzárat a nadrágján. Az ősasszony vaskos karjaiban egy hegyes fogakkal és éles karmokkal telerakott fahusángot (vagy inkább egy kisebb fatörzset) lengetett, és velőt rázó bömbölés kíséretében vicsorogva megindult a betolakodó felé.

Lämien Ortennek azonban több se kellett: sarkon fordult, hogy a kijárat felé vegye az irányt, ám ekkor a sötéten maradt területekről vörös szőrű karok nyúltak ki, és megragadták a bokáját. Az ügynök – karrierjének első munkanapján – hanyatt vágódott a kövön, és ösztönösen próbált távolodni a közelgő veszélytől, miközben erezett, reszkető, vékony ujjú kezek fáradhatatlanul markolászták a haját, a bőrét és a ruházatát. Mindennek tetejébe – anyjuk vakmerőségét látván – felbátorodott kölykök állták útját a menekülésnek.

Wron, a vadászok egyetlen nőstény tagja immáron örült, hogy hátrahagyták őt azzal a céllal, hogy vigyázzon az „Odúra”. Már nem bánta, hogy nem tarthatott a „Falkával”, és ezért kimaradt a vadászat izgalmaiból, a friss, meleg vér ízéből, a gőzölgő hús marcangolásából. Nem, cseppet sem búslakodott, hiszen végre eleget tehetett otthoni kötelezettségeinek, és megvédhette a családját a rájuk törő veszedelemtől. Gömbölyded hasától ugyan esetlenül totyogott leendő áldozata felé, ám karjaiba újult erőt táplált az imádott feszültség. Megemelte hát otromba bunkóját, és mosolyogva nyalta körbe kicserepesedett ajkait a jósló fájások alatt véresre harapdált nyelvével.

Lämien Orten felhagyott a kapálózással, és elfogadta a sors ajánlatát.

– Sejtettem, hogy egy szőrös hónaljú asszonyság okozza majd a vesztem – sóhajtotta, majd behunyta szemét. Testmeleg, állott sajt szagú, ragacsos nedv fröccsent az arcába, amelyről meg volt győződve, hogy saját testének a vére, melyet az ősembernő fegyvere fakasztott, csak a felgyülemlett adrenalintól nem érez fájdalmat. Lämien legalábbis így képzelte – egészen addig, amíg a tompa puffanás hallatán résnyire nyitotta az egyik szemét, majd kitárta a másikat is, és meglepetten pislogni kezdett.

Az ősasszony teste közvetlenül Ron előtt hevert. Cölöpszerű lábai a barlang két szemközti falának támaszkodtak, míg ő nyöszörögve vonaglott a hátán. Wron annak ellenére, hogy úgy érezte magát, mint egy döglődő őstulok, nem a haláltusáját vívta, hanem fájdalmas küszködések közepette várta hetedik csemetéjét. Egyszóval vajúdott.

Lämien Orten gyomrának szerény tartalma szökőkútként tört fel a rengeteg vérrel vegyült magzatvíztől, amely az arcát borította, és szédelegve talpra kecmergett. Azonban csakhamar újra a padlón találta magát, mert egy rikácsoló vénasszony azonnali kiállítást érdemlő mozdulattal fellökte, hogy utat törjön magának az egyre táguló szülőcsatorna nyílásához. A jövőből érkezett feltérdelt, és újfent öklendezésbe kezdett. Szédült. Rosszulléte azonban csak fokozódott, amikor a bába szerepét betöltő vénség könnyes szemekkel a kezébe nyomta a nyákos bőrű újszülöttet. A baba szemmel láthatóan fiúnak született – de nem mozdult. Szemei kétségbeesetten fürkészték a világot, míg ökölnyi feje egyre sötétebb lilává lett: nem jutott lélegzethez!

Árnyék vetült rájuk: Lämienre és a csecsemőre. A „Falkavezér” tért haza a vadászatból, csurom véresen és verejtékesen. Rögtön felmérte az otthonában zajló válsághelyzet komolyságát: az idegen azért jött, hogy kioltsa újszülött gyermeke életét. A gondolatot rögvest a cselekedet követte: hegyes dárdájával a jövő ügynöke felé szúrt, hogy megmentse legifjabb fia életét. Még az sem tántorította el, hogy célpontjának teste körül apró fények kezdtek vibrálni, mint milliónyi szentjánosbogár – és az időutazó eltűnt.

Wron aggódva könyökölt fel, és látta amint ura dárdájának egyetlen döfésével elmetszi a köldökzsinórt; a kisbaba tüdeje végre megtelt a barlang bűzös levegőjével. A megviselt anya gyermeke után kapott, és gyengéd erőszakkal melléhez szorította a veszettül bömbölő fiút.

 

Időutazók (és vámpírok) szégyene

„Brrrúúúóóóűűűűűű!”

Ez a csont- és agyvelőt rázó üvöltés törte meg korunk hajnalán az idilli alkony előterében fekvő, „Ősök őserdejének” nevezett flóra és fauna békés csendjét. A bődülés hallatára seregnyi madárraj reppent fel a kényelmesnek vélt faágakról, ám az erdőség nem csak a lombkoronák között elevenedett meg: a sűrű aljnövényzet és életre kelni látszott.

Huszonhárom főből álló humanoid csoport hagyta maga mögött az ideiglenes táborhelyül szolgáló tisztást. Csapott homlokuk, rőt szőrrel borított testük és kezdetleges fegyvereik csak pillanatokra tűntek fel a másfél méteres sásban vagy a fákról lelógó indák és liánok tengerében. A többi élőlénnyel ellentétben ők a hátborzongató hang irányába loholtak; kérges talpaik tőzeghez való csapódásának zaját szinte elnyomta napok óta éhező gyomruk korgása.

A felhők tengerében emelkedett hangulatban fürdőző Nap éppen nyugovóra készült, hogy helyét átadja a türelmetlenül várakozó, mindig morcos, fakó testvérének. A Hold már az égbolton toporzékolt a háttérbe szorulva, és utálkozva zsörtölődött azon, hogy újfent minden tekintet a dicsfényben tündöklő bátyját csodálja odalent. Őrá pedig mi vár? A sötét, rideg, farkasüvöltésekkel tarkított éjszaka, amikor az orra hegyéig sem lát az égitest, így a benne esetlegesen gyönyörködők is láthatatlanok maradnak számára. A Nap csak mosolygott az elfojtott szitkozódások hallatán, és öccse türelmetlenségét tetézvén lassan, kimérten vánszorgott az égalja felé, miközben még kíváncsi pillantásokat vetett az izgalmas világra, és tekintete meg-megakadt a hídon áthaladó apró körökön, amelyekről eddig még nem sikerült kiderítenie, hogy kifélék-mifélék. „Sebaj”– gondolta magában. – „Talán majd holnap.”

   Az izzó égitest kíváncsiságát felkorbácsoló csapat tagjai a többnapos munkától és a hosszú meneteléstől fáradtan léptek le a kötelekkel és huzalokkal megerősített, tölgyfadeszkákkal fedett, közel százméteres függőhídról. Harminchatan voltak, és gyümölcsökkel, bogyókkal, termésekkel teli vászonzsákokat cipeltek inas, alabástrom vállaikon, őszes-szőke hajfürtökkel tarkított kobakjukat széles, bőrből és cukornádból összeeszkábált ernyő védte a forró napsugaraktól. Mögöttük egy felmálházott, fura lény baktatott, amely mintha egy zsiráf, egy orrszarvú, egy tapír és egy hangyász kereszteződéséből született volna: dús szőrzettel borított nyaka alkatához viszonyítva hosszú volt és vaskos, melynek egyik vége tapíréhoz hasonlatos fejben, másik vége gyapjas rinocéroszra hajazó testben és lompos farokban végződött. Nevezzük például Tapiráfusz hangyérosznak (röviden Thosz).

Az élükön haladó vezérük, Othwar az árnyékos sziklaplatform közepére érve megtorpant, és egy intéssel jelezte társainak, hogy ők is cselekedjenek hasonlóképpen. Gyanakvóan vizslatta körbe tekintetével a terepet, míg keskeny orra nagyokat szippantott a levegőbe. A méretes függőhíd arra szolgált, hogy összekösse a hatalmas, megmászhatatlan sziklaóriásokkal körbeölelt, jókora síkságot – melynek kövein élő szobrokként álltak – a külvilággal, pontosabban egy pázsittal borított és erdővel szegélyezett fennsíkkal, melyeket egy félelmetes, állandóan ködfelhőt magára húzó szakadék és alant egy sebes sodrású folyó választott ketté. Elhagyatott, barátságtalan vidéken jártak, ahová napsugár sosem hatolt be. A gigászi hegy tövében és falában sötét barlangok tátongtak feléjük, előttük pedig kőből épített és fából készített kunyhók és házak hevertek kaotikusan szerteszórva, melyek rengetegéből középütt egy ében színű torony emelkedett ki, amelynek ablakaiból parányi tüzek fénye pislákolt.

– Sehol egy teremtett lélek! – motyogta rosszkedvűen Othwar, és ágverő husángját készenlétben tartva átlépte a kihalt falu határát. A társaság tagjai egykedvűen lépkedtek az utcákon, melyek sivárságát gyönyörű, kézzel munkált vésetek, ábrák és csillogó drágakőberakások ellensúlyozták. Többnyire kvarc, ametiszt, rubint és smaragd volt ízlésesen elosztva a kőpadlóban, ám a hozzáértő szem néhol zafírt és gyémántot is felfedezhetett volna. A rendezetlen házak falait díszes freskók ékesítették, kétszárnyú tölgyfaajtóik kovácsoltvasból készült, míves keretet kaptak. Töretlen lelkesedéssel törtettek a központ felé, nem számolva azzal, hogy az élettelennek hitt épületekben érkezésükre mozgolódás, neszezés vette kezdetét. Éhes szempárok és hegyes fülek figyelték minden lépésüket.

   A sziklákon túli horizont már vérvörösen tündöklött, mire a kompánia torony előtti főtérre ért. Előttük az egyetlen halovány fényforrást biztosító éjfekete gránittorony tornyosult, alattuk még több ékkő tündöklött, köröttük részletesen kidolgozott, hozzáértő, művészi kezek által megmunkált, szédítően realisztikus kőszobrok helyezkedtek el, melyek mintha egy népes családfa tagjait örökítették volna meg. Kisvártatva láng lobbant fel előttük, melynek tüze szempillantás alatt szétterjedt egy kisebb máglyarakáson, és a szoborcsoport vetett árnyékai vészjóslóan megnyúltak. Láthatóvá vált körülöttük minden; illetve mindenki, kinek jelenlétéről eddig sejtelmük sem volt.

    Több tucatnyian vették körbe őket, és még többen szivárogtak elő síron túli csendben a közeli házakból és kunyhókból, utcákból és sikátorokból. Hófehér bőrüknek a máglyaláng fénye kölcsönzött némi meleg színárnyalatot, ám rút fejüket és vézna, inas testalkatukat nem tette barátságosabbá. Hegyes szemük, megnyúlt fülük és mandulavágású szemfogaik megbabonázták az arra hajlamos, „horror-mentes” életet élő embereket, ám a csapat tagjai közt nem akadt senki, kinek földbe gyökerezett volna a retkes lába a látványtól. Még akkor sem reszketett a térdük kalácsa, amikor a horda velőtrázó sikolyok (éljenzések?) közepette hatványozottan határozott léptekkel és párducot meg nem szégyenítő szökellésekkel iramodott meg feléjük.

Othwar és társai meglepetésükben vállukról a kemény talajra dobták terheiket, melyek gyümölcstartalma szerteszét gurult. Szállítmányuk 89%-ban tartalmazott kókuszdiót, 12%-ban vászonzsákot, 5%-ban növényvédő szulfátot és 3%-ban egyéb ként. Hátborzongató támadóik már szinte karnyújtásnyira voltak tőlük, és rémisztő karmaikkal felragadták zsákmányukat, hogy félelmetes agyaraikat belemélyesztették a koponyakeménységű kéreggel védett húsba; mármint a gyümölcshúsba, amelyet az ízletes dióhéj féltve őrzött. Vérszomjas vámpírokként szipolyozták ki a kókusztejet, melyhez agyaraik tökéletes eszköznek bizonyultak. A várva várt lakoma tiszteletére a tűzóriásból különböző színekben pompázó és csillogó-villogó nemesfémszemcsék törtek utat maguknak felfelé.

– Miért van szükség mindig erre a felhajtásra?! – értetlenkedett az egyik gyűjtögető vámpír, miután fáradtan a földre rogyott.

A kezdetleges tűzijátékot produkáló máglyarakás felől egy, a Főtér köveit és negyvenes éveit taposó asszony lépett Othwar elé széttárt karokkal:

– Légy üdvözölve, gyermekem! – szólt a díszes selyemruhába öltözött nő, kinek rekedtes hangját őszinte öröm szőtte át. – Már napok óta epedve várunk titeket! Remélem, nem haragszol ezért a kis színjátékért, amit a tiszteletedre rendeztem?

– Ha számotokra ez a szánalmas vámpír-komédia szórakoztató, redves anyám, akkor élvezzétek ki helyettem is minden pillanatát – Othwar unottan legyintett (a kedvetlen olvasóval egyetemben).

– Óh, fiacskám, de hiszen ez is művészet! – szavalta Luwnya, minden jelenlévő vámpír vér szerinti anyja, és egy karjait teátrálisan széttárva körbepördült a tengelye körül. – Nézz csak körbe! Úton-útfélen műalkotások vesznek körül minket, melyek megszépítik mindannyiunk lelkét!

– Értem. Legalább a lelkünk legyen szép, ha már a testünk ocsmány.

– Látom, nem veszítetted el az út porában apádtól örökölt szarkazmusodat.

– És a művészet iránti megvetésemet sem. Megvédene vajon a derekamra rögzített ernyő helyett egy festmény vagy szobor a gyilkos Naptól?

– Valószínűleg szerencsétlen apád is ezt kérdezné tőlem. – Luwnya keserűen sóhajtott fel. – Közel négyszáz éve telepedtünk itt le szegény megboldogult urammal, Lybidowval, aki, míg én a festékem színeit kevertem a palettámon, a kókuszlikőrtől bódult elmével ernyő nélkül indult útnak zellergumót és egyéb potencianövelő gyökeret gyűjteni, minek eredményeként pernyévé égett az Ég tüze alatt. – Még Othwar sem tudta eldönteni, hogy a kimerültségtől ásított-e egy öblöset, vagy a már kismilliószor végighallgatott, megújulni nem tudó történettől. Mindenesetre már bánta, hogy botor módon kérdést tett fel a szépségtelen asszonynak, aki nem volt rest folytatni monológját, míg szemei az emlékektől összegyűlő könnyfüggönyön át a távoli múltba révedtek. – Napról napra boldogabbak voltunk, mert családunk egyre csak gyarapodott és gyarapodott, és a hosszú évszázadok során elsajátított tudásunkat sorra adtuk át nektek. Afféle ezermester lévén, ő inkább a technikai tudásra fogékony utódainknak tanított fizikát, mechanikát, építészetet és bauxitbányászatot, míg én a művészi beállítottságú „csoportomba” kultúrát plántáltam, és virágkötészetet oktattam. Mindössze egyetlen egyed, a legutolsó, szám szerint a hatvanhatodik okítása bizonyult mindkettőnk részéről tökéletes kudarcnak.

– Az… enyém? – kérdezte félszegen Othwar, a klán második legfiatalabb tagja (a maga százhuszonegy évével, aki emberi mércével tizenegy évesnek felelt meg).

– Dehogy! – gurult közéjük egykerekűjével az eddig ötven méterről hallgatózó, minden vámpírivadék közül a legidősebb és legtehetségesebb férfiú, Uno, hogy felmenője helyett adhasson választ. – Az a semmirekellő, kókuszagyú féltestvéred, aki csak arra jó, hogy a függőhíd túloldalán meressze a seggét.

Luwnya – életében talán először – rosszallóan pillantott le az elsőszülöttre.

– Éberen őrködik, Uno…

A tamáskodást az őserdőben befogott, jámbor jószág, Thosz szakította félbe, mert éhségérzete méltatlankodásának hangot adott:

„Brrrúúúóóóűűűűűű!”

A vérfagyasztó ordítás hatására Amien Morte verejtékben úszó öltözékében pattant talpra aktuális fekhelyéről, a függőhíd előtti rét pihe-puha pázsitjáról.

– Vércsék?! Hol? – sikoltotta rekedten megnyúlt metszőfogai között a Luwnya-klán legifjabb (és legtehetségtelenebb) vámpírporontya. Hiába, kókuszlikőrtől mámorossá lett elméjét megviselte az iménti zagyva álom. Balkezében a többiek veszély esetén való figyelmeztetésére magánál tartott, őstulok-szarvból faragott kürtöt szorongatta, míg baljában a gyerekként összetákolt fegyverén, a Tyúzlin fehéredtek ki ujjainak begyei. Így és ilyen mákonyos állapotban hadakozott valami láthatatlan ellenféllel, ám csakhamar beleszédült a forgolódásba, és egyensúlyát veszítve lebucskázott a füves lankán, hogy egy galagonyabokor tövében állapodjon meg. Fajtársaitól eltérően vörös hajzuhataga vérrel szennyeződött be, miután koponyája nagyot koppant a nemrég általa feltört, erjedésének utolsó fázisában leledző kókuszdió héján, melyet fogyasztás után hanyagul elhajított.

Az erdő felől közeledő léptek hangját Amien Morte már hallhatta, tudniillik elalélt (vagy halt).

Miután betömködték a pimasz Thosz pofáját, a vámpírok számára megkezdődött az éjszakai élet. A nappal dolgozók elvonultak barlangjaikba, hogy felvegyék az érthetetlenül kényelmetlen denevér-pózt – melyhez hagyománytisztelő anyjuk ragaszkodott –, és kipihenhessék végre fáradalmaikat, míg testvéreik szolid mulatozásba kezdtek.

Luwnya, a „Fényhölgyként” is emlegetett vámpírnő minden fáklyát és lampiont személyesen gyújtott meg, hogy utódai ne vakoskodjanak a sötétben, mert bár tanait szerette átadni nekik, az öngyújtó használatának mesterségét még Unonak sem árulta el.

Moleth, a teltkarcsú vámpírlány tucatnyi dió feltörése, kiszipolyozása, dióbél és –héj felfalása után az ünnepélyt dekorálni hivatott virágcsokrok megdézsmálására vetemedett; majd verekedett.

Dheska, a „cérnafosónak” csúfolt vámpírlány – az ünnepélyt dekorálni hivatott virágcsokrok készítője – húga tettét megszólta; majd verekedett.

Falshang, a zenevirtuóz ifjú kényelembehelyezkedett egy intarziákkal ékesített antik(?) széken, állványra helyezte szájharmonikáját, majd lantját a kezébe véve szolgáltatta a fülbemászónak százlábú dallamot.

Theblaab és Phalaab, az ikrek, akik mindig, mindenhol, mindenhogyan, mindent együtt csináltak, ezúttal a muzsikára ráhangolódva őrült riszálásba kezdtek. Példájukat többen követték.

Shiwacs ennek láttán újabb deci kókuszpálinkát döntött magába, ám előtte köszöntőt intézett italához, ami percek múltán visszaköszönt.

Vlad Tepes, a hírhedt vámpírúr kilépett az egyik ház sarka mögül, körülnézett, majd — nem értvén, hogy ő mi a véres hurkáért jött erre a helyre –, nagyokat sikongatva elszaladt.

Uno a vigadóktól távol, különleges, sokdioptriás lencséjű okuláréjában vizsgálgatta Thosz, a bonyolult állat tőgyeit, majd leültetett valakit, és megfejtette.

Noha a maga módján minden vámpírtestvér remekül érezte magát, szórakozásukat egy halálsikoly törte derékba, amely megelőzte a többit.

(Ha akkoriban ismerték volna az idő fogalmát és naptárat vezettek volna, ráadásul még az óra szerkezetét is feltalálták volna, akkor a következő esemény dátuma és ideje J.u.(jégkorszak után) 2019. június 15-e, 02:55 perc lett volna, ezek hiányában viszont sejtelmünk sem lehet erről.)

Amien Morte kótyagos fejjel tért magához, és megpróbálta kivonszolni vézna testét a galagonyabokorból. Káromkodva konstatálta, hogy ennek folyományaként sikerült beletenyerelnie a önnön okádékába.

Percekkel később már teljes „hadifelszerelésben” caplatott fel őrposztjához, és durcás kisgyerekként leült a fűbe. A közeli erdő szélső fáit kémlelte, de – mint azt már előre sejtette – semmiféle veszély nem fenyegetett onnan. Még az éjszakai állatok ragadozásának ismerős hangjait sem hallotta. Ellenben a falujukból tivornyázás zajai szűrődtek csúcsos füleibe.

– Hát ez hihetetlen! – csattant fel a mókásan megnőtt metszőfogú kölyök. – Én itt halálra dolgozom magamat, ezek meg dáridóznak! Én mondom, ez vérlázító! Sőt, vérforraló! Sőt…

Amien Morte idegölő zsörtölődése az ismeretlen méretű lábnyomok (és egy klaviatúra) miatt akadt a torkán. A függőhídra vezető, számára óriásinak vélt lábnyomokat először vaksin a Tyúzliát keresve tapintotta ki, ám csak akkor győződött meg a nyomok valódiságát illetően, amikor a sötét fellegekkel jóllakó telihold fénye látni engedte a földből kitaposott sárrögöket.

Amien azonnal felugrott, kicserepesedett szájához emelte a kurta kürtöt, és teli tüdőből belefújt; illetve belefújt volna, ám egy, a híd túloldaláról hallható halálsikoly leblokkolta a rekeszizmait, és az ifjú vámpír ereiben meghűlt a kókusztej. Némi habozás után lerázta magáról a dermesztő félelmet, majd Tyúzlijának szíjába a derekán fityegő szütyőből kavicsot helyezett, és felajzott állapotban lépett a függőhíd első deszkájára.

A Hold dünnyögve nézett utána:

– Hálátlan tuskó! Legalább köszönné meg a segítségemet!

Falshang kezeiből kiesett a lant, és a falura aggodalommal teli csend telepedett. A muzsikus reszkető térdekkel egyenesedett fel kényelmes ülőalkalmatosságáról, és az elhaló sikoly irányába fordította fejét. Tátva maradt szájába a következő pillanatban egy faragott nyíl fúródott, és a vámpír még másodpercekig álldogált élettelenül, mígnem összecsuklott.

Elsőként Luwnya eszmélt a lassú rémálomnak tűnő esemény hatása alól.

– EL INNEN! – üvöltötte a vámpírnő, és a hozzá közeleső leszármazottait egy, a gyermekeit kardfogú tigristől óvó anya emberfeletti erejével, valósággal kihajigálta őket a Főtérről. A következő nyílvessző azonban átjárta a gyomrát.

Robosztus testalkatú vademberek törtek be az utcákról a vámpírkolónia szívébe, és túlvilági mészárlás vette kezdetét. Huszonhárman voltak kevés híján háromszoros túlerővel szemben, ám ez nem rettentette őket vissza a harctól. Rengő izmú, rőt szőrrel borított karjaikban brutális fegyvereket forgattak hozzáértőn. Mindenfelé husángok, buzogányok, dárdák, csontszigonyok és szakócák villantak, a háttérben pedig bőrből készített íjhúrok szüntelen pendülése rezgette meg a levegőt. Vérbeli vadászok voltak ők, társadalmuk legjobbjai, akik a gyilkolás művészetét az anyatejjel szívták magukba. Minden csapásuk halálos kimenetelű volt. Pillanatok alatt vértől és kókusztejtől sikamlós csatatérré változtatták a térséget. Ám őrjöngésüket nem elégítette ki a vérontás: pusztítottak, romboltak mindent, amit értek, mintha csak a földdel akarnák egyenlővé tenni a vámpírok évszázados civilizációjának véres-verítékes munkáját.

A vademberekhez közeli, életre rémült vámpírok túlkésőn ocsúdtak ahhoz, hogy menekülőre fogják, ezért némelyek karmaik suta hadonászásával igyekeztek ellenállni az ellennek – javarészt sikertelenül. Az álmok világából rendkívül gyorsan magukhoz térő dolgozók Othwar vezetésével a segítségükre siettek, ám néhány karcolásnál több sebet ők sem bírtak okozni a náluk egy fejjel magasabb és két vállal szélesebb óriásokon. Az egész keserves küzdelem hiábavalónak és hamvában holt ötletnek tűnt.

Luwnya elsőszülött fia, Uno azonban új reményt keltett bennük, amikor a fémlemezekkel és az acéltüskékkel felvértezett és felfegyverzett Thosz hátán megjelent, majd utat tört magának az emberek zárt soraiban. Fájdalmas és bosszús kiabálásokat hallott maga mögött.

– Othwar! – kiáltotta oda Uno keményen küzdő öccsének. – Vidd ki anyánkat ebből a pokolból!

   Meg sem várva az eredményt, az utasítást követően ő maga elgaloppozott az Éjtorony fő tartópilléréhez, és leszállt hátasáról. Erős, csuklónyi vastag köteleket vett le az állat hátáról, melyeket átfűzött az oszlop leggyengébbnek vélt pontján, majd Thosz marjához erősítette azokat. Odalépett az egyik utcai fáklyához, és leemelte a tartójából. Az egyik vadember ekkor ért ütőtávolságon belülre, ám a tűz látványától rémülten elinalt.

– Félnek! – kiabálta diadalittasan Uno. – Ezek a barmok félnek a tűztől!

A vademberek, mintha csak zokon vették volna a sértést, mind megindultak felé. Uno gonosz mosolyra húzta száját, majd Thosz farához tartotta a fáklyát, hogy a bivalyerejű lény kitépje a torony tartóoszlopát, és a ledőlő épület maga alá temesse az összes átkozott vadembert, akik úgy döntöttek, hogy szembeszállnak a tűz urával. Azonban amikor a láng megperzselte a hátas első szőrszálát, annak farka a magasba emelkedett, és Thosz akkorát szellentett, hogy a falu széléhez érő Amien Morte feltekintett az égre, mert mennydörgést orrontott.

„Sose hagyd, fiam, hogy a fejedre fingjanak!” – jutott eszébe apjának egyik aranyköpése Unonak, mielőtt a fellobbanó lángfelhő belekapott a hajába és ruhájába. A sikoltozva szaladgáló, meggyulladt vámpírt egy szívébe dobott dárda hallgattatta el végleg.

Thosz pedig az őt tartó béklyókat könnyedén lerázhatta magáról és elnyargalhatott a rá vicsorgó ősemberek elől, mert a csomókötés művészetét bizony Luwnya csoportjában tanulták a nebulók, nem pedig Lybidowéban, amely iskolát csak Uno végezte el kitűnő eredménnyel.

VN:R_U [1.9.21_1169]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
6 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Gergő!
    Gratulálok a kikerüléshez!
    Rád kerestem, mint ahogy minden más kikerülő szerzőre is, és egy könyvet találtam a neved alatt. Az ajánlójában szintén a porszívó ügynökökkel van bajod. Ez a porszívós dolog nálad valami különleges dolog lehet, amibe mi külső szemlélők nem látunk bele. 🙂
    Az írásodról: nagyon közel áll hozzám a szóhasználatod. /Sőt, azt is írhatnám nagyon hasonló a szóhasználatunk. /
    Gazdagok a mondataid, gördülékeny, szerintem nevettetni akarsz. Tehát, szerkezetileg semmi baj a dologgal. A tartalom az, ami nekem nagyon messze van. Nem hiszem, hogy egy könyvön át lekötne ez a történet, de gondolom nem is én vagyok a célközönség.

  2. Egyesszám többesszám egyeztetési problémák, pl.: Így esett, hogy a gigászi ormányos földön heverő porhüvelye a jövő porszívójának esett áldozatául ahelyett, hogy emészthető részei derék gyilkosainak türelmetlenül korgó gyomrában landolt volna (landolTAK volna). Nekem olyan, mintha dumaszínházat hallgatnék, csak néhol előre benyomod a poént és csak utána adod az előzményt, így aztán elmarad a nevetés (előre elmondtad, h a vajúdástól olyan a szája a nőnek, amilyen, utána meg meg kellett volna lepődnünk, hogy nem veri agyon a fickót, mert vajúdik.) Az idő amibe belekerült az őskor kéne legyen, de közben meg tetovált bennszülötteknek tünteted fel az adott idő szereplőit. Aztán még vámpírok is feltűnnek… Nem tudok elképzelni ebből egy egész regényt, hacsak nem össze-vissza utazgat majd a porszívós gyerek az időben, s mi mindenből kapunk egy ilyen komikus leírást… A kikerüléshez gratulálok, jól írsz, de még nem látom elég átgondoltnak, és a mondanivaló nekem nagyon hiányzik.

  3. Szerintem ezt eléggé túlírtad, személy szerint engem leginkább ezek a jelzős szerkezetek zavarnak: “hatásvadász érdeklődéssel vette szemügyre”, “kiáltotta merészen, kiabálta diadalittasan -> ne mondd el, hogyan történik a cselekvés, hanem mutasd meg a szemek és az arc gesztusai alapján, hangjának ereje alapján stb, hogy mit hogyan kiabált, vagy vett szemügyre stb. Túl olcsó megoldás mindössze egy-egy jelzőt beiktatni, ráadásul ilyen rengeteget felhalmozni. Néha szerintem belefér, de így túlzás. Ehhez ajánlom Stephen King: Az írásról című művét, garantáltan leszoksz ezekről 😀

    Illetve egy nagyon durván túlírt mondat : “Csak egy, az egyenetlen aljzatú barlang közepén
    magasodó, lapos mellű, torzonborz hajú, széles csípőjű, tekintélyt parancsoló izomzatú nőnemű egyed tekintett rá ellenségesen” Egyébként ez a stílus illik az atmoszférához, de hosszútávon szerintem kinyírja az olvasót. Ha egy kicsit minimalistábbra lenne fogva, nekem tetszene, mert nagyon jól írsz! Gratula a kikerüléshez!

  4. Hai! 🙂

    Az első jelenet nekem kifejezetten tetszett; Egy színes, jó humorú rajzfilm hangulatát adta vissza nekem.
    De a második, vámpíros (?) jelenetnél én teljes mértékben elveszítettem a fonalat. Hol vagyunk, kik vagyunk, miért vagyunk? A későbbiekben bizonyára. avagy remélhetőleg, tisztává varázsolódik a helyzet, de ami ezt a részletet illeti, mintha két teljesen különböző történetet olvasnék.

    Gratulálok a kikerüléshez!
    Ó, és sok Sikert a lekrotin! Kíváncsi lettem rá, hogy mindez mit rejt mélyebben.

  5. Gratulálok!
    Arra nem igazán jöttem rá, hogy voltaképp miről akar szólni ez a történet, de gondolom első körben humorizálni akar. Az én ízlésemnek sótlan, de pl egy Rejtő-kedvelő számára lehet szórakoztató. Kissé szerintem túlexponálod a poénokat. Mondom ezt úgy, hogy én magam nem vagyok egy kifejezett humorzsák. 🙂
    Sok sikert!

  6. Végre egy ÖTLET! A stíluson még sokat kell csiszolni. Az írói gyakorlat fogalmazásbeli könnyedsége még hiányzik, és sokat kell még szerkeszteni rajta. De van benne ötlet, kilóg a sorból, ami manapság nagyon-nagyon megbecsülendő érték.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük